Nem tudom, a nyájas olvasónak…

…volt-e már része a konferenciázás örömében. Ha nem, leírom, milyen, bár szinte leírhatatlan az élmény. Önmagukat fontosnak gondoló, unalmas emberek tartanak hosszú előadásokat érdektelen témákról. Leszögeznek, szorgalmaznak, javasolnak, egyetértenek, fontosnak tartanak hangsúlyozni. Az egyes előadások alatt a többi résztvevő ásványvizet iszik, ásítozik, mobiltelefonját babrálja, és alig várja, hogy elérkezzen a konferencia legérdekesebbnek hitt pillanata, tudniillik amikor ő maga is felszólalhat. Mindenki csak azt a pillanatot várja, amikor végre ő maga is leszögezhet, szorgalmazhat, javaslatokat tehet, egyetérthet, és nem utolsó sorban: fontosnak tarthat hangsúlyozni. Miután mindenki pusztába kiáltotta szavát, megkezdődhet a „diszkusszió” és az „evaluáció”, mely fogalmak jelentése teljesen lényegtelen, hiszen soha, egyetlen konferencián sem szólnak rá a felszólalóra, hogy a megnyilatkozása nem illeszkedik bele a „diszkusszió”, illetve az „evaluáció” fogalomkörébe. Az egyetlen korlátozó tényező a hozzászólások öt-tíz perces időkerete, melyet az önmaguktól elragadtatott, beásványvizezett tisztségviselők rendre túllépnek. Hosszú, elvesztegetett órák után, amikor végre mindenki kielégültnek érzi magát, berekesztik a konferenciát. Mindenki boldog és elégedett. A résztvevők megkapják napidíjukat, és eltölti őket a teljesség érzete: nekik köszönhetően a világ ismét megmenekült.

(Magyar Szó)