Uraim, menniük kell!

A vajdasági magyar pártok kudarcot vallottak az egy héttel ezelőtti köztársasági választáson. Az eredmények ismeretében megállapítható, hogy a voksolás lehetőségével élő magyar választópolgároknak csak mintegy a fele szavazott magyar listára, a többi magyar szavazatot az úgynevezett demokratikus opció pártjai gyűjtötték be, mindenekelőtt a Demokrata Párt, valamint a Čedomir Jovanović nevével fémjelzett koalíció és a G17 Plusz.

A Vajdasági Magyar Szövetség a maga 55000 szavazatával hasonlóan szerepelt, mint a két és fél évvel ezelőtti tartományi választáson, amikor szintén önálló listával indult. Az egyetlen, mégis óriási különbség az, hogy 2004-ben a tartomány polgárainak alig 40 százaléka járult az urnák elé, most azonban a 60 százalékos köztársasági átlagot is fölülmúlta Vajdaságban a részvételi arány, és ez a magyar többségű önkormányzatokban sem volt másképpen. Tehát azok a magyarok, akik bojkottálták mind a referendumot, mind pedig az azt megelőző köztársasági, tartományi és helyhatósági választást, ezúttal szavaztak, de nem a nemzetiségi pártjaik listáira. A mindeddig tartózkodó magyar választókat ezúttal igenis sikerült mozgósítani, de nem a VMSZ-nek – a Magyar Összefogás Koalíciónak pedig végképp nem.

A magyar pártok térvesztése nem új keletű jelenség. 1997-ben kezdődött, és azóta folyamatos. A magyar pártok folytonos civakodása, osztódással történő szaporodása a 90-es évek második felének szerbiai diktatúrájában a magyar választópolgárok nagy hányadát reményvesztettséggel töltötte el, úgy érezték, nincs, akit kitüntethetnének bizalmukkal, ezért nem is szavaztak. A rendszerváltó kétezres évben visszatérni látszott a remény, a magyarok is tömegével járultak az urnák elé, és szavaztak a demokratikus ellenzék pártjainak koalíciójára (benne a VMSZ-szel) szövetségi, köztársasági és tartományi szinten is.

Ma azonban 2007-et írunk. Nincs már diktatúra, amire mindent rá lehetne fogni. Az öt százalékos választási küszöböt sem lehet hibáztatni, mert a kisebbségi pártok esetében eltörölték. De azon sem lehet sajnálkozni többé, hogy a magyar választók absztinensek lennének, hogy eluralkodott rajtuk a kishitűség, az apátia, ezért inkább otthon maradtak. Mert nem maradtak otthon! „Csak” a magyarság érdekeinek védelmét hirdető magyar előjelű pártoktól fordultak el.

Komoly, talán hónapok kemény munkáját igénybe vevő, több évre visszatekintő, alapos elemzésre lenne szükség ahhoz, hogy pontosabb képet kapjunk arról, miért következett be az, ami bekövetkezett. Ezt az elemzést elsősorban a vajdasági magyar pártokon belül kellene elvégezni – hideg fejjel és őszinte akarattal. Hogy ez megtörténik-e, elsősorban a pártok vezetőségén múlik.

Mindenesetre nem sok jóval kecsegtetnek a vajdasági magyar pártok első embereinek a választást követő nyilatkozatai. Páll Sándor, a VMDK elnöke a vajdasági magyarok pusztuló identitástudatát emelte ki, mint az egyik fő tényezőt, de a magyarországi médiumokat is bírálta, amiért azok a DP-t népszerűsítették. Ágoston András, a VMDP első embere többek között pártja anyagi nehézségeivel magyarázta a MÖK megalázó vereségét, de a VMSZ-t is hibáztatta, amiért nem akart koalícióban indulni a MÖK pártjaival. Kasza József pedig egyenesen a Magyar Szót és a Szabadkai Rádiót kiáltotta ki fő bűnbaknak, mert e két médium állítólag kampányt folytatott a VMSZ ellen. Érdekes módon egyiküknek sem jutott eszébe, hogy „belül”, a pártban, és mindenek előtt önmagukban keressék a hibát.

Mert hiba akadt elég. Az egyik nagy hiba, ami közvetlenül a választás előtti kampányhoz kötődik, hogy nem készültek fel a konkurenciára. A többpártrendszer természetes velejárója, hogy adott esetben több párt is ugyanazokra a választókra hajt. A legnagyobb tévedés ilyenkor haraggal reagálni, vagy a másik párt ellen kampányolni, mert már többször bebizonyosodott, hogy ez nem vezet eredményre, sőt, elriasztja az embereket. A MÖK kampánya szinte kimerült a VMSZ szidalmazásában. Politikusai folyamatosan arról beszéltek, miért lenne az rossz, ha valaki a VMSZ-re adná le a voksát. Ugyanakkor a kampányuk erőtlen, stílusában pedig provinciális volt. A VMSZ fennállása óta a legjobb, legkorszerűbb kampányát folytatta le, de némiképp paralizálta az a tudat, hogy más nagy pártok is küzdenek a magyar szavazatokért. Erre a fenoménre nem készültek föl, és nem tudtak rá kellőképpen reagálni.

De az eredmények alakulását csak kisebb mértékben befolyásolta a kampány. Nagyobb részt már a választás előtt minden eldőlt. A VMDP már időtlen idők óta szinte csak közlemények formájában kommunikál a nyilvánossággal, elveszítette közvetlen kapcsolatát a választókkal. A VMDK-nak nem bocsátották meg, hogy Óbecsén koalícióra lépett a radikálisokkal. Az is leszögezhető, hogy nem volt túlságosan szerencsés a magyarok körében alacsony népszerűségnek örvendő kormányfő pártjával a VMSZ-nek szorosabbra fűznie a kapcsolatokat. Ugyancsak a VMSZ-nek róható föl, hogy egyes tisztségviselői pozícióhalmozásukkal azt a benyomást keltették az emberekben, hogy mindent uralni akarnak, hogy helyettesíthetetleneknek képzelik magukat. Mindez – és sok minden más – most visszaütött.

A nyugati demokráciákban, amikor egy párt választási vereséget szenved, az okok elemzését rendre megelőzi a pártelnök lemondása. Vajdasági magyar pártjaink előszeretettel állítják magukról, hogy európai értékeket képviselnek, nem pedig balkániakat. Végső ideje hát, hogy a vajdasági magyar pártok „örökös” elnökei elsőkként vállalják fel a felelősséget a választási fiaskóért és lemondjanak.

Uraim, a pártjuk és a maguk becsületének megmentése, az Önök által képviselt vajdasági magyarság érdekében – menniük kell!

(Magyar Szó)

One thought on “Uraim, menniük kell!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük