Szívesen belefeledkezem néha a Surčinhoz közeli kaszárnyában eltöltött hosszú napok eseményeinek felelevenítésébe, hiszen számtalan anekdotám fűződik az agyament L. zászlóshoz, aki folyamatosan ordított rám, mert az alaposságot nem voltam képes megfelelő arányban ötvözni a gyorsaság követelményével a naphosszig tartó mosogatás felemelő pillanatai közepette a kaszárnya konyháján, vagy az eszelős P. főhadnagyhoz, aki azt képzelte, hogy egy különleges alakulat élén áll, és megkövetelte, hogy egy „titkos mészárlás” (az ő kifejezése) precizitásával hajtsuk végre a kegyetlenebbnél kegyetlenebb kiképzési gyakorlatait.