Állítólag nincs is annál unalmasabb momentum a hölgyek életében, mint amikor egy vegyes társaság férfi tagjai elkezdik csillogó szemmel mesélni a katonaságban szerzett régi szép élményeiket. Bevallom, én is szívesen belefeledkezem néha a Surčinhoz közeli kaszárnyában eltöltött hosszú napok eseményeinek felelevenítésébe, hiszen számtalan anekdotám fűződik az agyament L. zászlóshoz, aki folyamatosan ordított rám, mert az alaposságot nem voltam képes megfelelő arányban ötvözni a gyorsaság követelményével a naphosszig tartó mosogatás felemelő pillanatai közepette a kaszárnya konyháján, vagy az eszelős P. főhadnagyhoz, aki azt képzelte, hogy egy különleges alakulat élén áll, és megkövetelte, hogy egy „titkos mészárlás” (az ő kifejezése) precizitásával hajtsuk végre a kegyetlenebbnél kegyetlenebb kiképzési gyakorlatait.
Persze nem a katonaság az egyetlen hely, ahol futóbolondok értelmetlen cselekedetek elvégzésére kényszeríthetik az embert, de nagy valószínűséggel állíthatom, hogy az első a sok között.
A valódi civil szolgálatot, vagyis a hadseregen kívüli fegyvertelen szolgálatot 2003. óta választhatják a katonai szolgálat végzésére alkalmas, lelkiismereti okokra hivatkozó fiatal férfiak. Mivel éppen 2003-ban rukkoltam be, magam is dönthettem volna az akkor még 13 hónapig tartó civil szolgálat mellett a 9 hónapos katonai helyett, mégsem tettem. Egyfelől igazságtalannak éreztem, hogy így négy hónappal többet rabolnának el az életemből, mint akkor, ha rendes szolgálatra jelentkeznék, másfelől viszont a kalandvágy és a kíváncsiság legyűrte a bennem szunnyadó pacifistát. Egy pillanatig se bántam meg, hogy úgy döntöttem, ahogy, de ezt most inkább tudjuk be a saját bejáratú mazochista perverziómnak, mert egyéni döntésem ellenére sem tudnám tiszta lelkiismerettel bárkinek is azt ajánlani, hogy a civil szolgálat helyett válassza a katonait.
A hadsereg intézménye a 90-es évek során oly mértékben lezüllött, hogy a helyzeten – elsősorban a káderállomány tekintetében – 2000 októbere után sem sikerült gyökeresen változtatni. Sőt, az elmúlt években is több olyan affér, gyanús körülményekkel övezett, máig tisztázatlan (ön)gyilkosság történt a katonaság berkeiben, ami igen rossz fényt vet az ország védelmére hivatott apparátusra. A közvélemény-kutatások adatai mellett a hadsereg renoméjának jelentős romlását mi sem bizonyítja fényesebben, mint az a tény, hogy ebben a militáns lelkületű országban, amelyben mindig is dicsőség volt bevonulni a hadseregbe, tavaly a katonaköteles fiataloknak mindössze a fele választotta a fegyveres szolgálatot, a többiek civil szolgálatra jelentkeztek. A hivatalos adatok szerint 2003-ban még csak egy százalékot tett ki a civil szolgálatot választók száma, majd 2004-ben 16, 2005-ben pedig 30 százalékra emelkedett ez az arány, míg végül az idén márciusban 4674-en vonultak be a katonaságba, 4019-en pedig valamely közintézménybe kerültek fegyvertelen feladatokat végezni. És akkor még nem beszéltünk arról a több ezer várólistán szereplő fiatalról, akiket a túljelentkezés miatt egyelőre nem tudtak elhelyezni a civil intézményekben, meg azokról, akiknek sikerült valami módon kijátszaniuk a sorozóbizottságokat, bár egészségi állapotuk alapján vígan masírozhatnának vagy söprögethetnének.
Mintegy két héttel ezelőtt jelent meg a hír, mely szerint több mint 450 személyt, akik a katonai szolgálatukat civil intézményekben töltötték, átvezényeltek a hadseregbe fegyveres szolgálatra. A hivatalos magyarázat szerint az átvezénylésre a legtöbb esetben a kötelezettségek elhanyagolása, a munkahelyről való késés vagy távolmaradás szolgáltatott okot, de a szóban forgó személyek között volt olyan is, aki azért veszítette el a státusát, mert összeverekedett az apjával, és ezt jelentette saját családja, egy másik érintett meg verekedést idézett elő valamelyik focimeccsen.
Elég furcsa pedagógiai módszerre vall az állam részéről, hogy miközben igyekszik elhitetni ország-világ előtt, mennyire fontosnak tartja a hadsereg megreformálását, modernizálását, úgy kezeli ezt az intézményt, mint egyfajta javítóintézetet. Ráadásul nem egy esetben agresszív, személyiségzavarral küszködő személyeket küld a fegyverek közé, ami mondani se kell mennyire veszélyes dolog.
Véletlenül sem akarom védeni a szabályok ellen valóban vétő civil szolgálatosokat, csak a büntetés formáját érzem rendkívül problematikusnak, meg azt, hogy a civil szolgálatosokat foglalkoztató intézmények vezetői túlságosan nagy hatalommal rendelkeznek a szolgálatukat ott töltők megítélésében, és ezzel a hatalommal egyesek közülük vissza is élnek.
A legutóbb napvilágot látott eset Kraljevóban történt, ahol három civil szolgálatost az utolsó napjukon irányítottak át a hadseregbe további három hónap szolgálatra, mert az intézményvezető, a helyi Vöröskereszt titkára negatív értékelést adott róluk az illetékes katonai szervnél. 2005 januárja óta ugyanis bevezették az átvezénylés lehetőségét, mint egyfajta büntetést az olyan regruták számára, „akik nem teljesítik munkafeladataikat, rendszertelenül járnak a munkahelyükre, vagy olyasmit tesznek, ami ellentétben áll a lelkiismereti kifogással, és ezért az intézmény vezetője negatív értékelést ad róluk”. Ezáltal pedig a civil katonák zsarolhatóvá válnak, és olyan munka elvégzésére lesznek kényszeríthetőek, amit egyébként tiszta lelkiismerettel megtagadhatnának, mint inadekvát feladatot: mert senkinek nem lenne joga arra kényszeríteni a civil szolgálatosokat, hogy a magánbirtokán építkezzenek, kapáljanak, szüreteljenek.
A környező országokban, ide értve Macedóniát, Romániát, Magyarországot, egy ideje már Montenegrót is, beszüntették a kötelező sorkatonai szolgálatot, jövőre pedig valószínűleg Horvátország és Bulgária is követi ezen országok példáját. A sorkötelezettség megszűnésével együtt pedig értelmét veszíti a civil szolgálat is. Szerbiában a stratégiai tervek szerint 2010-ben jöhet el a kizárólag hivatásos katonákból álló hadsereg megalakításának az ideje. Lassan kihalnak majd a katonatörténetek, de ez legyen a legnagyobb gondunk, mert ami elúszik a réven, megtérül a vámon: egy kicsit kevesebb futóbolond parancsát kell majd teljesíteniük az életben az új generációknak.
(Magyar Szó)
