Hét évnek kellett eltelnie az első (azaz nulladik) EXIT Fesztivál óta ahhoz, hogy valaki komoly, elemző írásban járja körül a Délkelet-Európa legnagyobb zenei fesztiváljának mondott újvidéki EXIT fejlődéstörténetét. Jelena Gligorijević pontos látleletet adott a Beton magazin júniusi számában az EXIT három szakaszra osztható eddigi pályájáról, ám a konklúzió arra enged következtetni, mintha a szerző nem látná szükségszerűnek a fejlődési pálya irányát, és keserűen konstatálja, hogy bizony-bizony a kezdeti „felforgató zaj” („subverzivna buka”) mára „divatos zaj”-já („buka u modi”) fajult. Mintha azt sugallná, hogy az EXIT-nek meg kellett volna maradnia marginális, szubkulturális jelenségnek, amely a mindenkori hatalom ellen lép fel, és amelynek a társadalmat megreformáló ambíciója megmarad a romantikus szélmalomharc szintjén, öncélúan elszigetelődvén a hatalmi struktúráktól, legyenek azok akár politikaiak, akár gazdaságiak.

A cikk azonnyomban kiváltotta az exitesek reakcióját, akik egy pillanatig sem tagadják, hogy az EXIT sikereként könyvelik el azt, hogy a fesztivál mára egy jól menő biznisszé nőtte ki magát, ám váltig állítják, hogy a fesztivál mindennek ellenére megtartotta alternatív jellegét, ami viszont a szó szoros értelmében – ha egyáltalán valaki meg tudja határozni, mit is jelent pontosan az „alternatív” kifejezés – badarság.

Nyilvánvalóan minden sikeres (értsd: zsinórban több évet megélő, anyagilag konszolidálódó és stabil jövővel kecsegtető) fesztivál vagy akármi más, ami lázadásként, polgárpukkasztásként indul, majd idővel átalakul, előbb-utóbb szembetalálja magát a fanyalgókkal, akik azon sopánkodnak, hogy már ez sem a régi, ez is behódolt a hatalomnak, ezt is csak a profit érdekli stb.

Nem volt ez másként annak idején a budapesti Sziget Fesztvállal sem, amely már a magyarországi rendszerváltás után indult Diáksziget néven, és ha a szubkultúra részét képezte is, nem lehetett rendszerellenes „szubverzív zaj” jellege, mint az EXIT-nek a miloševići diktatúra utolsó évében, mégis több ponton hasonlít a két fesztivál eddigi életpályája. A legfontosabb hasonlóság talán az, hogy ma is ugyanazok a személyek a fő mozgatórugói mindkét fesztiválnak, akik a megálmodói és megvalósítói voltak az első rendezvénynek, és akik egyenlőre szembesültek a kommercializálódás, az eltömegesedés, a politikai befolyásolás problematikájával, azzal a dilemmával, hogy meddig lehet elmenni a kompromisszumok megkötésében az eredeti szellemiséget és értékeket megőrizve, avagy hol a határ elvszerű és elvtelen kompromisszum között.

Mind az EXIT, mind pedig a Sziget társadalomformáló szerepet is vállalt. Ezt a szerepet, úgy gondolom, sokkal sikeresebben tudta/tudja betölteni mindkét rendezvény azáltal, hogy tömegek látogatják, és (ma már) a látogatók tömegénél is nagyobb tömegek vélekednek róla pozitívan. Az általános társadalmi elfogadottság leghitelesebb fokmérői pedig paradox módon a sosem kockáztató populista politikusok, akik serényen sertepertélnek a fesztiválok háza táján.

A Sziget életében az általános elfogadottság pillanata akkor érkezett el, amikor 2001-ben a homoszexualitás állítólagos népszerűsítése miatt a fesztivál betiltását is kilátásba helyező Tarlós István óbudai polgármester egy évvel később már minden szépet és jót mondott a fesztiválról, ha emlékeim nem csalnak, ő maga jegyezte a fesztivál hivatalos programfüzetének beköszöntőjét is. Holott a Szigeten – Istennek hála! – az ellentmondásos személyiségű Tarlós kirohanását követő évben és azóta is folyamatosan jelen van a Magic Mirror sátor, amely évről-évre színvonalas és kevésbé színvonalas beszélgetéseket, zenés-táncos produkciókat kínál a nemi kisebbségek társadalmi elfogadtatásának, megismertetésének céljával. Persze Tarlós már 2001-ben is inkább csak azért exponálta magát Sziget-ügyben, hogy végül nagy csinnadratta közepette megegyezésre jusson a fesztivál szervezőivel, és eljátszhassa az „egészséges ifjúságot” féltő politikust, aki végül az ifjúság által kedvelt rendezvény nagy barátjaként tetszeleghet. Soha nem felejtem el azt a horrorparódiába illő jelenetet sem, amikor 2001-ben maga Torgyán József doktor, a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt elnöke, Fradi-drukker öltönyébe bújt Újpest-szurkolóként (értsd: zöld ing, fehér zakó, fehér nadrág, fehér cipő, fehér nyakkendő, lila fej), újságírók, színes tarajú punkok és hozzám hasonló bámészkodók gyűrűjében izzadva végigdefilírozott az Óbudai-szigeten, teli szájjal dicsérve az ott látottakat, „tapasztaltakat”. Azért jó pár évnek el kellett telnie ahhoz, hogy a kezdetekben drogszigetként emlegetett rendezvény a hordószónokok kedvelt szórakozóhelyévé avanzsáljon.

Az EXIT társadalmi és ezzel párhuzamosan általános politikai affirmációja praktikusan az első évben megtörtént, a rendszerváltó hatalom kedvence lett a fesztivál, ahol az új miniszterek egy csoportja még ad hoc zenekart formálva színpadra is lépett. A népnemzeti vonulat politikusai, különösen Koštunica újvidéki hívei még megpróbálták egyszer-kétszer megfúrni a rendezvényt 2002-ben, illetve 2004-ben, de nem sikerült a sikkasztást rákenni a szervezőkre, és a Szerbiai Demokrata Párt is jobbnak látta, ha nem kockáztatja tovább a népszerűségvesztést a mind populárisabb rendezvény támadásával. Az EXIT teljes konszolidációja, legalábbis politikai értelemben, 2005-ben következett be, amikor a szélsőjobboldali Szerb Radikális Párt tagja, a 2004-ben Újvidék polgármesterévé választott Maja Gojković együttműködési protokollt írt alá az EXIT-tel a rendezvény tartós pénzelését ígérve. Bár sokan felrótták az EXIT menedzsmentjének, hogy „lepaktált az ördöggel”, ezzel a húzással praktikusan kiiktatták a politikai ellehetetlenítés lehetőségét hosszabb távon, és mindeközben semmiféle olyan elkötelezettséget nem vállaltak, amely az eredetileg fölvállalt értékeket és szellemiséget alapjaiban rendítette volna meg.

Mert egészen egyszerűen nem igaz az, hogy a profit érdekében akár egyik, akár másik rendezvény lemondott volna arról a progresszivitásról – ha nehéz is lenne meghatározni, mit is jelent pontosan a „progresszív” kifejezés –, amit a kezdetek kezdetén fölvállalt: a minőség, a szabadságeszmény és a tolerancia továbbra is olyan alapfogalmak e két rendezvénnyel összefüggésben, amelyeket sem a pénz, sem a politika befolyásoló hatalma nem volt képes kiiktatni, pontosabban a szervezők nem hagyták, hogy így legyen. Mind a Sziget, mind az EXIT a fiatalabb korosztályok komoly ízlés- és szemléletformáló tényezőjévé izmosodott, ami csakis úgy történhetett meg, hogy egyik is, másik is engedett kezdeti radikálisan alternatív jellegéből, hiszen egy ilyen radikálisan alternatív átnevelő program ellenállásba ütközött volna, magyarán: halálra lett volna ítélve. Egy ilyen stratégia képezte volna ama társadalmat megreformáló (ál)ambíciót, amely megelégszik a romantikus szélmalomharccal (látszatharccal), öncélúan elszigetelődvén a hatalmi struktúráktól. Sikeres, a társadalom szélesebb rétegeire (véleményem szerint pozitív) hatást gyakorló, de egyúttal gazdaságilag is konszolidált rendezvény viszont csak így válhatott belőlük.

(Symposion-line)