Köd a dzsungelben

Szerbiában ma minden rendkívül szövevényes: ha megkíséreljük kibogozni az egyik csomót, azon nyomban keletkezik egy újabb – véli Dušan Makavejev filmrendező

Dušan Makavejev világhírű szerb filmrendező volt az egyik kitüntetettje a Hivatás Lovagja Díjnak. A filmes „fekete hullám” egyik megteremtőjének 1971-ben készült WR – Az organizmus misztériuma című filmje 16 évig be volt tiltva, Makavejev pedig zaklatásoknak volt kitéve, ezért Franciaországba disszidált. A kultikus filmet dr. Wilhelm Reich elmélete ihlette. Eszerint az elnyomó rezsimeket az emberek elfojtott szexuális vágyai éltetik, melyek mégis óhatatlanul a felszínre törnek az autokratikus hatalom iránti imádat formájában. Makavejev huzamosabb ideje ismét Belgrádban él, mint mondja, érzelmi szálak fűzik a városhoz.

– Hogyan jellemezné a szerbiai társadalom jelenlegi állapotát? Egyes vélemények szerint Az organizmus misztériuma ma ismét aktuális Szerbiában.

– Az organizmus misztériuma óta immár 36 év telt el. Abban az időben, a 60-as és 70-es évek fordulóján a megkövesedett formák szétverésével, a kultúrák és a generációk közötti párbeszéddel próbálkoztunk, megkérdőjeleztünk mindent, az oktatási rendszertől kezdve a hagyományos családmodellig. Ez az időszak a nagy kísérletezések időszaka volt, és ebben a miliőben eléggé szabadnak éreztem magam ahhoz, hogy egy érdekes montázsfilmet hozzak létre, amely többféle értelmezési réteggel bír. Mivel azonban elég sok, az akkori politikai történésekhez kötődő dokumentumelemet is tartalmaz a mű, meg voltam róla győződve, hogy legfeljebb 5 vagy 10 évig tud majd aktuális maradni. Ma, amikor azzal szembesítenek, hogy Az organizmus misztériuma mit sem vesztett aktualitásából, csak azt válaszolhatom, hogy nem a konkrét története, hanem a struktúrája miatt lehet ma is aktuális, és segíthet megérteni a jelenlegi társadalom helyzetét. Szerbiában ma minden rendkívül szövevényes: ha megkíséreljük kibogozni az egyik csomót, azon nyomban keletkezik egy újabb. Ma nem beszélhetünk a rendszeren belüli egyetlen, nagy konfliktusról, amely a hatalom és a nép, vagy az egyes politikai csoportosulások között bontakozna ki. Ma rendkívül sok és sokféle konfliktus létezik. A viszonyrendszerek teljesen átláthatatlanok, számos rejtett résztvevője van az eseményeknek. A társadalmunk olyan, mint egy nagy dzsungel, amelyben haladunk a magunk által kitaposott ösvényen, de mindeközben nem tudjuk, hová fogunk eljutni. Ha hátratekintünk, azt látjuk, hogy a kusza növényzet már benőtte az ösvényünket, és soha nem lehetünk abban sem biztosak, hogy honnan bukkan elő váratlanul egy mérges kígyó. Annyira sok ellentmondásos, de önmagában mégis kompaktnak tűnő kijelentéssel szembesülünk nap mint nap, hogy már egészen egyszerűen nem vagyunk képesek a világos véleményformálásra.

– Vajon ennek tulajdonítja-e azt, hogy a mai szerbiai műalkotásokból többnyire hiányzik az éles társadalombírálat? Vagy egyszerűen csak annak beismeréséről lehet szó, hogy a művészetnek ma már nincs akkora befolyása a társadalomra, mint korábban?

– A társadalom immúnis a művészetre, lett légyen az bármennyire is jelentőségteljes. A vadkapitalizmus térhódításával ma már csak az eladhatóságnak van jelentősége. Ha valaki képes eladni a hazugságokat szép csomagolásba rejtve, azt nem csalónak, hanem jó kereskedőnek fogják tartani.

– Úgy gondolja, hogy nem létezik az a bizonyos értékrendszer, aminek fontosságáról annyit lehet hallani mostanában? A díjátadó ünnepségen Boris Tadić államfő úgy fogalmazott, hogy minden civilizált társadalom sarokköve az értékrendszer kell, hogy legyen.

– Az emberek ki vannak éhezve egy kompakt értékrendszerre, mert a korábbi értékrendszer teljesen szétesett a közös állammal együtt. A mi nyelvünkön ma négy-öt új országban születnek műalkotások, ám nem működik a rendszerszerű kommunikáció ezek között az országok között, ritkán értesülünk egy-egy alkotásról, ami a szomszédságunkban született a közös nyelvünkön. Megszűnt a délszláv kultúrák közötti kommunikáció, ami szerintem nem egy természetes állapot, hiszen akármennyire is szeretnénk egymástól különbözni, végül mindig kiderül, hogy azonos „nyelvet” beszélünk, hogy a kultúráink egy tőről fakadnak. Ezt nehezen ismerjük be, ehelyett folyik a ködösítés a különbözőségekről. De persze a köd is egy természeti jelenség, ezért nincs jogom háborogni miatta.

– Milyen érzésekkel tölti el, hogy egy olyan országban kapta meg ezt a rangos díjat, amelynek elődjében be voltak tiltva a filmjei?

– Kellemes érzéssel tölt el, hogy megkaptam ezt a díjat, mert ez azt jelzi, hogy létrehoztam valamit, amiről a díjazók úgy vélekedtek, hogy hasznos dolog. Ugyanakkor annak is örültem, hogy az öt másik díjazottal együtt részesülhetek ebben az elismerésben, hiszen mindannyiuk munkásságát jól ismerem és nagyra értékelem. Úgy éreztem magam, mint egy apró, de ismerős szigeten, ahol az értelem és a béke honol, és ahol olyan emberek lakoznak, akik megőrizték integritásukat. Mert körülöttünk kaotikus minden, gyilkosok és rablók ülhetnek egy asztalhoz viszonylag tisztességes politikusokkal, mert a rendszer ezt megengedi, nem létezik diszkvalifikáció. Régebben a cirkuszba illő jelenetekkel évente egyszer találkozhattunk, amikor a cirkusz a városunkba érkezett. Ma azonban az egész ország egy permanens cirkusz.

– Egy két évvel ezelőtti interjújában kijelentette, hogy bár ebben az országban minden rendkívül kaotikus és bizonytalan, nem tudja elképzelni máshol az életét, csakis Belgrádban. Továbbra is így gondolja?

– Igen, abban a Belgrádban, amely az emlékeimben él, illetve abban a Belgrádban, amelyiket a magaménak érzek. Nem csak az édesanyámtól és a tanáraimtól, hanem ettől a várostól is sokat tanultam, ezért a vele való viszonyom emocionális alapokon nyugszik. Persze élnek itt gazemberek is, akik féktelenül raboltak, de ők nem részei az én Belgrádomnak. Rájuk úgy tekintek, mintha valamiféle hiba került volna a rendszerbe.

(Magyar Szó)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.