Tavasz

Még a kilencvenes években, a háborús őrület kellős közepén látott napvilágot egy falra vetett mondat. Egy mondat, amely kifejezte azt a bezártságot és kilátástalanságot, amiben akkortájt éltünk. Egy mondat, amely lakonikusságának köszönhetően szállóigévé vált, és amely a benne foglalt elkeseredettséggel, talán paradox módon, arra ösztönözte a változásokra áhítozó polgárokat, hogy elhiggyék: egyszer más felhanggal, büszkén és boldogan is kimondhatjuk majd, hogy, igen, „tavasz van, és én Szerbiában élek”.

2000 őszén sokan hitték, hogy akkortól másmilyen tavaszaink lesznek. Sokan hitték, hogy visszafordíthatatlan változások következtek be, és soha többé nem térhetnek vissza a kilencvenes évek. Az óvatosabbak persze arra figyelmeztettek, hogy még sok-sok csalódás és megpróbáltatás vár ránk, nekünk magunknak is folyamatosan meg kell majd küzdenünk azért, hogy megtartsuk, amit sikerült kínkeservesen elérnünk, mi magunknak is hozzá kell járulnunk majd a demokrácia erősítéséhez, hogy az ne csapjon át ismét diktatúrába vagy önizolációba.

Mint mindig, most is az óvatosaknak lett igazuk, akik arra figyelmeztettek, hogy a kezdeti eufória elég gyorsan elszáll, ez történt az összes kelet-európai posztkommunista országban, hát miért történne ez nálunk másképp. Alapvetően nem is történt másképp. A gyors és látványos fejlődés elmaradt, a munkanélküliek száma nem apadt, a fizetések nem tudták követni a megélhetési költségek egyre növekvő ütemét, és egyre kifejezettebbé vált a hirtelen meggazdagodott és a mind inkább elszegényedő rétegek közötti szakadék. A tömegek frusztrációját pedig mindig nagyon könnyű meglovagolniuk a populista erőknek egy-egy választás alkalmával. A tejjel-mézzel folyó Kánaánt természetesen már sokkal nehezebb megvalósítani.

Persze Szerbia még a tranzíció rögös útján is kissé másként közlekedik, mint az Európai Unióba időközben már bekerült kelet-európai államok. Mert a szerbiai társadalom minden szegmensére óhatatlanul rányomja bélyegét a közelmúlt. A kilencvenes évek nem múlhattak el egyik pillanatról a másikra, nyomtalanul. A hatalmas veszteségekkel végződött háborúk, a kegyetlen hadvezérek megítélése, a tarthatatlan mítoszokkal körülbástyázott nemzeti identitáshoz való ragaszkodás nagymértékben megosztja a szerbiai társadalmat. Olyannyira, hogy már az eddig elért eredményeket is veszélybe sodorhatja.

Szerbiában holnap köztársasági elnököt választunk. Az októberi fordulatot követően immár ötödik alkalommal, bár az eddigi négy kísérletből csak egy, a legutóbbi volt sikeres. Ekkor sem azért kapott új államfőt az ország, mert olyan nagyon sok polgár járult volna az urnák elé, hanem azért, mert eltörölték a korábban még érvényben levő 50 százalékos részvételi küszöböt. Most tehát nem fenyeget bennünket annak a veszélye, hogy köztársasági elnök nélkül maradunk január 20-a, illetve február 3-a után, mert akármennyien is mennek el szavazni, ők, a voksukat leadók fogják eldönteni az otthon maradottak sorsát is.

Sokan hajlamosak legyinteni, amikor az elnökválasztás fontosságáról próbálják őket meggyőzni. Mert, ugye, a köztársasági elnöknek csak protokolláris szerepe van, nem sok vizet zavar, a kormány kezében van minden döntés. Hát nem egészen. Az igaz ugyan, hogy formálisan a szerbiai államfő nem része sem a végrehajtó, sem pedig a törvényhozó hatalomnak, hanem „az állami egység” letéteményese, tehát úgymond egy szimbolikus figura, de mivel közvetlenül választják, csakis egy olyan ember tölthet be Szerbiában elnöki funkciót, aki tömeges támogatottsággal bír, vagyis egy erős politikai opció erős embere. Ha formális jogkörei alapján úgy is tűnhet, hogy hatalma csekély, a gyakorlat azt bizonyítja, hogy mind a belpolitikai viszonyok alakításában, mind pedig az ország külföldi megítélésében óriási szerepe van annak, ki az államfő Szerbiában.

Nem először és sajnos attól tartok, nem utoljára mondják azt sokan, hogy ez a választás Szerbiában sorsdöntő lesz. Mert sorsdöntő volt minden eddigi választás is; sajnos egyelőre még ilyen országban élünk. Sorsdöntő lesz, mert az elnökválasztás végeredménye viszonylag megbízhatóan meg fogja jósolni, hogy milyen irányban fog az elkövetkező években ez az ország haladni. Ettől függ, hogy az elkövetkező években boldogan és büszkén vagy elkeseredetten fogjuk-e mondogatni, hogy „tavasz van, és én Szerbiában élek”.

(Magyar Szó)

Hozzászólás(ok)