Az Újvidéki Színház Bernarda Alba háza című előadásáról
Március 27-én mutatták be az Újvidéki Színházban a két világháború között alkotó Federico García Lorca spanyol költő, drámaíró egyik főművét. A Bernarda Alba háza nem ígér könnyed kikapcsolódást. A férfi nélkül maradt család, a feleség és öt felnőtt leánygyermek be- és összezártságának elfojtott szenvedélyektől terhes mindennapjait meséli el, ami szükségszerű tragédiával végződik. A férj és apa elvesztése után az ősi hagyományokat követő családnak nyolc évig kell gyászolnia. Ez alatt az idő alatt egyikük sem hagyhatja el a házat. Bernarda asszony elszánt szigorral zárja el önmagát és lányait a külvilágtól. A lányok természetesen mind szeretnének férjhez menni, de ezt egyedül az első házasságból származó, 39 éves és meglehetősen csúnyácska, Angustias remélheti, mert egyedül őt illeti meg jelentősebb hozomány. A szenvedély azonban az összes lányt fűti, leginkább a legfiatalabbat, a 20 éves Adelát. Kiderül, hogy a legidősebb lány kérője, Pepe el Romano inkább hozzá jár. Adelán már nem tud uralkodni az anyja: fellázad.
Az Újvidéki Színház előadása hűen követi a dráma eredeti szövegét. A társulathoz vissza-visszatérő rendező, Radoslav Milenković nem próbálta meg „aktualizálni” a történetet például azzal, hogy a cselekményt 21. századi elemekkel igyekezett volna teletűzdelni. Az efféle próbálkozások egyébként is többnyire elvetélnek, és paródiává silányítják azt, ami korabeli kosztümökkel és korhű díszlettel is képes volna a mához szólni. Nem állítható azonban, hogy a Janovics Erika tervezte kosztümök és a rendező által felállított puritán díszlet (egy láda, egy ebédlőasztal, néhány tonettszék, a színpadteret körbefogó fehér falak, valamint a színpadot a nézőtértől elválasztó háló) tökéletes utánzatai lennének az egy évszázaddal ezelőtti spanyol falusi miliőnek, ám ez korántsem zavaró.
A rendezés tehát szinte tökéletesen követi az írói koncepciót. Az a kevés, amit Milenković itt-ott elvesz a darabból vagy kissé átalakít, szinte föl se tűnik. Talán nem veszik eretnekségnek, ha azt mondom, Lorca is nyugodtan kihagyhatta volna például az első felvonás tömegjelenetét, amelyben kétszáz gyászoló asszony nyomul be a színre. A szenteskedő és képmutató környezetet a rendezőnek sikerült közvetett módon, a ház lakóinak tolmácsolásában bemutatnia.
Amit viszont Milenković hozzátett az eredeti koncepcióhoz, az nem egykönnyen értelmezhető, esetenként suta, egy helyütt pedig a katarzist is megtöri. De haladjunk sorjában.
Akárhogy törtem is a fejem, nem sikerült rájönnöm, ki az a talán néma, talán szellemileg elmaradott lány, akit Raffai Ágnes főiskolai hallgató alakít, ki fia-borja, és még inkább: milyen szerepet tölt be a drámafolyamban? Az első jelenetben vidáman és nagy hévvel ráncigálja az egykedvű Angustiast, később rémülten elszalad, hogy végül a harmadik jelenetben ismét feltűnjön a színen, hátracsuklott fejjel, ülve szundikálva. Talán valamiféle metaforikus jelentést szánt a rendező ennek a figurának? Ha igen, valóban nem tudom, mifélét.
A némajelenetek, talán a minimális díszlet és az eszköztelenség okán, többnyire kidolgozatlanok maradtak. (Van ellenpélda is, mint amikor a legidősebb nővér áthalad a szobán, ahol húgai tartózkodnak, gyanakodva megáll, kérdez valamit, rövid, tőmondatos és érdektelen párbeszéd következik, újabb szünet, távozik, majd nyomában kitör a hahota.) Nyilván nem lehet könnyű három-négy szék segítségével csodát művelni, ám az a jelenet, amelyben a nővérek a kényelmetlen székeket cserélgetik egymás között legalább egy-két percen át, legfeljebb a nézők untatására jó, az Alba-ház lakóinak unaloműző hatalmi játékaként hiteltelen.
Az előadás számomra kétségtelenül legnagyobb hibája egyetlen, apró mozzanat. A zárójelenetben, amikor Adela bezárkózik egy, a színen kívül eső szobába, majd eldördül a fegyver, mindenki sejti, mi történhetett. Megfagy a levegő, felcsendül egy halk, szomorú dallam, tökéletesen kitartott szünet következik, a háznép zavarodottan áll, Bernarda kezdi szólongatni a lányát, de válasz nem érkezik. Poncia, az idősebbik szolgáló megpróbálja puszta kézzel betörni a nézőtérről nem látható ajtót, de ez nem sikerül neki, átkacsázik a színen, majd egy kalapáccsal tér vissza, hogy annak segítségével próbáljon behatolni a szobába. Eddig még rendben is volna, sőt, a hangulatfokozás, a bizonyosság pillanatának elodázása szempontjából itt hibátlan a dramaturgia. És ekkor: Poncia ismét átkacsázik a színen – mert nyilvánvalóan a kalapács sem segített – és egy fejszével tér vissza. Nos, ezen a ponton – kétszer is megnéztem az előadást – rendre kitör a nevetés a nézőtéren.
Nem azt állítom, hogy a humort, a parodisztikus jeleneteket nem bírja el ez a meglehetősen komor darab. Például a harmadik felvonás elején megjelenő unalmaskodó, siránkozó és kíváncsiskodó rokon öregasszony önmaga paródiájává válik Elor Emina kitűnő alakításában, és ez, akkor és ott, tökéletesen rendben is van. Ám a zárójelenetben, amikor bekövetkezik, aminek be kell következnie, a fölösleges vicceskedés megtöri a katarzist.
Ismerve az újvidéki társulat színészgárdáját, úgy gondolom, a szereposztás telitalálat volt. Banka Lívia Bernarda Alba szerepében maradandót alkotott. Nagyon csodálkoznék azon, ha nem jelölnék az idei Pataki-gyűrű Díjra. Az előadás legjobb mellékszereplőjének Faragó Editet tartom, aki Bernarda idős anyját alakította, és hátborzongatóan hitelesen ábrázolta a hol agresszív, hol szelíd, hol beszámíthatatlan, hol pedig háborodottságában is éleslátású öregasszony viselkedését. A darab legösszetettebb karakterét, a minden hájjal megkent, hol szervilis viselkedésű, hol pedig karakán kiállású Ponciát Ábrahám Irén formálta meg rendkívül jó érzékkel. Ők hárman – mondjuk így: a negyven év feletti korosztály képviselői – ezúttal erősebb színészi alakítást nyújtottak, mint a fiatalabbak. A fiatal színésznők közül az ifjúságot és a szabadságvágyat megtestesító Adelát alakító Táborosi Margarétát emelném ki, akinek az Újvidéki Színházban ez volt az első komolyabb szerepe, valamint a jóindulatú és kissé együgyű Ameliát játszó Crnkovity Gabriella főiskolai hallgatót.
Az Újvidéki Színház legközelebb április 24-én játssza a Bernarda Alba házát, amely hibái ellenére is az évad egyik legerősebb előadásának mondható.
(Családi Kör)
