Legfontosabb feladatunk, hogy mielőbb kompromisszumos törvény szülessen a kisebbségi nemzeti tanácsokról, állítja Svetozar Čiplić emberi és kisebbségi jogi miniszter
Az egykori Föderáció Palotájának hatalmas épületében, annak is a keleti szárnyában kapott helyet a Szerb Köztársaság első Emberi és Kisebbségi Jogi Minisztériuma. Svetozar Čiplić alkotmányjogász egy héttel ezelőtt foglalta el azt az irodát, amely egykoron a JSZSZK Elnöksége mindenkori horvát tagjának az irodája volt. Ezt a helyiséget használta a régi, nagy Jugoszlávia Elnökségének utolsó elnöke, a jelenlegi horvát államfő, Stipe Mesić is. Itt adott interjút a Családi Körnek az egyébként tősgyökeres újvidéki Čiplić miniszter, akinek a tárcája kis híján meg sem alakult.
– Számomra nem fér kétség ahhoz, hogy óriási szükség van Emberi és Kisebbségi Jogi Minisztériumra. Az alkotmányba foglalt emberi és kisebbségi jogok írott malaszt volna csupán, ha nem lennének konkrét projektumok és feladatok, amelyek mögött egy konkrét minisztérium áll, egy olyan minisztérium, amely szavatolni tudja, hogy a polgárok, ezen belül pedig a kisebbségek meg is tudják valósítani a szóban forgó jogaikat. Mindeddig egy olyan szakszolgálat működött a kormányon belül, amely az emberi és kisebbségi jogoknak csupán bizonyos vetületeivel foglalkozhatott. E szakszolgálat feladatait most a mi minisztériumunk veszi át, és ehhez további feladatok fognak majd társulni. Kettőt említenék: az egyik, hogy minisztériumunkban kapott helyet a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága szerbiai képviselőjének irodája, amit szakszolgálattá szándékozunk fejleszteni, a másik pedig, hogy a kisebbségi nemzeti közösségekkel együttműködve segítsük a nemzeti tanácsok munkáját.
– Az Ön minisztériuma kis híján meg sem alakult, hiszen a Demokrata Párt módosító indítványa értelmében – amit később mégis visszavontak -, éppen ezt a minisztériumot lettek volna készek feláldozni, hogy csökkentsék a kormány nagyságát.
– Én erre nem így tekintek. Hiszen eredetileg éppen a DP javasolta, hogy jöjjön létre ez a minisztérium. A demokraták szóban forgó módosító indítványa sem arról a szándékról szólt, hogy mennyire kellene komolyan vagy komolytalanul foglalkozni ezzel a feladatkörrel. Erre a tényre úgy kellene tekinteni, mint a parlamenti többség megteremtésére irányuló tárgyalási folyamat részére.
– És annak mekkora jelentőséget tulajdonít, hogy Cvetković kormányfő expozéjában egy szóval sem említette meg a kisebbségeket?
– Cvetković úr megkísérelte expozéjában a politikailag legkényesebb témákat kiemelni, és sok minden egyszerűen nem fért bele ebbe a referátumba. Nem kellene a kisebbségek meg nem említésére sem negatívan tekinteni, hiszen tény, hogy megalakult a kisebbségekkel foglalkozó tárca. Cvetković úr a lehető legjobb benyomást tette rám, olyan emberről van szó, aki kész konstruktívan viszonyulni a lehető legkülönfélébb feladatokhoz.
– A Vajdasági Magyar Szövetség képviselői erősen szorgalmazták, hogy az Emberi és Kisebbségi Jogi Minisztériumot feltétlenül a többségi nemzet tagjának kell vezetnie. Ön szerint fontos-e ez a kritérium?
– Én a többségi nemzet tagja vagyok, úgyhogy ez a követelés teljes mértékben megvalósult. Személy szerint úgy vélem, hogy a kormány tisztségviselője elsősorban adminisztratív dolgozó, és a vele szemben támasztható legfőbb követelés az, hogy a munkáját minél jobban végezze. Megértem, hogy miért ragaszkodott a VMSZ ahhoz, hogy a többségi nemzet tagja vezesse ezt a tárcát: az elképzelésük az volt, hogy mégiscsak a többségi nemzetnek kellene vállalnia a legnagyobb felelősséget a kisebbségekért. Számomra mégis a szakértelem a legfontosabb mérce, mert sohasem lehet elkerülni a nyilvánosság és a szakma ítéletét. Számomra is ez lesz a legmérvadóbb.
EL LEHET TÉRNI A SZABÁLYOKTÓL
– A kisebbségi nemzeti tanácsok mandátuma lejárt. Újraválasztásukhoz azonban szükség volna a törvényre, amely már évek óta készül, pontosabban különböző munkaverziók láttak napvilágot, de végül egyik sem került törvényjavaslat formájában parlamenti procedúrába. Mikorra várható a törvény megszületése?
– Minisztériumunk legfontosabb feladatának tekinti a nemzeti tanácsokról szóló törvény mielőbbi meghozatalát. A törvényszövegen dolgozó szakértői bizottság, amely eddig az Államigazgatási és Helyi Önkormányzati Minisztérium keretében működött, „át fog igazolni” a mi tárcánkhoz. Személy szerint én mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ez a törvény – amely rendelkezni fog a kisebbségi nemzeti tanácsok megválasztásának módjáról, hatásköreiről, valamint pénzeléséről – mielőbb megszülessen. Becslésem szerint a törvényjavaslat késő ősszel kerülhetne a képviselőházi procedúrába. Egy jogilag összetett és politikailag kényes törvényről van szó. Olyan dokumentumnak kell megszületnie, amely kompromisszumokon alapul, amellyel minden nemzeti tanács annyira-amennyire, de elégedett lesz.
– Az elmúlt évek során arról folyt a legtöbb vita, hogy közvetlenül, azaz külön kisebbségi választói névjegyzékek alapján kellene-e megválasztani a nemzeti tanácsokat, avagy közvetetten, elektorok útján. Ön hogyan foglal állást ebben a kérdésben?
– Ez egy olyan kérdés, amit rendkívül nehéz megoldani, mert a nemzeti tanácsoknak sincs egységes álláspontjuk ezzel kapcsolatban. A lehető legrövidebb időn belül kapcsolatba fogok lépni a törvénytervezeten dolgozó bizottság tagjaival, hogy megbeszéljük, mikor folytatódhatna a munka. Amint a tervezet szövege elkészül – az se lenne baj, ha többféle verzió születne -, megkezdjük a konzultációkat a nemzeti tanácsokkal, azaz kikérjük az ő véleményüket is. Fontosnak tartom, hogy a szövegtervezetről nyilvános vita folyjon, mielőtt bekerülne a törvényhozási procedúrába.
– Az előző kormány Emberi és Kisebbségi Jogi Szakszolgálata is elkészítette a szóban forgó törvény tervezetét tavaly, amely kizárólag közvetett választásokat irányzott volna elő. Ön szerint lehetséges volna-e közvetlen nemzeti tanácsi választásokat tartani külön választói névjegyzékek alapján, amit többek között a magyar pártok szorgalmaznak?
– Igazság szerint még nem volt alkalmam az elmúlt öt munkanapom során alaposabban megismerkedni a törvény eddigi munkaverzióival. Mindenesetre egy olyan rendszert kellene kidolgozni, amely funkcionális lesz, amely lehetővé teszi, hogy a nemzeti tanácsok működőképesek legyenek. Egyelőre nem szeretnék állást foglalni a konkrét problémákról, megvárnám ezzel a nyilvános vitára bocsátandó törvénytervezet elkészültét. Úgy vélem, hogy a törvények arra szolgálnak, hogy általuk megvalósíthatóak legyenek az alkotmányba foglalt jogok.
– Máshogy teszem fel a kérdést: Ön mint alkotmányjogi szakértő úgy véli-e, hogy a kisebbségi választói névjegyzékek létrehozása ellentétben áll az alkotmánnyal?
– Alkotmányjogászként tisztában vagyok vele, mennyire kényes dolog egyes jogi megoldásokról beszélni. Amikor bizonyos különbségeket kell érvényesíteni, megengedettnek vélem a szabályoktól való eltérést. Vagyis, ha a külön választói névjegyzékek összeállítása oda vezetne, hogy ezekkel a névjegyzékekkel visszaélnének, abban az esetben nem volna szabad ilyen megoldást alkalmazni. Ám amennyiben a kisebbségi választói névjegyzékek létrehozása megkönnyítené a nemzeti tanácsok munkáját, az megint egy másik történet.
– Szerbia alkotmánya megengedi-e, hogy nemzetiségi alapon névjegyzékek készüljenek?
– Az alkotmány általánosan fogalmaz. Személy szerint nem tudnám megmondani, hogy megengedi-e vagy tiltja-e ezt.
– Az Ön elődje, Petar Lađević úr, az előző kormány Emberi és Kisebbségi Jogi Szakszolgálatának igazgatója egy évvel ezelőtt úgy nyilatkozott, hogy nemzetiségi alapon választói névjegyzékeket készíteni nemcsak alkotmányellenes, hanem „mélyen rasszista” cselekedet is. Ön szerint eltúlzott volt-e ez a megállapítás?
– Mindenképpen úgy gondolom, hogy igen. Természetesen nem értek egyet ezzel a megállapítással ebben a formában.
A SZŐNYEG ALÁ SÖPÖRT PROBLÉMA INTERNACIONALIZÁLÓDIK
– Az elmúlt évek során számos nemzeti indíttatású incidens történt Vajdaságban. Az esetek többségében az összetűzések áldozatai kisebbségi fiatalok voltak. A helyzet 2004-ben volt a legrosszabb. Hogyan ítéli meg az államhatalom akkori viszonyulását a problémához?
– Minden állam rendelkezik azokkal a szervekkel, amelyek gondot viselnek a polgáraik védelméről, függetlenül azok etnikai vagy egyéb hovatartozásától. Erre a minisztériumra is azért van többek között szükség, hogy feltérképezze, hol vannak problémák, és rámutatva ezekre segítse a már létező biztonsági és igazságszolgáltatási szervek munkáját. A gondot abban látom, hogy Szerbia egy olyan tranzíciós ország, amelyet mintegy 15 éven át szisztematikusan építettek le. A védelmi mechanizmusokat pedig azóta sem sikerült tökéletesen fölépíteni. Sok esetben a koordináció hiányával szembesülünk. Engem mindig elszomorít, amikor nemzetek közötti ellentétekről hallok, de nem marad más hátra, mint dolgoznunk azon, hogy ilyesmire ne kerüljön sor. A legfontosabb, hogy megváltoztassuk az emberek tudatát, hozzáállását. Ehhez azonban generációváltásra van szükség.
– Visszatérve a 2004-es évre: konkrétan arra gondoltam, hogy a kormány kezdetben tagadta, hogy léteznének kisebbségellenes incidensek. Később, amikor a helyzet nemzetközi jelleget öltött, az állam hozzáállása is változott némiképp. Mennyiben járult hozzá a helyzet internacionalizálása a kedélyek csillapodásához?
– Az állampolitika alakításakor el kell döntenünk, hogy mi a cél, és milyen metodológiával akarjuk elérni ezt a célt. A jelenlegi kormány célja az, hogy Szerbiát a mandátuma végéig Európa kapujába vezesse. Ennek az is előfeltétele, hogy az emberi és kisebbségi jogok megvalósulása elérje a lehető legmagasabb szintet. Ha az állampolitika olyan konfliktussal találja szemben magát, amit nem tud megakadályozni, akkor legjobban teszi, ha megpróbálja a lehető leghatékonyabban pacifikálni. Semmiképpen sem szabad viszont a problémákat a szőnyeg alá söpörni. Ez óriási tévedés. Történelmi tapasztalatból tudjuk, hogy amikor a problémát nem akarjuk látni, és a szőnyeg alá söpörjük, az internacionalizálódik. A probléma nemzetközivé válása egyúttal azt is jelzi, hogy az államhatalom nem volt képes megoldani a helyzetet. Ez történt 2004-ben is.
– Hogyan értékelné a jelenlegi vajdasági helyzetet e tekintetben?
– Úgy gondolom, hogy ma sokkal jobb a helyzet, mint volt. Ugyan nem járt a kezemben az utóbbi időben incidensekre vonatkozó jelentés, de született újvidékiként, vajdaságiként tapasztalatból is állíthatom ezt.
Változni fog a nemzeti tanácsok iránti viszonyulás
– Ön egy héttel ezelőtt, amikor beköltözött ebbe az irodába, találkozott-e az elődjének tekinthető Petar Lađevićtyal?
– Igen.
– És beszélgettek is?
– Igen.
– Elmondja, miről?
– A beszélgetésünknek volt egy formális és egy nem formális, félig-meddig magánbeszélgetés jellegű része. Lađević úr felvázolta saját vízióit, hogy miként kellene egyes dolgokat megoldani. Az általa vezetett kisebbségi szolgálat olyan feladatokat végzett, amelyeket, természetükből kifolyólag, mégiscsak egy minisztériumnak kellett volna végeznie. Egy szakszolgálatnak pedig soha nincs akkora autoritása, mint egy minisztériumnak. Lađević úr szerint ez volt a fő oka annak, hogy a szolgálat több akciója is sikertelenül végződött.
– Hogyan értékelné Ön Lađević úr munkáját?
– Egyelőre nem volt alkalmam megismerkedni az ő eddig végzett munkájával.
– Tehát konkrétan Lađević úr munkáját nem kívánja értékelni? Ha hivatalos jelentést még nem is kapott a munkájáról, a médiából értesülhetett a tevékenységéről, és azt is tudhatja, hogy nem volt túlságosan kedvelt személy a nemzeti tanácsok körében.
– Nem szeretném ennek alapján kommentálni a munkáját. Annyit mondanék csupán, hogy az én nemzeti tanácsokkal kapcsolatos munkamódszerem teljesen más lesz, mint az övé volt. Úgy gondolom, hogy bácskai, vajdasági személyként nekem teljesen másmilyen a kisebbségi kérdések iránti érzékenységem, mint egy olyan személyé, aki nem Vajdaságból származik.
Nem volt tolongás
– Vannak-e munkatársai a minisztériumban a szocialisták, illetve a Magyar Koalíció soraiból?
– A személyi kérdésekben viszonylag szabad kezet kaptam, én határozhattam meg, hogy kik alkossák a csapatomat. Ez annak volt köszönhető, hogy egyes pártok számára ez a minisztérium nem volt túlságosan attraktív, míg mások esetleg veszélyesnek tartották volna a benne való részvételüket, tehát nem volt tolongás a minisztériumi posztokért. A válasz tehát az, hogy nincsenek.
(Családi Kör)
