A bácskai Wallenberg

Kocsis Antal topolyai helytörténész többedmagával évek óta dolgozik a helyi zsidótemető megmentésén

Mindenszentek és Halottak napja idején benépesülnek a temetők, az élők rendbe teszik halott hozzátartozóik sírjait, virágot visznek rájuk és mécsest gyújtanak. A vajdaságiak különösen odafigyelnek arra, hogy sírkertjeik ne csak november elején tündököljenek, hanem egész évben tiszták és rendezettek legyenek.

Talán éppen ezért furcsa és érthetetlen, hogy vannak sírkertek tartomány-szerte, amelyeket évekig-évtizedekig az áthatolhatatlan gaz uralt (vagy ural mind a mai napig), amelyeket jobbára szeméttelepként használ(t) a lakosság legprimitívebb része. Pedig ezekben a temetőkben is emberek nyugszanak, méghozzá többnyire olyan ősök, akik hagyományos foglalkozásaikból kifolyólag nagyban hozzájárultak egy-egy település vagy régió gazdasági és kulturális felvirágoztatásához.

Bár a Halottak napja keresztény ünnep, jó apropó ez arra, hogy szót ejtsünk az egyik legmostohább sorsú vajdasági temetőről, a topolyai zsidó sírkertről. Azért éppen erről a temetkezési helyről, mert nyolc évvel ezelőtt egy valóban minden elismerést megérdemlő polgári kezdeményezésnek köszönhetően megkezdődött a temető megmentésére tett sziszifuszi erőfeszítések sorozata.

Önkéntes „őserdőirtás”

„Topolya múltját kutatva 2001 koratavaszán egyik munkatársnőmmel felkerestük a helyi zsidóság sírkertjét. Megdöbbentő látvány fogadott bennünket: düledező falmaradványok, egy halottasház, amely a vandalizmus minden nyomát magán viseli. A síremlékeket mindenütt sűrűn benőtte a növényzet, a sírok közé szinte lehetetlen volt bejutni az évtizedeken át idehordott szeméttől. Elhatároztuk, hogy megkíséreljük megmenteni a település múltját részben meghatározó népcsoport örök nyugvóhelyét. Amikor elkezdtük a síremlékek kibontását az őserdő sűrűségű területen, kitűnt, hogy ezt a munkát ketten évekig sem végezhetjük el, segítség kell hozzá. Barátokhoz, ismerősökhöz fordultam” – írta Kocsis Antal nyugalmazott helytörténész a topolyai zsidótemető megmentése alkalmából kiadott egyik nyomtatvány bevezető szövegében. Ő volt az a személy, aki fejébe vette, hogy márpedig megmenti az utókor számára azoknak a nyugvóhelyét, akiknek oly sokat köszönhet Topolya, de akik az ismert történelmi események folytán többnyire közvetlen leszármazottak nélkül maradtak, vagy elvándoroltak innen legközelebbi hozzátartozóik.

– 2001 óta legalább száz kisebb-nagyobb munkaakciót szerveztünk. Először mindössze négyen-öten jöttek segíteni, de volt olyan munkaakció is, amikor 30-40-en vagy még többen dolgoztunk a sírkertben szárvágóval, sarlóval, metszőollóval. Semmit sem tudtam ígérni az embereknek, legfeljebb annyit, hogy ha kapunk valamelyik szomszédos házban lakótól vizet, akkor meg tudom őket kínálni hideg vízzel. Piszkos egy munka volt ez, főleg a kezdetekben: kullancsok, dögök, szemét minden irányban. Ennek ellenére az emberek lelkesen segítettek. Kialakult egy néhány tíz fős kemény magja a társaságnak, akik szinte minden alkalommal részt vettek a sírkert rendezésében, de ha összeszámolom, kb. 250-300 ember vett részt legalább egyszer munkaakcióban. A négy osztályt végzettektől a tudományok doktoraiig, a 7 éves gyerektől a 70 év feletti nyugdíjasig terjedt a volontőrök skálája. Egy alkalommal sikerült kimondottan ifjúsági csapatot szervezni. Több mint 30 tizen-huszonéves gyerek jött el: pokoli melegben dolgoztunk, reggel 7 órakor kezdtük, fejszével, baltával, fűrésszel. Úgy kellett őket leállítani, pedig semmit sem ígértem nekik. Nem rossz a mai ifjúság, csak bizonyítási lehetőséget kell adni számukra. 2001 óta mondhatni folyamatosan szerveztük a munkaakciókat. Az idén nem volt annyi, mint a korábbi években, mert nekem is gondjaim vannak az ízületeimmel, a gerincemmel, így legutóbb a tavasz folyamán rendeztük a zsidótemetőt. A kápolna mögött azóta sajnos ismét feltört a gaz – ecsetelte Anti bácsi a temetőben alakuló helyzetet, amikor október végén meglátogattuk otthonában.

A kép 2002 júliusában készült

A zsidó sírkert feltárása során Kocsis Antal és társai több olyan felfedezést is tettek, amikről korábban nem vagy másként tudott a történelmi emlékezet. Senki sem tudta például, hogy hány sír található a temető megmaradt részében. Egyesek legfeljebb 50-re becsülték a síremlékek számát. Mára azonban kiderült, hogy itt mintegy 1000 síremlék és harminc, a holokauszt emlékére állított sírkő található. Számos olyan író, publicista, festő, szobrász és más értelmiségi sírjára bukkant, akikről a lexikonok azt írják, hogy a nyugvóhelyük ismeretlen. A temető jelenlegi területe nem egészen 60.000 négyzetméter. Azt eddig is tudni lehetett, hogy a XX. század második felében megcsonkították a temetőt, családi házak épültek a területére, de arról nem volt adat, hogy mekkora lehetett ez a temető a csonkítás előtt. Kocsis Antal, zsidó temetkezési szokásokat is tanulmányozva, arra a következtetésre jutott, hogy a temető egykori területe valószínűleg meghaladta a 100.000 négyzetmétert is. Annyi azonban biztos, hogy Topolyán volt a harmadik legnagyobb zsidó sírkert Vajdaságban, közvetlenül az újvidéki és a szabadkai után.

Kinek a feladata?

Felvetődik a kérdés, hogy vajon tényleg az önzetlen, humánus polgárok feladata rendben tartani a topolyai zsidótemetőt, vagy esetleg intézményi szinten kellene megoldani a sírkert folyamatos rendezését. Kocsis Antal elmondta, több százan aláírták azt a kérvényt, amelyben kérték az önkormányzatot, hogy a helyi kommunális közvállalat, a Komgrad vegye át a temető folyamatos rendezését, hiszen ez a vállalat van megbízva a másik két topolyai temetőben adódó munkálatok végzésével is, ám kérelmük nem járt teljes sikerrel:

– A topolyai önkormányzatnak köszönhetjük, hogy három oldalról felépítették a temető körüli téglafalat. Nekik köszönhetjük a kápolnához vezető hidat, és azt is, hogy hosszas kilincselés után bemeszeltették a halottasházat, de már a tetőt és a csatornát mi, civilek csináltattuk saját pénzünkből. Az utóbbi években néhányszor segített a topolyai Vöröskereszt, az idén pedig a Szabadkai Zsidó Hitközség szervezett vegyszeres gyomirtást. Kezdetben teljesen magunkra voltunk hagyva, saját szervezésben, kocsival, lóval hordtuk el a szemetet. Az utóbbi három évben már a Komgrad jött ki teherautóval. Volt, hogy küldtek munkásokat is, hogy feldobálják a szemetet, de volt úgy is, hogy mi magunk kényszerültünk ennek elvégzésére. Úgy érezzük, hogy ez egy kicsit olyan, mint a könyöradomány. Segítenek valamennyit, de az ember ennél azért többet várna – mondja elkeseredetten Anti bácsi, aki néha maga is elgondolkodik azon, hogy miért csinálja mindezt, de mindannyiszor megleli a választ is. – Egyszerűen nem bírom nézni, hogy el legyen hanyagolva egy temető. Azok is emberek voltak, akik ott nyugszanak, és megérdemlik az emberi méltóságot megillető körülményeket.

Hatvanhat fa

Tavaly egy forró nyári napon, amikor épp egy fárasztó munkaakcióból tartott hazafelé, Anti bácsit ismét kétségek gyötörték: mi végre teszi mindezt? Hiszen valójában semmiféle megbecsülést nem kap azért, amit tesz. Mások helyett végzi e sziszifuszi munkát, amit minden évben szinte elölről kell kezdeni, ő pedig egyre fáradtabb, egyre erőtlenebb. Ekként morfondírozva lépett be családi házuk udvarába, ahol felesége várta egy levéllel a kezében. A küldemény Izraelből érkezett és Kocsis Antalnak volt címezve. Anti bácsi rezignáltan arra kérte a feleségét, hogy olvassa fel, mi áll a levélben, mert ő csak összepiszkolná, ha hozzáérne.

Nos, a levélben az állt, hogy az 1901-ben alapított, nagy befolyással bíró Zsidó Nemzeti Alap 66 fát ültetett Izrael talán legszebb régiójában, Galileában Kocsis Antal tiszteletére mindazért, amit a topolyai zsidótemető megmentéséért tett.

– A zsidóknál az a szokás, hogy ha valakit becsülnek, akkor annak a tiszteletére ültetnek egy fát. Én egy egész parkot kaptam. Nagyon felemelő érzés. Nem tudom, milyen fák ezek, nem jártam még Galileában, pedig állandóan hívnak. Szeretnének megismerni. De hát nekem annyi dolgom van idehaza! Ha én oda elmegyek, ki fog itthon dolgozni?! – próbálja megértetni az értetlenkedő újságíróval Anti bácsi a nyomós érveit. – Nagyon nehéz feldolgoznom ezt az élményt. Megható, hogy mennyire tapintatosak a zsidók. Mi, magyarok azt mondjuk, hogy az országunkat, a nemzetünket Szűz Máriának ajánljuk fel. És hol jelenik meg először Mária? Galileában. Hát akkor hol emeljenek emléket egy magyarnak? Galileában.

Temetőből emlékpark?

A topolyai zsidótemető ott jártunkkor sajnos nem nyújtott túlságosan fölemelő látványt. Persze összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet, mint 2001 előtt, amikor a makacs vadrózsa mindent behálózott – ezt, úgy tűnik, mára már sikerült teljesen kiirtani –, de még nagyon távolinak tűnik Kocsis Antal álma, hogy egyszer majd ez a sírkert is emlékpark legyen.

– Maradhatna temető, de be lehetne ültetni fákkal, növényzettel, és így a környék tüdeje lehetne. De hogy magyarázzam meg én ezt azoknak, akiknek ezt maguktól is tudniuk kellene? – teszi fel a kérdést a topolyai humanista, akit önzetlen szervezői tevékenységéért színmagyar létére tiszteletbeli zsidóvá fogadott a Zsidó Hitközség, csak éppen saját környezetében nem értékelik kellőképpen azt, amit évek óta tesz.

(Családi Kör)