Az ürgét kiöntik, a földikutyát beszántják, ugye?

Nem elsősorban a veszélyeztetett fajokat kellene védeni, hanem sokkal inkább az élőhelyeiket

A múlt héten röppent fel a hír, hogy sikerült egy, a tájainkon őshonosnak számító, de mára már igencsak ritka rágcsáló faj élő példányát befogni a szabadkai homokpusztán. A vakondhoz hasonlatos életmódot folytató földikutya nem az egyetlen olyan élőlény Vajdaságban, amelyre a kihalás vár, amennyiben nem változtatunk sürgősen környezetszemléletünkön. A mezőgazdaság-centrikus Vajdaságban pedig nagyon nehéz megértetni az emberekkel, hogy nem csak a föld megművelése hozhat hasznot – ha már egyszer a haszon a legfőbb, sőt az egyetlen szempont –, hanem a természetes élőhelyek megőrzése is. Hosszútávon pedig csakis ez utóbbi.
A nyugati földikutya (latin nevén: Spalax leucodon) nagyjából akkora, mint a vakond, és az életmódja is a vakondéhoz hasonlítható. A legszembeötlőbb különbség a két emlős között, hogy míg a vakond bundája fekete, addig a földikutyáé palaszürke színű, a fejrésze pedig nem hosszúkás, hanem robosztus, valóságos erőgép, amellyel a földet túrja maga előtt. Szemgolyója van ugyan, de a szemhéja teljesen benőtte azt, úgyhogy legfeljebb a fényerősség érzékelésére képes. Ezért hívják egyes helyeken vakkutyának.
Hogy honnan eredhet viszont a hivatalos magyar földikutya elnevezés, azt csak találgatni lehet. A „földi” előtagot még ki lehet következtetni, hiszen ez a kisemlős az egész életét a föld alatti vájataiban éli le, a felszínre csak ritkán és rövid időre jön fel, ezért is oly nehéz élő példányra bukkanni. Azonban a „kutya” megnevezés igazi talány. A jó házőrzővel szemben a Spalax leucodon ugyanis sem a farkát nem csóválja jókedvében, mert nincs neki ilyenje, sem pedig a velőscsontért nem rajong, ugyanis kizárólag növényevő: gumókkal, hagymákkal és gyökértörzsekkel táplálkozik.
Dr. Mikes Mihály nyugalmazott egyetemi tanár, emlőskutató szerint talán azért nevezik a földikutyát földikutyának, mert vakkantásszerű hangokat hallat — amikor sanyargatják. (Elég kegyetlen lehetett a névadója.)
A Szabadkától északra, a magyar határ mentén elterülő pusztaságban már 30 éve nem fogtak be élő egyedet. Kizárólag a földtúrásokból lehetett arra következtetni, hogy azért talán még nem halt ki teljesen ez a kedves, mások szerint vicces, megint mások szerint ijesztő kinézetű rágcsáló.
Pedig nem volt ez mindig így. Száz évvel ezelőtt ez az állat még egész Vajdaság térségét benépesítette, ma azonban, szinte kizárólag az emberi tevékenységnek köszönhetően, rendkívül kis területre szorult vissza. Az említett szabadkai térség mellett már csak a Fruška gora és a Delibláti-homokpuszta füves térségeiben lelhető fel. A nálunk is honos faj egyébként megtalálható az egész Kárpát-medencében, Kis-Ázsiában és a Balkán térségében – egyre kisebb számban és egyre inkább mozaikosodó területeken.

HA FÖLD, AKKOR SZÁNTSUK FÖL

A földikutya populáció drasztikus leszűkítéséért, majdhogynem kihalásáért, mint oly sok más faj esetében is, elsősorban a mind nagyobb területeket elhódító és az eredeti élőhelyeket átalakító emberi tevékenység okolható. A szabadkai homokpusztán egyre több gyümölcsöst és szőlőskertet telepítettek, ám az igazán nagy érvágást a megmaradt füves puszták néhány évvel ezelőtti értelmetlen fölszántása okozta.
„2002-ben, amikor mintegy 200 hektáron feltörték az ősgyepeket, nagyon megijedtünk attól, hogy teljesen kipusztul a földikutya, mert ezzel lényegében eltüntették a faj számára nélkülözhetetlen tápnövényeket. Szerencsére azóta sikerült elérni, hogy ez a terület védelem alá kerüljön, és tavaly, amikor a gyepek állapotát mentem ellenőrizni, már találtam földtúrásokat, amik arra engedtek következtetni, hogy a földikutya mégsem tűnt el teljesen, habár az életterét rettenetesen leszűkítették. Mióta védelem alatt áll a terület, azt folyamatosan kaszálják és juhokat legeltetnek rajta, hogy meggátolják a gyomosodást. A pusztagyep kezd lassan helyreállni, de tudni kell azt, hogy 100 év is bele fog telni, mire teljesen helyreáll a beszántás előtti állapot” – ecsetelte az emberi butaság egyik illusztris példájának következményeit Szabados Klára biológus, a Szerbiai Természetvédelmi Intézet újvidéki részlegének szakmunkatársa, aki úgy ítéli meg, hogy a mintegy 200 hektáros területnek csupán az 5 százalékát, a szárazabb földfoltokat tudják belakni a földikutyák. A túrások számából pedig arra lehet következtetni, hogy ma már alig 50 egyed található ebben a határ menti térségben.
„A földikutyának természetes ellensége nincs is – az embert kivéve. Állandóan föld alatt él, és így az esetleges ragadozók sem tudnak hozzáférni. A tápláléklánc tehát azzal meg is szűnik, hogy a földikutya elfogyasztja a növényt, a további energiaáramlásban pedig már csak a lebontó szervezetek vesznek részt” – mondja Mikes tanár úr, ezzel is érzékeltetve, hogy az embernek nincs szüksége „tettestársakra” ahhoz, hogy felfoghatatlan mértékű rombolást idézzen elő egy-egy állományban. „Míg a XX. század első harmadáig 10 évenként egy állatfaj tűnt el, addig a 90-es években már évente pusztult ki 10 faj a világon. Közép-Európa lombhullató erdőségeiből 200 évvel ezelőtt halt ki az őstulok majd a bölény. A hód a Duna-mentén még 1860-ban is jelen volt mind Pest, mind Belgrád környékén, erről tanúskodnak egyes földrajzi neveink is, mint a Hódos, a Hódság vagy a Hódmezővásárhely. Ma már újratelepítéshez kellett folyamodni még a hódok esetében is” – mondja Mikes Mihály.

ÉSSZERŰTLEN FÖLDMŰVELÉS, EMBERHEZ MÉLTATLAN KÖRNYEZET

A Pannon-medence, amelynek része Vajdaság is, eredetileg egy olyan régió volt, ahol erdők és gyepek váltakoztak. Amikor az emberek megjelentek ezen a vidéken, megkezdődött az erdők irtása és a gyepek kiterjedtek, ezáltal a gyepes vidékeken honos fajok optimális körülmények közé kerültek és elszaporodtak.
A középkorban többnyomásos gazdálkodás dívott: a falvakat körülvevő földek egy részét feltörték, a másikat legelőként használták, vagyis parlagon hagyták, majd néhány évente váltották a megművelt területet és a „pihentetettet”. A középkori falu – közlekedési eszközök és az úthálózat hiánya miatt – önellátó volt, nagyon kis mennyiségű árufelesleget termelt. A talajváltó gazdálkodás miatt az állatvilág folyamatos mozgásban volt, de mindvégig megvoltak azok a szigetek is, ahol állandóan békén hagyták.
Ez a helyzet a török hódoltság idején változott meg először, amikor tulajdonképpen minden puszta legelővé vált. Ezt követte Vajdaságban a XVIII. század közepétől az újratelepítés. Minden nép hozta a maga szokásait: a magyarok a külterjes állattartást, melyhez nagy legelőkre volt szükség, a svábok pedig az istállózó állattenyésztést honosították meg, mert olyan helyekről jöttek, ahol csak nagyon kis földterületekben gondolkodhattak. Végül az istállózó állattartás vitte a prímet, a földeket pedig az állatok takarmányozására, kaszálókként használták.
A XIX. század folyamán megindul a legelők feltörése, a lakosság számának növekedésével mind nagyobb igény mutatkozott a szántók iránt. Ezt csak tetézte az ipari forradalom: a legyártott termelőeszközök és a folyamatos gépesítés ugyanis lehetővé tették az egyre nagyobb területek megművelését.
Aztán jött a második világháború utáni kommunista éra, amikor még a szikeseket is feltörték, ha a pártbizottság úgy akarta, nem törődve azzal, hogy az mennyibe kerül és esetleg mennyire elhanyagolható hasznot hoz.
„Jelenleg ott tartunk, hogy már a löszvölgyek fenekét is felszántják. Persze rendre elmossa azokat a nyári zápor, áll a víz nyaranta mindenfelé, ennek ellenére teljesen ésszerűtlenül tovább művelik” – mondja Szabados Klára, aki szerint a mezőgazdaság-centrikus szemlélet megváltoztatására volna szükség, mert jelenleg Vajdaságban minden talpalatnyi területre úgy tekintenek, mint potenciális termőterületre, melyet vétek nem felszántani és bevetni haszonnövényekkel. „Ha emberhez méltó életet és környezetet akarunk magunknak, akkor a termőterületből kellene visszahasítani valamennyit. Mert az szerintem nem emberhez méltó környezet, hogy egy falu körös-körül be legyen szántva a kerítésig, és ne legyen egy talpalatnyi zöld felülete se” – véli a biológus.

A HASZON TÁG FOGALOM

A Családi Körnek nyilatkozó mindkét szakember egyaránt azt vallja, hogy sürgősen szemléletváltozásra volna szükség a környezetgazdálkodás terén. „A természeti értékek megőrzése, fejlesztése és a védett térség ökológiai törvényszerűségein alapuló gazdasági hasznosítás csak az inter- és multidiszciplináris stratégia elveinek érvényesítésével valósítható meg, vagyis a gazdasági ágazatok, a mező- és erdőgazdaság, a vadászat, valamint a környezet- és természetvédelem közötti szoros együttműködés és összhang kialakítása volna feltétlenül szükséges” – véli Mikes professzor, aki szerint a környezetünk „hasznosításában” egyre nagyobb teret kellene kapnia az idegenforgalomnak is.
Szabados Klára szerint a rövidtávú haszonkulccsal kalkuláló emberek hajlamosak megfeledkezni arról, hogy a jó minőségű talaj és ivóvíz nem egy-két év alatt jött létre, hanem sokkal hosszabb idő alatt, és mindezt a természetes élővilágnak köszönhetjük, amely egyre inkább visszaszorul.
Az ökoszisztéma-szolgáltatások fogalma ma már egyre szélesebb körben használatos. Ez azt jelenti, hogy a megőrzött természetes élővilág – ha nem rövidtávon gondolkodunk – gazdasági hasznot hozhat, vagy ha úgy tetszik: dollármilliárdokban mérhető károknak állhatja útját. „A szakemberek kiszámították, hogy egy árterület hektárja térségünkben a maga természetes állapotában közel 20.000 dolláros hasznot jelent évente. A haszon legnagyobb részét az olyan szolgáltatások teszik ki, mint a nitrogénvisszatartás, a minőségjavítás, a talajvízkészlet pótlása, a helyi klíma szabályozása, vízmegtartás, és csak töredéke ennek az összegnek a halászat hozama. Pedig tájainkon legfeljebb arra tartják érdemesnek az ártereket, hogy itt leívhatnak a halak, majd pedig a halakat kifogjuk és megesszük. Ez is csak a közvetlen gazdasági értékben való gondolkodást illusztrálja” – mondja a Természetvédelmi Intézet szakmunkatársa.
És ezzel el is jutottunk a korszerű természetvédelem alapvetéséig, miszerint nem az egyes fajok védelmére kell koncentrálni, hanem a (potenciális) életterük megvédésére. „Ha egy faj ritka, akkor az élőhely típusa is nyilvánvalóan ritka, és az egyes növény- meg állatfajokat csak abban az esetben lehet megóvni, ha az életterüket és azokat az életközösségeket is megóvjuk, amelyeknek szerves alkotóelemei” – magyarázza Mikes Mihály. „A fajszintű védelem ma már szakmailag teljesen túlhaladott. Azért tartja fenn magát egyes országokban, így még Szerbiában is a fajszintű védelem szemlélete, mert egy fajt könnyű meghatározni, könnyebb a jogi védelmének az érvényesítése. Az Európai Unióban viszont ma már a tájszintű védelmet érvényesítik” – csatlakozik biológus kollégájának véleményéhez Szabados Klára.
A földikutyának, az ürgének és egyéb tájainkon veszélyeztetett társaiknak pedig csak türelmet és kitartást kívánhatunk mindaddig, amíg természetes ellenségük, az ember szemlélete gyökeresen meg nem változik.

(Családi Kör)

Hozzászólás(ok)