Az Újvidéki Színház Hét nap a világ című előadásáról
Kétségbeesett boldogságkeresés, elidegenedés, elvágyódás, elanyagiasodott világ – csupa elcsépelt, közhelyszerű, milliószor megírt, elmondott, megénekelt, eljátszott témák. Ember legyen a talpán, aki képes még ezekről úgy szólni, hogy az újszerű, de egyúttal emészthető is legyen. Külön-külön sem könnyű ez, hát még egyetlenegy műbe sűrítve a felsorolt nagy témák mindegyikét!
A Hét nap a világ című dráma szerzője, Gyarmati Kata, és a darab színpadra állítója, Puskás Zoltán éppen erre vállalkozott. Hogy mekkora sikerrel, arról majd később.
Kezdjük azzal, hogy három, egymástól viszonylag elkülöníthető történetet láthatunk a színpadon. Az első felvonás történetének főszála három nővér „kétségbeesett boldogságkeresése”. Partnerközvetítő irodához fordulnak, hátha az segíteni tud rajtuk, hogy végre megtalálják az igaz szerelmet. Pechjükre csalókkal van dolguk: a társközvetítő családi vállalkozásban az anya megköti az üzleteket, a fia pedig elvégzi a piszkos munkát, azaz a csőbe húzott hölgyek igényei szerint előbb eljátssza a hősszerelmest, majd – a pénz bezsebelése után – szépen lelécel. Ők az „elanyagiasodott világ” reprezentánsai. A három nővérből kettőt sikerül is megvezetniük, de a harmadik sem jár jobban, aki a szomszéd fiúval próbálkozik, mindhiába. A szükségszerű végkifejlet nem is lehet más, mint mindnyájuk csalódása.
A második felvonás (egyben a második történet) helyszíne egy vonat, amely szinte el sem indul, máris megáll – a semmi kellős közepén. Csakhamar az is kiderül, hogy egyetlen vagon kivételével a vonat többi része teljesen eltűnt. Kinn fogcsikorgató hideg, benn összezárva egy tucatnyi ember. A kilátástalan helyzet feltámasztja bennük az egymásrautaltság érzését, és csakhamar ráébrednek, hogy mindeddig egy „elidegenedett” világban éltek, ahol nem figyeltek egymásra, nem érdekelte őket a másik gondja-baja, valójában sohasem is éltek – csupán reméltek élni.
A harmadik történet két csavargóról szól, akik elhatározták, hogy „elmennek innen”. (Jeleneteik epizódszerűen tünedeznek föl a két felvonás során.) Várnak valakire vagy valamire, hogy elvigye őket az Ígéret földjére, ahol reggelente pezsgőt és kaviárt szolgálnak fel számukra, ahol egész nap ülhetnek a dzsakudziban vagy kipróbálhatják a rejkit, még ha fogalmuk sincs róla, hogy mi az ördög az. Aztán persze nem mennek sehová.
Nyilván több nézőnek is az volt az érzése az előadás láttán, hogy a két felvonás valójában két különálló egészet képez, és legfeljebb az köti őket össze, hogy azonos cím alatt egymást követően játsszák ugyanazok a színészek. Az első felvonás figurái a második felvonásban – egy idős házaspár kivételével – nem is ismerik fel egymást, többségük jellemileg sem igazán azonosítható az első felvonásbeli önmagával. Akkor mégis miféle lényegi összefüggés van a két felvonás között, és milyen dramaturgiai indoka volt annak, hogy a két (három) történetet összevonják?
Némileg talán könnyebb dolgom volna az indokokat illetően, ha olvashattam volna a drámát – mely tudomásom szerint nyomtatásban, a maga teljes valójában még nem jelent meg -, és akkor azt is tudhatnám, hogy a rendezői koncepció miként „írta felül” a művet. Annyi bizonyos, hogy a vonatos történet alapjául Gyarmati Kata 2007-ben a vajdasági magyar drámaíró versenyen győztes szövege szolgált. Ezt akkoriban a Képes Ifjúság közölte. A három nővér történetét, vagyis lényegében az első felvonást a szerző minden bizonnyal utólag illesztette a már meglevő szövege elé, de a Híd tavaly novemberi számában közölt Hét nap a világ-részlet se teszi teljesen világossá, hogy milyen „ragasztót” használt Gyarmati Kata a drámájában, és hogyan komponálta át a „nyersanyagot” a rendező (vagy maga a szerző, aki az előadás dramaturgja volt).
Maradjunk ezért csak az összefüggések felkutatásánál.
Az előadás rövid, jól felépített, pörgős párbeszédekre épül. Az egyes epizódok között, olykor az egyes epizódokon belül is kialszanak a fények, majd újra fölgyulladnak. Ezeknek a momentumoknak nem pusztán a színpadi átrendeződés megkönnyítésében van szerepük, hanem egyúttal felfoghatóak úgy is, mint egy-egy pillanatnyi emlékezetkiesés. Gyakran megtörténik, hogy a figurák a sötétség beállta utáni jelenetben már egy teljesen új ideg- és elmeállapotban találtatnak, esetleg nem is emlékeznek arra, hogy néhány másodperccel korábban miről beszéltek, mit tettek. Mintha csak álmodták volna, hogy megtörtént velük az, ami megtörtént, vagy kimondatott az, ami kimondatott. Az első felvonásban a tudathasadásosságnak az ilyeténképpen való ábrázolása előkészíti és hitelessé teszi a második felvonást, amelyben a hősök egy „másik dimenzióban” találkoznak, teljesen új emberekként, akik nem is emlékeznek egymásra, mégis érzik, sejtik, hogy valamikor, valahol közük volt egymáshoz. A második történetben (felvonásban) mindenki kap egy esélyt a sorstól, hogy szembenézzen önmagával, hogy megpróbálja helyrehozni azt, amit az első történetben, az Életben elrontott.
A harmadik történet, a csavargóké pedig jelképesen összefogja a két nagyobb történetrészt. A menni vagy maradni kérdése, az el sem indulni és mégis megérkezni problematikája felfogható a darab egészének nagy mondanivalójaként.
A fekete-fehér kockákból álló, szimmetrikus színpadkép, a fekete, a fehér és a szürke árnyalatait felvonultató kosztümök (Csík György) mind-mind világunk elsivárosodására utalnak – talán kissé már szájbarágós vehemenciával. Az előadás kezdő és záró szakaszainál feltűnő nemtelen neonangyalok kara pedig ugyanennek a világnak a mesterséges csillogását, egyúttal megkonstruáltságát hivatott ábrázolni. Ők azok, akik a háttérben csendesen teszik a dolgukat: irányítják az óriási sakktábla (a világ) figuráit. Ha valamit érdemes kiemelni ezeknél a jeleneteknél, akkor az elsősorban a zene (Erős Ervin), amely tökéletes összhangot képez a színpadképpel, a színészi mozgással és egyáltalán: erőteljesen meghatározza a darab alaphangulatát.
A színészi összjáték kitűnő. Lesüt a színpadról, hogy egy élvezetes próbafolyamat előzte meg a darab színre vitelét. Nehéz kiemelni bárkit is a színészi teljesítménye alapján, de ha már kényszert érzek arra, hogy ezt megtegyem, akkor a színésznők közül Jankovics Andreát emelném ki, aki kiválóan alakítja a kifelé határozottságot mutató, mégis rendkívül labilis személyiséget, a színészek közül pedig Varga Tamást a szomszéd fiú hiteles megformálásáért, aki a tervezés és jövőépítés közepette túlságosan későn döbben rá arra, hogy az élet elment mellette. A csavargók szerepében feltűnő Huszta Dániel és Sirmer Zoltán egymásra hangoltsága is bámulatos.
Ha az első felvonás utolsó jelenetét is sikerült volna cizelláltabban megoldani, és kevesebb lett volna a harsányság (mert nem volt mindig indokolt, hogy ordítozás fejezze ki a feszültséget), akkor igazán nem volna semmilyen komolyabb kifogásom. Ettől eltekintve mégis egy jól megkomponált, feszes szerkezetű, a figyelmet mindvégig fenntartani képes előadást vitt a közönség elé az Újvidéki Színház társulata. Az élet súlyos, éppen ezért közhelyszámba menő kérdéseit sikerült úgy bemutatni, hogy a megközelítés ne legyen se sekélyes, se pedig emészthetetlen.
A Hét nap a világot legközelebb február 9-én, hétfőn láthatja a közönség.
(Családi Kör)
