Elrontott ünnepnap

Olyan jó volna önfeledten ünnepelni. Jó volna pezsgőt bontani és örülni annak, amire hónapok, évek, évtizedek óta vágyunk és várunk, amiért hónapok, évek, évtizedek óta harcolunk. Hiszen most már biztos: piros útlevelünk december 19-től hasonló árnyalatot kap, mint rég elsiratott elődje, és véget ér tartományunk teljes kiskorúsításának időszaka is. Két jó hír egy napon! Kell ennél több?

Ha a két hírre szorítkozunk – a köztársasági képviselőház megerősítette Vajdaság statútumát és elfogadta a tartomány hatásköreiről szóló törvényt, az Európai Unió pedig feloldotta a szerbiai állampolgárok vízumkényszerét –, akkor bizony minden okunk meg kellene, hogy legyen az elégedettségre. Még sincs túl sok jele az önfeledt ünneplésnek sorainkban, és a kényszeredetten felbontott pezsgőnek is elég fanyar az íze.

Nehéz ugyanis elvonatkoztatni attól a nyögvenyelős, sok megalázó momentumtól hemzsegő folyamattól, amely idáig vezetett. Persze elsősorban a statútum ügyében érezni a keserű szájízt, a vízumliberalizációval kapcsolatban legfeljebb az a legitim kérdés vetődik fel, hogy mi tartott ennyi ideig, miért nem tudták az elmúlt kilenc évben hatalmon levő európai orientáltságú kormányaink előbb teljesíteni a Szerbiával szemben támasztott, teljesen világos technikai feltételeket.

Nem is az a legfájóbb, hogy Vajdaság alaptörvénye egy kifacsart citromra hasonlít. Még azt a közkeletű állítást is el tudnánk fogadni, hogy a politikai erőviszonyokat és érdekeket figyelembe véve az adott pillanatban nem tellett többre. De miért kellett végignéznünk, elviselnünk és megszenvednünk az eltelt bő egy év politikai bohózatát, az alkotmánysértő halogatást, a szintén alkotmánysértő „technikai” változtatgatást, a statútum szövegének ide-oda utalgatását, a tartományi vezetés porig alázását?

Legkönnyebb volna mindezt azzal elintézni, hogy ne is törődjünk az egésszel, mert Vajdaság ügye nem magyar ügy. De, igenis az! A vajdasági magyarok többsége ugyanúgy sajátjának tekinti Vajdaságot, akárcsak az itt élő többi nemzeti közösség, és nem mindegy számukra, hogy Belgrádban vagy a tartományi FŐVÁROSBAN dőlnek-e el a mindennapi életüket érintő fontos kérdések. Lehet ezt vitatni, de ha csak az utóbbi néhány választás eredményét elemezzük, világossá válik, hogy mindannyiszor azok a politikai erők diadalmaskodtak a vajdasági magyarság körében, amelyek őszintén vagy számításból Vajdaság autonómiájának ügyét is a zászlajukra tűzték.

Mondjuk akkor inkább azt, hogy spongyát rá. Ami történt, megtörtént. A lényeg, hogy húsz napon belül keresztül-kasul utazhatunk Európán – hogy miből, azt most ne firtassuk –, Vajdaság pedig, ha mást nagyon nem is, legalább méltóságának egy részét visszakapja – hogy milyen megalázó folyamat végén, azt szintén hagyjuk. De azért engedtessék meg nekünk, hogy egy elrontott ünnepnap végén ujjongás nélkül, rossz hangulatban konstatáljuk, hogy – jól van.

(Magyar Szó)

Hozzászólás(ok)