Hitelesség

Útelágazáshoz érkezett a húszéves múlttal rendelkező vajdasági magyar pártpolitizálás. Hogy milyen jövő vár rá, az ebben a pillanatban kizárólag a Vajdasági Magyar Szövetség döntésén múlik, hiszen a magyar nemzeti előjelű pártok közül ma már csak ennek az egynek van mérvadó politikai súlya az országban. Hogy pontosan hány csapásirány létezik, hogy melyik út min keresztül és hová vezet, az egyelőre a szabadkai események ködében nehezen kivehető. Ezért érdemes egy rövid időre megállni, és az eddig megtett út alapján mérlegelni.

Ha visszatekintünk az elmúlt húsz esztendőre, egy dolgot tudunk teljes bizonyossággal kijelenteni: a vajdasági magyar pártpolitizálás akkor volt sikeres, akkor volt a legnagyobb a támogatottsága, amikor közösségi élményt tudott teremteni. Korántsem elsősorban a háromlépcsős autonómia hirdetése miatt kapott 130-140 ezer szavazatot a kilencvenes évek elején a történelmi VMDK, hanem azért, mert a magyarság biztos támpontot keresett a háborúba sodródó hazában, és ezt megtalálta az akkor még egységes és egyetlen nemzeti pártban. Ez a közösségi élmény elveszett, amint megkezdődött a klikkesedés és bomlásnak indult a VMDK. A 2000. évi rendszerváltó eufóriában a közösségi élmény áttevődött országos szintre, így a magyar politikum – azon belül is az akkor már egyértelműen legerősebb VMSZ – nem is tehetett volna mást, mint hogy minden szinten belesimul a DOS konglomerátumába. Miután a dolgok természetéből fakadóan a hatalomhoz jutott heterogén DOS csakhamar darabjaira hullott, jó alkalom kínálkozott arra, hogy a magyar pártok egymásra találásával és összefogásával ismét közösségi élmény teremtődjön, amely mozgósíthatja a passzivitásba vonult, teljesen kiábrándult magyarokat. Ez az egymásra találás és összefogás egészen 2007-ig váratott magára, ekkor azonban már késő volt.

A nem nemzeti előjelű pártok – közülük is elsősorban a Demokrata Párt – felismerték az idők szavát, megértették, hogy a klasszikus kisebbségi politizálásnak leáldozott a csillaga, és hogy a kisebbségieket is ugyanazzal lehet megfogni, mint a többségi polgárokat: jobb életet, könnyebb boldogulást ígérve nekik. (Hogy egy jagodinai Beethoven-rajongót parafrazeáljak: a perszonális autonómiát nem lehet a traktorba tölteni.) A DP keményen ráhajtott a nem elhanyagolható nagyságú magyar szavazóbázisra, és 2007 elején nemcsak az előző években szavazni sem járó magyarokat tudta aktivizálnia, hanem az egymással acsarkodó magyar pártok támogatottságának történelmi mélypontra süllyesztéséhez is jócskán hozzájárult.

A VM-pártok fiaskójából egyedül a VMSZ elnöke vonta le a megfelelő következtetést, és adta át a helyét Pásztor Istvánnak, míg a rivális magyar pártok elnökei megtartották örökösnek gondolt pozíciójukat. Pásztor már tavaszi, pártelnökké történő kinevezésekor meghirdette az „életszerű” kérdések politikáját, ezzel a demokraták által elfoglalt terep visszafoglalását tűzve ki (hallgatólagos) célul. Egyúttal viszont a magyar pártok összefogását is fontosnak tartván, a VMDP-vel és a VMDK-val szövetkezve, létrehozta a Magyar Koalíciót. A közösségi élmény azonban nem teljesedett ki. A 2008 januárjában megtartott államfőválasztás első fordulójában a Pásztorra leadott 93 039 szavazatnak nem volt tétje, csak szimbolikus jelentősége, amely inkább csak az új pártelnökbe vetett bizalmat jelezte, mintsem a mögötte álló hárompárti összefogás támogatottságát. Ezt a négy hónappal később lebonyolított általános választások eredményei is bizonyítják: az MK se nem nyert annyit, hogy azt sikerként lehessen elkönyvelni, se nem veszített „eleget” ahhoz, hogy azt leszereplésnek lehessen nevezni. Viszont az előzetesen elkészített leosztás értelmében a két kisebb párt lecsúszott a köztársasági, de praktikusan a tartományi parlamenti helyekről is, így e hatalmi szinteken a VMSZ képviselői pártkatonákként és nem pedig koalíciós társakként hozták meg döntéseiket.

A nemzeti tanácsokról szóló törvény eltérő megítélése végleg betette a kaput a Magyar Koalíciónak, az MK vége pedig egyúttal a VMDK és a VMDP végét is jelenti. A VMSZ-nek lokális szinten – Szabadkát, Temerint és talán Óbecsét kivéve – sikerült bedarálnia a másik két pártot, így praktikusan egyedül maradt a vajdasági magyar politikai palettán. Rajta kívül esetleg csak a Magyar Remény Mozgalomnak látszik esélye arra, hogy pártként hosszabb távon labdába rúgjon, ám ezek az esélyek szoros összefüggésben vannak a magyarországi szélsőjobb esélyeinek alakulásával.

Tehát maradt a VMSZ, amelynek sikerült óriási politikai tőkét kovácsolni magának a névjegyzék összeállításával, és ezzel az akcióval, egyedül, igazi közösségi élményt teremteni sok év után először. A klasszikus kisebbségi politizálás tere, az új ingerenciák révén, szinte teljes egészében át fog tevődni az újonnan megalakuló MNT-be, ahol – ilyen előzmények után – a VMSZ-nek szinte biztosan nagy többsége lesz, míg a helyi önkormányzatok, a tartomány és a köztársaság szintjén a VMSZ kisebbségi-regionális versenypártként koncentrálhat az „életszerű” kérdésekre. Éppen ezért, hogy ezt ellenzékből vagy hatalomból teszi-e, immár nem kellene élet-halál kérdésként kezelni. Az viszont nem kétséges, hogy a szabadkai köd oszlását követően határozott döntést kell hoznia. Kevesebb veszítenivalója van, ha a pragmatizmus helyett – miként az alkotmányellenes köztársasági költségvetés elutasításakor – most is a hitelességet választja.

(Magyar Szó)

Hozzászólás(ok)