Benedek Miklós: Nem indul hajó (Forum, Újvidék, 2012, 88 oldal)
A sötét (RGB: 189, 183, 107) és még sötétebb (RGB: 161, 143, 94) khaki színű, keménykötésű könyvecske nem tolakszik a könyvespolcon, nem hivalkodik, nem akarja, hogy mindenáron őt emeljük le onnan és őt vegyük kézbe. Benedek Miklós verseihez nem is illene a harsány külső, hiszen ezek a költemények nem akarnak forradalmat kirobbantani, döbbenetet kiváltani, megbotránkoztatni, nincs cselekvésre ösztökélő szándékuk. Csupáncsak rögzítenek egy-egy lelkiállapotot, egy-egy közvetlen vagy közvetett (olvasmány-, film-, zenei) élményt, hangulatot, történetet.
Az idén Sinkó-díjjal kitüntetett Benedek Miklós első kötetéről nehéz volna egységes stílusjegyek alapján szólni. Hiszen a négy ciklusra osztott könyv szövegei nagyon különböznek. Nem minőségi hullámzásra gondolok, mert ilyesmiről szó nincsen: ami vers ebben a füzetben helyet kapott, az jó vers. Inkább arra gondolok, hogy a kötet címe – Nem indul hajó – és az alcímként funkcionáló mottó – Pedig: Navigare necesse est, vivere non est necesse – nem képezi le a közreadott verscsokrot.
A cím-alcím a röghöz kötöttségre, kényszerű mozdulatlanságra, bezártságra utal, a helyre, ahonnan szabadulni lehetetlenség, ahol a várakozás hiábavaló, mert „Feketicsről úgysem indul hajó” (Podolszki felkel és jár). Ha mégis „néha hajót építünk” (ugyanott), később szétszedjük, hiszen még a folyómedrek is kiszáradtak, így elméleti esélyünk sincs vízre bocsátani azt. Háborgó hullámokra vágyó lelkünket pedig hamis meggyőződéseinkkel igyekszünk csitítani, hogy valójában nekünk „szükségünk van erre a porra” (Diószegi), a tengerek pedig csak „nagy büdös kékségek” (Az én eposzom).
Mégis túlságosan önkényes dolog volna a kötetcím prizmáján keresztül, ennyire a „fekete csernozjom”-hoz ragadtan értelmezni a teljes szövegkorpuszt, hiszen a Benedek-versek leglényege mégsem a couleur locale. Ha egyes versek – mint a fent idézettek például – tartalmaznak is bizonyos topográfiai fogódzókat, és utalnak is arra a vidékre, amelyből vétettek, s amely kétségkívül azonosítható a mi „beteg, boros, bús, lomha” Bácskánkkal, a kötet nagyobbik részéről mindez nem mondható el.
A Nem indul hajó versei egy „belső tenger” imaginárius hullámzásának partra vetett termékei/gyümölcsei. (Azzal, hogy a „termék” a Benedek-költészet tükrében túlságosan profán, a „gyümölcs” viszont túlságosan lírai kifejezésnek tűnik, de mondjon valaki jobbat.) Álmok, melyekben „fekete pókok szőnek selyempalotát” (Van egy álmom), illatok, „teaillat, amit a / reggeli fürdés után a törülköző / redői között hagytál” (Törülköző), feloldódás az „aszfaltráncok barázdáiban”, „a pocsolyák csendjében” (Vándor), fajtalankodás „a hajnal utolsó holdsugarával” (Poéták). A rezignáltság és közöny zubbonya – amit a cím esetleg sugall – korántsem húzható rá a vendégszövegekben gazdag versek többségére vagy a családi breviáriumból származó történeteket elmesélő prózaversek ciklusára (Foszlányok a múltból).
De miért is volna bármiféle elvárásunk egy verskötet címével szemben? A lényeg mégiscsak az, hogy ezt a könyvet érdemes levenni a polcról. Ha pedig nem találjuk, mert nincs kirívó külseje, tűzpiros (RGB: 255, 0, 56) vagy ultrasárga (RGB: 255, 255, 102) borítója, legyen türelmünk keresgélni. Egy színekben gazdag világ bontakozik ki előttünk, amint a „fekete szikláról” (Iemanjá) alávetjük magunkat és Benedek Miklós hajótalan tengerébe zuhanunk.
(Magyar Szó)
