Az Újvidéki Színház West Side Story című előadásáról
Vegyes érzelmekkel ültem be a West Side Story újvidéki bemutatójára és ugyanilyen vegyes érzelmekkel távoztam az előadás végén. Habár az input- és output-érzelmek komponensei a bent töltött 2-2,5 óra alatt megváltoztak, ám a végeredmény – az érzelmek vegyessége „mint olyan” – összességében változatlan maradt.
A kritikus is ember: vannak műfajok, amelyeket alapjáraton kevéssé kedvel. Nos, esetemben ilyen a musical. A miértre lehet ugyan észérveket találni – hogy túlhaladott formának tartom, vagy hogy az európai színházi hagyománytól idegennek érzem ezt a műfajt –, de kár tagadni: irracionális érzelmek dominálnak a musicalhez fűződő viszonyomban.
Mindazonáltal a kritikusnak félre kell tudnia tenni emocionális szűrőjét, fel kell tudnia ismerni a kiválóságát annak is, amit nem kedvel. Persze, tudjuk, ez lehetetlen, hisz a kritikus is ember – ahogy ezt az elcsépelt szófordulatot egyszer már elsütöttem –, de mindenképpen hősiesen próbálkoznia kell megkísérelni a lehetetlen.
Az egyik, talán túlrészletezett input tehát ez volt: nem szívelem a musicalt. A másik, hogy egy musicalt, amelyből egy mindenki által ismert, agyondíjazott kultuszfilm is készült, igencsak kockázatos színre vinni. Különösen pedig a vulgáraktualizálástól tartottam, mely tálcán kínálta magát, hiszen adva vannak a bandába tömörülő fiatalok, a Jet-ek és a Cápák, a bennszülöttek és a bevándorlók, meg ugyebár a nemzeti alapon történő incidensek – hogy egy ilyen ismerős eufemizmussal éljek.
Ez volt tehát két negatív elem. A harmadik inputkomponens azonban pozitív volt. Az Újvidéki Színház ugyanis az utóbbi másfél-két évtizedben számos zenés-táncos produkciót, musicalt mutatott be, köztük több emlékezetesen jó darabot, a stáblista alapján pedig előre el lehetett könyvelni, hogy a West Side Story sem okozhat csalódást.
Nem is okozott, de…
De ne szaladjak a rúd elé, kezdeném a kettes számú inputkomponens mentén a story, a karakterek és a miliő taglalásával.
A rendező, Nagy Viktor ugyan Magyarországról érkezett, de nem először jár Vajdaságban, az újvidéki társulattal is dolgozott már párszor, így joggal föltételezhetjük, hogy hallott az ún. Temerin-szindrómáról, mégsem próbált beleerőltetni az amerikai fehérek és a Puerto Ricó-i latinok viszályát keretként használó történetbe magyarokat meg szerbeket (vagy magyarokat meg romákat, szerbeket meg albánokat stb.). Az egyszerűbb, de biztonságosabb utat választva szinte egyáltalán nem bolygatta meg az eredeti dramaturgiát, ha viszont mégis, azt óvatosan tette, nem megbontva a mű kompozícióját, történelmi-társadalmi kontextusát. Szinte az egyetlen markáns innovatív elem Krizsán Szilvia hajléktalan asszonyának megteremtése volt, ami viszont telitalálat. A folyamatosan jelen levő karakter, a történések néma tanúja nem sok vizet zavar, de mégis jelentős atmoszférateremtő erővel bír: elhiteti velünk, hogy egy lepukkant külvárosi negyedben járunk.
A songok is mind itt vannak hiánytalanul, a társulattagok pedig nem először bizonyítják, hogy énekelni jól tudnak. (Ráadásul a West Side Story a musicalek sorában különösen bonyolult dallamvilággal rendelkezik.) Ebből a szempontból jó döntés volt Szilágyi Ágotára és Kőrösi Istvánra bízni a két főszerepet, hiszen mindketten kiváló orgánummal rendelkeznek. Megkockáztatjuk: talán a legkiválóbb énekhanggal a társulat tagjai közül. Kár, hogy szerelmespárként nem funkcionálnak; meg sem közelítik azt a szenvedélyességet, amit Natalie Wood és Richard Beymer alakítása során tapasztalhattunk a ’61-ben készült filmen. Kőrösi karakteréről előbb hinné az ember, hogy önmagába szerelmes, míg Szilágyi, ha kell, ha nem, zaklatott érzelmi állapotban leledzik. Mindkét alakításból hiányzik a cizelláltság.
Egy musical harmadik elengedhetetlen komponense – a zene és a dramatikus elemek mellett – a tánc. Gyenes Ildikó koreográfus a Hair színpadra állítása óta visszatérő vendég Vajdaságban. Koreográfiái pontosak, igényesen kidolgozottak. Most sem volt ez másként. Nyilvánvaló, hogy a legtöbb időt a tánclépések betanulásának és összehangolásának szentelték a próbafolyamat során, és ennek meg is látszott az eredménye. Mégis, egyetlen olyan jelenetet tudnék csak kiemelni, amely oly szerencsésen ötvözte az éneket, a zenét, a színészi játékot, a táncot és a mondanivalót, hogy katartikus hatást váltott ki belőlem: ez a közismert America című song ironikus-felelgetős jelenete volt. Egyszerűen frenetikusra sikeredett!
Ettől eltekintve viszont a „korrekt” jelzővel tudnám csak illetni az előadást. Nagy Viktor a jól betanult táncra és a dicséretes igyekezettel előadott dalokra fektette a hangsúlyt, a színészi játék azonban kissé kidolgozatlan maradt.
A vegyes érzelmeim tehát vegyesek is maradtak: a musical továbbra sem a szívem csücske, a problematikus aktualizálástól való félelmeim nem igazolódtak be, viszont a West Side Story alkalmasint nem kerül be az Újvidéki Színház emlékezetes musicaljeinek sorába.
