Számok és lózungok helyett

A budapesti Katona József Színház és a szabadkai Népszínház Vörös című előadásáról

Ha valamiről évtizedekig hallgatnak, vagy legfeljebb csak suttogni mernek, az egyszer, amikor eljön a szabad szólás ideje, hatalmas robajjal tör a felszínre. Ilyen az 1944/45-ös partizán megtorlások témája is, melynek több ezer, vagy – egyes becslések szerint – több tízezer itteni magyar esett áldozatául. Ám amikor hirtelen szabad lesz valamiről beszélni, sőt, amikor maga az állam is elismeri, hogy borzalmas dolgokat követtek el a nevében, színre lépnek a történészek, akik számokról kezdenek vitatkozni és persze a politikusok, akik üres kliséket pufogtatnak úton-útfélen.
Mindeközben a lényeg süllyed el: háttérbe szorulnak az emberi sorsok, a családi tragédiák, az egyéni történetek, amelyek egyediségükkel sokkal többet tudnak mondani arról, ami itten történt, mint a felfoghatatlan számadatok vagy a ’nemzettest megtizedeléséről’, a ’vajdasági magyarság sorsát megpecsételő eseményről’ megfogalmazott lózungok.
A budapesti Katona József Színház és a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának közös produkciójában készült Vörös című előadás épp a lényeget hivatott bemutatni. A hiteles dokumentumokra, adatközlők vallomásaira épülő darab életszerű epizódokat villant fel a ’44 őszén kezdődött eseményekből.
Több-kevesebb sikerrel.
A nézőkkel három oldalról körülhatárolt színpadképet szinte teljesen kitölti egy hatalmas, aszfaltszagú kőzúzalékkal teli medence, amelyben – akárha élőmocsár vagy vizesárok volna – csak elsüllyedni lehet. Az áldozatok, vagyis a helybéli magyarok, akik jóravalók és ártatlanok, körbe vannak kerítve – hiszen körbekerítettük őket mi, nézők –, az egyetlen menekülési útvonalat pedig elzárják előlük a partizánok: akik szadisták, részegek és szerbek.
Ám ahogy bontakozik ki a darab, ahogy az egymástól többnyire független, itt-ott lazán mégis összefüggő történetek közül egyre többet ismerünk meg, oldódni kezdenek a sztereotípiák, előkerülnek az atipikus szereplők, az atipikus konfliktusok, melyek hitelesebbé teszik azt, amit lényegnek nevezünk.
Máté Gábor rendezői koncepciója, hogy szinte minden színésszel eljátszatja az áldozat és az erőszaktevő szerepét egyaránt, úgy is értelmezhető, hogy bárkiből lehet áldozat vagy erőszaktevő – mindez csupán a körülmények függvénye. Ez a relativizálás azonban ontológiai és nem történelmi jellegű. Az előadás nem próbálja a ’42-es újvidéki razzia eseményeivel igazolni a ’44-es bosszúhadjáratot, némileg tehát jogosnak beállítva ez utóbbit, de ugyanakkor nem hagyja említés nélkül sem a hideg napokat, ami nem pusztán politikai korrektségre vall, hanem annak az alkotói alapvetésnek a része, amely igyekszik a maga összetettségében láttatni az eseményeket, az egyes szereplőket és a köztük fennálló viszonyt.
Több-kevesebb sikerrel.
Azok az előadás legfelkavaróbb és legemlékezetesebb epizódjai, amelyekben a belső ellentmondások, az elfojtott indulatok, a titkolt érzések törnek felszínre – kiváló színészi teljesítménnyel párosulva. Kár, hogy a Brestyánszki Boros Rozália által összeállított szövegkönyv, a Máté Gábor által alkalmazott rendezői megoldások és a színészi alakítások nincsenek folyamatos szinergikus kapcsolatban. Talán ezért is marad el a katarzis az előadás végén.
A Brestyánszki-dráma egyik gyöngyszeme az a párbeszéd, amely a magyar lányt alakító Kalmár Zsuzsa és a belé szerelmes szerb partizánfiút megformáló Kovács Lehel között játszódik le. Benne van ebben a dialógusban az egyéni és a kollektív között feszülő ellentét, de a gyűlölet és a szeretet abszurd volta is. A két színész ugyancsak nagyot alakít, de a rendezői instrukciókat illetően szegényes a jelenet, és hiányzik az epizód kontextualizációja is.
Megrázó annak a két figurának a története is, akik az agyonkínzott, megcsonkított hullákat pakolásszák rutinosan, miközben a rájuk mért feladat fortélyait ecsetelik szenvtelenül. Ebben az epizódban viszont a színészi játék sikeredett halványabbra.
Mellbevágó a tetteit se nem tagadó, se meg nem bánó halálraítélt és partizán őrének jelenete, ám a párbeszédük meglehetősen mesterkélt. A több tucat zsidó haláláért felelős magyar tisztviselő és az angol szövetből készült kabátjára ácsingózó ugyancsak magyar katona epizódjában az a bámulatos, hogy a néző önmagával kerül konfliktusba, amikor rokonszenvet kezd érezni egy háborús bűnös iránt, és ugyanezt a rokonszenvet vagy inkább tiszteletet véli felfedezni a katona viszonyulásában is. A hithű nácit alakító Fekete Ernő kimagasló teljesítményt nyújtott, szemben Pálfi Ervinnel, aki ebben és a többi szerepében is csak árnyéka volt önmagának (ami még így is egy erős közepes teljesítmény, de hát vele szemben egyszerűen túlzott elvárásaink vannak).
Jó, hogy a drámából nem maradt ki a magyar és a magyar zsidó, illetve a magyarországi magyar és a vajdasági magyar konfliktusa, továbbá, hogy megjelent az opportunista magyar és a konok magyar figurája, mindazonáltal hiányolható volt a magyar szomszédjai védelmére kelő szerb archetípusa – nem politikai korrektségből, egészen egyszerűen a paletta teljesebbé tétele céljából.
Aktuális társadalmi-politikai jelenségekre reflektáló előadást létrehozni vagy a régmúlt történelméből meríteni sokkal veszélytelenebb vállalkozás, mint a részlegesen feltárt közelmúltról hitelesen szóló színpadi művet alkotni. Hiszen a jelenről mindenkinek határozott véleménye van, a rendező is nyilván sokkal magabiztosan lubickol a témában, ugyanúgy, mint amikor a kellő történelmi távlat okán már kikristályosodott a lényeg. De a még mindig traumatikus félmúlt feldolgozása valóságos hőstett, amely szinte biztos kudarcra van ítélve.
A Vörös a partizánvérengzések első, a nagyközönség számára készült színpadi feldolgozása: egy drámaíró mélyreható, egy rendező intenzív és két társulat odaadó munkája van benne. Ez látszik. És ez becsülendő.

(Újvidéki Rádió – Szempont, Híd)

Hozzászólás(ok)