Az Újvidéki Színház III. Richárd betiltva, avagy jelenetek Meyerhold életéből című előadásáról
Végtelenül összetett előadást rakott az Újvidéki Színház színpadára Anca Bradu. Az egymásra épülő és egymást átható rétegeit lehetetlen is volna mind felfejteni, egy kritikának pedig ez főleg nem lehet célja, ezért a teljesség igényére törekvő elemzés helyett maradok az alapvonásokra és a kiragadott részletekre összpontosító bírálatnál.
A III. Richárd betiltva című Matei Vișniec-darab a totalitárius rezsim és az ideológiamentes, úgymond tiszta művészet viszonyát boncolgatja abszurd és groteszk szatíra formájában. A mindent ellenőrizni kívánó paranoiás hatalom és a megfelelni is vágyó, de hitelességre is törekvő művész konfliktusának leképződése ez a dráma. Főhőse, Meyerhold valós figura, a 20. század első felének egyik legjelentősebb, mégis kevéssé ismert orosz-szovjet színész-rendezője, aki a szocialista realizmus elutasítása miatt a harmincas években szembe találja magát a sztálini rendszerrel, 1940-ben pedig hamis vádak alapján – mint külföldi kémet – ki is végzik.
Meyerholdot a művészi igazság érdekli, nem az ideológia igazsága, nem a valóság tükrözése, hanem egy önálló – ha úgy tetszik: önmagába zárt – világ megteremtése. Amikor ez az attitűd a diktatúra kontextusában próbál utat törni magának, bukása szükségszerű, a konfliktus alaptermészete pedig tragikomikus, abszurd és helyenként groteszk is.
A darabban Meyerhold William Shakespeare III. Richárdjának színre vitelével próbálkozik, de a hatalom „ellenséges aktualizálást” sejt a kegyetlen és gonosz uralkodóról szóló történet fölelevenítése mögött, ezért végül betiltja, a rendezőt pedig börtönbe veti, majd kivégezteti. Pedig Meyerholdot épp az ideológiától mentes, „őszinte, tiszta gonoszság” érdekli, és a Shakespeare-darab címszereplőjében látja ennek, az önmagáért való romlottságnak a megtestesítőjét, ám a mindig éber és üldözési mániában szenvedő hatalom „aljas utalásokat” sejt, „külső ideológiai lerakódásokra” gyanakszik, és végül lecsap.
Anca Bradu határozott koncepcióval nyúlt a Vișniec-drámához, mellyel egyúttal Vszevolod Emiljevics Meyerhold emléke előtt is tiszteleg. Ennek a koncepciónak az egyik meghatározó vonása ugyanis éppen a meyerholdi módszer, a biomechanika alkalmazása. A színészek mozdulataikban egész testükkel vesznek részt, érzelmeiket pedig mozgásuk szüli. A metódus lényegéhez tartozik, hogy a forma, tehát a cselekvéssor gyakran ellentétben áll a tartalommal, vagyis a kimondott szavakkal. Az ellentétek ilyetén szintézise pedig groteszk jeleneteket hoz létre.
A módszer kiválóan alkalmas arra, hogy segítségével lavírozni lehessen abszurd álom és abszurd valóság, absztrakt mozgás és célorientált cselekvéssor között anélkül, hogy átcsúszna az előadás posztdramatikus színházi produkcióba. A narrációnak tehát határozott elsőbbsége van, de úgyszólván szimbiózisban leledzik a mozgással, a zenével, a díszlettel és a fényekkel. Erre segítenek rá a színpadot határoló panelekre vetített filmkockák metaforává csupaszított jelenetei: a csaholó kutyák és a futó ember. (Ez utóbbiban nem lehet nem ráismerni a biomechanika tézismondatára, miszerint „futásnak eredtem, majd megijedtem”.)
Ha egyetlen fogalommal kellene leírni az előadást, akkor ez a fogalom csakis a szinkretizmus lehetne, amely e komplex színjáték minden rétegét átjárja. A különbözőségek összebékítésére tett kísérletet Shakespeare, aki a III. Richárdban az isteni büntetést és a gátlástalan emberi nagyra törést ötvözte; ezt tette Meyerhold, a hús-vér rendező, aki módszerével a formát és a tartalmat választotta szét, hogy azok maguktól forrjanak végül össze; ezt tette a darabbeli Meyerhold, aki hajlandó volt a teljes csendig redukálni az előadást, kompromisszumkészségét bizonyítandó, de nem engedve abból, hogy az előadásnak meg kell születnie; ezt tette Vișniec, aki úgy űzött csúfot a totalitárius rendszerekből, hogy a szatírájának központi témája épp az ideológiamentesség lett; és ezt tette Anca Bradu, aki briliáns módon ötvözte mindezt, úgy aktualizálva az előadást, hogy nem tett semmit az aktualizálás érdekében, legfeljebb annyit, hogy mit sem sejtve elvállalta ennek a darabnak a megrendezését – épp itt és épp most.
Az aktualizálás ugyanis a Szerbiát sújtó árvíznek köszönhető, és annak a szerbiai hatalomnak, amely az áradások áldozatainak emlékére három napos gyászt hirdetett, 72 órára betiltva minden szórakoztató, de művelődési tartalmat is az országban. Meg még sok minden mást is csinált ez a hatalom azokban a napokban: cenzúrázott, elfojtotta a kritikát, ott is ellenséget látott, ahol nem volt, és miközben saját paranoiáival volt elfoglalva, éppen ott nem tanúsított kellő éberséget és szervezettséget, ahol szükség lett volna rá a károk mértékének csökkentése végett.
De hagyjuk az aktualizálást és a szinkretizmust, nézzük, mit nyújtott a társulat! A tőle megszokott profizmust, tökéletesen ráhangolódva Bradu rendezői koncepciójára. Külön ki kell emelni a börtönőrt, illetve a III. Richárdot alakító színészt alakító Magyar Attilát, aki úgyszólván lubickolt az abszurd humorban és a groteszkben – ez az ő igazi terepe. Balázs Áron pedig Meyerhold szerepében ismét bebizonyította, hogy nem csak páratlan tehetséggel rendelkezik, de munkabírása is a régi.
Anca Bradunak, Matei Vișniecnek és az Újvidéki Színház társulatának, úgy tűnik, szerencsés csillagzat alatt született ez a találkozása is, akárcsak az előző. Ugyanis szinte dátumra pontosan nyolc évvel ezelőtt mutatták be A kommunizmus története elmebetegek számára elmesélve című előadást. Az se volt könnyű darab, rövidnek se volt mondható, nem tartotta sokáig életben a közönség, de szakmai körökben jelentős elismerést aratott. Vélhetően a most bemutatott előadásra is hasonló jövő vár.
