A szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Kupidó című előadásáról

Tökéletes előadás a Kupidó, mégsem remekmű. Sziporkázó alakítások, kitűnő színészi összjáték, jó sztori, kiváló szöveg (tele helyzetkomikummal, elsülő poénokkal), fantasztikusan egyszerű, de a célnak nagyon is megfelelő díszlet, sokrétű zenei aláfestés, szép kosztümök és egy pontos, határozott rendezés.

Csak épp a maradandóság élménye hiányzik.

Tasnádi István nemcsak megrendezte, de maga is írta a darabot. A történet egy szvingerklubban játszódik, ahova házaspárok, vagy egyszerűen csak párok járnak, hogy ott újfajta szexuális élményben legyen részük, új partnereket próbáljanak ki.

A darab főszereplője egy fiatal középkorú házaspár, Péter és Kata, akik életükben először járnak ilyen helyen. A jövetelük indítékát mintha csak egy Cosmopolitan magazinból rántották volna elő: a nő – mellesleg kétgyermekes anya – válságban érzi a házasságát, ezért egy ilyen szabadosság jellemezte helyen szeretne rátalálni a válságból kivezető útra – meglehetősen zavaros érvrendszert vonultatva fel ennek mikéntje mellett. A férjnek, aki egy negyven körüli, kiégett üzletember, nem igazán fűlik a foga az egészhez, szívesebben menne pizzázni, mintsem hogy más nőjét kúrja a felesége szeme láttára. De Kata eltökélt: ezt végig akarja csinálni – bár az nem teljesen világos, hogy mit –, így aztán Péter, kelletlenül bár, de marad.

Aztán csakhamar kiderül, hogy a szvingerklub tulajdonosa és persze a klub szolgáltatásainak használója Péter hivatalbeli főnöke, aki már régóta próbálja magának megszerezni Katát; hogy Pétert hetekkel korábban kirúgták a munkahelyéről, amit még a feleségének sem árult el, és sehogyan sem tud új munkát találni magának; hogy az egyik vendég befolyásos üzletember, akinek semmiből sem áll jól fizető állást szerezni Péternek. De hát persze mindennek ára van…

Az előadás tehát az élet nagy kérdéseit feszegeti, melyekről rendszeresen olvashatunk a már említett magazinban vagy valamelyik Coelho-regényben. Mire hajlandó az ember a boldogsága és a boldogulása érdekében? Mi számít megcsalásnak, és igazolható-e bizonyos esetekben a félrekefélés? Meddig terjed a szabadságunk, és hol az a határ, amelyet átlépve már a másik szabadságának kárára cselekszünk? Képesek vagyunk-e a másság elfogadására, vagy aberrációként éljük meg és elutasítjuk mindazt, ami a megszokottól vagy saját viselkedésünktől eltérő? Stb.

Hogy az előadás mégsem fullad közhelyparádéba, az alapvetően két dolognak köszönhető. Egyrészt a finoman kirajzolódó társadalmi miliőnek, másrészt annak, hogy ki-kibuknak az előadás során a szerepeket játszó személyek magánéleti problémái és gyengeségei, némi mélységet adva az előadásnak.

A Kupidó egy tipikusan kelet-európai kontextussal operáló darab. Egy olyan társadalomban játszódik, amelyben még nem tanultak meg az emberek élni a hirtelen jött szabadsággal. Miként a gyerekek, csak próbálgatják saját szabadságuk határait, és időnként megriadnak attól, amit tapasztalnak. Vonzza őket az új élmény, de a cselekvés pillanatában visszahőkölnek. Kata és Péter (Kalmár Zsuzsa és Pálfi Ervin hiteles alakításában) ennek a kelet-európai világnak a megtestesítői. A szvingerklub pedig az a lakmusz, amely előhozza szociális berögződéseiket, hiába próbálják azokat véka alá rejteni.

A másik fontos momentum az, ahogyan a magánéleti krízisek átszövik a szereplők kapcsolatit. Néhány elejtett vagy épp elhallgatott félmondatból sejteni lehet, hogy a szvingerklubban tanúsított önfeledt szórakozás felszíne alatt külső és belső konfliktusok zajlanak. Féltékenység, ármány, aggodalom, szomorúság lakozik a szívekben.

Nehéz kiemelni az előadás legerősebb aspektusát, mert, mint azt már a bevezetőben megfogalmaztam, minden a helyén van. Igazságtalan lennék a zeneszerzővel (Ifj. Kucsera Géza jegyzi a dalbetéteket), ha a Ledenyák Andrea tervezte pompás kosztümöket emelném ki, igazságtalan lennék a színpadi mozgásért felelős Gál Herminával, ha az egy kanapé-két fotel-két sor áttetsző tusfüggőny-ledfények alkotta minimalista díszletet, Pintér Réka munkáját magasztalnám, de igazságtalan lennék a rendező Tasnádi Istvánnal is, ha a szövegkönyvet jegyző Tasnádi István sziporkáit, a Tanatino-filmekbe illő „okosságos párbeszédeket” dicsérném.

Sajnálnám nem felsorolni a színészeket, hiszen rendkívül kiegyensúlyozott alakítást nyújtottak, és ez a „kiegyensúlyozottság” korántsem középszerűséget jelent. A már említett két főszereplőn kívül G. Erdélyi Herminát láthatjuk az érzelemmentes, élvhajhász dáma szerepében, Ralbovszki Csaba a céltudatos, mindenkin átgázoló bártulajdonos karakterét hozza, Szőke Attila a guminővel flangáló, bőrszerkós voyeurt személyesíti meg, Mia, a szexualitástól túlfűtött hostess szerepében Pesitz Mónikát láthatjuk, Kovács Nemes Andor a magabiztos, joviális, de kíméletlen felsővezetőt formálja meg, az alávetett női szerepét elfogadó Meryllt Pámer Csilla játsza, a szellemlényként repkedő Kupidót Baráth Attila varázsolja a színpadra (a sminkje is igazi varázslat), az Év Üzletemberének pár másodperces színpadi jelenléte pedig Detki Istvánnak köszönhető.

Mindnyájan egy tipikusan kelet-európai, azt is mondhatnám, magyarországi újgazdag réteg megtestesítői, akik a pénzért kapható gyönyörökkel próbálják levezetni az üzleti életben folyamatosan jelen levő stresszt, akik szabadossággal próbálnak kötöttségeiktől szabadulni, de nem képesek saját árnyékukon sem túllépni.

Minden tehát olyan tipikus, nincs semmi az előadásban, ami elementáris erővel csapna le a nézőre, ezért az egzisztenciális kérdések feszegetése ellenére az alkotás megmarad a szórakoztatás szintjén. Profi munka, amit szívesen megnéz másodszor is az ember.

(Újvidéki Rádió – Szempont)