A szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház Az ügynök halála című előadásáról
Nagy várakozással ültem be Az ügynök halála című előadásra a szabadkai Népszínház produkcióinak otthont adó Jadran színpadra. Hiszen Andrási Attila, a Magyar Társulat újonnan kinevezett művészeti vezetője Arthur Miller 1949-ben írott klasszikusának színre vitelével akarva-akaratlanul arról is vallott, milyen irányba kívánja húzni a trupp „ekhós szekerét”. Tehát a rendezés többletüzenetet hordozott.
Az egyik, azonnal szembeötlő üzenet a társulat oszlopos tagjainak ordító hiánya volt. Az előadásban nem játszik sem G. Erdélyi Hermina, sem Pálfi Ervin, sem Kalmár Zsuzsa, de a Pataky-gyűrűvel idén kitüntetett Vicei Natália sem. A nagy alakításokat maguk mögött tudó társulattagok közül egyedül Csernik Árpádnak jutott egy jelentős – ámbár mégiscsak – mellékszerep. Meglehetősen szokatlan azért, hogy egy 13 szereplős előadásban hét vendégszínész játsszon, ráadásul az ügynököt alakító Incze József is Magyarországról érkezett.
A másik üzenet a társulatvezető önpromóciója volt. Mert mi másnak nevezhető az, ha az évad első bemutatója rögvest az Andrási által alapított Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínházzal közös produkcióban jön létre? Hát valóban egy állandó társulattal nem rendelkező, Budapesten bejegyzett nonprofit kft-t kellett segítségül hívni ahhoz, hogy megszülessen az új művészeti vezető nevéhez kötődő első népszínházi előadás?
Andrási pályázati programjában azt írta, hogy a Népszínháznak nem feladata a kísérletezés, „nemzeti színházi műsorpolitikát kell folytatnia, vagyis a nemzeti és nemzetközi klasszikusokat kell színre vinnie”. Nos, a kísérletezés hiánya és a nemzetközi klasszikus színre vitele máris kipipálva! Ám a kísérletezés mellőzésének nem kellene feltétlenül rendezői ötlettelenséget jelentenie – de ezúttal sajnos ezt jelentette. Az egyetlen szerencse, hogy a rendkívül erős drámaszöveget többnyire hűen leköveti az előadás, de amit ehhez a rendezés mégis hozzátesz, az didaktikus közhely csupán.
Egyik nyilatkozatában a rendező arról beszélt, hogy „ez az előadás most és itt aktuális”. Hiszen az álmokat kergető, a sikert hajszoló, de valójában sikertelen és boldogtalan kisemberről szól. Nos, igaz, hogy sok minden beszivárgott és gyökeret vert tájainkon is abból, ami a második világháborút követően a világ nyugati féltekét, sőt, elsősorban is az Egyesült Államok társadalmát jellemezte, de korántsem minden. Ha Andrási lelki síkon kereste volna a kapcsolatot a darab és az „itt és most” között, talán még úgy is érezhettük volna, hogy ez, amit látunk, valóban rólunk, a mi valóságunkról szól, ám így, hogy a külsőségekre helyezte a hangsúlyt – a bér- és adósrabszolgaság, a kegyetlen pénzvilág, az egyén és a családok életét tönkretevő kapitalista farkastörvények, az élvezetek hajhászásának generalizáló közhelyeit sulykolva – csupán dokumentált egy több ezer kilométerrel és több évtizeddel odébb játszódó cselekménysort.
Erre rásegített az is, hogy a színészek – különösen a Willy Loman ügynököt alakító Incze József és a feleségét, Lindát játszó Jónás Gabriella – széles gesztusaikkal, modoros beszédstílusukkal valóban a negyvenes-ötvenes években készült amerikai filmek színészeit idézték. „Itt és most” ez ugyanolyan hiteltelen volt, mint egy westernfilm magyar szinkronhangon megszólaló cowboya.
Egy jó rendező keze alatt a középszerű színész is képes megtáltosodni, de ugyanez fordítva is igaz. Nem nevezném Andrásit rossz rendezőnek, munkásságát ugyanis nem igazán ismerem, azt viszont tudom, hogy Csernik Árpád kiváló színész, Az ügynök halálában azonban meglepően gyenge alakítást nyújtott. Rikácsolt, sipítozott, egyetlen gesztusát se hittem el. Semmi eredetit nem tudtam felfedezni az egyik legígéretesebb fiatal vajdasági színész, Hajdú Tamás játékában sem, a szintén Budapestről importált Dóczy Péter alakítása pedig olykor kifejezetten fájt.
Egyedül Szőke Attilával lehetünk maradéktalanul elégedettek, hiszen a magát fokozatosan síkrészegre ivó pincér szerepében olyan kiváló alakítást nyújtott, hogy csetlő-botló-egyensúlyozó mutatványáért kiérdemelné a Burleszk Nagyjai Díjat (ha volna ilyen). A közönség mindenesetre nyíltszíni tapssal jutalmazta Szőke teljesítményét, abszolút jogosan. Kár, hogy az előadás egyetlen fénypontja alaposan elvakította a nézőket, akik előtt így nem bontakozhatott ki a maga teljes valójában Willy és Bill, apa és idősebb fia tettlegességig fajuló konfliktusa. A drámai tetőponthoz vezető kocsmajelenet ugyanis nem arról szólt, amiről szólnia kellett volna, hanem egy önmagában zseniális ziccerről, amelyet a rendezőnek – bármily fájdalmas is – ki kellett volna hagynia.
Az ügynök halála egy felejthető előadás, amely semmiképpen sem illeszkedik a társulat előző évadban bemutatott, sikerültebb produkcióinak sorába, mint amilyen az ízig-vérig az „itt és most”-ról szóló Macbeth, a Van valami bejelentenivalója? és a Vörös, illetve a felszínessége ellenére is profi Cupido. Reméljük azért, a Népszínház évadának folytatása tartogat még kellemes meglepetéseket is.
