pressburger.org

A vajdasági magyar média nem engedheti meg magának, hogy a „magyar szellemiség” nevében, valamint az „összetartás fontosságának” örve alatt a közösség funkcionáriusait csakis ajnározza, a közösség problémái mögött pedig kizárólag közösségen kívüli tényezőket láttasson. A vajdasági magyar média nem engedheti meg magának, hogy tartózkodjon a kritikától, és idilli, vagyis hamis képet fessen a közösségen belül uralkodó állapotokról. Nem hallgathatja el, ha tudomására jut, hogy egy kisebbségi politikus lop, csal, hazudik, vagy egészen egyszerűen nem teljesíti az ígéretét. Hamis az a dilemma, hogy az újságíró mindennek feltárásával esetleg nem árt-e saját közösségének. Nem, sőt, ellenkezőleg: csakis ezzel használ!

A klasszikus kisebbségi politizálás tere, az új ingerenciák révén, szinte teljes egészében át fog tevődni az újonnan megalakuló MNT-be, ahol – ilyen előzmények után – a VMSZ-nek szinte biztosan nagy többsége lesz, míg a helyi önkormányzatok, a tartomány és a köztársaság szintjén a VMSZ kisebbségi-regionális versenypártként koncentrálhat az „életszerű” kérdésekre. Éppen ezért, hogy ezt ellenzékből vagy hatalomból teszi-e, immár nem kellene élet-halál kérdésként kezelni.

Legkönnyebb volna azzal elintézni, hogy ne is törődjünk az egésszel, mert Vajdaság ügye nem magyar ügy. De, igenis az! A vajdasági magyarok többsége ugyanúgy sajátjának tekinti Vajdaságot, akárcsak az itt élő többi nemzeti közösség, és nem mindegy számukra, hogy Belgrádban vagy a tartományi FŐVÁROSBAN dőlnek-e el a mindennapi életüket érintő fontos kérdések. Lehet ezt vitatni, de ha csak az utóbbi néhány választás eredményét elemezzük, világossá válik, hogy mindannyiszor azok a politikai erők diadalmaskodtak a vajdasági magyarság körében, amelyek őszintén vagy számításból Vajdaság autonómiájának ügyét is a zászlajukra tűzték.

Ha a véleménynyilvánítás, a javaslattevés, a kezdeményezés mögött egy kellő politikai tőkével és demokratikus legitimitással rendelkező, valóban többszólamú testület áll, nagyobb súllyal esik a latba az, amit mond. A jelenlegi Magyar Nemzeti Tanácsról mindez sajnos nem mondható el, több okból kifolyólag: a megválasztásának módja miatt, a jogköreinek hevenyészett meghatározása miatt, eszköztelensége miatt, kurtán-furcsán meghosszabbított mandátuma miatt, ellenzéknélkülisége miatt, a közösséggel való kommunikációja miatt.

Az MK második körös fiaskója mindenképpen megérne egy külön „misét”, hiszen a januári elnökválasztáson elért kitűnő eredmény sokkal jobb eredményekkel kecsegtetett mind a köztársasági, mind az önkormányzati, mind pedig a tartományi választáson. Nyilván számos oka lehet annak, hogy a magyar szavazók jó része ezúttal sem a magyar előjelű pártokat tüntette ki bizalmával, az azonban túlságosan leegyszerűsített magyarázat volna, hogy mindenről a magyar sajtó és a demokraták „félelemkeltésen alapuló kampánya” tehet. Talán nem ártana elgondolkodni azon is, hogy mennyire volt kontraproduktív a területi autonómia „erőltetése” vagy a Szabadkára koncentráló kampány, és ezzel összefüggésben a radikálisokkal való együttműködés lehetőségének lebegtetése, mert önmagában a magyar pártok összefogása nyilvánvalóan pozitív üzenetet hordozott.