Kategória: INTERJÚ

„Nem érzem magam kívülállónak”

Végel László: A naplóíró része egy történetnek, de a kanyarokat és a történet végét nem ismeri

„Nem érzem magam kívülállónak”Végel László az egyetlen vajdasági magyar író, aki 2000 óta hétről hétre közzéteszi naplóbejegyzéseit. Már a hetvenes években is vezetett naplót, de csak 1991-ben, a szlovéniai és a horvátországi háborúk kitörésekor kezdte a sajtóban is publikálni följegyzéseit. A belgrádi Borba napilap hasábjain két éven át, szerb nyelven jelentkező írások később kötetben, Wittgenstein szövőszéke címmel magyarul is megjelentek. A Családi Körben immár 12 éve rendszeresen olvashatjuk Végel László szűkebb környezetünket, közéletünket is érintő gondolatait.

 A hetvenes években írott, máig nem publikált naplói más jellegűek voltak, intimebbek?

– Nálam a közéletiség és a személyes jelleg akkor is, most is egybeforrt. Sokszor a közéletiség paraván, e mögé rejtem a személyesebb dolgokat. Többnyire jelenségekről írok, a világról, amely körülvesz, arról, hogy ez a világ hogyan hat rám, hogyan reagálok bizonyos eseményekre. Az utóbbi 12 év alatt, mióta a Családi Körben megjelennek a naplóbejegyzéseim, nagyon sok minden változott, és ezekre a dolgokra én is különbözőképpen reagáltam. Amikor elkezdtem a napló publikálását, Milošević még hatalmon volt, majd következett néhány reményteljes esztendő, sötét foltokkal, azután újabb lecsúszás. De Európa is sokat változott bő tíz év alatt. Ma nagyon nehéz fölismerni azt az Európát, amit a kilencvenes években magunk elé képzeltünk. Ma már egész más eszmerendszerek kezdenek működni.

 A Családi Körben közölt naplók első öt évfolyama is megjelent könyv formájában, Időírás, időközben címmel. Két kötetről beszélünk, az egyik még 2003-ban, a másik tavaly látott napvilágot. Sok év múltán sajtó alá rendezni közéleti naplóbejegyzéseket meglehetősen kockázatos, hiszen ennyi idő elteltével már egyértelművé válhat, hogy bizonyos dolgokat rosszul ítélt meg a naplóíró. Nem esett kísértésbe, hogy bizonyos bejegyzéseket éppen azért hagyjon ki, hogy ne „érhessék tetten”?

– Igen, fölmerülnek ezek a kérdések az emberben. Tény az, hogy nem lehet az újságban hétről hétre megjelent teljes naplót átmenteni kötetbe, mert úgy túl terjedelmes könyv születne. Ki kell hagyni sok mindent. Én szándékosan benne hagytam olyan bejegyzéseket is, amelyekből kiderül, hogy anno tévesen ítéltem meg a jövőt. Ez is a napló értékéhez tartozik. Szörnyű unalmas és hiteltelen lenne az a napló, amely folyton csak azt akarná igazolni, hogy az írója mennyire jól látta a dolgokat. A napló olyan, hogy abban az adott pillanatban reagál az ember arra, amit hall, lát, olvas, tapasztal. A naplóíró része egy történetnek, de a kanyarokat és a történet végét maga sem ismeri. Éppen azért érdekes a napló, mert tévedések is vannak benne. Vagy netán pontatlanságok, rossz ítéletek. Biztos, hogy ha valaki összehasonlítaná azt, amit ma írok, azzal, amit 2000 elején írtam, tapasztalna bizonyos különbségeket.

 Föl tudna idézni konkrét tévedést?

– Jobban bíztam a kelet-európai liberális tendenciákban, mint ma. Jobban bíztam abban, hogy az állam igazságos és méltányos lehet. Igaz, azért volt bennem már akkor is némi szkepticizmus, mert nem voltam biztos abban, hogy a nemzeti kérdéseket a liberális ideológia meg tudja oldani. Úgy gondolom, azért voltam kissé kétkedő ebben a tekintetben, mert kisebbségiként éltem át a változásokat, és láttam a liberalizmus sebezhető pontjait e tekintetben. Tíz év után kiderült, hogy ezek a sebezhető pontok sokkal nagyobbak, olyanok, amelyek veszélyesek is lehetnek. Lehet persze, hogy tíz év múlva kiderül, jelen pillanatban túlméretezem ezeket a veszélyeket.

 Mit tudhatunk a naplóíró Végel Lászlóról. Rendszeresség jellemzi a naplóírását, például minden reggel leül és ír, vagy inkább az ihletétől függ, mikor, melyik napszakban jegyez föl egy-egy gondolatot?

– Éjszaka. Délelőtt, amikor még friss a fejem, inkább regényírással, szépirodalommal foglalkozom, délután főként olvasok. A napló nálam egy éjféli műfaj. Amikor úgy érzem, hogy befejeződött a nap, akkor ülök le naplót írni. Nem múlik el egy nap sem, hogy ne írjak legalább néhány sort. Megtörténik persze, hogy egyik-másik gondolatot nem tudom folytatni, vagy ha tudom is, végül nem közlöm az újságban.

 Volt-e már kellemetlensége egyes naplóbejegyzésekből?

– Volt. Mivel én nem akarok személyeskedni, vagy bárkit az emberi méltóságában megbántani, inkább jelenségeket írok le. Ám ennek az a hátulütője, hogy időnként olyanok is sértve érzik magukat, akikre én nem is gondoltam mint a jelenség hordozóira. Tehát éppen a visszafogottságom idéz elő egy ilyesféle reakciót.

 És ilyenkor nem fordul meg a fejében, hogy esetleg mégiscsak ki kellett volna mondani neveket, szigorúbban, konkrétabban kellett volna fogalmazni?

– Nem. A szigorú kritikát a publicisztika műveli. Én naplóíró vagyok. És lehet, hogy 2000 után úgy tűnt, hogy az én naplóm szigorú, de időközben fölnőtt egy fiatalabb nemzedék, amely éppen a publicisztikában mutatta meg, hogy tud szigorú lenni, és szükségtelen, hogy én visszatérjek erre a terepre. Úgy érzem, hogy a hírlapírásnak igenis kötelessége az apró emberi gyarlóságokkal foglalkozni, mert ezek az apró emberi gyarlóságok nagy erkölcsi fekélyt idéznek elő, de a naplóírónak inkább az a feladata, hogy a kor tanúja legyen. Néha kellemetlen tanúja vagyok a kornak, de valahol meg kell állni. Én valamikor azt mondtam, hogy nem karddal írom a színházkritikákat, amikor még kritikaírással foglalkoztam, hanem tollal. Úgy gondolom, hogy a naplóírónak meg kell állapodnia valami bölcs önszemlélődésnél, és tudnia kell, hogy maga is részese ezeknek a dolgoknak, felelős azért is, ami nem tetszett neki. Erkölcsi felelősséget érzek azokért a dolgokért is, amelyek nincsenek ínyemre, ami felé distanciát tartok. Nem érzem magam kívülállónak.

 Volt-e olyan jelenség az elmúlt bő egy évtized során, ami foglalkoztatta ugyan, de amiről, valamilyen megfontolásból kifolyólag, mégsem írt?

– Rengeteg ilyen volt és van. Látom ezt a világot, tele igazságtalansággal. A rablókapitalizmus legrosszabb fázisában vagyunk. Dantei erővel kellene írni erről a pokolról, és én tudom, hogy ezt a poklot nem írtam meg. Általában a kisemberek nyomorúsága, az őket érintő megaláztatások azok, amelyekről biztosan nem írtam eleget. Nálunk minden értelmiségi úgy próbálja beállítani önmagát, hogy a ’90-es években üldözött volt. De ha közelebbről megnézzük, világos, hogy az egyszerű emberek voltak az üldözöttek, nekik volt a legnehezebb sorsuk. A legjobb sorsuk pedig a politikusoknak volt. Az értelmiségiekre inkább a páriasors volt a jellemző. Egyébként az értelmiségi múltunkkal kapcsolatban is elnéző voltam. Úgy éreztem, hogy a helyzet annyira kétségbeejtő, annyira ingatag, hogy ezt az értelmiségi világot, annak szemfényvesztéseit, köpönyegforgatásait nem kell kiteregetni. És habár elnéző voltam az értelmiségünkkel szemben, nem is dicsértem túl, és ez talán mentségemre szolgálhat.

 Mikor lesz kötet a 2004 utáni naplókból?

– Nálunk valami fölsőbb erők határozzák meg, hogy mi az, ami kiadásra és támogatásra méltó és mi az, ami nem. Nyolc év kiadásra kész, de hogy mikor jelenik meg kötet, azt nem lehet tudni. A többi könyvem megjelenik Budapesten, de ezek a naplók a mi hétköznapjainkról szólnak, és mindig úgy érzem, hogy a naplóknak Vajdaságban kellene megjelenniük.

(Vajdaság Ma)

Meggyújtom az én kis gyertyámat

Dr. Harmath Károly ferences pap: Ha leülök valaki mellé, ha odafigyelek rá, ha köszönök neki, az azt jelenti, hogy elfogadtam

A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntette ki Áder János köztársasági elnök augusztus 20-a alkalmából dr. Harmath Károlyt, az újvidéki Ferences Rendház házfőnökét. A kitüntetést a Bona Venturianum Ferences Fiúkollégium és Művelődési Ház, valamint a vajdasági Lurkóház-hálózat létrehozásáért, a hátrányos helyzetű gyermekek sorsának jobbítása érdekében végzett tevékenységéért, írói, szerkesztői és műfordítói munkássága elismeréseként kapta meg. Harmath atyával ennek apropóján beszélgettünk hivatásról, szolidaritás-vállalásról, elposványosodásról és a gyertyagyújtás fontosságáról.

Megbocsátással jövőt építeniA kitüntetés indoklásából is kiderül, hogy sokrétű tevékenységet folytat. Mégis mi az, amit ezek közül a legfontosabbnak tart?

– A legértékesebbnek a papi hivatásomat tartom – ennek igyekszem is kellő figyelmet szentelni –, és mindazt, ami kapcsolatban áll vele: az előadások és a lelkigyakorlatok tartását, a teológiatanítást a Szabadkai Püspökség Katétikai-Teológiai Intézetében, a ferencességet. Ezek vannak tehát az első helyen. De ezek nem olyan kategóriák, amelyekért ki szokták tüntetni az embert, hiszen az egyház tevékenységi körébe tartoznak. Jelen kitüntetés indoklásakor olyan tevékenységi körök kerültek előtérbe, amelyek kihatnak a közösségre, tehát amelyek társadalmi tevékenységnek számítanak.

Hogyan tudja lemérni a hatását annak, amit csinál?

– Általában az eredménnyel mérhető a hatás. Foglalkoztam olyan dolgokkal is, amelyek nem hoztak eredményt, azokat abba is hagytam, de amikor úgy látom, hogy van igény valamire, akkor megyek tovább. A kihívások különbözőek. Az embernek a lelki berendezésétől is függ, hogy mire érzékenyebb. Én a nehéz sorsú gyermekek támogatása mellett döntöttem. Ferencesként vállaltam ezt az életmódot, hiszen Szent Ferencnél a hangsúly a rászorulókon, a velük való szolidaritás-vállaláson van. Ilyen a beállítottságom, a szüleimnél láttam, hogyan segítenek a rászorulókon, és valahogy megmaradt ennek a nyoma, ami aztán ilyen irányba indított el.

Mit tehet az egyszerű földi halandó, aki munkájának szerény béréből él, hogy a szolidaritás erkölcsi parancsát teljesítse?

Navracsics Tibor, Magyarország közigazgatási és igazságügyi minisztere gratulál Harmath Károlynak a kitüntetéshez

– Rendkívül sokat. A szolidaritás vállalása, a segítségnyújtás elsősorban nem arról szól, hogy ki mekkora vagyonnal, mennyi pénzzel rendelkezik, és milyen mértékben tud anyagilag hozzájárulni egy ügyhöz. Sokkal inkább az a fontos, hogy kiben mennyi emberség van, ki mennyire veszi észre a másik embert. Látnunk kell, hogy az emberek elszigetelődtek egymástól. Nagyon sokan szívesen kiöntenék a lelküket, elbeszélgetnének valakivel a problémáikról, ami könnyítene rajtuk. Már az is valami, ha meg tudjuk hallgatni a másikat, nagy dolog, ha meg tudjuk látogatni személyesen a beteget, és nem csak holmiféle kütyükön keresztül értekezünk vele. Ha leülök valaki mellé, ha odafigyelek rá, ha köszönök neki, az azt jelenti, hogy elfogadtam. De persze szegények – ahogy Jézus mondta – „mindig lesznek veletek”, ők mindig minden társadalomban ott vannak, tehát a rászorulókkal való szolidaritás azt is jelenti, hogy valamit az anyagiakból is megosztunk velük. Én nagyon sokszor szembesülök ezzel a kérdéssel, mert az emberek azzal jönnek oda hozzám, hogy mennyit adjanak. Erre nem lehet válaszolni, hiszen lehet, hogy valakinek az 5 dinár annyit jelent, mint másnak az 5000 dinár. Mindenkinek személyesen kell eldöntenie, hogy abból, amivel rendelkezik, mennyi az, amiről le akar mondani mások javára. Nem sokat kell adni, hanem rendszeresen. Ha én rendszeresen adok, akkor tudatosan élem meg azt, hogy emberszerető ember vagyok, és ez az, ami minden adományozásnál a legfontosabb. Aki segít a másikon, az emberileg is jobban érzi magát.

Az Ön által vezetett alapítvány hajdújárási, dreai és óbecsei Lurkóházai szegény sorsú, problémás hátterű gyerekeket segítenek, fogadnak be. Többen úgy vélik, szélmalomharcot folytatnak, hiszen a napközi foglalkozások után a gyerekek nap mint nap visszazuhannak abba a környezetbe, amelyből szabadulnának.

– Sokan gondolják úgy, hogy ezek a gyerekek ilyen helyzetbe születtek bele, és nincs lehetőségük a kitörésre. Én azonban meg vagyok győződve ennek az ellenkezőjéről. Az ember nem determinált, és én ebben hiszek. Abban nem hiszek, hogy minden lurkót meg fogok menteni, és ha majd felnőnek, más körülmények között fognak élni, esetleg több kedvük lesz keresni a polgári életmód lehetőségeit, de ha egynek is sikerül ezt elérnie a segítségünkkel, az már nagyon jó eredmény. És azt hiszem, hogy többüknek is sikerülni fog: örömünkre szolgál, hogy az idén a hajdújárási Lurkóházból hárman sikeresen letették a felvételi vizsgát és beiratkoztak a középiskolába. Ebben nagy szerepe volt a nevelőinknek, akik a felkarolás, a bátorítás mellett a felkészülésben is segítették a gyerekeket.

A Hitélet folyóiratban rendszeresen megjelenő vezércikkeiben aktuális társadalmi kérdésekről fogalmaz meg véleményt, olykor szűkebb közösségünk ügyeit is érintve. Mit érez a vajdasági magyarság legfájóbb problémájának?

– Kívülről nézve a fogyatkozásunk aggaszt leginkább. Belülről viszont az, hogy mintha reményvesztettekké váltunk volna. Elvesztettük az érdeklődésünket, belenyugodtunk, vagy úgy vagyunk vele, hogy ennek kell lennie és ezt kell elviselni. Tehát nincs belső erő, amely az embereket tevékenységre sarkallná. Úgy érzem, elposványosodtunk, ezért kellene lelket önteni az emberekbe. Én minden kezdeményezésnek, közösségi szerveződésnek nagyon örülök, legyen az a VIVE vagy a Szent István-napi ünnepség, mert ezek összehozzák az embereket és adnak egy kis erőt. Azt hiszem, erre szükség van, hogy kicsit bátrabbak legyenek, hogy merjenek bizonyos értékek mellett kiállni, harcolni, és egyszerűen ne hagyják, hogy az élet csak úgy sodorja őket.

– Egy ilyen reményvesztettnek tűnő közösségen belül Önben mi tartja a lelket, mi az, ami napról napra arra készteti, hogy ebből a letargiából minél több embert fölrázzon?

– Meggyújtom az én kis gyertyámat, és ha rábírok még négy-öt embert, hogy gyújtsa meg a saját kis gyertyáját, már mindjárt nem lesz sötét. Nem kell százezreket rávezetnem erre, elég, ha öten meggyújtjuk, már elég világos lesz. Minél többen csatlakoznak hozzánk, annál jobb. Tehát mindenki gyújtsa meg a saját kis gyertyáját, ha nem akar sötétséget.

(Magyar Szó)

Kurzusmódosítás

Amint a klasszikus kisebbségvédelmi kérdések kezelése a magyar közösség belső ügyévé válik, a regionális érdekképviselet kerül a VMSZ politizálásának homlokterébe

Június 18-án lett 15 éves a Vajdasági Magyar Szövetség, a legnagyobb vajdasági magyar politikai szervezet. Egy párt másfél évtizedének sikereiről és kudarcairól, jó és rossz irányba tett lépéseiről, botrányairól és szélcsendes időszakairól lehetetlen sommás kijelentéseket tenni. Ami lehetséges: a múlt fényében láttatni a jelent, és megfogalmazni a jövő kihívásait. Pásztor Istvánnal – aki mintegy két évvel ezelőtt vette át a pártelnökséget Kasza Józseftől – többnyire aktuális kérdésekről beszélgettünk.

– Mi az, amire büszke a VMSZ 15 évének politizálásából, és mi az, amit nem tud vállalni, amihez képest diszkontinuitást képvisel?

– Az embernek vállalnia kell azt, ami mögötte van, függetlenül attól, hogy az egy bizonyos távolságból szemlélve jónak tűnik-e vagy sem. Amire én a legbüszkébb vagyok, és amit a legnagyobb eredménynek tartok, hogy a VMSZ mindvégig meg tudta őrizni önálló politikai kurzusát. Ez a 90-es években talán nem is volt annyira nehéz, mint 2000-től errefelé, mert megszűnt az addig jellemző fekete-fehér színpaletta, és minden egy kicsit árnyaltabbá vált. Mára, a VMSZ-t leszámítva, az összes vajdasági kisebbségi párt elveszítette politikai önállóságát. A Demokrata Párt mindegyiküket integrálta. A magyar kivételével ma már nincs olyan kisebbségi közösség Vajdaságban, amelyik önálló politikát folytatna.

– Jelen pillanatban mely politikai pártokat, illetve politikai opciókat tekinti a VMSZ a legfőbb szövetségeseinek, és melyeket a legnagyobb riválisainak?

– Azok a politikai pártok jelentik a legnagyobb veszélyt a szavazóbázisunkra, amelyek célkitűzései, mindennapi lépései egybeesnek a mi prioritásainkkal. Számunkra tehát a stratégiai-politikai partner a legnagyobb rivális is egyben. Ugyanakkor az utóbbi hónapok azt bizonyítják, hogy azok, akikről úgy gondoltuk és gondoljuk még ma is, hogy hosszú távú stratégiai-politikai partnereink, mindinkább csak a szavak szintjén tekinthetők azoknak, a tettek szintjén nem. Végletesen leegyszerűsítve a helyzetet: a hosszú távú stratégiai partnereknek tekintett és az ideológiailag tőlünk messze álló politikai erők között a tettek szempontjából nincsen különbség.

– A leegyszerűsítéseknél maradva: a VMSZ hol helyezkedik el a klasszikus jobboldal-baloldal felosztásban?

– A 21. század elején nehéz ilyen kategóriákban gondolkodni, hiszen ma már minden párt képvisel klasszikus jobboldali és elég gyakran baloldali célkitűzéseket is egy időben. A VMSZ, önmagát nemzeti pártként definiálva, azt gondolom, a jobbközéphez áll a legközelebb, ám az elmúlt 15 év egyik jellemző vonásának éppen az mondható, hogy a párt képes volt integrálni a legkülönbözőbb értékrendeket képviselő embereket. Tudott egy olyan vajdasági magyar kisebbségi gyűjtőpárt lenni, amely ezeket a kérdéseket kellő flexibilitással tudta megélni és kezelni, nem zárva ki önmagából sem az egyik, sem a másik áramlat képviselőit.

– Talán könnyebben elhelyezhető a VMSZ magyarországi, illetve szerbiai pártpreferenciái mentén.

– A magyarországi pártokkal kapcsolatban az azonos közelség, illetve távolság elvét képviseljük, mert arról, hogy egy adott pillanatban melyik lesz a meghatározó politikai erő és ki alakíthat kormányt, a magyarországi állampolgárok döntenek. A határon túli pártok hosszú távú politizálásának az elemi érdeke az, hogy olyan kapcsolatrendszert építsenek ki minden magyarországi párttal, amely lehetővé teszi számukra a kormányváltások túlélését, és hogy normális kommunikációs viszonyban legyenek a mindenkori anyaországi kormánnyal.

A szerbiai politikai színtér időben más. A 90-es években egészen világos volt, kikkel működhetünk együtt és kikkel állunk szemben. 2000 óta a helyzet már képlékenyebb, egy éve pedig még inkább az. Mert a 90-es években legyűrendő politikai ellenfélnek számító párt a tavalyi választást követően potenciális politikai partnerré vált. Ez arról tanúskodik, hogy a szerbiai politikában, de egyáltalán a politikában nagyon nehéz úgy fiókba zárni valakiket, hogy örökre kizárja a fiók kinyitásának és az egyikből a másik fiókba történő áthelyezésének a lehetőségét.

REGIONÁLIS AMBÍCIÓK

– Az elmúlt hónapokban a VMSZ tűnt a vajdasági autonómia legvérmesebb képviselőjének, mind az alkotmány szavatolta jogok betartatását, mind a statútum körüli történéseket illetően. A tartomány jogaiért folytatott küzdelmét egyesek szereptévesztésként, mások szerepbővítésként értékelték. Készül-e a VMSZ arra, hogy túllépjen a nemzeti kisebbségi párt szabta kereteken?

– A 21. század első évtizedében a szerbiai politikai színtér gyökeresen átrendeződött, és a kisebbségi politizálást sem lehet már úgy elképzelni és sikeresen művelni, ahogy azt a 90-es években képzeltük és műveltük. Ezért nem értékrendbeli váltásra, hanem kurzusmódosításra van szükség ahhoz, hogy hosszú távon is talpon tudjunk maradni. Számomra ennek a kurzusmódosításnak a legkézenfekvőbb iránya a kisebbségi érdekképviselettel is nagyon sok vonatkozásban összeegyeztethető regionális érdekek képviselete. Ezzel kapcsolatban nekünk már testületi döntéseink is vannak. A kérdés attól a pillanattól lesz igazán aktuális, hogy elfogadják a nemzeti tanácsokról szóló törvényt, hiszen ezzel a klasszikus kisebbségvédelmi kérdések kezelése a magyar közösség belső ügyévé válik.

Másrészről azt is látni kell, hogy a vajdasági regionális érdek képviselete vonatkozásában üressé vált a politikai színtér. Ezért annak az ambíciónak, hogy a VMSZ egy magyar kisebbségi, regionális érdekeket is képviselő párt legyen, úgy gondolom, van realitása.

A VMSZ-t eddig is az különböztette meg a többi vajdasági magyar párttól, hogy nem kizárólag ködös, fellengzős, távolba vesző célokat tartott egyedül fontosnak, hanem sokkal köznapibbakat, egyszerűbbeket, sokkal rövidebb idő alatt teljesíthetőket és gyakorlatiasabbakat is. Szerintem ebbe az irányba kell elvinni még erőteljesebben a VMSZ politizálását, mert ez találkozik az emberek elvárásaival.

– Tehát a szerb szavazatok begyűjtését is célul tűzik ki?

– Persze. Erről szól a regionális párttá válás ambíciója. De én ebben nem látok semmi olyat, ami negatív értelemben minősítené a VMSZ-t, vagy ami a kisebbségi politizálás kárára menne. Hisz van-e természetesebb dolog annál, mint hogy amikor például Bácskertesen egy ipari park létrehozása érdekében teszünk lépéseket, akkor egyértelműen szolgáljuk az ottani magyar közösség érdekeit, de valószínűleg az erőfeszítés találkozik a nem magyar lakosok igényeivel is. Attól a VMSZ a nemzeti érdekek megvalósítása tekintetében nem lesz kevesebb, ha szerbek, horvátok, szlovákok is szavaznak rá, mint ahogy a DP se válik többé azáltal, ha több ezer magyar szavazat csapódik le rá.

– Számíthatunk-e a közeljövőben erőteljes gesztusokra a más nemzetiségűek irányában? Teszem azt, beválasztanak-e a párt vezető testületeibe nem magyarokat?

– Ebben a pillanatban ilyesmi nincs tervben. Ennek egy folyamatos és lassú építkezésnek kell lennie. Az élet diktálja a tempót, nem lehet nálánál gyorsabban haladva mindent felforgatni.

KIMOZDULÁS A HOLTPONTRÓL?

– Az utóbbi fél évben egyre csak fokozódik a feszültség a VMSZ és a DP között. Ennek fényében meglepte-e, hogy a VMSZ jubileumi díszülésén maga Boris Tadić államfő képviselte a pártot?

– Az utolsó pillanatig úgy nézett ki, hogy a DP-ből nem fog eljönni senki sem. Kevesebb mint 24 órával a rendezvény előtt vált világossá, hogy Tadić jön el, pedig én lélekben már lemondtam erről az eshetőségről. Mindenesetre borzalmasan rossz üzenete lett volna annak, ha a 15 éve partner VMSZ rendezvényére a DP elnöke nem jön el. Kezelhetetlen, a hosszú távú kommunikációt teljesen ellehetetlenítő helyzet teremtődött volna ezzel.

– Nyilván Tadić érkezésének bejelentése előtt már tudható volt, hogy a Szerb Haladó Párt elnöke is ott lesz a rendezvényen.

– Persze, sokkal előbb tudtunk Tomislav Nikolić érkezéséről, és valószínűleg a fő rivális bejelentett eljövetele is közrejátszott Tadić döntésében. Mi nem csináltunk titkot abból, hogy ki igazolta vissza az eljövetelét, Tadić kabinetjéből pedig előzőleg élénken érdeklődtek a vendégek névsora iránt.

– Az államfő látogatása változtatott-e bármit is a DP és a VMSZ viszonyában? Tapasztalható-e némi enyhülés?

– Annyi változott, hogy kimozdultunk a holtpontról. A rendezvényt követően váltottunk néhány szót, majd egy héttel később Tadić meghívására részt vehettem az Újvidéken tartózkodó közép-európai államfők tiszteletére rendezett vacsorán. Más vajdasági politikus rajtam kívül nem is volt jelen. Tadićtyal abban maradtunk, hogy az újvidéki nemzetközi értekezletet követően leülünk beszélgetni, és azt hiszem, hogy erre hamarosan sor fog kerülni.

– Ezen a találkozón nyilván azokat a másfél évvel ezelőtt megállapított közös vállalásokat veszik majd számba, amelyekből, mint nemrég nyilatkozta, mindeddig az égvilágon semmi sem valósult meg. Milyen megoldást tart lehetségesnek?

– Hangsúlyoznám, hogy ezek a Magyar Koalíció és a DP közös vállalásai, ezért időről időre ezeknek a megvalósításával mindkét félnek szembesülnie kell, s ennek fényében arról is döntenünk kell, hogy módosítunk-e a dolgokon, ha igen, milyen irányban, vagy ha nem, akkor az milyen következményekkel járhat. Biztosítunk-e pótvizsgázási lehetőséget önmagunk számára egyfajta átütemezéssel. Ezt kellene alaposan megtárgyalnunk. Én kész vagyok a racionális hozzáállásra, de nem vagyok kész arra, hogy az, amit fontosnak tartottunk, és aminek eredményeképpen 93 000, illetve 75 000 szavazatot gyűjtöttünk össze, azt föladjuk. És nem érdekel, hogy ennek milyen következményei lesznek. Persze tudatában vagyok annak, hogy a következmények lehetnek nagyon komolyak. Ez nem fenyegetés vagy zsarolás, hanem számomra az egyedül járható út, a hosszú távú politizálás lehetőségének az útja.

VIRTUÁLIS KOALÍCIÓ

– A VMSZ ünnepségén nem volt jelen a Magyar Koalíció másik két pártjának elnöke. Mi ennek az oka?

– Páll Sándorral kapcsolatban, a sajtóban is megjelent levélben megfogalmazott indokokon túlmenően, más okokról nem tudok. Ágoston András tudtommal aznap a Fidesz kongresszusán vett részt, és nem ért ide vagy nem tartotta fontosnak, hogy eljöjjön, pedig úgy tudtuk, hogy itt lesz. Mindenesetre elnöki kiküldöttként sem volt jelen senki koalíciós partnereink részéről.

– Létezik-e még egyáltalán az MK?

– Igen, a napi gyakorlat szintjén a különböző testületekben kifejtett közös politizálásunkon keresztül valósul meg az együttműködés, amiben vannak ugyan feszültségek, de azért létezik. A Tartományi Képviselőházban is egységes frakcióban ülünk, és közös álláspontot képviselünk. Ez érvényes azokra a községekre is, ahol koalícióban hatalmon vagyunk. Ez egy választás előtti koalíció egy világosan megfogalmazott program mentén, és se több, se kevesebb feszültség nincs közöttünk, mint más koalíciókban általában. Hogy miként alakul az együttműködésünk „második felvonása”, arról ebben a pillanatban még nem érdemes bármit is mondani. És hogy adott esetben a koalíciós partnerek véleményt, bírálatot fogalmaznak meg, azzal kapcsolatban pedig nincs semmi probléma. Az ilyen bírálatok jók arra, hogy az ember elgondolkodjon rajtuk, esetleg korrigáljon az álláspontján, vagy megerősítést nyerjen elhatározásában.

Mozgásszabadság a vákuumban

– A VMSZ jelenleg sem a köztársasági kormányban nem vesz részt, sem ellenzéknek nem tekinthető. Miért jó ez a köztes állapot?

– Azért, mert ez biztosítja számunkra a legnagyobb mozgásszabadságot. Támogathatjuk a számunkra fontos célok megvalósulását, de nincs megkötve a kezünk. Ha egy évvel ezelőtt elvállaltam volna a mezőgazdasági miniszteri vagy a kormányalelnöki tisztséget, akkor onnantól kezdve nekünk kuss volna.

– Ám úgy tűnik, hogy a jelen helyzetnek sincs túl sok haszna, hiszen, mint mondta, semmi sem valósult meg abból, amiben a DP-vel megegyeztek.

– Ez igaz, viszont nem érhet bennünket olyan vád, hogy egy miniszteri vagy egy kormányalelnöki helyért eladtuk a közösségi érdekeket.

– Így viszont nincs más eszközük, mint a kormánybuktatással való fenyegetőzés.

– Valóban nincs más eszközünk, de úgy gondolom, hogy az egy évvel ezelőtt kialakított álláspont értékelésekor meg kell vizsgálni az egy évvel ezelőtti érveket is.

A rendőrség sokkal jobban végzi a dolgát

– Lát-e változást a nemzeti színezetű incidensek kezelésének ügyében?

– A rendőrség vonatkozásában egy elég markáns, pozitív kimozdulás tapasztalható. Hatékonyabb a földerítés, mint az ezt megelőző időszakban volt. A problémák áttolódtak az ügyészség, illetve az igazságszolgáltatás mezejére – minősítés és hatékonyság tekintetében. Ezeket a kilengéseket leggyakrabban nem bűncselekményeknek, hanem szabálysértéseknek minősítik, illetve ha bűncselekményeknek is minősítik őket, a nemzeti indíttatást megpróbálják elfelejteni. A bírósági fázisban pedig az ügyintézés lassúsága okoz gondot. Egy-egy elkövetőnek az elítélése akár több évig is eltarthat, és így a kiszabott büntetés elveszíti visszariasztó erejét.

– A rendőrség pozitív viszonyulásának ellentmondani látszik a legutóbbi újvidéki incidens kezelése.

– Nem állítom, hogy a rendőrség minden egyes esetben a helyzet magaslatán áll, hogy tökéletesen dolgozik, de az egészen biztos, hogy az utóbbi egy-két évben a rendőrségi felderítés hatékonysága sokkal jobb, mint a korábbi időszakban volt, amikor soha nem találták meg a falfirkák elkövetőit vagy a verekedőket.

(Családi Kör)

Nincs enyhülés

Tendenciózus, tudatosan elkövetett támadások egyedül a magyar kisebbséget érik – állítják a szenttamási Emberi Jogi Központ aktivistái

Közös jövőnk az egyesült Európa! – Ujedinjena Evropa je naša zajednička budućnost! – ezzel a felirattal jelentek meg óriásplakátok a közelmúltban Vajdaság-szerte, egészen pontosan Szabadkán, Törökbecsén, Topolyán és Újvidéken. Ezekből az utcai hirdetésekből azonban nem derül ki, hogy mire vonatkoznak tulajdonképpen. Rendezvényre invitálnak talán, vagy valamilyen terméket akarnak eladni? – vetődhet fel a kérdés a polgárban, aki egy pillantást vet rájuk.

Nos, ezeknek a plakátoknak nem is az a céljuk, hogy informáljanak, sokkal inkább üzenetet kívánnak közvetíteni: a kétnyelvűség fontosságára hívják fel a figyelmet – mondják a szenttamási Emberi Jogi Központ (EJK) aktivistái, akik a budapesti Társaság a Kárpát-medence Magyarságáért szervezettel, valamint az Ürményházi Ifjúsági Klubbal karöltve egy olyan kampányba kezdtek, amelynek ezek a plakátok is a részét képezik. Erről az akcióról, valamint a központnak a vajdasági kisebbségek ellen elkövetett támadásokra irányuló munkájáról beszélgettünk Andróczky Csaba, Kiss Rudolf és Süge Zsolt aktivistákkal. A beszélgetés másik apropója az volt, hogy az EJK elnyerte az Európai Parlament idei Európai Polgár kitüntetését.

Közös jövőnk az egyesült Európa! elnevezésű akciónk ebben a hónapban vette kezdetét. A kampány során összesen nyolc településen – Szabadkán, Újvidéken, Topolyán, Zomborban, Szenttamáson, Muzslyán, Zichyfalván, Temerinben – tartottunk és tartunk interaktív előadásokat, mindenekelőtt középiskolások számára. A magyar és szerb nyelvű előadásokban szólunk az Európai Unió alapelveiről, az emberi és kisebbségi jogok történetéről, Vajdaságról mint multikulturális régióról, és e témák kapcsán beszélünk a kisebbségi jogokról, valamint a toleranciáról is. Kitérünk arra, hogy az EU eszméi miként érvényesülnek az unió gyakorlatában és miként mutatkoznak meg nálunk.

– Milyenek a tapasztalataitok? Miket kérdeztek a diákok?

– Abszolút pozitívak a tapasztalataink. A diákok mindenütt érdeklődéssel hallgatták végig az előadásokat. Nem volt rendzavarás, bekiabálás sem a szerb, sem a magyar hallgatóság körében. Az iskolaigazgatók is nagyon segítőkészen álltak hozzá a kezdeményezésünkhöz. Ahol lehetett, ott legalább két osztályt összevontak az előadás időtartamára. Sajnos túl sok kérdés nem hangzott el. A diákok nyilván félénkebbek, amikor egy idegen témáról egy idegen ember tart előadást, nem pedig egy jól megszokott arc. De azért voltak kérdések: az egyik diákot az érdekelte, hogy az EU jogrendje hogyan hozható párhuzamba az itteni jogrenddel, egy másik kérdés pedig a kétnyelvűség problémájára vonatkozott.

– Az eddigi visszajelzések alapján inkább pozitív vagy inkább negatív visszhangja van az előadássorozatotoknak? Hogyan lehet mérni az akció hatását?

– Nyilván nem lehetséges grádiccsal mérni az elért eredményeket, nem tudunk konkrét adatokkal alátámasztott mérleget vonni. Ennek a hatása csak hosszú távon tud megmutatkozni. Rengeteg a pozitív visszajelzés, ami erőt ad a további munkához, de negatív visszajelzés is van, illetve ennek az akciónak is tulajdonítható, habár nem szeretnénk, hogy így legyen. Nevezetesen a hétvégén Topolyán megjelent magyarellenes graffitiről van szó. Éppen egy nappal korábban tartottuk Topolyán az előadásunkat…

– A multikulturalizmusról, toleranciáról, soknyelvűségről szóló akciótok a tartományi kormány toleranciaprogramjára asszociálja az embert. Mi a véleményetek a hivatalos toleranciaprogramról?

– Felelőtlenség volna részünkről kijelenteni, hogy annak a programnak nincs semmi értelme, hiszen ezzel saját magunkat cáfolnánk. Mert ugyebár mi a biztosíték arra, hogy a mi programjainknak lesz eredménye. A tartományi kormány toleranciaprogramján belül a topolyai toleranciatábornak látjuk legkevésbé az értelmét. Főleg azt kifogásoljuk, hogy az óriási költségvetés dacára csak nagyon kevés embernek szól. A sportrendezvények sorozatából álló toleranciakupa azonban már szimpatikusabb.

– Ezt a májusi akciótokat mekkora költségvetéssel működtetitek?

– Nevetségesen kis összegről van szó: 1,8 millió forintot nyertünk el a Nemzeti Civil Alapprogram pályázatán, úgyhogy ebből kell gazdálkodnunk.

plakat1
Közös jövőnk az egyesült Európa! Šešelj már ott vár bennünket

HULLÁMZÓ KEDÉLYEK

– Az az álláspontotok, hogy a kisebbségellenes atrocitások az elmúlt öt év során nemhogy csökkentek volna, hanem még erősödtek is. A hivatalos vajdasági álláspont ettől némileg eltér.

– Igen, továbbra is kitartunk ezen állításunk mellett. Az idei 15-16 eset is azt bizonyítja, hogy vannak ugyan időszakok, amikor úgy tűnik, hogy alábbhagynak a kisebbségellenes támadások, de ez a jelenség egy pillanatig sem szűnt meg. Inkább úgy fogalmaznánk, hogy hullámzó tendenciát mutat. Tavaly ősszel volt egy újabb föllángolás, amikor három-négy hét leforgása alatt több kisebbségellenes támadás is történt. A 90-es években is voltak persze atrocitások, de azokat a rendszer elhallgatta. Igazából 2003 óta kerültek ezek a megnyilvánulások felszínre, és akkortól kezdve kezdtünk mi is foglalkozni velük.

– A hatalomnak melyik szintjével van a legtöbb probléma? Vajon a politikum, a rendőrség vagy az igazságszolgáltatás szintjén mutatkozik meg a legtöbb hiányosság a kisebbségellenes atrocitások ügyében?

– Szerintünk egyik hatalmi szint sincs a helyzet magaslatán. A 2005-ben tartott tüntetésünket a rendőrség és az igazságszolgáltatás magatartása váltotta ki. A rendőrség sok esetben futni hagyja a támadókat, ha pedig egyáltalán eljutnak az ügyek a bíróságra, ott rendkívül enyhe ítéletek születnek. A sort még kibővíteném a szerb nyelvű médiával, amely egyáltalán nem számol be ezekről az esetekről vagy csak nagyon kevés kivétellel, de akkor is többnyire negatív felhangon.

– Tapasztaltok-e változást, előremozdulást az elmúlt öt év során akár a politikum, a média, az igazságszolgáltatás vagy a rendőrség szintjén?

– Nem merném kijelenteni, hogy történt előrelépés bármelyik hatalmi ágban. A legszemléletesebb, hogy milyen ítéletek születnek magyar és milyen szerb elkövetők esetében. A temerini magyar fiúkat átlagban tíz évre ítélték, míg például a súlyosan megkéselt Komjáti Attila szerb támadóját mindössze egy hónapig tartották előzetesben, majd kiengedték. Ha valamilyen változásról egyáltalán beszélhetünk, akkor az az, hogy megalakult az Emberi és Kisebbségi Jogi Minisztérium, ám a viszonyulásával már nem lehetünk elégedettek. Amikor 150 civil szervezetet összehívtak egy tanácskozásra, mi nem voltunk a meghívottak között, pedig egészen biztosan tudnak rólunk és a tevékenységünkről, rendszeresen küldjük nekik a jelentéseinket, dokumentumainkat. Soha semmilyen visszajelzést nem kaptunk a minisztériumból.

– Mit tehetnek egyáltalán a civilek, hogy változzon bármi is az incidensek terén?

– Megalakulásunkkor a fő támogatási forrásunk a Szülőföld Alap volt. Azonban immár két éve nem támogatják működési költségeinket. A más forrásokból származó kisebb összegek csak egyes projektumok megvalósítására elegendőek, arra viszont már nem, hogy például ingyenes jogi támogatást nyújthassunk az incidensek sértettjeinek. Néhány ügyet azért sikerült felvállalnunk megalakulásunk kezdete óta, amelyekben részleges eredményeket is fel tudunk mutatni, például Bálint Kornél beodrai sértett esetében anyagi kártérítést tudott kiharcolni az alkalmazott ügyvédünk vagy a zentai Kovács Mátyás esetében tudomásunk szerint egy év tíz hónapot kapott az elkövető súlyos, életveszélyes testi sértés okozásáért.

KISEBBSÉGEK VAGY CSAK MAGYAROK

– Nemzetek közötti incidensek helyett ti többnyire atrocitásokat és magyarveréseket emlegettek. Csak a magyar kisebbség sérelmére elkövetett támadásokkal foglalkoztok, vagy más nemzeti közösségek tagjai elleni atrocitásokra is kiterjed a figyelmetek?

– Sólyom László magyar államfő is hasonló kérdést intézett hozzánk, amikor néhány héttel ezelőtt saját kérésünkre fogadott bennünket. Azt kérdezte, hogy a más nemzetiségűek ellen elkövetett atrocitásokat vagy fizikai bántalmazásokat is dokumentáljuk-e. Neki is elmondtuk, hogy erre nincs lehetőségünk. Sem anyagi, sem káderbeli potenciálunk nincs erre. Ám tendenciózus, tudatosan elkövetett támadások egyedül a magyar kisebbséget érik.

– A romák esetében nem beszélhetünk hasonló tendenciózus támadásokról?

– Lehetséges. Nekünk erre vonatkozóan nincsenek információink, és nem is tudjuk igazán követni az összes eseményt. Jóformán még ezt a feladatunkat sem tudjuk ellátni, amit fölvállaltunk. Márpedig mi elsősorban a magyar fiatalokat ért sérelmekkel foglalkozunk, ezt vállaltuk fel. Más kisebbségek ellen elkövetett támadásokról is vannak dokumentumaink, de valóban csak minimális számban. Viszont együttműködünk más emberi jogi szervezetekkel, amelyeknek a figyelme ezekre az incidensekre is kiterjed.

– Elhangoztak olyan megállapítások magyar politikusok részéről, hogy a legújabb incidenseknek gazdasági alapjuk van. Mi erről a véleményetek?

– Semmiképpen sem osztjuk ezt a véleményt. Más okokat említhetnénk, elsősorban politikaiakat. Ha valamire vissza lehet vezetni ezeknek az eseteknek az intenzívebbé válását, akkor azok inkább a Kosovóval, illetve a hágai elítéltekkel kapcsolatos frusztrációk lennének.

– Mit tartanátok megoldásnak? Hogyan lehetne elejét venni a kisebbségellenes incidenseknek, vagy legalább visszaszorítani ezt a tendenciát?

– Vojislav Koštunica volt kormányfő még 2004-ben megemlítette, hogy szükség lenne multietnikus rendőrség létrehozására a „forró területeken”. Úgy gondolom, hogy kivált Szabadka és Temerin ilyen területnek tekinthető. Persze azóta sem történt ezen a téren semmi, pedig a multietnikus rendőrség a megoldás része lehetne. A rendőrség továbbra is egynemzetiségű, és hogy ezen a téren sem történt változás, szemlélteti a kishegyesi eset. A községből ugyanis 10 fiatal jelentkezett a rendőrakadémiára 2007-ben, köztük öt magyar is, ám egyik magyart sem vették fel.

Európai Polgár Díj

A Civil Mozgalom emberi jogi műhelyéből kinőtt Emberi Jogi Központ három évvel ezelőtt alakult meg szenttamási székhellyel. Az idén januárban Becsey Zsolt fideszes európai parlamenti képviselő az EJK-t Európai Polgár Díjra jelölte.

A kitüntetést az Európai Parlament az idén ítélte oda először azoknak, akik „kiemelkedően segítik kontinensünk szellemi és emberi egységesülését, lakóinak egymás iránti megértését”.

A szenttamási szervezetet két héttel ezelőtt arról értesítették, hogy megkapta a díjat.

(Családi Kör)

Tolerancia – a posztkommunista csodaszer

A háború kitörése előtt Boszniában magasabb toleranciaszintet regisztráltak, mint a többi exjugoszláv tagköztársaságban, mégis ott volt a legvéresebb háború – emlékeztet Pavel Domonji, a Helsinki Bizottság újvidéki vezetője

Az elmúlt két-három hétben még a szokásosnál is több szó esett a toleranciáról Vajdaságban, de nyilván világszerte is, hiszen nemrég ünnepeltük a tolerancia világnapját. Ebből az alkalomból Újvidéken táncoltak, Topolyán díjakat osztottak, Szabadkán pedig fociztak.

Nem mindenki gondolja azonban úgy, hogy ilyen egyszerű volna fenntartani a toleráns légkört, hogy a nemzetek közötti viszonyok ápolása ennyiből állna. Pavel Domonji, az ország egyik legbefolyásosabb civil szervezete, a Helsinki Bizottság az Emberi Jogokért újvidéki irodájának vezetője is azok közé tartozik, akik szerint sokkal összetettebb munkára volna szükség a nemzetek közötti jó viszonyok megőrzése érdekében. Ezt a kérdéskört is érintettük a Pavel Domonjival készült interjúban, de szó esett Vajdaság multietnikus identitásáról, új statútumáról, a vajdasági magyar közösség szervezettségéről, valamint a nemzeti tanácsok megválasztási módozatairól. A beszélgetés az interjúalany kérésére írásos formában készült.

– Szeptemberben zárult a Helsinki Bizottság az Emberi Jogokért legutóbbi projektuma, amely Vajdaság multietnikus identitásával foglalkozott. Milyen kihívásokkal szembesülünk e téren?

– Szándékosan helyeztük a hangsúlyt a „multietnikus” jelzőre. A demográfiai mozgások világosan bizonyítják, hogy Vajdaság etnikai struktúrája a kisebbségek kárára változik. A legutóbbi népszámlálás adatai a háborúk, a gazdasági összeomlás, az etnikai mimikri és a nacionalista hisztériakeltés következményeit tükrözik: ezek a vajdasági lakosság elvándorlását, ezzel párhuzamosan pedig az egykori Jugoszlávia más tagköztársaságaiból származó népesség tartományba való beáramlását eredményezték. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni más, mélyebb gyökerű problémákról sem, mint amilyen az alacsony népszaporulat. Tehát Vajdaság etnikai térképe változik, mégpedig oly módon, hogy növekszik a szerb és csökken a kisebbségi lakosság számaránya. A magyarok száma például évtizedek óta folyamatosan csökken. Ma Vajdaságban 152 ezerrel kevesebb a magyar, mint 1961-ben volt, és ez egy rendkívül traumatikus adat.

Tisztában vagyunk azzal, hogy a vajdasági identitás hangoztatása nem talál megértésre Vajdaságon kívül, de magában a tartományban sem. A nacionalisták a vajdasági identitás hangsúlyozásában burkolt elszakadási szándékot vélnek felfedezni, illetve a szerbség további fragmentációjától tartanak. Sirámaikból ítélve azt gondolják, hogy végül majd csak a szerbekből lesznek vajdaságiak – vagy ahogy gúnyosan mondani szokták: „vojvođaner”-ek -, míg a magyarok megmaradnak magyaroknak, a szlovákok szlovákoknak stb. Persze ezek mind eszelős gondolatok. A vajdasági identitás felvállalása nem jelenti a nemzeti identitás elvetését, lett légyen szó a kisebbségi vagy a többségi nemzet tagjairól. Az identitásnak ez a formája különösképpen a kisebbségek tagjai számára fontos, mert kiszélesíti az etnikai tolerancia terét a társadalomban. Fontos ugyanakkor a vegyes etnikumú egyéneknek, mert elkerülhetővé teszi számukra az asszimilációt, a vagy-vagy helyzetet.

A vajdasági identitás befeketítésének okát én mégis valami egészen másban látom. Arról van ugyanis szó, hogy a vajdasági identitás a vajdasági autonómiatörekvések mozgósító tényezője lehet. Márpedig a Vajdaságon kívüli politikai aktorok, ha nem is akarják ellehetetleníteni, de szigorú ellenőrzés alatt kívánják tartani ezeket a törekvéseket.

– Miként viszonyul az államhatalom Vajdaság multietnikus identitásához? Változott-e valami 2000 óta ebben a tekintetben?

– Egy olyan országban, amely óriási problémákkal küszködik – és Szerbia egy ilyen ország -, a dolgok rettenetes lassúsággal változnak. Az államot itt még mindig területként kezelik, ezért minden olyan követelésre, amely a decentralizációra vagy a nagyobb autonómiára irányul – legyen szó akár a helyi önkormányzatok vagy Vajdaság hatásköreinek kiszélesítéséről -, úgy tekintenek, mint destabilizációs szándékra, amely káoszba vezet, esetleg egy új fantomállam létrehozását eredményezheti. Ezen a berögződésen nincs is mit csodálkozni, ha tudjuk, hogy az államra mint zsákmányra tekintenek, amely a pénz, a hatalom, a befolyás és az előnyjogok újrafelosztásának eszköze. Államhatalomnak lenni nálunk annyit jelent, mint védett fajnak lenni, amely nem tartozik felelősséggel tetteiért.

De van itt még valami. A belgrádi politikusok a nagyobb autonómiára vonatkozó vajdasági követeléseket azzal az érvvel próbálják semlegesíteni, hogy ezek teljesülése esetén az egyén szempontjából semmi sem változna, mert kizárólag annyi történne, hogy a Belgrád központúságot felváltaná az Újvidék központúság. Nos, ha még így is volna, én azért visszakérdeznék: mért is ne? Még az is jobb, ha két központunk van, mintha csak egy, amelyben minden hatalom összpontosul.

Teljességgel értelmetlen annak hangoztatása is, hogy Vajdaság Szerbia része. Mintha ezt valaki kétségbe vonta volna! Igen, Vajdaság Szerbia része, de Vajdaság nem Szerbia, és ez a lényeg. Márpedig ha Vajdaság nem Szerbia, akkor lehetőséget kell adni számára, hogy ezt a másságát megfelelő módon ki is mutathassa. Ám nemcsak a másság hangoztatásának feltételeit kell számára megteremteni, hanem szavatolni kell a saját identitás kifejezésre juttatásához elengedhetetlen normatív, politikai, gazdasági és adminisztratív feltételeket is.

Amikor a belgrádi politikusok arról győzködik az Európai Unió képviselőit, hogy ők az európai értékek elkötelezett hívei, szembesíteni kell őket Vajdaság kérdésével. A dolog tehát egyszerű: vajdaság vonatkozásában bizonyítsd, hogy elkötelezett vagy Európa mellett, és ne csak Brüsszelben meg Strasbourgban hangoztasd ezt! Mert Vajdaság Szerbia Európája. A latin mondást parafrazeálva: Hic Europa, hic salta. (Szabad fordításban: Ez itt Európa, itt mutasd meg, mit tudsz – a szerző megj.)

– Megszületett Vajdaság új statútúma, amely ugyan még nem lépett életbe, mert a köztársasági parlamentnek is jóvá kell hagynia. Melyek a tartományi alapszabály erényei és hibái? Lehet-e ez a statútum a multietnikus identitás fejlesztésének alapja?

– Már a kérdésfelvetésben megfogalmazott konstatáció is rávilágít körülményeink perverz voltára. Vajdaság statútumának a Vajdasági Képviselőház autonóm aktusának kellene lennie, de nem az, hanem egy másik parlament jóváhagyásának függvénye. Ebben a pillanatban a statútum pusztán papírra vetett szó, semmi több.

Nem szeretném a statútum jelentőségét kisebbíteni, ám hangsúlyozni szeretném, hogy az identitás megőrzése a legnagyobb mértékben azoktól függ, akik a szóban forgó identitást a magukénak vallják. A vajdasági identitás aláaknázására tett erőfeszítések, mint láthatjuk, eredményteleneknek bizonyultak. Ez az identitás tovább él, és várhatólag megtalálja majd a maga intézményes kifejeződési formáját is. Az identitás nem egy egyszer és mindenkorra meghatározott, egynemű képződmény, hanem egy dinamikusan változó koncepció.

Konkrétan a statútummal kapcsolatban meg kell említeni egy intézményes újítást. Az alapszabály ugyanis előirányozza a Nemzeti Közösségek Tanácsának megalakítását, ami, úgy vélem, egy jó megoldás. Ami rossz, az az, hogy ez a testület csupán véleményezési joggal bír a kisebbségeket érintő vitális kérdésekben. Kötelezően kikérendő véleménye azonban semmire sem kötelez. Megítélésem szerint ennek a testületnek nagyobb hatáskörökkel kellene rendelkeznie. Mondjuk felfüggeszthetné a képviselőház azon határozatait, amelyek durván sértik a kisebbségek jogait.

Felettébb visszásnak tartom továbbá a képviselők státusára vonatkozó megoldást, amely a köztársasági alkotmányban is jelen van. Eszerint a képviselő szabadon felajánlhatja mandátumát a pártjának, hogy a továbbiakban az rendelkezzen felette. Ez a rendelkezés végtelenül cinikus, hiszen azt a hamis látszatot igyekszik kelteni, mintha a képviselő saját autonóm belátása szerint cselekedne, nem pedig a pártoligarchia kénye-kedve szerint. Az új alkotmány és az új statútum is a görög drámákban megjelenő kar szerepét méretezte a képviselőkre.

– Sok szó esik a toleranciáról mostanság. Különösképpen 2004 óta, amikor elszaporodtak a nemzeti színezetű incidensek Vajdaságban, a kérdésből pedig nemzetközi ügy lett. A tartományi hatalom toleranciaprogramot hirdetett toleranciakupák, toleranciatáborok, toleranciakvízek szervezésével. Vajon megfelelő formája-e ez a konfliktuskezelésnek, avagy pusztán marketingfogásról van szó, aminek nincs különösebb foganatja?

– Valóban sokat beszélnek a toleranciáról, és nem nagyon értik, hogy mit is jelent valójában. Íme erre egy példa. Az egykori Emberi és Kisebbségi Jogok Minisztériuma annak idején megjelentetett egy közlönyt, amelyben az áll, hogy a tolerancia nemcsak a más nézőpont puszta megtűrését jelenti, hanem egyúttal ennek a nézőpontnak a tiszteletét, méltánylását, még abban az esetben is, ha ez számunkra antipatikus vagy visszataszító. Továbbá, hogy a toleráns ember képes arra, hogy tartózkodjon azoknak az álláspontoknak a kritizálásától, elítélésétől vagy betiltásától, amelyekkel nem ért egyet.

Nos, mindez ordenáré baromság.

Szerbiában élnek olyan emberek, akik úgy tartják, hogy az albán nép Európa legmocskosabb söpredéke. És mit lehet erre mondani? Hát semmit. Legyünk toleránsak. Ahelyett, hogy elítélnénk ezt a nézetet, a legmesszebb menő tisztelettel kellene hozzá viszonyulnunk, ugyebár. Ha valami okból kifolyólag mégis elítélni merészelnénk az efféle álláspontot, akkor azt kockáztatnánk, hogy ránk sütik az intolerancia, a civilizálatlanság, a primitivizmus bélyegét.

A másfajta nézőpontot, véleményt vagy osztjuk és elfogadjuk, vagy kétségbe vonjuk és vitatkozunk vele. Már miért is tisztelnénk a kopaszra borotvált idióták azon álláspontját, hogy a romák beszennyezik a szerb kulturális közeget? Mindenkinek a magánügye, hogy azt gondolja-e a romákról, hogy fertőzőek, az albánokról meg, hogy söpredék, vagy hogy mondjuk Hitler volt a második megváltó, aki a halandók között járt. De amint elkezdik nyilvánosan is hirdetni a nézeteiket, és e nézetek mentén kezdenek cselekedni, nos, ebben az esetben már nem a tolerancia eszközeit kell latba vetnünk, hanem éppenséggel az intolerancia, a megbélyegzés és a büntetés a megfelelő fegyver a szóban forgó személyek ellen.

A tolerancia persze hogy azt jelenti, hogy tartózkodunk a represszió eszközeinek alkalmazásától azokkal szemben, akiknek a véleményével, választásával vagy viselkedésével, cselekedeteivel nem tudunk azonosulni. Ám nem létezik úgymond parttalan tolerancia. Nincs abszolút tolerancia. Ha mindent tolerálnánk, hamar elérkezne az idő, hogy már nem volna mit tolerálnunk abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy már nem is léteznénk. A tolerancia határa tehát a másik ember szabadsága.

Érdekes a kérdésben összefüggésbe hozott tolerancia és a konfliktusok viszonya. Gyakran hallhatjuk, hogy a tolerancia a konfliktusmegelőzés hatékony eszköze. Ez sajnos nem fedi teljes mértékben a valóságot. A zágrábi Társadalomtudományi Társulás felmérést végzett Boszniában, közvetlenül a háború kitörése előtt. E felmérés Boszniában magasabb toleranciaszintet regisztrált, mint a többi exjugoszláv tagköztársaságban. Mégis ott volt a legvéresebb háború… Tehát a tolerancia nem akadályozta meg az összetűzéseket, ám tegyük hozzá: az intolerancia sem váltotta ki azokat, hiszen ebben az esetben Kosovóban kellett volna először kitörnie a háborúnak, mert itt volt a legalacsonyabb a toleranciaszint.

Néha úgy tűnik számomra, mintha túlságosan is nagy hangsúlyt fektetnénk a toleranciára. Mintha az mindent képes volna megoldani, mint egyfajta posztkommunista csodaszer. Nem vagyok biztos abban, hogy néhány dátum ismerete, legyenek azok bármennyire is lényegesek, akárkit is toleránsabbá tehetnének. Persze nem zárom ki annak lehetőségét, hogy a dátumok is képesek felkelteni egyesek érdeklődését polgártársaik történelme és kultúrája iránt, de kevés az ilyen ember. A SCAN Ügynökség korábban végzett közvélemény-kutatása szerint a vajdasági középiskolásoknak mindössze az egy tizede mutatott olyan-amilyen érdeklődést a más etnikumú polgártársaik kultúrája iránt. Ahhoz, hogy ez a szám növekedjék, a tevékenységek sokkal szélesebb repertoárjára volna szükség. Amennyiben a hangsúlyt a Másik felismerésére, felfedezésére helyeznék mindazokban a dolgokban, amelyeket mi autentikusan a sajátunkként élünk meg, a saját életmódunkként, a saját kultúránkként stb., nos ez a fajta hozzáállás képes volna semlegesíteni az előítéletek hatását, és eredményekkel szolgálhatna. Persze ez egy sokkal nagyobb erőfeszítést igénylő munka volna, mint megszervezni egy kvízt vagy egy versenyt.

– A Helsinki Bizottság az Emberi Jogokért folyamatban levő vitasorozatának középpontjában a vajdasági magyar közösség mint politikai és kulturális szubjektum áll. Mennyire tekinthető szervezettnek a vajdasági magyarság politikai és kulturális téren? Beszélhetünk-e a vajdasági magyarság (ön)izolációjáról bármiféle tekintetben?

– A negatív mutatók ellenére a magyar közösség – a hivatalos adatok szerint – mégis a legszámottevőbb kisebbség nemcsak Vajdaságban, hanem egész Szerbiában. Jól szervezettek, jelentős kulturális elittel rendelkeznek, erős a nemzettudatuk, és minden vajdasági kisebbségnél inkább autonóm érdek- és politikai közösségként tekintenek önmagukra.

A nemzeti előjelű pártokról szólva meg kell említeni, hogy a pluralizmusban az emberek bármilyen, fontosnak ítélt érték mentén szerveződhetnek, így tehát a nemzeti hovatartozás mentén is. Ugyanakkor a politikai megoszlás metszi az etnikai vonalakat, a politikai opciók száma pedig az összes társadalomban kisebb a különböző közösségek számánál, ezért a transzetnikus összekapcsolódások szükségszerűek.

A nemzetiség mentén történő szerveződésnek nem kell szükségszerűen izolációt jelentenie. A magyar pártoknak néha a szemükre vetik, hogy a területi autonómiaköveteléseikkel gettósodást idéznek elő, és megszakítják a kapcsolatot a szélesebb értelemben vett közösséggel. Ezekre a megjegyzésekre egyszer az a válasz érkezett, hogy „ha a magyarok el akarnak szigetelődni, hát csak tegyék, ez az ő dolguk”. Egyetértek, de csak azzal a feltétellel, ha ez azoknak az önkéntes választása, akik elszigetelődnek. Az izoláció azonban gyakran nem önkéntes választásból ered. A dolgok egy kissé komplikáltabbak, mint azt első ránézésre hinnénk. A területi autonómiára vonatkozó követelés nem muszáj, hogy kizárólag a magyar közösségen belüli szűk csoportérdekek kifejeződése legyen. Lehet ugyanis reaktív követelés, vagyis válasz arra a végtelenül etnicizált kontextusra, amelyben a kisebbségi követeléseket semmibe veszik és lebecsülik. Nem szabad szem elől tévesztenünk tehát azt a kontextust, amelyben a területi autonómiára vonatkozó követelés előtérbe került. Milošević idejében egyszerűen ez volt a válasz az elviselhetetlen helyzetre. Azok, akik e követelésben izolációt látnak, tettekkel kellene, hogy bizonyítsák, hogy a különböző közösségekhez tartozók jogai ki vannak egyenlítve, hogy e jogok akadálytalanul megvalósulnak, vagy ha mégsem ez a helyzet, akkor léteznek intézmények, amelyek ezeket a jogokat hatékonyan védik.

– Elkészült a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvénytervezet munkaváltozata, amely lehetőséget nyújt a nemzeti tanácsok közvetett és közvetlen választására is. A kisebbségi közösségek tehát elektorok útján választhatnak maguknak nemzeti tanácsot, ám ha úgy döntenek, akár közvetlenül is megválaszthatják a tanácsok tagjait. Ez utóbbi lehetőség előfeltétele a külön kisebbségi választói névjegyzékek létrehozása. A kettő közül melyik a jobb megoldás?

– A képviseleti szerveket demokratikus úton kell megalakítani, és nem látom, hogy miért kellene ettől az elvtől eltérni a kisebbségi intézmények esetében. A demokratikusan megválasztott testületek nagyobb fokú legitimitással bírnak, autoritásuk is jelentősebb. A Magyar Nemzeti Tanács legitimitását kétségbe vonják, mert – a többi nemzeti tanácshoz hasonlóan – közvetetten, vagyis elektorok közbeiktatásával alakult. Mármost képzeljük el azt a helyzetet, hogy 2002 szeptemberében a lehető legdemokratikusabban alakul meg az MNT, majd tegyük fel a kérdést: vajon akkor is a Vajdasági Magyar Szövetség dominálna a nemzeti tanácsban? Egészen valószínű, hogy a válasz „igen” volna. Lehetséges, hogy nem volna ennyire kifejezett a dominanciája, de a felvázolt hipotetikus helyzet szempontjából ennek nincs akkora jelentősége. Ami viszont fontos, hogy egy ilyen helyzetben a VMSZ-dominanciát a választók akaratával lehetne igazolni.

A nemzeti kisebbségekről szóló törvényben a nemzeti tanácsokat fakultatív testületekként definiálták. A nemzeti kisebbségek tagjai tehát alakíthatnak, de nem kötelesek alakítani ilyen testületeket. Ha tehát úgy mérik fel, hogy nincs szükségük nemzeti tanácsra, vagy nem képesek azt demokratikus úton megválasztani, e jog nem vonható kétségbe. Ha a tervezetben megmaradt az a lehetőség, hogy a tanácsokat az eddigi, közvetett módon is meg lehet választani, ez arra enged következtetni, hogy a kisebbségi önkormányzat a kisebbségi oligarcháknak van alávetve.

(Családi Kör)