Kategória: KRITIKA

Elfordított tekintettel

A Kosztolányi Dezső Színház Csend című előadásáról

Fotók: Molnár Edvárd (www.kosztolanyi.org)

Nem szoktam fölkészületlenül színházba menni, különösen akkor nem, ha előre tudom, hogy írni fogok a látottakról. Ha nem ismerem, tájékozódom a rendező felől; ha rég olvastam, újraolvasom az előadás alapjául szolgáló drámát, regényt, akármit; elolvasom, meghallgatom, megnézem az előadást beharangozó cikkeket, bejátszásokat. Az előadás közben pedig jegyzetelek.

Ezúttal – rendhagyó módon – semmit nem csináltam mindebből, azaz teljesen fölkészületlenül, még a papírról és a ceruzáról is megfeledkezve ültem be a Kosztolányi Dezső Színház Csend című előadására, amelyről közvetlenül a kezdés előtt tudtam csak meg, hogy a gyermekek szexuális bántalmazásának témáját boncolgatja, és mindössze tizenöt néző fér be a színpadon kialakított, játéktérként is funkcionáló szobácskákba…

Azért tartottam fontosnak ezt a szakmai vallomást, mert jelezni kívántam, hogy sem prekoncepcióm nem volt, sem szándékoltan kialakított kontextus, amibe beleágyazódhatott volna a darab, mégis, amit láttam, egy-egy jelenet, egy-egy mondat, egy-egy tárgy vagy gesztus, ami az előadást működtető különös mechanizmusnak köszönhetően mélyen belém ivódott, így most, amikor írnom kell, jegyzetek nélkül is viszonylag könnyen boldogulok.

A nyolc éves kislányt alakító Béres Pešikan Márta vezeti végig, szobáról szobára, a nézőket a családi pokol bugyrain, melyek egyre csak mélyülnek. A kisiskolás korú lány családi körben megünnepelt születésnapja mentén szerveződő jelenetek során fokozatosan tárul fel egy rideg anya, egy szigorú apa és egy deviáns viselkedésű báty karaktere. De ugyanilyen fokozatossággal állnak össze a mozaikkockák is a néző fejében, kerülnek elő tárgyak, amelyek egy-egy későbbi jelenet során flashbackekként hasítanak a tudatunkba.

csend3

A színházban először rendező Andrej Boka nagy mesterekre jellemző precizitással bontja ki a családon belül uralkodó viszonyrendszert. Groteszk, olykor horrorisztikus elemekkel operálva sejtet bizonyos dolgokat, de nem sieti el a történetmesélést. Egy-egy szűk kis szobába zárva a közönséget a négytagú családdal – és a két lábon járó, sztiroporfejű játékmacival, a néma szem- és fültanúval –, intim közelségből mutatja meg a szigorú keresztény erkölcsiséggel leplezett bűnöket. Lassan, fokozatosan jutunk el a testi fenyítéstől a lelki terroron át a szexuális zaklatás közvetlen közelről történő megtapasztalásáig – és közben tétlenül nézünk a hangtalanul segítségért kiáltó kislány szemébe, vagy nézünk félre, azzal nyugtatva meg a lelkiismeretünket, hogy ez úgyis csak egy előadás.

Egy nyomasztó előadás, amelynek a végén nincs taps se, csak lehorgasztott fejjel távozó nézők, akiket kitessékeltek az utolsó színről.

Az eddig elmondottak alapján azt hihetnők, a kritikus megpróbálja lelkesült elemzéssel leplezni véleményét, és kimondani, amit a vájtfülű hallgatók mindebből kihallani vélnek, jelesül, hogy a fiatal rendező hatásvadász elemekben bővelkedő, sztereotípiákkal átszőtt produkciót vitt színre. Nos, való igaz, hogy a figurák meglehetősen sztereotipek, de itt most nem a jellemfejlődésen van a hangsúly, hanem egy fontos téma, egy még mindig tabuk övezte téma kellő érzékenységgel történő feldolgozásán. Csupán egyetlen óra alatt, mégis szépen, lassan végiggörgetni egy ilyen történetet úgy, hogy beleégjen a befogadó tudatába, csakis erőteljes gesztusokkal lehet, de hatásvadásznak ezek a gesztusok csak akkor volnának nevezhetőek, ha egyébként egy üresen kongó produkció eladására szolgálnának.

A színészek (Béres Mártán kívül), az apát játszó Mészáros Gábor, az anyát alakító Mezei Kinga és a fiút megformáló Mikes Imre Elek is teljes egészében alárendelték magukat a többnyire némajelenetekből álló előadás komor témájának, nem törekedvén arra, hogy több színt vigyenek karaktereikbe, mint amennyi feltétlenül szükséges a működésükhöz.

csend2

Amitől pedig igazán működik ez az előadás, az a rendezői koncepció, amely a hidden objects game, azaz a rejtett tárgyak megtalálására épülő, misztikummal átszőtt számítógépes játékok mechanizmusát alkalmazza. Ahhoz, hogy továbbléphessünk a következő szintre, hogy megismerhessük a következő szoba titkait, előbb meg kell találnunk az aktuális helyszínen elrejtett tárgyakat, meg kell fejtenünk az aktuális rejtélyt. Itt egy mackó, amott egy rózsaszín kardigán bukkan elő, itt egy összetépett rajzot kell darabjaiból összerakni, amott egy rádiót kell megjavítani, hogy a következő jelenetben vidám műsorával megtörje a feszült csendet.

A Csend olyan előadás, amelyet legalább kétszer meg kell nézni ahhoz, hogy minden részlet, minden kis mozaikkocka a helyére kerüljön a néző fejében. A legjobb mégis az, hogy nem csak meg kell – érdemes is megnézni!

(Újvidéki Rádió – Szempont)

Andrási Attila azt üzente

A szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház Az ügynök halála című előadásáról

ugynok halala plakatNagy várakozással ültem be Az ügynök halála című előadásra a szabadkai Népszínház produkcióinak otthont adó Jadran színpadra. Hiszen Andrási Attila, a Magyar Társulat újonnan kinevezett művészeti vezetője Arthur Miller 1949-ben írott klasszikusának színre vitelével akarva-akaratlanul arról is vallott, milyen irányba kívánja húzni a trupp „ekhós szekerét”. Tehát a rendezés többletüzenetet hordozott.

Az egyik, azonnal szembeötlő üzenet a társulat oszlopos tagjainak ordító hiánya volt. Az előadásban nem játszik sem G. Erdélyi Hermina, sem Pálfi Ervin, sem Kalmár Zsuzsa, de a Pataky-gyűrűvel idén kitüntetett Vicei Natália sem. A nagy alakításokat maguk mögött tudó társulattagok közül egyedül Csernik Árpádnak jutott egy jelentős – ámbár mégiscsak – mellékszerep. Meglehetősen szokatlan azért, hogy egy 13 szereplős előadásban hét vendégszínész játsszon, ráadásul az ügynököt alakító Incze József is Magyarországról érkezett.

A másik üzenet a társulatvezető önpromóciója volt. Mert mi másnak nevezhető az, ha az évad első bemutatója rögvest az Andrási által alapított Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínházzal közös produkcióban jön létre? Hát valóban egy állandó társulattal nem rendelkező, Budapesten bejegyzett nonprofit kft-t kellett segítségül hívni ahhoz, hogy megszülessen az új művészeti vezető nevéhez kötődő első népszínházi előadás?

Andrási pályázati programjában azt írta, hogy a Népszínháznak nem feladata a kísérletezés, „nemzeti színházi műsorpolitikát kell folytatnia, vagyis a nemzeti és nemzetközi klasszikusokat kell színre vinnie”. Nos, a kísérletezés hiánya és a nemzetközi klasszikus színre vitele máris kipipálva! Ám a kísérletezés mellőzésének nem kellene feltétlenül rendezői ötlettelenséget jelentenie – de ezúttal sajnos ezt jelentette. Az egyetlen szerencse, hogy a rendkívül erős drámaszöveget többnyire hűen leköveti az előadás, de amit ehhez a rendezés mégis hozzátesz, az didaktikus közhely csupán.

Egyik nyilatkozatában a rendező arról beszélt, hogy „ez az előadás most és itt aktuális”. Hiszen az álmokat kergető, a sikert hajszoló, de valójában sikertelen és boldogtalan kisemberről szól. Nos, igaz, hogy sok minden beszivárgott és gyökeret vert tájainkon is abból, ami a második világháborút követően a világ nyugati féltekét, sőt, elsősorban is az Egyesült Államok társadalmát jellemezte, de korántsem minden. Ha Andrási lelki síkon kereste volna a kapcsolatot a darab és az „itt és most” között, talán még úgy is érezhettük volna, hogy ez, amit látunk, valóban rólunk, a mi valóságunkról szól, ám így, hogy a külsőségekre helyezte a hangsúlyt – a bér- és adósrabszolgaság, a kegyetlen pénzvilág, az egyén és a családok életét tönkretevő kapitalista farkastörvények, az élvezetek hajhászásának generalizáló közhelyeit sulykolva – csupán dokumentált egy több ezer kilométerrel és több évtizeddel odébb játszódó cselekménysort.

Erre rásegített az is, hogy a színészek – különösen a Willy Loman ügynököt alakító Incze József és a feleségét, Lindát játszó Jónás Gabriella – széles gesztusaikkal, modoros beszédstílusukkal valóban a negyvenes-ötvenes években készült amerikai filmek színészeit idézték. „Itt és most” ez ugyanolyan hiteltelen volt, mint egy westernfilm magyar szinkronhangon megszólaló cowboya.

Jónás Gabriella és Incze József
Jónás Gabriella és Incze József (Fotó: Kovács Attila)

Egy jó rendező keze alatt a középszerű színész is képes megtáltosodni, de ugyanez fordítva is igaz. Nem nevezném Andrásit rossz rendezőnek, munkásságát ugyanis nem igazán ismerem, azt viszont tudom, hogy Csernik Árpád kiváló színész, Az ügynök halálában azonban meglepően gyenge alakítást nyújtott. Rikácsolt, sipítozott, egyetlen gesztusát se hittem el. Semmi eredetit nem tudtam felfedezni az egyik legígéretesebb fiatal vajdasági színész, Hajdú Tamás játékában sem, a szintén Budapestről importált Dóczy Péter alakítása pedig olykor kifejezetten fájt.

Egyedül Szőke Attilával lehetünk maradéktalanul elégedettek, hiszen a magát fokozatosan síkrészegre ivó pincér szerepében olyan kiváló alakítást nyújtott, hogy csetlő-botló-egyensúlyozó mutatványáért kiérdemelné a Burleszk Nagyjai Díjat (ha volna ilyen). A közönség mindenesetre nyíltszíni tapssal jutalmazta Szőke teljesítményét, abszolút jogosan. Kár, hogy az előadás egyetlen fénypontja alaposan elvakította a nézőket, akik előtt így nem bontakozhatott ki a maga teljes valójában Willy és Bill, apa és idősebb fia tettlegességig fajuló konfliktusa. A drámai tetőponthoz vezető kocsmajelenet ugyanis nem arról szólt, amiről szólnia kellett volna, hanem egy önmagában zseniális ziccerről, amelyet a rendezőnek – bármily fájdalmas is – ki kellett volna hagynia.

Az ügynök halála egy felejthető előadás, amely semmiképpen sem illeszkedik a társulat előző évadban bemutatott, sikerültebb produkcióinak sorába, mint amilyen az ízig-vérig az „itt és most”-ról szóló Macbeth, a Van valami bejelentenivalója? és a Vörös, illetve a felszínessége ellenére is profi Cupido. Reméljük azért, a Népszínház évadának folytatása tartogat még kellemes meglepetéseket is.

(Újvidéki Rádió – Szempont)

Rámás csizma nélküli cukormáz

Az Újvidéki Színház Csárdáskirálynő című előadásáról

csaradaskiralyno - plakatViszolygok az operettektől. Hazugság- és giccsparádénak tartom ezt a műfajt. Messziről elkerülök minden olyan színházat, ahol ez a felszínes, szirupos, émelyítő maskarádé felbukkan.

Most mégis megnéztem az Újvidéki Színházban a Csárdáskirálynő bemutatóját, egyfelől azért, mert önként vállalt, csak ritkán terhes keresztem, hogy lehetőleg minden vajdasági, magyar nyelvű előadást megnézek, másfelől azért, mert Táborosi Margaréta volt a rendezője, akinek az esztétikáját, a színházról alkotott felfogását izgalmasnak találom.

Volt egy halovány harmadik oka is annak, hogy beültem a nézőtérre, mégpedig az, hogy Kálmán Imre száz évvel ezelőtt íródott operettje némiképp kakukktojásnak számít a műfaj darabjainak sorában, hiszen a cukormázas külcsín alatt a történetben fölfedezhetők igaz érzelmek és szenvedélyek, kifejezésre jut a 20. század elejének dekadenciája, az önpusztítással vegyes életszeretet is. De azért persze csak módjával, nehogy az igazi operettrajongó, a valóságtól menekülni vágyó nézőközönség elfusson.

Nos, éppen így, csak módjával adagolták az Újvidéken színre vitt zenés darabban is mindazt, ami a mélységeket kutató közönségnek szólt. Még véletlenül sem sértve általa a tömegízlést – nehogy hazaszaladjon mindenki spanyol, török meg indiai sorozatokat nézni. Pedig igazán szívesen megnéztem volna, miként dekonstruálja, miként szedi cafatokra a fiatal rendező a nagy klasszikust, de ez – úgy látszik – a színház új koncepciójába már nem fért volna bele…

Rosszmájú megjegyzéseim ellenére sem akarok igazságtalan lenni. Mert az egy dolog, hogy én milyen színházat kedvelek, egyáltalán, mit tartok értéknek és mit nem, azt viszont egy kritikusnak el kell ismernie, ha szakmai szempontból sok vonatkozásban kiváló előadást lát. Márpedig a Táborosi-féle Csárdáskirálynő ilyen volt.

csardaskiralyno

Első helyen az előadás koreográfiáját emelném ki. Tudván azt, hogy Táborosi Margaréta koreográfusi végzettséggel is rendelkezik, a színpadi mozgást egészen biztosan közösen hozták létre Grecsó Zoltánnal, az előadás koreográfusával. Ilyen lenyűgöző eredmény pedig csak akkor jöhet létre, ha egymásra és egymásból tud építkezni két szakember. A táncjelenetek tele vannak játékossággal, allúziókkal (legalább két kultikus filmre történő utalást magam is fölfedezni véltem), itt-ott még egy-egy szégyenlősebb ironikus mozdulatsort is megengedtek maguknak. A tömeges mozgásjeleneteket pedig órákig el tudtam volna nézni.

Másodikként a társulat kiváló összjátékát, illetve az egyes színészi alakításokat kell kiemelni. Az Újvidéki Színház művészei mellett szerephez jutottak a másod- és negyedéves magyar színinövendékek is, az orfeum sanzonettjét, Szilviát pedig a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színművésze, Béres Pešikan Márta formálta meg. Mondhatni bizarr élmény volt a történet két főszereplőjét, Béres Mártát és az egykor szintén kosztolányis Mészáros Árpádot szerelemtől csöpögve látni, hiszen egész más alakítást megkövetelő szerepekben szoktuk őket nézni a színpadokon, de bebizonyították, hogy képesek akár operettszerepet is úgy megformálni, hogy annak hazug mivolta is hitelesen hazug maradjon.

Akadtak az övékénél szerencsésebb karakterek is, amelyeknek épp a humor volt a lételemük. Így például a herceg főkomornyikjává avanzsált orfeumi szeparépincért alakító Magyar Attila, vagy a Cecília hercegnővé átvedlett Cilikét, a mulató egykori sztárját megformáló Banka Lívia valósággal lubickolhatott a kettős szerep nyújtotta lehetőségekben. És lubickolt is! Talán az ő kettősük volt az egész előadás legfényesebb pontja.

Az Újvidéki Színház Csárdáskirálynőjének rovására írható a hossza: kereken három óráig tart, plusz a 15-20 perces szünet! Pedig az eredetileg három felvonásos operettet belegyömöszölték két felvonásba, és még így is. Persze nem önmagában a nézőtéren eltöltött idővel van gondom, hiszen ha az előadás képes végig lekötni a figyelmet, képes megőrizni intenzitását, akkor a hosszal semmi probléma nincsen. Ám ez az előadás helyenként túlságosan is vontatott, amit tovább tetéznek a lassított filmet idéző jelenetek, a második meg a harmadik felvonás összeboronálásával keletkező hoci-nesze huzavonák, és a többször is ismétlődő slágerek. Persze értem én, hogy slágert nem lehet kihagyni, márpedig a Csárdáskirálynő szinte minden egyes dalbetétje ott motoszkál a jó magyar fülekben. Abból pedig csak botrány volna, ha valami kimaradna. No de könyörgök, Szilvia belépőjét tényleg muszáj majd egy tucatszor előadni?!

Bóni gróf (Kőrösi István) és a lányok, a lányok, a lányok...
Bóni gróf (Kőrösi István) és a lányok, a lányok, a lányok…

A hangképzéssel, a hamis és váltóhangok kiküszöbölésével a musicaleken edződött társulatnak egyre kevesebb gondja akad, ám szembe-, vagy inkább fülbeötlő volt, hogy keveredtek a jellemzően éppen az operettekben használt fejhangok a könnyűzenei művekben szokásos mellhangokkal – még az egyes szereplők énekén belül is. Nem tudom, mennyire volt ez szándékos, én a rendszert, a koncepciót, ha volt is, nem tudtam benne felfedezni. Ezúttal is kiemelném Kőrösi Istvánt, aki Bóni gróf szerepében ismét bizonyította kiváló énektudását.

És végül a díszletről meg a jelmezről. E kettőt már csak azért sem lehet különválasztani, mert mindkettő Polgár Péter nevéhez fűződik, de egyébként is szerves kapcsolat, hasonlóság fedezhető fel közöttük. Letisztult pompa – e két szóval lehetne talán legpregnánsabban jellemezni ezt az egyszerű vonalvezetésű, visszafogott, ámde ünnepélyes díszletet és jelmezt. Jót tett a produkció fogyaszthatóságának.

De mindenekelőtt az tett jót az előadás fogyaszthatóságának, hogy Táborosi Margarétára bízták a rendezést. Profi munkát végzett, megkötve a szükséges kompromisszumokat, de mégsem áldozva fölöslegesen a giccs oltárán. Ha a cukormázas operett-jellegből nem is sokat vett el, új távlatokat meg végképp nem nyitott a modern operett-értelmezésben, azért szégyenkeznie biztosan nem kell miatta.

(Újvidéki Rádió – Szempont)

Pressburger-paradíj kiosztó gálaműsor 2013/2014

A vajdasági magyar színházak idei évadának szubjektív rezüméje

Comedy Tragedy MasksJelen sorok írója jogot formál arra, hogy rezümézze a négy vajdasági magyar profi színházi társulat 2013/2014-еs évadját, lévén, szinte minden, repertoárra tűzött előadást látott, tucatnyiról pedig írt is. Tehát következzen egy szubjektív és egészen konkrét ítélkezés.

Szögezzük le: ritkán van ennyire erős színházi évadunk, mint az idei volt. Néhány egészen kiváló előadást láthatott a vajdasági magyar színházak közönsége, és ráadásul mind a négy színházra jutott legalább egy-egy ilyen lenyűgöző darab. A Kosztolányi Dezső Színházban a Rózsák, a Zentai Magyar Kamaraszínházban A fösvény, az Újvidéki Színházban a Neoplanta és a III. Richárd betiltva, a Népszínházban pedig a Macbeth tartozik ezek közé.

A Kosztolányiban az idén két bemutató volt, a Rózsák és az Antigoné/Iszméné. Egy sziporkázóra és egy gyengécskére sikeredett előadás. Urbán András a Rózsákkal egy 2010-ben, szintén általa rendezett, szintén Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című hosszúverse ihlette előadásra emlékezett úgy, hogy szinte mindent „elfelejtett”. A felejtés emlékezetének köszönve egy izgalmas képi világú, álomszerű előadás került színpadra. Ezzel szemben az Antigoné/Iszméné egy kevéssé átgondolt koncepció erőltetett megvalósítása volt. A rendező, Jelena Bogavac a mai kor kontextusába szerette volna helyezni Szophoklész művét, de a próbálkozásból kiméra lett.

A zentai kamaraszínház előadásai közül – bevallom – csak az elsőt, Molière A fösvényét láttam, de már ez elég volt ahhoz, hogy az ifjú társulat meggyőzzön a felől, hogy nem volt rossz befektetés az egykori évfolyamtársakat az akadémia elvégzése után is egyben tartani. Érett karakterformálás és jó összjáték jellemezte az előadást.

A Népszínház Magyar Társulata a néhány évnyi hullámvölgy után az idén csupa olyan előadást vitt színre, amely eseményszámba ment. Érzelmeket váltottak ki, beszéltek róluk az emberek. A Vörös az 1944/45-ös események történelmi traumájának feldolgozásával könyvelhetett el többnyire pozitív reakciókat, a Van valami bejelentenivalója? igazi összekacsintós közösségi élmény volt, a Vajdasági lakodalom pedig már a bemutatójának elhalasztásával is képesnek mutatkozott felborzolni a kedélyeket, noha a végeredmény elég lehangolóra sikeredett: de hát így van ez, amikor egy díjazott dráma minden mondatát kihúzzák a szövegkönyvből, a kísérletezéshez szokott rendezőt pedig egy, merevebb szabályokhoz szokott repertoárszínházi társulattal hozza össze a sors…

Hernyák György Macbeth-rendezése azonban feledtetni tudta a Vajdasági lakodalom minden kínkeserves csárdását. A körszínpadon forgó előadás minden percén látszott, hogy évek előkészítő munkája van mögötte. Az évadot Tasnádi István Kupidója zárta, amely mintapéldánya a tökéletes, de éppen ezért felejthető előadásoknak.

Az Újvidéki Színház idei évadát kétségkívül Urbán András Neoplantája határozta meg. A Végel László Újvidék-regényének motívumait felhasználó előadás kegyetlen szembesítés a tartományi főváros sötétebb oldalával. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, rendkívül pozitív fogadtatásban részesült mind a nézők, mind a szakma köreiben.

A Neoplanta mellett a III. Richárd betiltva című Matei Vişniec-darab színre vitelét kell kiemelni, amelynek ebben az évadban még nem volt igazi kifutási ideje, így majd csak az ősszel kezdődő színházi szezonban derül ki igazán, hogyan értékelik a nézők. Megkockáztatom: inkább szakmai, mint közönségsiker vár Anca Bradu két és fél órás, sokrétű előadására.

E két kiemelkedő alkotás mellett nem hagyhatjuk említés nélkül a legnagyobb csalódásnak számító A patkányokat – Alföldi Róberttől valami sokkal izgalmasabbat vártunk –, továbbá a legkellemesebb felüdülést nyújtó Neusatzer Cabaret-t Lénárd Róbert rendezésében és a Puskás Zoltán rendezte Kéjpartot, amely a szexuális másság tematikáját dolgozza fel szemérmes kendőzetlenséggel.

Az általános összefoglaló után következzen e sorok írójának díjkiosztó gálaműsora.

Az évad legjobb előadása díját Urbán András Neoplantájának, a legjobb rendezésért járót pedig Anca Bradunak adnám a III. Richárd betiltva színreviteléért.

Pesitz Mónikát a Macbeth jelmezeiért tüntetném ki, Antal Attilát pedig a Neoplanta zenéjéért. A legjobb színpadi mozgásért Kiss Anikó részesülne jutalomban (ő volt a Rózsák koreográfusa), míg a legjobb díszletért járó díjat a Kupidó díszlettervezője, Pintér Réka kapná.

A legjobb szövegkönyvnek járó imaginárius díjamat megosztanám a Kupidó író-rendezője, Tasnádi István és a Van valami bejelentenivalója? című monodrámát jegyző Szerbhorváth György között.

És végül jöjjenek a színészi díjak:

– az évad felfedezettje Dévai Zoltán, aki A fösvény címszerepét játszotta

– az évad női mellékszereplője G. Erdélyi Hermina a Kupidóban nyújtott alakításáért

– az évad férfi mellékszereplője díját megosztanám a Vörösben játszó budapesti színész, Fekete Ernő és A patkányok John úrját alakító Mészáros Árpád között

– az évad női főszereplőjének ezennel Vicei Natáliát kiáltom ki

– az évad férfi főszereplőjének pedig Balázs Áront. (Vicei Natália egyébként Lady Macbethet, Balázs Áron pedig Meyerholdot formázta meg a III. Richárd betiltva című előadásban.)

Végezetül nem marad más hátra, mint sok sikert kívánni a társulatoknak a nyári fesztiválszereplésekhez, és erőgyűjtést a következő évadhoz. Szeptemberben találkozunk!

(Újvidéki Rádió – Szempont)

Cabaret Voltaire

Az Újvidéki Színház Neusatzer Cabaret című előadásáról

neusatzer cabaretA pozitív utópia humortalan. Legfeljebb megmosolyogtató, ha naiv. Aki pozitív utópia felvázolására ragadtatja magát, az nagyon komolyan veszi saját szerepét a világban, jobb őt messziről elkerülni. Számos, szándéka szerint pozitívnak szánt utópia ma már negatív utópiaként csapódik le. Nem azért, mert annyival jobb volna a mai társadalom, mint az utópiában felépített ideális világ, hanem azért, mert társadalmilag meghaladottnak vagy hamisnak gondoljuk az alapjait, amelyekre az egész konstrukció épül. Kell a fenének olyan „ideális társadalom”, amelyben tanítják a boldogságot, patkányként idomítják a gyerekeket és szigorú szabályokhoz kötik még a családtervezést is! Tomasso Campanella sucks!

A negatív utópia viszont, ha hideglelős is, lehet vicces, ironikus. Befogadása közben hálát adunk a sorsnak, hogy, ha nem is a lehetséges világok legjobbikában adatott élnünk, mégis itt lehetünk otthon ezen a sokszor szidott és megvetett trágyadombon, amely azért talán mégsem olyan rideg, mint ama szép új világ.

Lénárd Róbert Neusatzer Cabaret-ja pozitív utópia, mégis dől a röhögéstől a közönség. Hogyan lehetséges ez?

Talán úgy, hogy nem pusztán utópia. Van ugyanis egy álpropagandisztikus olvasata is. Miközben a darab, szándéka szerint, egy ideális Újvidék-képet igyekszik felvázolni, ahol kolbászból van a kerítés és – természetesen – lekváros minden ablak, a jelenről alkotott hamis valóságkép, vagyis a hatalom propagandájának karikatúraszerű felnagyításával éppen ezt a létező hatalmi propagandát figurázza ki a szatíra módszerével. Tehát nem csak a megtapasztalt valósággal állít szembe egy ideális valóságképet, hanem a megtapasztalt valóság és a hatalom propagandája közötti feszültség meglétére is reflektál.

És ez nagyon-nagyon jó, hogy így van, máskülönben egysíkú, unalmas és komolykodó kiáltvánnyá silányulna az egész előadás.

Ám a Neusatzer Cabaret minden pillanata tömény élvezet. Különösen azok számára, akik rendelkeznek kellő helyismerettel, továbbá beszélik a magyar, a szerb és az angol nyelvet egyaránt. Érdemes például az ismert betétdalok zseniálisan átköltött szövegeinek zseniális fordítását is olvasni a kivetítőn. Nem tudom, ki volt az elkövető, úgy tudom, a szövegkönyv és nyilván a dalszövegcsokor is a társulati brainstorming eredménye, de ezúton is gratulálnék a névtelenségbe burkolózó dalszövegírónak és szerb fordítójának: nagyszerű munkát végeztek!

A láthatóan nagy élvezettel játszó színészeket is csak dicsérni tudom. Közülük is kiemelkedik Banka Lívia teljesítménye, aki igazi stand up komédiásként többször is képes volt nyílt színi tapsot és ovációt kiváltani a nézőkből, a folyamatos hahotázásról nem is beszélve.

Gombos Dániel a konferanszié szerepében
Gombos Dániel a konferanszié szerepében

De nem csak a színészi játék és a zenés elemek érnek meg egy misét: az előadás struktúrája is kiváló. A Lénárd-darabban nincs drámai szituáció, nincs cselekmény és állandó figurák sem, kivéve a műsor elején és végén felbukkanó konferansziét (Gombos Dániel alakításában). Mert, ahogy ez a címből is kikövetkeztethető, az előadásnak kabaréformája van. Rövid, lazán egymáshoz kapcsolódó jelenetek, kuplék, sanzonok, magánszámok, táncos produkciók váltják egymást. Egyetlen tézis kifejtése van folyamatban, jelesül, hogy milyen (lenne) egy ideális Újvidék, azaz Neusatz, Neoplanta vagy Novi Sad. Mindez tematikus egységekben valósul meg, kezdve a kommunális kérdésektől, az oktatásügyön, a kultúrán és a kommunikáción át, a rekreációs és sporttevékenységekig, valamint a szociális és nemzetiségi viszonyokig. Bőven akadnak politikailag korrektnek nem igazán nevezhető beszólások is, amelyek azonban a már említett második olvasatban a sokszor álszent politikai korrektség radikális lebontásaként értelmezhetők.

És ha már radikális interpretációt említettünk, nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy egyetlen évadon belül az Újvidéki Színházban ez már a második újvidéki identitás-dráma. Urbán András Neoplantája persze egészen más poétikával közelítette meg a témát, de a helyzetlátás Urbánnál és Lénárdnál is hasonló. Akár a jelen vagy a közelmúlt konfliktushelyzetei kerülnek a felszínre, akár az egyre terebélyesedő és ebből kifolyólag egyre nyomorultabbá váló város képe sejlik fel a mélyben, mindkét szerző egy alapvetően élhetetlen városként rajzolja meg a jelenvaló Újvidéket. Ami belőlem ellenállást vált ki, mert én nem így élem meg ezt a várost. Ez az ellenállás azonban nem elutasítás, csak opponálás: érdekel Urbán és Lénárd látásmódja, erős érzelmeket vált ki belőlem, képes és hajlandó is vagyok vele nézőként párbeszédet folytatni.

A Neusatzer Cabaret tehát egyszerre görbe tükör és ideálkép, a szatíra maró gúnya feloldódik a Szabadság sugárút helyén csöndesen csordogáló csatorna gondoláinak ringásában és az utcán spontánul kitörő szambázásban. Akármennyire is a valóságos város visszásságait gúnyolja, ebbe a gúnyrajzba nem lehet nem beleszeretni, és eljátszadozni a gondolattal, hogy, istenem, milyen jó is volna, ha…

(Újvidéki Rádió – Szempont)