Pelević jelen drámája, Kokan Mladenović és az Újvidéki Színház társulata nem volt szerencsés kombináció. A Pelević-szöveg profán líraiságából semmi sem maradt, ahogyan a színpadon többnyire recitatív formává silányítva jeleníttetett meg egy, kissé összehangolatlanul mozgó és tátogó női kar előadásában.
Gézagyereknek nincsen társadalmilag elfogadható, nem túlságosan fölkavaró, vicces, felszínes – tehát hamis – válasza arra, hogy mi végre ül ő odafönn a szalag fölött és szorongatja a piros gombos kapcsolót, ha egyszer soha sincs szükség arra, hogy használja is azt. Képtelen elfogadni a potenciális deus ex machina-szerepet.
Az egyes epizódok között, olykor az egyes epizódokon belül is kialszanak a fények, majd újra fölgyulladnak. Ezeknek a momentumoknak nem pusztán a színpadi átrendeződés megkönnyítésében van szerepük, hanem egyúttal felfoghatóak úgy is, mint egy-egy pillanatnyi emlékezetkiesés. Gyakran megtörténik, hogy a figurák a sötétség beállta utáni jelenetben már egy teljesen új ideg- és elmeállapotban találtatnak, esetleg nem is emlékeznek arra, hogy néhány másodperccel korábban miről beszéltek, mit tettek.
A romantikus és harmonikus párkapcsolat lehetetlen. Hogyan lehetséges mégis?
Hogyan lehetséges napról napra megküzdeni a konfliktusokkal, kételyekkel és egyéb szarásokkal? Hogyan lehetséges megbékélni a ténnyel, hogy a másik is egy anyagcserét folytató, büdös emberi lény, tele hibákkal, hiányosságokkal és rossz szokásokkal? A válasz: nem lehetséges, de az ember nem nyugszik, és folyton-folyvást kísérletet tesz a lehetetlenre.
Kétség nem férhet hozzá, óriási munka van az előadásban, alaposan meg kellett tervezni a színpadi jeleneteket, hiszen a szerző meglehetősen fukarul bánt az utasítások leírásával, de a rendezőnek, a romániai Anca Bradunak ezúttal nem sikerült lebilincselő és a nézőben mély nyomot hagyó előadást színpadra állítania. A párbeszédek vontatottak, a jellemek túlfeszítettek, a színpadkép pedig igazán kevés fogódzóval szolgál a homályban hagyott részek felfejtéséhez.
