Kategória: KRITIKA

Cosmopolitan – kelet-európai kiadás

A szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Kupidó című előadásáról

kupido plakatTökéletes előadás a Kupidó, mégsem remekmű. Sziporkázó alakítások, kitűnő színészi összjáték, jó sztori, kiváló szöveg (tele helyzetkomikummal, elsülő poénokkal), fantasztikusan egyszerű, de a célnak nagyon is megfelelő díszlet, sokrétű zenei aláfestés, szép kosztümök és egy pontos, határozott rendezés.

Csak épp a maradandóság élménye hiányzik.

Tasnádi István nemcsak megrendezte, de maga is írta a darabot. A történet egy szvingerklubban játszódik, ahova házaspárok, vagy egyszerűen csak párok járnak, hogy ott újfajta szexuális élményben legyen részük, új partnereket próbáljanak ki.

A darab főszereplője egy fiatal középkorú házaspár, Péter és Kata, akik életükben először járnak ilyen helyen. A jövetelük indítékát mintha csak egy Cosmopolitan magazinból rántották volna elő: a nő – mellesleg kétgyermekes anya – válságban érzi a házasságát, ezért egy ilyen szabadosság jellemezte helyen szeretne rátalálni a válságból kivezető útra – meglehetősen zavaros érvrendszert vonultatva fel ennek mikéntje mellett. A férjnek, aki egy negyven körüli, kiégett üzletember, nem igazán fűlik a foga az egészhez, szívesebben menne pizzázni, mintsem hogy más nőjét kúrja a felesége szeme láttára. De Kata eltökélt: ezt végig akarja csinálni – bár az nem teljesen világos, hogy mit –, így aztán Péter, kelletlenül bár, de marad.

Aztán csakhamar kiderül, hogy a szvingerklub tulajdonosa és persze a klub szolgáltatásainak használója Péter hivatalbeli főnöke, aki már régóta próbálja magának megszerezni Katát; hogy Pétert hetekkel korábban kirúgták a munkahelyéről, amit még a feleségének sem árult el, és sehogyan sem tud új munkát találni magának; hogy az egyik vendég befolyásos üzletember, akinek semmiből sem áll jól fizető állást szerezni Péternek. De hát persze mindennek ára van…

Az előadás tehát az élet nagy kérdéseit feszegeti, melyekről rendszeresen olvashatunk a már említett magazinban vagy valamelyik Coelho-regényben. Mire hajlandó az ember a boldogsága és a boldogulása érdekében? Mi számít megcsalásnak, és igazolható-e bizonyos esetekben a félrekefélés? Meddig terjed a szabadságunk, és hol az a határ, amelyet átlépve már a másik szabadságának kárára cselekszünk? Képesek vagyunk-e a másság elfogadására, vagy aberrációként éljük meg és elutasítjuk mindazt, ami a megszokottól vagy saját viselkedésünktől eltérő? Stb.

Hogy az előadás mégsem fullad közhelyparádéba, az alapvetően két dolognak köszönhető. Egyrészt a finoman kirajzolódó társadalmi miliőnek, másrészt annak, hogy ki-kibuknak az előadás során a szerepeket játszó személyek magánéleti problémái és gyengeségei, némi mélységet adva az előadásnak.

Pálfi Ervin, Pesitz Mónika, Kalmár Zsuzsa  (Fotó: Kovács Attila)
Pálfi Ervin, Pesitz Mónika, Kalmár Zsuzsa
(Fotó: Kovács Attila)

A Kupidó egy tipikusan kelet-európai kontextussal operáló darab. Egy olyan társadalomban játszódik, amelyben még nem tanultak meg az emberek élni a hirtelen jött szabadsággal. Miként a gyerekek, csak próbálgatják saját szabadságuk határait, és időnként megriadnak attól, amit tapasztalnak. Vonzza őket az új élmény, de a cselekvés pillanatában visszahőkölnek. Kata és Péter (Kalmár Zsuzsa és Pálfi Ervin hiteles alakításában) ennek a kelet-európai világnak a megtestesítői. A szvingerklub pedig az a lakmusz, amely előhozza szociális berögződéseiket, hiába próbálják azokat véka alá rejteni.

A másik fontos momentum az, ahogyan a magánéleti krízisek átszövik a szereplők kapcsolatit. Néhány elejtett vagy épp elhallgatott félmondatból sejteni lehet, hogy a szvingerklubban tanúsított önfeledt szórakozás felszíne alatt külső és belső konfliktusok zajlanak. Féltékenység, ármány, aggodalom, szomorúság lakozik a szívekben.

Baráth Attila, G. Erdélyi Hermina (Fotó: Kovács Attila)
Baráth Attila, G. Erdélyi Hermina
(Fotó: Kovács Attila)

Nehéz kiemelni az előadás legerősebb aspektusát, mert, mint azt már a bevezetőben megfogalmaztam, minden a helyén van. Igazságtalan lennék a zeneszerzővel (Ifj. Kucsera Géza jegyzi a dalbetéteket), ha a Ledenyák Andrea tervezte pompás kosztümöket emelném ki, igazságtalan lennék a színpadi mozgásért felelős Gál Herminával, ha az egy kanapé-két fotel-két sor áttetsző tusfüggőny-ledfények alkotta minimalista díszletet, Pintér Réka munkáját magasztalnám, de igazságtalan lennék a rendező Tasnádi Istvánnal is, ha a szövegkönyvet jegyző Tasnádi István sziporkáit, a Tanatino-filmekbe illő „okosságos párbeszédeket” dicsérném.

Sajnálnám nem felsorolni a színészeket, hiszen rendkívül kiegyensúlyozott alakítást nyújtottak, és ez a „kiegyensúlyozottság” korántsem középszerűséget jelent. A már említett két főszereplőn kívül G. Erdélyi Herminát láthatjuk az érzelemmentes, élvhajhász dáma szerepében, Ralbovszki Csaba a céltudatos, mindenkin átgázoló bártulajdonos karakterét hozza, Szőke Attila a guminővel flangáló, bőrszerkós voyeurt személyesíti meg, Mia, a szexualitástól túlfűtött hostess szerepében Pesitz Mónikát láthatjuk, Kovács Nemes Andor a magabiztos, joviális, de kíméletlen felsővezetőt formálja meg, az alávetett női szerepét elfogadó Meryllt Pámer Csilla játsza, a szellemlényként repkedő Kupidót Baráth Attila varázsolja a színpadra (a sminkje is igazi varázslat), az Év Üzletemberének pár másodperces színpadi jelenléte pedig Detki Istvánnak köszönhető.

Mindnyájan egy tipikusan kelet-európai, azt is mondhatnám, magyarországi újgazdag réteg megtestesítői, akik a pénzért kapható gyönyörökkel próbálják levezetni az üzleti életben folyamatosan jelen levő stresszt, akik szabadossággal próbálnak kötöttségeiktől szabadulni, de nem képesek saját árnyékukon sem túllépni.

Minden tehát olyan tipikus, nincs semmi az előadásban, ami elementáris erővel csapna le a nézőre, ezért az egzisztenciális kérdések feszegetése ellenére az alkotás megmarad a szórakoztatás szintjén. Profi munka, amit szívesen megnéz másodszor is az ember.

(Újvidéki Rádió – Szempont)

Már futunk, pedig még meg se ijedtünk

Az Újvidéki Színház III. Richárd betiltva, avagy jelenetek Meyerhold életéből című előadásáról

iii richard betiltvaVégtelenül összetett előadást rakott az Újvidéki Színház színpadára Anca Bradu. Az egymásra épülő és egymást átható rétegeit lehetetlen is volna mind felfejteni, egy kritikának pedig ez főleg nem lehet célja, ezért a teljesség igényére törekvő elemzés helyett maradok az alapvonásokra és a kiragadott részletekre összpontosító bírálatnál.

A III. Richárd betiltva című Matei Vișniec-darab a totalitárius rezsim és az ideológiamentes, úgymond tiszta művészet viszonyát boncolgatja abszurd és groteszk szatíra formájában. A mindent ellenőrizni kívánó paranoiás hatalom és a megfelelni is vágyó, de hitelességre is törekvő művész konfliktusának leképződése ez a dráma. Főhőse, Meyerhold valós figura, a 20. század első felének egyik legjelentősebb, mégis kevéssé ismert orosz-szovjet színész-rendezője, aki a szocialista realizmus elutasítása miatt a harmincas években szembe találja magát a sztálini rendszerrel, 1940-ben pedig hamis vádak alapján – mint külföldi kémet – ki is végzik.

Meyerholdot a művészi igazság érdekli, nem az ideológia igazsága, nem a valóság tükrözése, hanem egy önálló – ha úgy tetszik: önmagába zárt – világ megteremtése. Amikor ez az attitűd a diktatúra kontextusában próbál utat törni magának, bukása szükségszerű, a konfliktus alaptermészete pedig tragikomikus, abszurd és helyenként groteszk is.

A darabban Meyerhold William Shakespeare III. Richárdjának színre vitelével próbálkozik, de a hatalom „ellenséges aktualizálást” sejt a kegyetlen és gonosz uralkodóról szóló történet fölelevenítése mögött, ezért végül betiltja, a rendezőt pedig börtönbe veti, majd kivégezteti. Pedig Meyerholdot épp az ideológiától mentes, „őszinte, tiszta gonoszság” érdekli, és a Shakespeare-darab címszereplőjében látja ennek, az önmagáért való romlottságnak a megtestesítőjét, ám a mindig éber és üldözési mániában szenvedő hatalom „aljas utalásokat” sejt, „külső ideológiai lerakódásokra” gyanakszik, és végül lecsap.

Balázs Áron
Balázs Áron

Anca Bradu határozott koncepcióval nyúlt a Vișniec-drámához, mellyel egyúttal Vszevolod Emiljevics Meyerhold emléke előtt is tiszteleg. Ennek a koncepciónak az egyik meghatározó vonása ugyanis éppen a meyerholdi módszer, a biomechanika alkalmazása. A színészek mozdulataikban egész testükkel vesznek részt, érzelmeiket pedig mozgásuk szüli. A metódus lényegéhez tartozik, hogy a forma, tehát a cselekvéssor gyakran ellentétben áll a tartalommal, vagyis a kimondott szavakkal. Az ellentétek ilyetén szintézise pedig groteszk jeleneteket hoz létre.

A módszer kiválóan alkalmas arra, hogy segítségével lavírozni lehessen abszurd álom és abszurd valóság, absztrakt mozgás és célorientált cselekvéssor között anélkül, hogy átcsúszna az előadás posztdramatikus színházi produkcióba. A narrációnak tehát határozott elsőbbsége van, de úgyszólván szimbiózisban leledzik a mozgással, a zenével, a díszlettel és a fényekkel. Erre segítenek rá a színpadot határoló panelekre vetített filmkockák metaforává csupaszított jelenetei: a csaholó kutyák és a futó ember. (Ez utóbbiban nem lehet nem ráismerni a biomechanika tézismondatára, miszerint „futásnak eredtem, majd megijedtem”.)

Ha egyetlen fogalommal kellene leírni az előadást, akkor ez a fogalom csakis a szinkretizmus lehetne, amely e komplex színjáték minden rétegét átjárja. A különbözőségek összebékítésére tett kísérletet Shakespeare, aki a III. Richárdban az isteni büntetést és a gátlástalan emberi nagyra törést ötvözte; ezt tette Meyerhold, a hús-vér rendező, aki módszerével a formát és a tartalmat választotta szét, hogy azok maguktól forrjanak végül össze; ezt tette a darabbeli Meyerhold, aki hajlandó volt a teljes csendig redukálni az előadást, kompromisszumkészségét bizonyítandó, de nem engedve abból, hogy az előadásnak meg kell születnie; ezt tette Vișniec, aki úgy űzött csúfot a totalitárius rendszerekből, hogy a szatírájának központi témája épp az ideológiamentesség lett; és ezt tette Anca Bradu, aki briliáns módon ötvözte mindezt, úgy aktualizálva az előadást, hogy nem tett semmit az aktualizálás érdekében, legfeljebb annyit, hogy mit sem sejtve elvállalta ennek a darabnak a megrendezését – épp itt és épp most.

Az aktualizálás ugyanis a Szerbiát sújtó árvíznek köszönhető, és annak a szerbiai hatalomnak, amely az áradások áldozatainak emlékére három napos gyászt hirdetett, 72 órára betiltva minden szórakoztató, de művelődési tartalmat is az országban. Meg még sok minden mást is csinált ez a hatalom azokban a napokban: cenzúrázott, elfojtotta a kritikát, ott is ellenséget látott, ahol nem volt, és miközben saját paranoiáival volt elfoglalva, éppen ott nem tanúsított kellő éberséget és szervezettséget, ahol szükség lett volna rá a károk mértékének csökkentése végett.

magyar attila
Magyar Attila

De hagyjuk az aktualizálást és a szinkretizmust, nézzük, mit nyújtott a társulat! A tőle megszokott profizmust, tökéletesen ráhangolódva Bradu rendezői koncepciójára. Külön ki kell emelni a börtönőrt, illetve a III. Richárdot alakító színészt alakító Magyar Attilát, aki úgyszólván lubickolt az abszurd humorban és a groteszkben – ez az ő igazi terepe. Balázs Áron pedig Meyerhold szerepében ismét bebizonyította, hogy nem csak páratlan tehetséggel rendelkezik, de munkabírása is a régi.

Anca Bradunak, Matei Vișniecnek és az Újvidéki Színház társulatának, úgy tűnik, szerencsés csillagzat alatt született ez a találkozása is, akárcsak az előző. Ugyanis szinte dátumra pontosan nyolc évvel ezelőtt mutatták be A kommunizmus története elmebetegek számára elmesélve című előadást. Az se volt könnyű darab, rövidnek se volt mondható, nem tartotta sokáig életben a közönség, de szakmai körökben jelentős elismerést aratott. Vélhetően a most bemutatott előadásra is hasonló jövő vár.

(Újvidéki Rádió – Szempont)

Jaj Szophoklésznek, ha kontextualizálni akarják

A Kosztolányi Dezső Színház Antigoné/Iszméné című előadásáról

antigone iszmene plakatTöbb kérdőjel is maradt bennem a Kosztolányi Dezső Színház Antigoné/Iszméné című előadásának megtekintése után. Az első kérdés rögtön a címre vonatkozik. Miért Antigoné/Iszméné?

Mint tudjuk, Szophoklész drámájának címe pusztán – Antigoné. Antigoné az az antik hős, a tragédia központi figurája, aki az istenek íratlan törvényeit többre tartja az emberi törvényeknél, ezért elhantolja fivérét, Polüneikészt, megszegve így a király, Kreón parancsát, aki hazaárulónak bélyegezve a halottat, megtagadja tőle a végtisztességet, vagyis megtiltja, hogy eltemessék.

Iszméné, Antigoné húga viszont csak egy mellékszereplő. Mindössze két jelenetben tűnik fel: egyszer, amikor megalkuvó magatartásával, beletörődésével Antigoné ellentétpárját képezi a darab elején, egyszer pedig, amikor nővére után őt is elővezetik, és immár bátran vállalja bűnrészességét fivérük eltemetésében, tudván tudva, hogy így ő sem kerülheti el a halálbüntetést.

Iszméné az előadásban egy csöppet sem kap hangsúlyosabb szerepet annál, mint amekkora szerepet Szophoklész szánt neki. Pedig az előadás címe épp azt sugallja, hogy kidomborodik majd itt egy olyan ellentét vagy párhuzam, amely mentén eltolódnak az eredeti mű hangsúlyai, esetleg kitapinthatóvá válik a színpadra állított darab aktualizálásának indokoltsága, amiről sokat lehetett hallani az előadást beharangozó nyilatkozatokban. Erről azonban szó sincs. Akkor viszont mit keres Iszméné neve az előadás címében?

Antigoné megmaradt ugyanis origónak. Az ő tiszta hite, eszménye, eltökéltsége és igazságérzete áll a centrumban, a konfliktust az ő magatartása szüli, a hősök személyiségfejlődését, színeváltozásait, cselekedeteit ez befolyásolja.

Antigoné szerepében Béres Márta, Kreón szerepében Pletl Zoltán  (Fotó: Révész Róbert - www.maszk.hu)
Antigoné szerepében Béres Márta, Kreón szerepében Pletl Zoltán
(Fotó: Révész Róbert – www.maszk.hu)

Ha már föltétlenül Antigoné ellenpólusát kívánjuk megnevezni, sokkal inkább Kreón tűnik kézenfekvő választásnak, hiszen ő a darab eszmei hajótöröttje, aki az Antigoné képviselte isteni rend zátonyára fut. De attól még, hogy az általa képviselt hatalmi eszmény elbukik, eszmény volta megkérdőjelezhetetlen marad. Hol van itt a „morális relativizmus tragédiája”, amit az előadás alcíme hirdet? Hiszen egy kőbe vésett erkölcsi renden nyugvó eszmény diadalmaskodik, az erkölcsileg megkérdőjelezhető attitűd pedig vereséget szenved. Ez a diadal, illetve vereség valóban tragédiában teljesedik ki, de a morális relativizmusnak ehhez vajmi kevés köze van.

Az előadás megtartotta a darab linearitását és a Trencsényi-Waldapfel-féle magyar fordítást, amely archaizáló stílusával határozottan elüt a jelenetek közé beiktatott metatextusoktól. Ezek, a dialógusokat megszakító szövegrészek valójában a kardalokat helyettesítik vagy egészítik ki, és posztmodern gesztussal élve átmesélik az egyes jeleneteket, illetve olyan narrációkként vannak jelen, amelyek a kar hiányzó énekeiről szolgáltatnak információkat. Nagyjából ebben ki is merül a drámaszöveg jelenre hangolása – ha nem számítjuk az előadás végén, mintegy epilógusként elhangzó modern siratóéneket.

Márpedig jobban járunk, ha nem számítjuk, mert ez az előadás legproblematikusabb része – már ha az előadás részeként tekintünk rá. Mert nem az – de az akar lenni. A legfőbb gondom vele, hogy nincsenek kapcsolódási pontjai a drámával. A színre vitt darab, mint már írtam, az ógörög tragédia nyomvonalán halad, a szövegben és a karakterformálásban sincs meghatározó szerepe az aktualizálásnak, így aztán egy archaikus siratót imitáló tömény globalizációkritikának így a végén nem sok értelmét látom. Agyoncsapja a katarzisélményt a recitatív formában és sok jajongás közepette a nézőkre zúduló fogalomkavalkád facebookostul, tálib terroristástul, biometrikus útlevelestül és klónozott birkástul – miközben a háttérkivetítőn a Samsara című film elcsépelt képkockái pörögnek. Mindezt tetézi, hogy a szophoklészi időmértékes verssorokat kiválóan bebiflázó színészek egyike-másika itt csak imitálja, hogy szöveget mond, valójában csak össze-vissza tátog. Ó, jaj és ajjaj, ez botrány!

antigone iszmene

A rendezőnek, Jelena Bogavacnak voltak jó megoldásai: hogy Kreón, a népétől elidegenedett, gőgös uralkodó szinte folyamatosan a hátát mutatja azoknak, akikkel beszél; hogy a kutyáktól marcangolt temetetlen holttest a színpad közepén éktelenkedik, és a maga naturalisztikusságában mutatja meg a király döntésének embertelen mivoltát; vagy hogy a társulat öt színésze alkalmassá válhatott mintegy tucatnyi karakter megformálására. De ezek csak részsikerek. Szophoklész művének kontextualizálásában, a mai korra alkalmazásában a rendező nem járt sikerrel. Ami nem lenne akkora baj, ha ezzel egyáltalán nem is próbálkozott volna. De próbálkozott.

(Újvidéki Rádió – Szempont, Híd)

Ezer év körforgás

A szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Macbeth című előadásáról

macbeth plakatNéhány évnyi hullámvölgy után mintha ismét felfelé ívelő pályára lépett volna a szabadkai Népszínház Magyar Társulata. Az idei évad eddigi négy bemutatója – bizton állíthatjuk – eseményszámba ment. Noha nem aratott mindegyik osztatlan sikert, azt el kell ismerni, hogy érzelmeket váltottak ki, beszéltek róluk az emberek. A Vörös az 1944/45-ös események történelmi traumájának feldolgozásával könyvelhetett el többnyire pozitív reakciókat, a Van valami bejelentenivalója? igazi összekacsintós közösségi élmény volt, a Vajdasági lakodalom pedig már a bemutatójának elhalasztásával is képesnek mutatkozott felborzolni a kedélyeket.

Három, kortárs szövegre épülő, mai színpadi mű után negyedikként Shakespeare Macbethje kakukktojásnak tűnhet a sorban, de nem az: sőt, nagyon is szervesen illeszkedik a vajdasági magyar közösség szociokulturális, történelmi, politikai-közéleti aspektusait feltáró drámák sorába.

Hernyák György régóta készülhetett a Macbeth megrendezésére, ami az általa gondosan összeállított szövegkönyvből, de a markáns koncepcióból is kitűnik. Nem csak a Shakespeare-szövegre épített, hanem más szerzőktől, sőt Shakespeare más drámáiból is kölcsönvett egy-egy mondatot, és adta őket a szereplők szájába. Továbbá, keretbe ágyazta a történetet: egy, a drámában mellékes figurát, Macbeth várának portását (Szilágyi Nándor alakításában) megteszi kikiáltóvá, aki mindvégig jelen van a színen: beharangozza az eseményeket, filozofál, interakcióba lép a közönséggel, eljátssza a portás szerepét, amikor kell és levonja a tanulságokat. Kívül is van meg belül is. Akárcsak a dráma transzcendens dimenzióját képviselő három androgün vészlény (Kalmár Zsuzsa, Kovács Nemes Andor és Pálfi Ervin), akik a forgószínpad külső körgyűrűjén mozogva már puszta megjelenésükkel és a megjelenésüket kísérő fülsértő hanghatással hideglelős érzést váltanak ki a nézőből, és azt sugallják, hogy az ember sötét erők kiszolgáltatottja, cselekedeteit nem saját akarata irányítja.

Ennek ellenére nagyon is esendő emberi figurák a darab hősei. Macbeth félelmei és vonakodása révén válik emberivé, tépelődésével, ingadozásával ellensúlyozza mérhetetlen becsvágyát, mely mégis felülkerekedik benne. Ebben nem kis szerepe van feleségének, aki épp fordított utat jár be: hidegen számító és céltudatos, a trón megszerzése érdekében ráveszi férjét a királygyilkosságra, de végül beleőrül a lelkiismeret-furdalásba, amikor azt tapasztalja, hogy a trón megtartása érdekében a véres tettek ezzel nem érnek, nem érhetnek véget.

Vicei Natália Lady Macbeth szerepében
Vicei Natália Lady Macbeth szerepében

Mezei Zoltán és Vicei Natália hitelesen mutatja be a Macbeth házaspár kölcsönös függőségen alapuló kapcsolatát, amit a Hernyák-rendezés szexuális függőséggel is fűszerez. Különösen Vicei érdemel elismerést amiatt, hogy Lady Macbeth markáns karakterének színeváltozását képes volt folyamatként érzékeltetni annak dacára, hogy színpadi jelenlétében nagy hiátusok tátongnak.

A shakespeare-i koncepció kiteljesítését szolgálja, hogy a meggyilkolt király fiait meglehetősen ellenszenves, gőgös figurákként ábrázolja Hernyák, ami lehetővé tesz egy másfajta, urambocsá logikusabb lezárást, mint amit a drámában találunk. Míg az eredeti Shakespeare-műben Macbeth megölése és trónfosztása után a hadak élén visszatérő, ott derék hercegként mutatkozó Malcolm elfoglalja az őt megillető trónt, addig az előadásban Malcolm és öccse, Donalbain között trónharc tör ki, és híveikkel együtt halomra gyilkolják egymást. Ennek köszönve beteljesül a vészlények utolsó jóslata is, miszerint Macbeth egykori harcostársának, Banquónak egyetlen sarjára száll a korona.

macbethVégül nem hagyható említés nélkül a háromosztatú színpad, amely lehetővé teszi ugyan a gyors színváltásokat, ám ez a pörgés-forgás olykor kifejezetten zavaró, és a színészi játékra sincs jótékony hatással, ha a színésznek folyamatosan azon kell agyalnia, hogy hol jön be, hol megy ki, mikor van takarásban és mikor kell bekapcsolódnia a színpad mozgatásába. Persze vannak kifejezetten pozitív oldalai is ennek a kis forgószínpadnak: fantasztikusan alkalmas arra, hogy érzékeltesse, miként zajlanak események egymással párhuzamosan. Az egyik legintenzívebb jelenet az, amikor Macbethék az alvó király meggyilkolásának csöndes aktusára készülnek, miközben a várbéli vendégsereg drog és alkohol hatása alatt tombol a gépzenére.

Igen: drog, gépzene, cigaretta, fényűző, de kortalan divatot tükröző kosztümök (Pesitz Mónika csodás kreációja) – mindez a maga természetességével épül bele a történetbe. Nem tolakodóan aktualizál az előadás, csak érzékelteti, hogy egy négyszáz évvel ezelőtt íródott ezeréves történet akár ma is játszódhat. Itt és most. Mert csak az idő lineáris, a világ azonban változatlan forgószínpad, melyben minden férfi és nő rendre ugyanazokat a szerepeket játssza el.

(Újvidéki Rádió – Szempont, Híd)

Közös dolgainkat rendezendő

A szabadkai Népszínház Van valami bejelentenivalója? című előadásáról

van valami plakatVégtelenül sajnálom, hogy nem jutottam el a Van valami bejelentenivalója? valódi ősbemutatójára, Kishegyesre, ahol – föltételezem – nem elsősorban a színházi elit, a bemutatókra járó értelmiség, hanem a falu kíváncsi népe, a szerző, Szerbhorváth György földijei ültek be a több száz férőhelyes nézőtérre – nem utolsósorban azért, mert a falunapi ünnepségnek köszönve ingyé vót.

Azoknak a színházba egyébként ritkán vagy egyáltalán nem járó kisembereknek a reakcióira lettem volna kíváncsi, akikhez társadalmi rétegződés tekintetében közelebb áll az a portás, akit Csernik Árpád alakít.

Vajon ők is ugyanúgy nevettek-e, mint mi, színházba járó értelmiségiek a szabadkai Népszínházban megtartott hivatalos bemutatón? Nevettek-e egyáltalán a poénokon, pontosabban a poénokon nevettek-e, vagy inkább csak kinevették a poénkodást? Netalán úgy érezték, gúnyt űznek belőlük a színpadon? Vagy nem is azonosultak a szövegelő portással, éppen ezért (nem is) tudták élvezni az előadást?

Erről a monodrámáról – vagy inkább a közelmúltba révedő stand up comedyről – ugyanis talán ők formálhatnának leghitelesebben véleményt. A színikritikus ezúttal nem fogalmazhat meg a mezei nézőénél érvényesebb álláspontot.

Hogy miért? Először is azért, mert nem beszélhetünk tisztán színházi produkcióról. A monodráma elemei mellett az előadásban erőteljesen jelen vannak a stand up comedyra hajazó megoldások. Leegyszerűsítve tehát: a szórakoztatás legalább olyan fontos célja lehetett az alkotóknak, mint az esztétikai élménynyújtás. Ez azt jelenti, hogy az értékelésnek egyaránt figyelembe kell vennie mindkét aspektust, márpedig a szórakoztatás milyenségének megítélése rendkívül szubjektív és szakmai felvértezettségtől független aktus.

Másodszor pedig azért nem lehet ezúttal a vajdasági magyar színikritikusnak a vajdasági magyar laikus nézőénél érvényesebb véleménye, mert a Van valami bejelentenivalója? paradigma. A vajdasági magyar közösség paradigmatikus epizódsorozata, amely mindnyájunkat felölel. Miként az a színpadon is elhangzik, arról szól, hogy „milyenek voltunk, milyenek vagyunk, vagy akár milyenek leszünk”. Az előadás olyan kulturális kódokkal, nyelvi elemekkel, a közösség kollektív tudatába beépült anekdotákkal és képzetekkel operál, amelyek identitásképző erővel bírnak. Geopolitikai meghatározottságán túl éppen ezek a momentumok teszik a vajdasági magyarságot. S ebbe a közösségbe éppúgy beletartoznak az alkalmazkodó portások, a megalkuvó vagy szembeszegülő kétkezi munkások, mint a befogadott és kirekesztett értelmiségiek, kritikusok.

Nem is ragadtatom magam ezúttal elemző bírálatra, mert igencsak mesterkélt lenne. Olyan, mint egy torz önelemzés. Remélem, ezt a feladatot majd elvégzik „kívülröl” jövő kritikusok. Habár ők meg nem fogják a darabot úgy érteni, ahogy kell. Á, reménytelen az egész!

Vagy mégsem? Az Újvidéki Színház és a Kosztolányi Dezső Színház repertoárján is fut egy-egy monodráma: a De ki viszi haza a biciklit? Krizsán Szilvia előadásában és a Béres Márta One-girl Show Béres Márta főszereplésével. Mindkét előadást immár három éve játsszák, és mindkettő osztatlan sikert aratott mind laikus, mind szakmai körökben, itthon és külföldi vendégjátékok alkalmával egyaránt. Pedig mindkettő erősen vajdasági kötődésű, mégis rajonganak értük Magyarországon.

Csernik Árpád
Csernik Árpád

Ne izguljunk tehát, hogy a mi ex-YU nosztalgiánkat, különutasságunkat – vagy nevezzük, aminek akarjuk – nem fogják érteni a „magyarok”. Lehet, hogy itt-ott nem tör ki majd a harsány nevetés, egy-egy gondolatmenet felett esetleg átsiklanak, lesz némi értelmezésbeli hangsúlyeltolódás, de azért Magyarországon is érteni és élvezni fogják, hiszen korántsem beszélhetünk hermetikus szövegről és előadásmódról, ami miatt csakis a nagybetűs Mi volna képes értelmezni és átélni ezt a monodrámát.

A De ki viszi haza a biciklit? című darabot is jegyző Szerbhorváth szövege magával ragadóan sziporkázó, olyan, mint egy testre szabott öltöny. Sőt, nemcsak olyan, hanem egyenesen az: a szerző ugyanis kimondottan Csernik Árpádnak írta ezt a monodrámát, aki amellett, hogy Hofi Géza hitelességével eljátszotta a reá szabott szerepeket, meg is rendezte az előadást. Míg azonban a Krizsán Szilviára szabott kosztümben (értsd: a De ki viszi haza a biciklit? című monodrámában) egy ma is köztünk élő kisembert, takarítónőt látunk, addig itt egy többszerepes előadás tárul elénk, amelyben a második világháborút követő négy, mögöttünk hagyott korszakba kapunk betekintést a szabadkai Ruff, később Pionir csokoládégyár egy-egy portásának szemüvegén keresztül.

A vajdasági magyar közösség történetének fontos állomásait veszi sorra a Van valami bejelentenivalója?, a máról azonban legfeljebb áttételesen vall. Ilyen értelemben nem is nevezhető stand up comedynak, hiszen a stand up egyik alapvonása éppen a jelenre történő reflektálás.

De jó is ez így. A jelenünk külön stand up comedy monodrámáért kiált. Reméljük, Szerbhorváth meghallja ezt a kiáltást, és ír majd egy darabot mai, nemzetieskedő, humortalan és úrhatnám vajdasági magyar elitünkről, rögvalóságunkról, amelyben megint a pártkönyvecske számít, ahol dívik a közéleti lakájszellem és ahol megállíthatatlannak tűnik az elvándorlás.

Egy fantasztikus színész, Csernik Árpád már biztosan adott volna hozzá. Kérdés csak az, hol lehetne bemutatni egy ilyen darabot, ki adna rá pénzt és ki merészelné megnézni.

(Újvidéki Rádió – Szempont, Híd)