Kategória: PUBLICISZTIKA

Politička kampanja na internetu

Slučaj mađarske zajednice u Vojvodini

Izborna politička kampanja na internetu je sve dominantnija u svetu, a u poslednje vreme i kod nas. Ovo su praktično prvi izbori na kojima je internet dobio veoma važnu ulogu u kampanjama većine stranaka.

Kada se radi o kampanji koja je usmerena na mađarsku glasačku publiku, najizraženija je bila kampanja Saveza vojvođanskih Mađara, dok su ostale mađarske stranke vodile slabu ili nikakvu bitku na mreži. Političke stranke koje nemaju mađarski predznak, ali obično pretenduju i na „mađarske glasove” (pre svega, Demokratska stranka, Liga socijaldemokrata Vojvodine, Liberalno demokratska partija, Ujedinjeni regioni Srbije), ovoga puta su teren skoro u potpunosti prepustili SVM-u, to jest nisu se previše angažovali oko internet kampanje na mađarskom jeziku. Tu i tamo se pojavila nekolicina Fejsbuk-stranica na mađarskom jeziku koje su imale partijski predznak u svom imenu, ali se nije moglo primetiti smišljen koncept „većinskih“ stranaka za privlačenje manjinskih glasača.

Nasuprot tome, SVM je koristio sve moguće kanale za promociju svojih ljudi i ideja: Fejsbuk, blogove, internet prezentacije, Jutjub, njuzleters – ali očigledno ne na naročito efikasan način. O tome svedoči slaba interaktivnost, malo komentara, „lajkova“ i fanova na pojedinim stranicama.

Namenski blogovi

Mesec dana pre zvaničnog početka izborne kampanje, tačnije u drugoj polovini februara, SVM je lansirao četiri bloga, želeći da time pokrije za ovu stranku najvažnije teme i slojeve društva. Pored zvanične Fejsbuk-prezentacije, ti blogovi su bili srž cele internet-kampanje ove stranke.

1. Politikusok (Političari; http://politikusok.blog.hu/) – U ovom blogu je objavljeno 38 beleški, počev od 21. februara do prvog kruga izbora. Blogeri su bili dosadašnji i budući poslanici SVM-a: Elvira Kovač, Laslo Varga, Atila Juhas i Akoš Ujhelji. Bavili su se raznim društveno-političkim temama, od edukacije na maternjem jeziku i reforme pravosudnog sistema, preko ekonomskih pitanja, sve do ironične kritike političkih suparnika. Najviše „lajkova“ su dobili ironično-intrigantne kolumne bivšeg novinara, Atile Juhasa, ali ni najveći broj „sviđanja“ ne premašuje cifru od 71. Statistika posećenosti blogova nije javna, ali pošto svaki blog ima neposrednu vezu sa identičnom „Fejsbuk“-stranicom, na osnovu toga možemo zaključiti da je ovaj blog bio verovatno najfrekventniji i najposećeniji od svih četiri. Na dan glasanja „Fejsbuk“-strana „Politikusok“ je imala 353 lajkova i 40 ljudi su „pričali o tome“ (ma šta to značilo).

2. Mélyszántás (Duboko oranje; http://melyszantas.blog.hu/) – Ovaj blog je bio drugi po privlačnosti. Bavio se naravno poljoprivredom, to jest agrarnom politikom, područjem koje je od strateškog značaja za ovu stranku. U blogu je od 21. februara do 6. maja zabeleženo 24 članaka od tri autora (Arpada Fremonda, Eržebeta Batori i izvesnog „Mezőgazdász”). Autori su zauzeli kritički stav prema aktuelnoj agrarnoj politici vlade i ministra Petrovića. Najveće zabeleženo „sviđanje“ članka je bilo 50, a Fejsbuk“-strana „Mélyszántás” je imala 356 lajkova i 24 ljudi su „pričali o tome”.

3. (Civil) kurázsi (Civilna hrabrost; http://civilkurazsi.blog.hu/) – Ovaj blog je pokrenut 24. februara i do 6. maja je zabeleženo 40 članka. Autori (Jožef Miškolci, Ferenc Žoldoš, Etelka Kuruc i Laslo Vanger) su civilni aktivisti koji (navodno) nisu članovi partije ali su simpatizeri te iste. Blog „(Civil) kurázsi“ reprezentuje deklarisani cilj SVM-a da u svojim redovima i na izbornim listama daje mesta „civilima“ i na takav način proširi svoje političko krilo na celu vojvođansku mađarsku zajednicu. Najveće zabeleženo „sviđanje“ članka je bilo 95, a Fejsbuk-strana „(Civil) kurázsi” je imala 361 lajkova i 17 ljudi su „pričali o ovome”.

4. Zsendülés (Sazrevanje; http://zsendules.blog.hu/) – Blog je bio namenjen mlađoj publici, koju ne interesuje politika ili još nema uobličen stav o tome na koga da glasa, odnosno da li da glasa uopšte. O ciljnoj grupi svedoče odabir tema i lagan stil. Autori su koristili pseudonime (Mádé, Lónyai, J. Barton) i napisali ukupno 29 beleški. Iako možemo pretpostaviti da su mladi ljudi najprisutniji na internetu, a internet-kampanju treba pre svega prilagođavati njihovim potrebama, ovaj blog je bio u najmanjoj meri posećen. Identična „Fejsbuk“ strana je imala svega 153 „lajkova“ i 6 ljudi su „pričali o tome”.

Još samo o dva bloga možemo reći da su imali izričitu predizbornu namenu. Autori su ostali anonimni, što nije uopšte iznenađujuće, imajući u vidu sarkastični stil i oštri ton negativne kampanje, škakljive teme i konstatacije kojima validnost ne bi bilo lako dokazati. http://pengetoll.blog.hu je pokrenut još u decembru i namenjen je pre svega kritici Demokratske stranke i njenim čelnicima u Subotici. Autor, izvesni Libbra, bezrezervno podržava sve postupke SVM-a i nemilosrdno razbije na paramparčad sve što je lansirano sa strane DS-a. Drugi blog – http://vmszfail.blogspot.com/ – potpuno suprotno prvom, žestoko napada SVM i njegove čelnike, pre svega samog predsednika stranke i predsednika Skupštine Vojvodine. Pored montiranih fotografija i karikatura, objavljene su i neke slike, odnosno članci iz prošlosti, oživljavajući intrigantne teme koje su padale u zaborav.

Svaka od pet „mađarskih“ stranaka je imala u vreme kampanje svoju zvaničnu Fejsbuk-stranicu i Fejsbuk-baner na samom sajtu stranke koji je vodio posetioce na socijalnu mrežu. Izuzev Građanskog saveza Mađara koji je prisutan na Fejsbuku kao identitet sa 475 prijatelja, ostale stranke su se pravilno registrovale kao političke organizacije.

Najviše fanova ima strana SVM-a, više od 5.300, sledi Pokret mađarske nade sa 1.500 lajkova, Demokratska stranka vojvođanskih Mađara sa 400 i na kraju zaostaje Demokratska zajednica vojvođanskih Mađara sa svega 30 fanova (i nijednog komentara na 18 postova tokom kampanje). Pored zvaničnih Fejsbuk-prezentacija, pojedine stranke su imale i neke „satelit-stranice“ na socijalnoj mreži, koje su pokrenute od strane fanova ili lokalnih organizacija. Interesantno je, na primer, da stranica subotičkog Gradskog odbora DSVM-a ima skoro duplo više „lajkova“ nego što je to slučaj sa „matičnom“ stranicom.

Moramo još pomenuti klasično spemovanje njuzleterima kao jedno od oblika internet-kampanje. Ovu vrstu kampanje je koristio DSVM, skoro svakodnevno šaljući svoja pisma, navodno na više hiljada adresa.

Precenjuje se moć medija

– Prilikom analize korišćenja interneta moramo se oslanjati na tri parametra, a to su godina starosti, školska sprema korisnika i sredina u kojoj korisnik živi. Opšte je poznata stvar da su korisnici interneta pre svega mlađe generacije sa višom ili visokom školskom spremom iz urbanih sredina. S obzirom na to da mađarska populacija u Vojvodini živi pretežno u ruralnim sredinama, da je prilično stara i nisko kvalifikovana – ti parametri su slabiji i od vojvođanskog proseka – možemo pretpostaviti da ni korišćenje interneta nije na nivou većinskog društva, a kamoli na nivou zapadnih demokratija. No, u poslednje dve-tri godine je primetna velika ekspanzija umrežavanja na našem području, ali stranke, globalno gledano, još nisu na adekvatan način prepoznali svoju šansu u tome i dosta zaostaju – kaže Đerđ Serbhorvat, sociolog medija, primetivši da je kampanja mađarskih stranaka na internetu malo izražena i neefikasna.

Sa druge strane, on smatra da kod nas stranke precenjuju moć medija prilikom kampanje. Jako retko može bilo koji medij u znatnoj meri da utiče na ishod političkih izbora, kaže Serbhorvat.

– Jedini izuzetak je televizija koja je još uvek snažno oružje u kampanji, ali i taj medij sve više gubi na uticaju. U Mađarskoj, na primer, bez obzira na to da su osnovane partijske televizije, očigledno je da stranke kroz te kanale sve manje mogu da utiču na potencijalne glasače. Gledaoci se „seli” sa javnih servisa na komercijalne stanice, a sa komercijalnih na tematske kanale – ističe naš sagovornik.

On smatra da socijalne mreža, pre svega Fejsbuka, nisu imali merljivi uticaj na ishod glasanja 6. maja.

– Na odluku, to jest stranačku preferenciju pojedinca se još uvek po najviše utiču njegove uže zajednice, pre svega porodica i prijatelji. Možda će doći vreme kad će i društvene mreže imati značajniju ulogu prilikom političkih izbora, ali će ta uloga biti svedena pre svega na mobilizaciju ljudi. Apolitični pojedinci, videvši debate i političare koji su najprominentniji na socijalnoj mreži, pre će da izađu na izbore i da glasaju – kaže Serbhorvat.

Manjinske stranke imaju više šanse ako se fokusiraju na neposredne kontakte, organizujući aktivnosti u lokalnim zajednicama i vode kampanju „od vrata do vrata”, izričit je medijski stručnjak.

– Stariji birači su uglavnom disciplinovani i izlaze na izbore, ne treba ih preterano motivisati. Izazov čini mlađa generacija, kako doći do njih? S obzirom na naše prilike, manjinske stranke će bolje proći ako im organizuju neke lokalne aktivnosti ili im obezbede prostor za druženje i sport, pa kroz te stvari ih „uvlače” u politiku. SVM je bar to prepoznao, ostali ni to nisu – kaže Đerđ Serbhorvat.

(Autonomija)

Életképességünk fokmérője

Viszonylag könnyű válaszolni arra a kérdésre, hogy mi a közszolgálati média legfontosabb feladata. A közszolgálati média legfontosabb feladata, hogy objektíven tájékoztasson, hogy a médiafogyasztók kérdéseire válasszal szolgáljon, igényeiket kielégítse, hogy a hatalmi struktúrák tevékenységét ellenőrizze, hogy formálja a közvéleményt, helyt adva a különböző meglátásoknak. Ha egy médium megfelel ezeknek a kritériumoknak, akkor azt mondhatjuk rá, hogy betölti közszolgálati szerepét.

Nehezebb viszont arra a kérdésre válaszolni, hogy milyen feladatai vannak egy nemzeti kisebbség nyelvén jelentkező médiumnak. Rendelkezik-e, és ha igen, milyen specifikumokkal rendelkezik a kisebbségi sajtó a közszolgálatiság fogalomkörén belül, vagy – ha úgy tetszik – azon túl?

A vajdasági magyar sajtó helyzete sajátságos, mind a többségi szerb nyelvű, mind az anyaországi magyar médiához viszonyítva. Kisebbségi létünk és e közösség korlátozott anyagi lehetőségei folytán ugyanis nálunk nincs mód különálló jobb- és baloldali, konzervatív és liberális, hatalmi és ellenzéki sajtószervek fenntartására, hanem médiumainknak egyszerre kell megnyilvánulási teret biztosítaniuk a magyar közösségen belül megjelenő minden politikai opciónak” – fogalmazott nyílt levelében a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete pontosan öt évvel ezelőtt, ugyancsak a magyar sajtó napján. Nem vitás, hogy a közszolgálati vajdasági magyar sajtónak a teljes közösséghez kell szólnia, a kisebbségi társadalom teljes spektrumát le kell fednie. Nehéz feladat ez az újságíró, de különösen a szerkesztő számára, mert adott esetben félre kell tennie ideológiai hitvallását, politikai szimpátiáit, és olyan véleményeket is be kell engednie a sajtótermékébe, amelyekkel mélységesen nem ért egyet.

Ám ez a vajdasági magyar médiának csak egyik sajátságos szegmense. A másik, talán fontosabb, és az utóbbi hetekben éppen a Magyar Szó tekintetében megkérdőjelezett specifikuma az, hogy a vajdasági magyarságot, e közösség érdekeit kell szolgálnia. Mert a vajdasági magyar közszolgálati médiumok nem pusztán magyar nyelven megjelenő-sugárzó szerbiai médiumok, hanem elsősorban a vajdasági magyar közösségnek-közönségnek szóló médiumok, s mint ilyenek, nagy hangsúlyt kell fektetniük az e közösségen belüli történésekre, e közösség kiemelkedő tagjainak és csoportjainak tevékenységére. Van, aki ezt úgy mondja, hogy magyar szellemiségűeknek kell lenniük. A vajdasági magyar médiumoknak a klasszikus közszolgálati funkciókon túl tehát igenis szerepük kell, hogy legyen a nemzeti közösség építésében, mentális egészségének megőrzésében.

De hogyan lehet építeni a közösséget, hogyan kell szolgálni ennek a közösségnek az érdekeit? Nos, ezek azok a kérdések, amelyek mentén törésvonalat látok saját szerkesztéspolitikai elképzeléseim és azok elképzelései között, akik hajlamosak összemosni saját egyéni vagy csoportérdekeiket a közösség, esetünkben a vajdasági magyar médiafogyasztók érdekeivel. Meggyőződésem, hogy a kisebbségi média akkor végzi jól a dolgát, ha nem futamodik meg a problémák feltárásától, még akkor sem, ha azzal a kisebbségi hatalmi struktúrák egyes szereplőinek tyúkszemére lép. A vajdasági magyar média nem engedheti meg magának, hogy a „magyar szellemiség” nevében, valamint az „összetartás fontosságának” örve alatt a közösség funkcionáriusait csakis ajnározza, a közösség problémái mögött pedig kizárólag közösségen kívüli tényezőket láttasson. A vajdasági magyar média nem engedheti meg magának, hogy tartózkodjon a kritikától, és idilli, vagyis hamis képet fessen a közösségen belül uralkodó állapotokról. Nem hallgathatja el, ha tudomására jut, hogy egy kisebbségi politikus lop, csal, hazudik, vagy egészen egyszerűen nem teljesíti az ígéretét. Hamis az a dilemma, hogy az újságíró mindennek feltárásával esetleg nem árt-e saját közösségének. Nem, sőt, ellenkezőleg: csakis ezzel használ!

Egy közösség – lett légyen az kisebbségi vagy többségi – akkor életképes, ha be tudja fogadni a kritikát, ha létezik kritikai nyilvánossága, mint korrekciós mechanizmus. Ez vitalitásának fokmérője. Az a közösség, amelyben cenzúrával vagy öncenzúrával elfojtják a kritikát, megszűnik közösségként létezni.

Hitelesség

Útelágazáshoz érkezett a húszéves múlttal rendelkező vajdasági magyar pártpolitizálás. Hogy milyen jövő vár rá, az ebben a pillanatban kizárólag a Vajdasági Magyar Szövetség döntésén múlik, hiszen a magyar nemzeti előjelű pártok közül ma már csak ennek az egynek van mérvadó politikai súlya az országban. Hogy pontosan hány csapásirány létezik, hogy melyik út min keresztül és hová vezet, az egyelőre a szabadkai események ködében nehezen kivehető. Ezért érdemes egy rövid időre megállni, és az eddig megtett út alapján mérlegelni.

Ha visszatekintünk az elmúlt húsz esztendőre, egy dolgot tudunk teljes bizonyossággal kijelenteni: a vajdasági magyar pártpolitizálás akkor volt sikeres, akkor volt a legnagyobb a támogatottsága, amikor közösségi élményt tudott teremteni. Korántsem elsősorban a háromlépcsős autonómia hirdetése miatt kapott 130-140 ezer szavazatot a kilencvenes évek elején a történelmi VMDK, hanem azért, mert a magyarság biztos támpontot keresett a háborúba sodródó hazában, és ezt megtalálta az akkor még egységes és egyetlen nemzeti pártban. Ez a közösségi élmény elveszett, amint megkezdődött a klikkesedés és bomlásnak indult a VMDK. A 2000. évi rendszerváltó eufóriában a közösségi élmény áttevődött országos szintre, így a magyar politikum – azon belül is az akkor már egyértelműen legerősebb VMSZ – nem is tehetett volna mást, mint hogy minden szinten belesimul a DOS konglomerátumába. Miután a dolgok természetéből fakadóan a hatalomhoz jutott heterogén DOS csakhamar darabjaira hullott, jó alkalom kínálkozott arra, hogy a magyar pártok egymásra találásával és összefogásával ismét közösségi élmény teremtődjön, amely mozgósíthatja a passzivitásba vonult, teljesen kiábrándult magyarokat. Ez az egymásra találás és összefogás egészen 2007-ig váratott magára, ekkor azonban már késő volt.

A nem nemzeti előjelű pártok – közülük is elsősorban a Demokrata Párt – felismerték az idők szavát, megértették, hogy a klasszikus kisebbségi politizálásnak leáldozott a csillaga, és hogy a kisebbségieket is ugyanazzal lehet megfogni, mint a többségi polgárokat: jobb életet, könnyebb boldogulást ígérve nekik. (Hogy egy jagodinai Beethoven-rajongót parafrazeáljak: a perszonális autonómiát nem lehet a traktorba tölteni.) A DP keményen ráhajtott a nem elhanyagolható nagyságú magyar szavazóbázisra, és 2007 elején nemcsak az előző években szavazni sem járó magyarokat tudta aktivizálnia, hanem az egymással acsarkodó magyar pártok támogatottságának történelmi mélypontra süllyesztéséhez is jócskán hozzájárult.

A VM-pártok fiaskójából egyedül a VMSZ elnöke vonta le a megfelelő következtetést, és adta át a helyét Pásztor Istvánnak, míg a rivális magyar pártok elnökei megtartották örökösnek gondolt pozíciójukat. Pásztor már tavaszi, pártelnökké történő kinevezésekor meghirdette az „életszerű” kérdések politikáját, ezzel a demokraták által elfoglalt terep visszafoglalását tűzve ki (hallgatólagos) célul. Egyúttal viszont a magyar pártok összefogását is fontosnak tartván, a VMDP-vel és a VMDK-val szövetkezve, létrehozta a Magyar Koalíciót. A közösségi élmény azonban nem teljesedett ki. A 2008 januárjában megtartott államfőválasztás első fordulójában a Pásztorra leadott 93 039 szavazatnak nem volt tétje, csak szimbolikus jelentősége, amely inkább csak az új pártelnökbe vetett bizalmat jelezte, mintsem a mögötte álló hárompárti összefogás támogatottságát. Ezt a négy hónappal később lebonyolított általános választások eredményei is bizonyítják: az MK se nem nyert annyit, hogy azt sikerként lehessen elkönyvelni, se nem veszített „eleget” ahhoz, hogy azt leszereplésnek lehessen nevezni. Viszont az előzetesen elkészített leosztás értelmében a két kisebb párt lecsúszott a köztársasági, de praktikusan a tartományi parlamenti helyekről is, így e hatalmi szinteken a VMSZ képviselői pártkatonákként és nem pedig koalíciós társakként hozták meg döntéseiket.

A nemzeti tanácsokról szóló törvény eltérő megítélése végleg betette a kaput a Magyar Koalíciónak, az MK vége pedig egyúttal a VMDK és a VMDP végét is jelenti. A VMSZ-nek lokális szinten – Szabadkát, Temerint és talán Óbecsét kivéve – sikerült bedarálnia a másik két pártot, így praktikusan egyedül maradt a vajdasági magyar politikai palettán. Rajta kívül esetleg csak a Magyar Remény Mozgalomnak látszik esélye arra, hogy pártként hosszabb távon labdába rúgjon, ám ezek az esélyek szoros összefüggésben vannak a magyarországi szélsőjobb esélyeinek alakulásával.

Tehát maradt a VMSZ, amelynek sikerült óriási politikai tőkét kovácsolni magának a névjegyzék összeállításával, és ezzel az akcióval, egyedül, igazi közösségi élményt teremteni sok év után először. A klasszikus kisebbségi politizálás tere, az új ingerenciák révén, szinte teljes egészében át fog tevődni az újonnan megalakuló MNT-be, ahol – ilyen előzmények után – a VMSZ-nek szinte biztosan nagy többsége lesz, míg a helyi önkormányzatok, a tartomány és a köztársaság szintjén a VMSZ kisebbségi-regionális versenypártként koncentrálhat az „életszerű” kérdésekre. Éppen ezért, hogy ezt ellenzékből vagy hatalomból teszi-e, immár nem kellene élet-halál kérdésként kezelni. Az viszont nem kétséges, hogy a szabadkai köd oszlását követően határozott döntést kell hoznia. Kevesebb veszítenivalója van, ha a pragmatizmus helyett – miként az alkotmányellenes köztársasági költségvetés elutasításakor – most is a hitelességet választja.

(Magyar Szó)

Elrontott ünnepnap

Olyan jó volna önfeledten ünnepelni. Jó volna pezsgőt bontani és örülni annak, amire hónapok, évek, évtizedek óta vágyunk és várunk, amiért hónapok, évek, évtizedek óta harcolunk. Hiszen most már biztos: piros útlevelünk december 19-től hasonló árnyalatot kap, mint rég elsiratott elődje, és véget ér tartományunk teljes kiskorúsításának időszaka is. Két jó hír egy napon! Kell ennél több?

Ha a két hírre szorítkozunk – a köztársasági képviselőház megerősítette Vajdaság statútumát és elfogadta a tartomány hatásköreiről szóló törvényt, az Európai Unió pedig feloldotta a szerbiai állampolgárok vízumkényszerét –, akkor bizony minden okunk meg kellene, hogy legyen az elégedettségre. Még sincs túl sok jele az önfeledt ünneplésnek sorainkban, és a kényszeredetten felbontott pezsgőnek is elég fanyar az íze.

Nehéz ugyanis elvonatkoztatni attól a nyögvenyelős, sok megalázó momentumtól hemzsegő folyamattól, amely idáig vezetett. Persze elsősorban a statútum ügyében érezni a keserű szájízt, a vízumliberalizációval kapcsolatban legfeljebb az a legitim kérdés vetődik fel, hogy mi tartott ennyi ideig, miért nem tudták az elmúlt kilenc évben hatalmon levő európai orientáltságú kormányaink előbb teljesíteni a Szerbiával szemben támasztott, teljesen világos technikai feltételeket.

Nem is az a legfájóbb, hogy Vajdaság alaptörvénye egy kifacsart citromra hasonlít. Még azt a közkeletű állítást is el tudnánk fogadni, hogy a politikai erőviszonyokat és érdekeket figyelembe véve az adott pillanatban nem tellett többre. De miért kellett végignéznünk, elviselnünk és megszenvednünk az eltelt bő egy év politikai bohózatát, az alkotmánysértő halogatást, a szintén alkotmánysértő „technikai” változtatgatást, a statútum szövegének ide-oda utalgatását, a tartományi vezetés porig alázását?

Legkönnyebb volna mindezt azzal elintézni, hogy ne is törődjünk az egésszel, mert Vajdaság ügye nem magyar ügy. De, igenis az! A vajdasági magyarok többsége ugyanúgy sajátjának tekinti Vajdaságot, akárcsak az itt élő többi nemzeti közösség, és nem mindegy számukra, hogy Belgrádban vagy a tartományi FŐVÁROSBAN dőlnek-e el a mindennapi életüket érintő fontos kérdések. Lehet ezt vitatni, de ha csak az utóbbi néhány választás eredményét elemezzük, világossá válik, hogy mindannyiszor azok a politikai erők diadalmaskodtak a vajdasági magyarság körében, amelyek őszintén vagy számításból Vajdaság autonómiájának ügyét is a zászlajukra tűzték.

Mondjuk akkor inkább azt, hogy spongyát rá. Ami történt, megtörtént. A lényeg, hogy húsz napon belül keresztül-kasul utazhatunk Európán – hogy miből, azt most ne firtassuk –, Vajdaság pedig, ha mást nagyon nem is, legalább méltóságának egy részét visszakapja – hogy milyen megalázó folyamat végén, azt szintén hagyjuk. De azért engedtessék meg nekünk, hogy egy elrontott ünnepnap végén ujjongás nélkül, rossz hangulatban konstatáljuk, hogy – jól van.

(Magyar Szó)

Magyar harmincötök

A legrosszabb többpártrendszer is jobb a legjobb egypártrendszernél. Ha a parlament bólogató jánosok szavazógépezeteként működik, ha nincs ellenzéki kontroll, nem alakulhat ki a plurális demokrácia, a valódi többszólamúság.

Vonatkozik ez a kisebbségi közösségekre is. A szerbiai kisebbségek tegnap esélyt kaptak arra, hogy az élet négy területén – az oktatás, a művelődés, a tájékoztatás és a nyelvhasználat kérdéseiben – befolyásolják saját sorsuk alakulását.

A nemzeti tanácsokról szóló, tegnap meghozott törvény immár konkrét hatáskörökkel ruházza fel a kisebbségi önkormányzatokat, pontosan megszabva azt, hogy mely kérdésekben dönthet az adott kisebbség képviseleti testülete – esetünkben a Magyar Nemzeti Tanács –, mely kérdésekben kell kötelezően kikérni a véleményét, mikor van szükség a beleegyezésére, mit kezdeményezhet és mikor javasolhat. Talán mondanunk sem kell, hogy a törvényben az autonóm döntéshozatali ingerenciákból van a legkevesebb. Ez így nem perszonális autonómia – hangoztatják azok, akik már jó előre közölték, hogy számukra ez a törvény, ebben a formában elfogadhatatlan lesz.

Igen, ebből az irányból is meg lehet közelíteni a kérdést. Ha viszont a másik irányból közelítünk hozzá, akkor azt láthatjuk, hogy a felvidéki, a romániai és a kárpátaljai magyar kisebbségek még csak nem is álmodhatnak hasonló jogkörökről, mint amilyeneket ez a törvény szavatol a vajdasági magyarság számára. Éppen ezért nagy felelőtlenség volna elpuskázni ezt az esélyt, mert hiszen esélyről van szó: ha a véleménynyilvánítás, a javaslattevés, a kezdeményezés mögött egy kellő politikai tőkével és demokratikus legitimitással rendelkező, valóban többszólamú testület áll, nagyobb súllyal esik a latba az, amit mond.

A jelenlegi Magyar Nemzeti Tanácsról mindez sajnos nem mondható el, több okból kifolyólag: a megválasztásának módja miatt, a jogköreinek hevenyészett meghatározása miatt, eszköztelensége miatt, kurtán-furcsán meghosszabbított mandátuma miatt, ellenzéknélkülisége miatt, a közösséggel való kommunikációja miatt. Az új törvény viszont lehetőséget kínál arra, hogy a Magyar Nemzeti Tanács harmincöt tagját közvetlen, titkos szavazással juttassuk mandátumhoz, akárcsak a köztársasági parlament 250 vagy a Tartományi Képviselőház 120 képviselőjét. Ennek előfeltétele, hogy legalább 120 000-en feliratkozzunk arra a magyar választói névjegyzékre, amely nélkül nem működhet a titkos szavazás, és amely nélkül nehezen jöhet létre valóban legitim, többszólamú, nagy politikai tőkével rendelkező kisebbségi önkormányzati testület.

Akik startban elutasítják ezt az esélyt, azok azoknak a malmára hajtják a vizet, akikére a legkevésbé sem szeretnék.

(Magyar Szó)