Kategória: PUBLICISZTIKA

Demokrata aratás Vajdaságban

A tartományi választás második fordulójának legnagyobb vesztesei a radikálisok, de a Magyar Koalíció sem dicsekedhet az elért eredménnyel

A tartományi választás vasárnap megtartott második fordulójában, melyet a többségi elv szerint rendeztek meg mind a 60 vajdasági választási egységben, tarolt az Európai Vajdaságért–Boris Tadić (EV) koalíció. A nem hivatalos, de véglegesnek mondható adatok szerint a Demokrata Párt elnökének nevével fémjelzett blokk 41 mandátumot szerzett. Az EV-nek egyébként 51 választási egységben (értsd: községben vagy városrészben) maradt versenyben jelöltje az első fordulós eredmények alapján. Mivel ez a koalíció az első forduló listás szavazásán már biztosított magának 23 képviselői helyet, a 120 fős képviselőházban összesen 64 képviselője lesz, és ezzel abszolút többséget tudhat a magáénak.

Radikálisan nagy bukás

Szerbiában, ezen belül Vajdaságban is a Szerb Radikális Párt bizonyult a második legnépszerűbb pártnak a május 11-i választásokon. A radikálisok 39 képviselőjelöltje végzett az első vagy a második helyen a tartományi választás többségi rendszerében, zömük (szám szerint 31) az EV jelöltjével mérkőzött meg. Az SZRP tehát szolid első körös eredményt könyvelhetett el, hiszen csak 12-vel kevesebb jelöltje maradt versenyben, mint az EV-nek, a részarányos rendszerben pedig mindössze 3 képviselői hellyel kevesebbet szerzett meg, mint a DP vezette koalíció. A második körben mégis elvérzett, hiszen a 39 talpon maradt jelöltjéből mindössze négynek sikerült legyőznie ellenfelét, e négyből is csak kettő aratott győzelmet a demokrata koalícióbeli ellenfelével szemben: egyikük az SZRP újvidéki polgármesterjelöltje, Igor Mirović, aki az Újvidékhez tartozó, menekültekkel alaposan földuzzasztott Futak és Veternik településeken nyert. A radikálisoknak tehát ezzel a néggyel együtt összesen 24 képviselőjük lesz az új összetételű tartományi parlamentben.

Az MK viszonylag rossz szereplése

A Magyar Koalíció ugyancsak négy képviselői helyet szerzett a második fordulóban, ami jócskán alulmúlta e koalíció elvárásait. Az MK-nak 11 jelöltje volt versenyben, tehát ha a radikálisok fiaskójához hasonlítjuk a szereplésüket, akkor a 4 a 11-ből akár még sikerként is elkönyvelhető, ám ha azt vesszük alapul, hogy a magyar pártoknak eddig 12 képviselőjük volt a tartományi parlamentben, méghozzá úgy, hogy külön indultak, most pedig csak 9 lesz, akkor ez az eredmény már egyáltalán nem nevezhető valami fényesnek. Tény az, hogy Temerinben és Zentán is csak néhány szavazat döntött a radikális, illetve a demokrata ellenjelölt javára, de sajnos a többségi rendszer könyörtelen: egyetlen szavazatnyi különbség is dönthet a győztes személyéről.

Az MK-nak tehát minden jel szerint 9 képviselője lesz, lapzártánkkor azonban nem hivatalosan úgy lehetett tudni, hogy Kishegyes község négy szavazóhelyén megismétlik a voksolást szabálytalanságok miatt. Ha mégsem, akkor az EV jelöltje, Bíró István jut képviselői mandátumhoz, aki alig száz szavazat különbséggel gyűrte le a VMSZ-es Hallgató Sándort, azt a személyt, aki a négy évvel ezelőtti tartományi választás többségi rendszerében egyedüliként, már az első körben megszerezte a parlamentbe való bejutáshoz szükséges, 50 százalékot meghaladó támogatottságot.

Futottak még

A Szerbiai Demokrata Párt és az Új Szerbia koalíciója, valamint az Együtt Vajdaságért–Nenad Čanak koalíció egyaránt 6 mandátumot tudhat a magáénak a képviselőházban, eddig 7-7 képviselője volt mindkét tömörülésnek. A Szerbiai Szocialista Párt–Nyugdíjasok Pártja Vajdaságban nem ért el olyan jó eredményt, mint köztársasági szinten, sőt négy évvel ezelőtt az SZSZP-nek egymagának megvolt a 7 képviselői mandátuma, most pedig összesen csak négy képviselőjük fog ott ülni a tartományi parlamentben. A Liberális Demokrata Párt a törökbecsei körzetben jutott hozzá egyetlen mandátumához, és máris tudható, hogy Milivoj Vrebalov az Együtt Vajdaságért koalíció frakciójához fog csatlakozni, miként a különböző polgárok csoportjainak a képviselőházba bejutott 6 jelöltje közül is minimum kettő.

Merőben új erőviszonyok

Nyilvánvaló, hogy az erőviszonyok merőben mások, mint négy évvel ezelőtt, hiszen ezúttal a DP vezette lista akár önállóan is kormányozhatna, míg 2004-ben a hatalom megszerzéséhez elengedhetetlen szüksége volt Kasza József, Nenad Čanak és Bogoljub Karić pártjának támogatására is. Ezzel összefüggésben nem tűnik valószínűnek, hogy a korábbi koalíciós partnerek megtarthatják mindazokat a pozíciókat a Tartományi Végrehajtó Tanácsban, amelyeket az elmúlt négy év során birtokoltak, annak ellenére sem, hogy Bojan Pajtić, a DP alelnöke, a TVT eddigi elnöke nem hagyott kétséget afelől, hogy számít mind a Szociáldemokrata Liga, mind pedig a Magyar Koalíció részvételére a vajdasági hatalomban. Velük együtt ugyanis kétharmados többséget képezhetnének a képviselőházban, ami egy rendkívül stabil tartományi hatalmat feltételezne.

Abban teljesnek tűnik az egyetértés, hogy a parlament elnöki helyét az MK, vagyis a VMSZ kapja meg. E tisztség betöltésére a legesélyesebbnek Egeresi Sándort, a parlament mostani alelnökét tartják, akit immár hatodik alkalommal választottak meg képviselőnek a többségi rendszerben a topolyai szavazók. A tartományi titkárságok elosztásáról azonban egyelőre senki sem beszél.

Bonyolult kombinatorika

A tartományi hatalom megalakulása, bár pillanatokon belül megtörténhetne, valószínűleg csak a köztársasági kormány és a belgrádi városi vezetés összetételének ismertté válása után fog megtörténni. Ezen azt kell érteni, hogy amennyiben a szocialisták az európai blokkal alakítanak kormányt, és Belgrád városában is az Európa-barát erők oldalára állnak – ez utóbbinak egyre kisebb a valószínűsége –, akkor szinte biztosra vehető, hogy a tartományi hatalomba is beveszik őket. Az SZSZP egyébként meglehetősen konstruktív ellenzék volt a Tartományi Képviselőházban az elmúlt négy évben, ennek alapján feltételezhető, hogy kormányzati pozícióban sem lenne velük túl sok gond. Kérdés persze, mennyire tudnák elfogadni tartományi szinten koalíciós partnerüknek Nenad Čanak pártját, vagy mennyire irritálná őket az LDP képviselőjének jelenléte – és vice versa.

A jövőbeni tartományi hatalom összetétele tehát még korántsem kristályosodott ki. Könnyen lehet, hogy a liga önszántából ellenzékbe vonul vagy a demokraták hagyják ki őket a hatalmi koalícióból a szocialisták kedvéért, de az sem zárható ki, bár elég valószínűtlen, hogy a Magyar Koalíció is az ellenzéki szerep mellett dönt: Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke a vasárnapi választás után közölt írásában ugyanis felvetette annak lehetőségét, hogy az MK minden szinten ellenzékbe vonuljon. Tudni kell azonban, hogy a 9 MK-s képviselőből a VMDP-nek mindössze egy képviselői hely jut a tartományi parlamentben, a többiek mind a VMSZ káderei (a Páll Sándor vezette VMDK-nak nem jut egyetlen mandátum sem).

A többségi rendszer szeszélyessége

A vasárnap megtartott választáson nem először bizonyosodott be, hogy milyen meglepetésekre képes a többségi választási rendszer, bár négy évvel ezelőtt, amikor először alkalmazták Vajdaságban a kombinált választási rendszert, sokkal kiegyensúlyozottabb eredmény született a többségi rendszer második fordulójában, mint a múlt vasárnap. Akkor a két legnagyobb párt, a DP és az SZRP listás eredménye csak kismértékben tért el e két lista egyéni jelöltjeinek második fordulós eredményétől: a DP-nek 15, az SZRP-nek 21 képviselőt sikerült bejuttatnia listán a parlamentbe, míg az egyéni választási körzetekben ez az arány 19:15 volt a DP jelöltjeinek javára.

Korábban viszont, amikor tisztán többségi választási rendszert alkalmaztak, rendre a legnagyobb párt vagy koalíció aratott. Így tudott legerősebb pártként az SZSZP a kilencvenes években végig kormányon maradni Vajdaságban annak ellenére, hogy az ellenzéki pártok népszerűsége sem volt elhanyagolható, és így szerzett 2000-ben a demokratikus ellenzék (DOS) akkora győzelmet, hogy a 120 képviselői helyből 118 neki jutott, a szocialistáknak pedig csak kettő. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy 1996-ban és 2000-ben egy meglehetősen furcsa többségi rendszert alkalmaztak, amelyben nem a két legsikeresebben szereplő jelölt került be a második fordulóba, hanem az első három (!) helyezett, vagyis hiába volt a második fordulóba bekerült két jelöltnek összességében több szavazata, mint a harmadiknak, mégis ez utóbbi juthatott mandátumhoz.

A többségi választási rendszer – akár két, akár három második fordulós jelölttel operál – egyértelműen a „nagyoknak” kedvez, és „igazságtalan” a kisebb pártokkal szemben, de megjárhatja vele az a párt is, amely csupán 5–10 százalékkal élvez kisebb népszerűséget, mint a legnépszerűbb párt. Így jártak ezúttal a radikálisok is, akiket a valamivel népszerűbb demokraták szó szerint letaroltak. Mert bár személyekre szavazunk, és e konkrét személyek iránti szimpátia is kétségtelenül sokat nyom a latban, a döntő tényező az esetek többségében mégis a jelölt párthovatartozása, és egyetlen szavazat is elegendő ahhoz, hogy megszülessen a végső eredmény egy-egy választási egységben.

Önvizsgálat a radikálisoknál és az MK-nál

Mindez persze nem menti fel azon felelősség alól a vesztes jelöltek pártjait, hogy komolyan megvizsgálják, miért nem tudták erőteljesebben mozgósítani a második fordulóban a választóikat. A második forduló előtt szinte kizárólag a demokraták és a magyar koalíciósok folytattak kampányt, a radikálisok mintha teljesen lemondtak volna arról, hogy komolyabban labdába rúgjanak, mindenesetre egy ilyen, magukra nézve megalázó végeredményre valószínűleg ők sem számítottak.

Az MK második körös fiaskója mindenképpen megérne egy külön „misét”, hiszen a januári elnökválasztáson elért kitűnő eredmény sokkal jobb eredményekkel kecsegtetett mind a köztársasági, mind az önkormányzati, mind pedig a tartományi választáson. Nyilván számos oka lehet annak, hogy a magyar szavazók jó része ezúttal sem a magyar előjelű pártokat tüntette ki bizalmával, az azonban túlságosan leegyszerűsített magyarázat volna, hogy mindenről a magyar sajtó és a demokraták „félelemkeltésen alapuló kampánya” tehet. Talán nem ártana elgondolkodni azon is, hogy mennyire volt kontraproduktív a területi autonómia „erőltetése” vagy a Szabadkára koncentráló kampány, és ezzel összefüggésben a radikálisokkal való együttműködés lehetőségének lebegtetése, mert önmagában a magyar pártok összefogása nyilvánvalóan pozitív üzenetet hordozott.

(Családi Kör)

Szűk alkotmányos mozgástérben

A közvitára bocsátott vajdasági statútumtervezet jelképes előrelépést jelent, ám a lényegi autonómia továbbra is csak álom marad

Amilyen az alkotmány, olyan a statútum is. Röviden így lehetne elintézni a vajdasági hatalmi koalíció pártjai által elfogadott és közvitára bocsátott vajdasági statútumtervezetet. A dokumentum egyértelműen a Vajdasági Képviselőházban abszolút többséget alkotó Európai Vajdaságért koalíció szája íze szerint készült, a kisebb koalíciós partnerek pedig nem igazán tehettek egyebet, mint hogy – szem előtt tartva a köztársasági alkotmány szabta kereteket, az országban uralkodó politikai erőviszonyokat és pillanatnyi érdekeiket – statisztáljanak az egészhez.

Az új statútumtervezet elsősorban szimbolikus értelemben, megfogalmazásaiban jelent előrelépést a még érvényben levő miloševići statútumhoz képest, ám a lényegét tekintve nem hoz sok újat, inkább csak a meglevő állapotokat rögzíti, a hatásköröket meg a vagyont illetően pedig – az alkotmánnyal összhangban – kénytelen mindent a még meg sem született törvény(ek)re bízni.

KORMÁNY, MINISZTÉRIUMOK, NEMZETI KÖZÖSSÉGEK

zaszlo-vajdasagsvgA legjelentősebb változás, mint már említettem, terminológiai jellegű. Míg az érvényben levő vajdasági statútum „végrehajtó tanácsnak” nevezi a tartomány végrehajtó szervét, az új tervezet már „kormányt” említ, a „titkárságok” helyett pedig „minisztériumokat”. A kommunista érából visszamaradt nyelvi csökevények felváltása széles körben elterjedt kifejezésekkel magától értetődő dolog kellene hogy legyen, ám a jobboldali ellenzéket már ez is irritálja, és a szeparatizmus jelét látja ebben is.

A „nemzeti közösségek” megfogalmazással kapcsolatban egyelőre nem hallottam negatív véleményt, bár nyilvánvaló, hogy ez sincs ínyére sokaknak. Ezzel a kifejezéssel az alapszabály-tervezet megfogalmazói azt kívánták érzékeltetni, hogy Vajdaságnak nincsenek első- és másodrendű polgárai (vagyis ún. többségiek és kisebbségiek), hanem minden itt élő etnikum egyenrangú. A megszövegezők tehát egyáltalán nem használják a tervezetben a „többségi nemzet” és a „nemzeti kisebbség” kifejezéseket, így azokon a helyeken, ahol ez a felosztás a kollektív jogok részletezése okán mégis elkerülhetetlen volt, egy politikailag korrekt, de meglehetősen nyakatekert körülírást voltak kénytelenek használni, mely így szól: „a Vajdaság AT összlakosságában kisebbséget alkotó nemzeti közösségek”. Píszínek píszí, de százszor leírni vagy kimondani még hivatalos szövegben is meglehetősen furcsán hat. Persze elismerem, még ez is jobb, mint visszatérni a köznyelvből szerencsésen kikopott „nemzetiség” kifejezés használatához.

A formális megoldásoknál és megfogalmazásoknál tartva mindenképpen meg kell említeni azt, hogy a közvitára bocsátott statútumtervezet a következő mondattal kezdődik: „Vajdaság az itt élő polgárok autonóm tartománya, a Szerb Köztársaság kötelékében, amely területének sajátos nemzeti, történelmi, kulturális és egyéb sajátosságai alapján jött létre, mint többnemzetiségű, multikulturális és többvallású demokratikus európai régió, amely bekapcsolódott az európai régiók rendszerébe.” (kiemelések tőlem – P. Cs.)

Emlékeztetőül: a 2006-ban elfogadott szerbiai alkotmány első szakasza úgy definiálta az államot, mint „a szerb nép és minden itt élő polgár államát”, vagyis már a kezdet kezdetén első- és másodrendű polgárokra osztotta a lakosokat. Ezzel szemben a tartomány jövőbeli statútuma polgári szemléletet tükrözhet, és a sokszínűséget hangsúlyozhatja majd. Az pedig valóban kiváló ötlet volt, hogy már az első szakaszban mint európai régiót definiálják Vajdaságot, ezzel egyúttal kijelölve önálló nemzetközi státusát is.

A köztársasági alkotmány mostohán bánt az országban élő egyéb nemzeti közösségekkel akkor is, amikor kimondta: „A Szerb Köztársaságban a szerb nyelv és a cirill betűs írásmód van hivatalos használatban. Egyéb nyelvek és írások hivatalos használatát, az Alkotmánnyal összhangban, törvény szabályozza.” A statútumtervezet ebben a kérdésben is továbbment és így fogalmaz: „Vajdaság AT szerveinek és szervezeteinek munkájában a szerb nyelv és a cirill betűs írásmód, a magyar, a szlovák, a horvát, a román és a ruszin nyelv és írás van hivatalos használatban. A szerb nyelv latin betűs írásmódjának használata tartományi képviselőházi határozattal lesz szabályozva.”

Nos, az idézett rész kritikusai nem is az egyéb nyelvek hivatalos használatába kötöttek bele – hiszen ezek a nyelvek és a hozzájuk köthető írásmódok eddig is hivatalos használatban voltak a tartományi adminisztrációban -, hanem abba, hogy esetleg a szerb latin betűs írás használata is jogerőre léphet Vajdaságban.

Hát ez valóban szörnyű lenne!

A VAGYON ISMERETLEN, A HATÁSKÖRÖK BIZONYTALANOK

zgrada_izvrsnog_veca_vojvodine_banovina1
A vajdasági kormány épülete

Az 1990-ben meghozott miloševići alkotmány lehetővé tette a teljes központosítást szinte minden téren, így a vagyon terén is. Az 1995-ben elfogadott, a köztársaság vagyonáról szóló törvénnyel tetőződött be a centralizáció folyamata. Ezzel a törvénnyel ugyanis mind a helyi önkormányzatokat, mind pedig a tartományokat megfosztották addigi vagyonuktól, és mindent állami tulajdonná minősítettek át, vagyis lényegében a központi hatalom kénye-kedve szerint ga(rá)zdálkodhatott mindazzal, amit a tartományok, illetve a helyi önkormányzatok saját pénzükből teremtettek meg évek hosszú során át.

Az új alkotmány sem hozott igazi áttörést a vagyon decentralizálásával kapcsolatban, mert nem rögzítette a visszaszármaztatandó vagyon mértékét, hanem egy később meghozandó törvényre bízta a kérdés rendezését. „Természetesen” e törvénynek egyelőre se híre, se hamva.

Mindezek miatt a vajdasági statútumtervezet megszövegezői sem tehettek többet, mint hogy általánosan és szűkszavúan fogalmazzanak tartományunk (jövőbeni) vagyonával kapcsolatban: „Vajdaság AT köztulajdonában vannak a törvényben és statútumban megállapított ingó és ingatlan dolgok, mindenekelőtt azok a köztulajdonban levő dolgok, amelyeket jelen statútum meghozatalának pillanatában törvény alapján Vajdaság AT szervei és az általa alapított közszolgálatok használnak.” (kiemelés tőlem – P. Cs.)

Sajnos könnyen megtörténhet, hogy a „mindenekelőtt” kifejezéssel illetett vagyontárgyakon kívül a még meg sem született törvény semmi mást nem fog visszautalni Vajdaság tulajdonába. Ez pedig azt jelentené, hogy Vajdaság búcsút inthet a regionális utak, a helyi érdekű vasutak, a csatornahálózat, az erdők, valamint a jól jövedelmező, még állami tulajdonban levő cégek (pl. a Szerbiai Kőolajipari Vállalat részét képező Naftagas) feletti önrendelkezésnek.

A hatáskörök és a forrásbevételek tekintetében sem rögzít semmi újat, illetve semmi konkrétat a statútumtervezet. Tegyük hozzá: nem is rögzíthetne, hiszen az alkotmány ezekben a kérdésekben is törvényi rendelkezést irányoz elő. Összesen 26 olyan terület van még, amelyen törvényileg kellene szabályozni Vajdaság pontos hatásköreit.

KIRAKATINTÉZMÉNY

A statútumtervezet egyik legkidolgozatlanabb, legtöbb kérdőjelet felvető és legvitathatóbb része a 40. szakasz, amely az ún. Nemzeti Közösségek Tanácsát írja le. A tervezet egyéb részeinek kritizálásakor ugyanis szinte mindannyiszor hozzá kellett tennünk, hogy alapvetően a köztársasági alkotmány a hibás, mert az szabta meg a statútum kereteit. Ám a Nemzeti Közösségek Tanácsa – ez a se felsőház, se bizottság – egy olyan torz valami, aminek életre hívásában nem az – egyébként sok mindenért kárhoztatható – alkotmány a ludas.

Négy évvel ezelőtt, amikor a tartományi parlament elfogadta Vajdaság alaptörvény-tervezetét, a kétházas parlament mint egyfajta alternatíva belekerült ebbe a dokumentumba is. Akkor a Demokrata Párt – koalíciós partnereivel ellentétben – az egykamarás rendszer mellett szállt síkra, így kompromisszumos megoldásként csak mint egy lehetőség kerülhetett a kétkamarás modell az előtervezetbe. 2006-ban fordult a kocka: maga a demokrata párti Bojan Pajtić kezdett a kétkamarás parlamenti modellről beszélni, melyben a felsőházat, vagyis a „népek tanácsát” elképzelései szerint a kisebbségi nemzeti tanácsok képviselői alkotnák, a szerb többség viszont ebben nem képviseltetné magát.

Ez az elképzelés, amely élvezte a Vajdasági Magyar Szövetség támogatását is, logikusnak tűnt, hiszen a „népek tanácsának” hatáskörébe a kisebbségi kollektív jogokat érintő kérdések kerültek volna.

2008-ban ehelyett mit kap(t)unk? Egy 30 fős testületet, amelynek felét „a magukat a Vajdaság AT összlakosságában többséget alkotó nemzeti közösséghez tartozónak valló képviselők” teszik ki, a másikat meg a kisebbségi képviselők. Vagyis a 120 fős Tartományi Képviselőházba („alsóházba”) bekerült honatyákat fogják nemzetiségi alapon szétválasztani szerbekre és nem szerbekre, majd – közelebbről be nem határolt módszerrel – párthovatartozásuktól függetlenül fognak kiválasztani közülük 15-15 főt.

És hogy mivel foglalkozik majd ez a testület? Íme: „A Képviselőház hatáskörébe tartozó olyan kérdések megvitatásánál, amelyek közvetett vagy közvetlen kapcsolatban vannak a Vajdaság AT összlakosságában számbeli kisebbséget alkotó nemzeti közösségek jogérvényesítésével, különösen a kultúra, az oktatás, a tömegtájékoztatás és a hivatalos nyelv- és íráshasználat területén, kötelezően ki kell kérni a Nemzeti Közösségek Tanácsának véleményét.”

Tehát lesz egy testület, amivel el lehet majd dicsekedni a kisebbségi jogok érvényesítésére érzékeny EU-ban meg az Európa Tanácsban, vagyis kirakatintézménynek jó lesz. Feltéve, ha sikerül eltitkolni, hogy ennek az ominózus tanácsnak semmiféle döntéshozatali jogköre, ne adj isten vétójoga nem lesz, hogy a nemzeti hovatartozás alapján összeálló testületnek semmiféle legitimitása nem lesz, hiszen a tagjait politikai és nem nemzeti hovatartozásuk alapján választották meg egy másik testület – a képviselőház – tagjaivá, továbbá hogy kiskorúsítják a kisebbségeket, mert a többség gyámkodásával tartják csak őket képesnek a kizárólag őket érintő kérdések megvitatására.

Hogy miként sikerült a 2006-ban még egységesnek és elfogadhatónak tűnő elképzelést ennyire vakvágányra terelni, egyáltalán nem világos.

MAKÓ JERUZSÁLEMTŐL

Mindent egybevetve megállapíthatjuk, hogy az új vajdasági statútumtervezet olyan messze van a lényegi autonómia szavatolásától, mint Makó Jeruzsálemtől. Szó sincs arról, hogy konkrétan szavatolná a tartomány önrendelkezését, hiszen még a hatáskörök és a vagyon tekintetében sem szolgál konkrétumokkal, az igazságszolgáltatás és a törvényalkotás ügye pedig továbbra is központosított marad. Ismétlem: az alkotmány szabta keretek miatt nem is lehetne ez másképp. Ám a kisebbségi jogok érvényesítése tekintetében lehettek volna sokkal nagyvonalúbbak is a szövegírók. Hogy ez miért nem állt senkinek sem az érdekében, egyelőre nem derült ki.

(Családi Kör)

Szerbia választott, de nem döntött

A jelek szerint hosszú és idegőrlő alkudozásnak nézünk elébe

Ha valaki nyolc évvel ezelőtt azt állítja, hogy 2008-ban a népnyúzó Milošević ifjú csicskása és a martalócvezér Arkan jobbkeze lesznek Szerbia európai perspektívájának legfőbb garanciái, valószínűleg bolondnak néztük volna az illetőt. Nos, vasárnap óta kevés kétség fér hozzá, hogy Ivica Dačić és Dragan Marković Palma kezében van az ország sorsa.

A szerbiai többpártrendszer bevezetése óta eltelt időszak talán legmocskosabb kampányát követően vasárnap lezajlottak a köztársasági parlamenti, a tartományi képviselőházi és a helyi önkormányzati választások. Általános meglepetésre a Demokrata Párt köré csoportosuló, az Európai Szerbiáért blokk minden szinten, de kivált a köztársasági parlamenti választáson, fölényes győzelmet aratott. Országos szinten 400 ezer szavazattal utasította maga mögé a Szerb Radikális Pártot, pedig minden relevánsnak mondható közvélemény-kutatás, amit a választások előtti hetekben tettek közzé, azt jósolta, hogy a radikálisok legalább százezer szavazattal rávernek az Európa-barát erőkre. Igaz ugyan, hogy a választások közeledtével egyre csökkenő különbséget mutattak a kutatási eredmények a két lista között, ám valószínűleg a legnagyobb optimisták – maguk a demokraták – sem hitték, hogy néhány tízezernél vagy legfeljebb százezernél több szavazatnyi előnybe kerülhetnek a radikálisokkal szemben a végső megmérettetéskor.

EU, FIAT, GÁZ

Sokan tartottak attól, hogy az Európai Unió által április végén mégiscsak felkínált stabilizációs és társulási egyezmény aláírása kontraproduktív lesz, és a megállapodás aláírását szorgalmazó, majd pedig realizáló erők nemhogy erősödni, hanem éppen ellenkezőleg: gyengülni fognak miatta. A választás eredménye világosan mutatja, hogy a polgárok többsége nem vette be azt a maszlagot, miszerint a gazdasági előnyöket szavatoló egyezmény aláírásával valójában Kosovo függetlenségére ütött – a népnemzetiek nyelvi fenomenjével élve – „Júdás-pecsétet” a Demokrata Párt két főembere, Boris Tadić államfő és Božidar Đelić miniszterelnök-helyettes, és az egyedüli helyes megoldás e létfontosságú egyezmény mielőbbi felmondása lenne.

Nos, Koštunicáék rossz lóra tettek, amikor azt hitték, hogy eddigi koalíciós partnereik leárulózásával, leállamellenségezésével, és egyáltalán: rendkívül mocskos, negatív kampányukkal szavazatokat szerezhetnek maguknak, illetve szavazatokat vehetnek el az Európa-pártiaktól. A 61 százalék körüli részvételi arány, amely nagyjából 4,1 millió voksolót jelent, valamivel még meg is haladta a 2007 januárjában megtartott, szintén előrehozott köztársasági parlamenti választás részvételi eredményeit, tehát a negatív kampánnyal nem sikerült elriasztani az uniós közeledést pártoló, ám bizonytalankodó választópolgárokat a szavazástól.

A bizonytalanokra nyilvánvalóan hatott az is, hogy az EU-s megállapodás aláírását követő napon a Fiat gépkocsigyár komoly szerbiai beruházásokra szánta el magát. A két esemény közötti ok-okozati összefüggést lehetetlen volt nem észrevenni. Aztán pedig már a kampánycsend idején a kormány egyhangúlag elfogadta az oroszokkal kötött energetikai megállapodást. Ezzel a DP és a G17 Plusz miniszterei kiütötték Koštunicáék kezéből az egyik fő adujukat, miszerint ellene vannak mindennek, ami stratégiai jelentőséggel bír és Oroszországból érkezik.

A KOSOVO-MÍTOSZ VÉGE

Ezen a választáson bebizonyosodott az is, hogy a polgárokat nem lehet mozgósítani egy, kizárólag Kosovo megőrzésén alapuló retorikával, politikával. A Szerbiai Demokrata Párt és az Új Szerbia koalíciója éppen ezt tette, és csúnyán bele is bukott: 200 ezerrel kevesebb szavazatot szerzett, mint bő egy évvel ezelőtt, így parlamenti mandátumainak száma több mint egyharmadával csökkent (47 helyett most csak 30 képviselőjük lesz a parlamentben).

Bebizonyosodott tehát, hogy bár Kosovo kérdése nem közömbös a szerbek számára, korántsem számít a legfontosabb témának, annak ellenére sem, hogy még három hónapja sincs a függetlenség kikiáltásának, tehát friss az élmény. A szerb társadalom ezen a választáson politikai érettségéről tett tanúbizonyságot: nem az elmúlt évtizedekre oly jellemző dac kerekedett felül, hanem a politikai pragmatizmus, amely képes reálisan felmérni a helyzetet.

EGYOLDALÚ REFERENDUM

Az Európai Szerbiáért koalícióba tartozó pártoknak sikerült referendumhangulatot teremteniük, legalábbis az Európa-orientáltságú oldalon. Annak sulykolása, hogy (ismét) sorsdöntő választás előtt állunk, amelyen eldől, hogy az Európai Unió tagjai leszünk-e néhány éven belül, avagy visszatérünk a kilencvenes évek háborús, nincstelen világába, úgy tűnik, hatott. A 90-es éveket szimbolizáló radikálisok hatalmától rettegő polgárok stratégiai szempontokat mérlegelve szavaztak a legbiztosabb opcióra. A választás előtti koalíciós tömbből kihagyott Liberális Demokrata Párt épphogy csak átlépte az 5 százalékos választási küszöböt, pedig a közvélemény-kutatók ennél azért fényesebb eredménnyel kecsegtették. Ugyancsak ez lehet az egyik magyarázat a kisebbségi listák viszonylagos sikertelenségére is; bár esetükben elég volt elérni a természetes küszöböt a parlamentbe jutáshoz – vagyis e konkrét esetben mintegy 16 500 szavazattal már mandátumot szerezhettek –, a kisebbségi szavazók talán még így is kockázatosnak érezték kisebbségi listára adni voksukat.

Mégis elég egyoldalúra sikeredett ez a „referendum”, mert a „másik oldalon” nem ingott meg egyik bejutásra esélyesnek tartott lista esetében sem a léc, és a szavazatok sem tömbösödtek oly mértékben a radikálisoknál, mint a másik oldalon a demokraták körül kialakult koalíciónál. Bár az SZRP több mint két és félszer annyi szavazatot kapott, mint az SZDP, az utóbbi lemaradása mégsem egymillió szavazat fölötti, mint amennyi az LDP lemaradása az Együtt Szerbiáért mögött.

A KIRÁLYCSINÁLÓ SZERECSENMOSDATÁSA

A történelmi tapasztalatra és a választás során alkalmazott retorikára alapozva a Szerbiai Szocialista Pártot is a „múlt erőihez” kellene sorolni, ám az utóbbi hónapokban tett pragmatikus gesztusai miatt mégsem ilyen egyértelmű a képlet. Az Ivica Dačić vezette párt, a nyugdíjasok pártjával és a jagodinai polgármester pártjával szövetkezve, rendkívül jó eredményt ért el, és a parlamenti erőviszonyokat szem előtt tartva olyan helyzetbe hozta önmagát, hogy elsősorban tőle, pontosabban a megszerzett 20 mandátumától függ, milyen kormány fog alakulni.

Bár az SZSZP a szavak szintjén folyamatosan az elvszerű magatartását bizonygatja a nyilvánosság előtt, mindenki számára világos, hogy náluk is elsősorban az érdekek játsszák a főszerepet. Tehát az a fő kérdés, mi a szocialisták és koalíciós partnereik legfőbb érdeke.

Racionálisan közelítve ehhez a kérdéshez, a szocialistáknak sokkal jobban megfelelne, ha a „demokratikus” oldal mellett döntenének, és ezzel garantálnák az Európai Unióhoz való közeledés folytatását. Nyilvánvaló, hogy jótéteményük nem maradna jutalom nélkül: végre valahára nemzetközi vizekre evickélhetnének, koalíciós partnerük, a DP segítségével bekerülhetnének a Szocialista Internacionáléba, ezáltal pedig szimbolikusan is lezárhatnák azt a korszakot, amelyet a miloševići örökség terhel, és amely egyre nagyobb nyűg a számukra. Persze idehaza sem feledkeznének meg racionális döntésük honorálásáról, ami tényleges erejükhöz mérten nagyobb befolyást jelentene számukra a kormányban, és persze busásan fizető igazgatóbizottsági helyeket a megmaradt közvállalatokban.

A szocialisták, de különösen az Egységes Szerbia nevű partnerpártot vezető, a néhai Željko Ražnatović Arkan martalócvezér közeli munkatársának számító Dragan Marković Palma jól tudja, hogy külföldi befektetők ide vonzására elengedhetetlenül nagy szükség van a fenntartható fejlődés érdekében, márpedig a másik blokkhoz tartozó Koštunica és Nikolić egészen biztosan fölmondaná az EU-val kötött megállapodást, ami rendkívül negatív jelzés lenne a külföldi befektetők számára.

Közép-, de hosszú távon is ez az opció lenne kifizetődőbb Dačićéknak, ám senki sem lehet egészen biztos abban, hogy nem a pillanatnyi érdekek kerekednek-e felül táborukban. Egyes értesülések szerint a radikálisok és a szerb demokraták hajlandóak lennének akár a miniszterelnöki tisztséget is átengedni nekik, ha hajlandóak lennének velük alakítani kormányt. Az SZRP-nek, az SZDP–ÚSZ-nek és a szocialisták blokkjának együttvéve meglenne a 127 fős abszolút többségük a 250 fős parlamentben.

DRÁGÁN ADD A BŐRÖDET!

Egészen biztos, hogy a szocialisták nagyon drágán fogják adni a bőrüket, függetlenül attól, hogy végül melyik fél lesz a boldog „bőrtulajdonos”. Ha a szocialisták a népnemzeti koalíció mellett döntenek, biztosak lehetnek abban, hogy négy év múlva már nem fognak létezni, végleg bedarálja őket a radikális párt, persze négy évig is lehet élvezni a hatalmat, arról nem is beszélve, hogy a demokratákkal kötendő szövetség sem egy életbiztosítás számukra hosszú távon. Kemény tárgyalásoknak, pontosabban alkudozásnak nézünk elébe a következő hetekben, hónapokban.

A „Drágán add a bőrödet!” jelmondatot fogják alkalmazni a kisebbségi pártok is, hiszen rájuk is szükség lesz, amennyiben a DP vezette koalíció és a szocialisták alakítanának kormányt. Az Európai Szerbiáért listának 102 mandátuma van a parlamentben, a szocialisták blokkjának 20, tehát még legalább négy mandátum hiányzik a minimális parlamenti többséghez. A Sulejman Ugljanin vezette Sandžakért Listának mindössze két képviselője került be a szerbiai nemzetgyűlésbe, a Preševo-völgyi Albánok Koalíciójának pedig egy, úgyhogy itt elsősorban a vártnál gyengébben szereplő Magyar Koalíció kerülhet jó alkupozícióba. Pásztor István hétfőn úgy nyilatkozott, hogy megfelelő garanciák esetén nem fognak finnyáskodni, és hajlandóak részt venni egy európai orientáltságú kormányban, melyben a szocialisták is helyet foglalnak. A perszonális autonómiára vonatkozó magyar követelések teljesítése mellett valószínűleg komoly befolyást követelnek majd maguknak a szabadkai önkormányzat irányításában is. Az MK a választási kampánya során is bizonyította, hogy hatalmának megőrzése Szabadkán létfontosságú a számára, így elképzelhető, hogy a szabadkai polgármesteri tisztséget kéri majd cserébe a demokratáktól, annak ellenére, hogy az észak-vajdasági városban mintegy tízezer szavazattal alulmaradt a demokraták koalíciójával szemben.

„VEGYTISZTA” EURÓPA-BARÁT KORMÁNY LEHETETLEN

Akárhogy is számolgatunk, ebben a pillanatban olyan kormánya nem alakulhat Szerbiának, amelyet úgymond „vegytisztának” lehetne minősíteni, vagyis olyan kormánya, amelyben nem lesznek jelen a múlt erői, és amely teljes mellszélességgel és feltétlenül kiállna az uniós közeledés és az európai értékrend mellett. Magyarán az Európai Szerbiáért koalíció, a Liberális Demokrata Párt és a kisebbségek együttvéve mindössze 123 képviselővel rendelkeznek majd az újonnan alakuló parlamentben, ami a kormányzáshoz nem lenne elég. Még ha ilyen fölállású kisebbségi kormány alakulna is, annak a szocialisták külső támogatására lenne szüksége a fönnmaradáshoz.

A választások megismétléséről egyelőre senki sem gondolkodik. Nyilván minden párt tisztában van azzal, hogy a polgárokat mennyire kimeríti egy-egy választási kampány, és valószínűleg nem fogják merni megkockáztatni, hogy ismét szavazásra hívják az embereket, akiknek már nagyon elegük van a szűnni nem akaró kampánysorozatból.

TUDATOS SZAVAZÁS

A május 11-i választások egyik legfontosabb tanulsága, hogy a polgárok nem az automatizmus elve alapján szavaztak köztársasági, tartományi és helyhatósági szinteken. Vagyis nem az a korábbi gyakorlat érvényesült, hogy minden szavazólapon többnyire ugyanazt a listát karikázták be. Bár a demokraták koalíciója az önkormányzati és a tartományi választáson is tarolt, a kisebb pártok, illetve koalíciók helyi és tartományi szinten jobb eredményt értek el, mint a köztársaságin. A tartományi listás szavazáson például a Nenad Čanak nevével fémjelzett Együtt Vajdaságért koalíció az Európai Vajdaságért (DP–G17 Plusz) listával szemben indult – míg köztársasági szinten Čanak pártja is a DP vezette koalíció részét képezte –, mégis meg tudta szerezni a szavazatok mintegy 8 százalékát, az Együtt Vajdaságért pedig 33,5 százalékos támogatottságot kapott a köztársasági 38,7 százalékos eredményével szemben. A Magyar Koalíció is jobban szerepelt tartományi szinten, az előzetes becslések szerint mintegy 20–25 ezer szavazattal többet gyűjtött be, mint a köztársasági parlamenti választáson, és igen sok egyéni jelöltje maradt versenyben a tartományi választás második fordulójában.

Igen hálátlan dolog lenne ebben a pillanatban megjósolni a tartományi parlament új felállásában a pártok erőviszonyait, hiszen a vegyes választási rendszerből kifolyólag az első körben csak 60 képviselői mandátum sorsa dőlt el végérvényesen, további hatvané viszont csak a május 25-én megtartandó második fordulóban válik véglegessé. Figyelembe véve azonban, hogy sok községben is ún. demokratikus jelöltek állnak egymással szemben, nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy Vajdaságnak továbbra is egy, a Demokrata Párt által vezetett kormánya lesz, amelyben jelentős erőt fog képviselni a Magyar Koalíció és a Vajdasági Szociáldemokrata Liga. Esetleg a szocialisták is helyet kapnak majd ebben a hatalomban, ha köztársasági szinten sikerül egyezségre jutniuk.

A KOMPLIKÁLÓ TÉNYEZŐ: BELGRÁD

Minthogy minden mindennel összefügg, különösen akkor, amikor párhuzamosan kell egyezkedni a lokális és a globális hatalmon, egy-egy jelentősebb helyi önkormányzat sorsa kihatással lehet arra, mi fog történni a köztársaság szintjén és vice versa. Különösen pedig akkor van ez így, ha a leggazdagabb, legnépesebb, legperspektivikusabb városról, a fővárosról van szó. Belgrádban úgyszólván patthelyzet alakult ki: a 110 fős városi képviselő-testületben 45 mandátuma lesz a DP vezette koalíciónak, 40 a radikális pártnak, 12 az SZDP–ÚSZ-nek, 7 az LDP-nek és 6 az SZSZP-nek. Ez azt jelenti, hogy amennyiben köztársasági szinten a demokraták és a szocialisták kiegyeznek, Belgrádban csak akkor alakíthatnak kormányt, ha sikerül elnyerniük a liberálisok vagy Koštunicáék támogatását is. Eddig az SZDP és a DP irányította a várost, állítólag különösebb veszekedések nélkül, ám a két párt országos szinten olyannyira eltávolodott egymástól, hogy szinte elképzelhetetlen bármiféle együttműködés közöttük akár helyi szinteken is. Marad tehát az LDP mint a mérleg nyelve. Hogy Čedomir Jovanovićék hajlandóak lesznek-e feladni kategorikus álláspontjukat, miszerint elképzelhetetlen bármiféle együttműködés a radikálisokkal, a szocialistákkal és Koštunicáékkal, hamarosan ki fog derülni. Fel kell mérniük, mi jár kisebb veszteséggel számukra, ha az elveik néminemű feladásával segítenek „megőrizni” Belgrádot, avagy vállalják a bűnbak szerepét Belgrád „elvesztése” okán.

A többi nagyvárosban a helyzet többé-kevésbé világos: Újvidéken és Nagybecskereken az Európa-barát erők alakíthatnak kormányt, Kragujevacon úgyszintén, Nišben is a „demokratikusabb” blokknak van erre inkább esélye, Szabadkán pedig a Magyar Koalíció nélkül nemigen alakulhat helyi hatalom.

Hosszú és idegőrlő alkudozásnak nézünk elébe. Nincs kizárva, hogy ismét „öt perccel éjfél előtt” születik majd döntés arról, hogy Szerbia a múltba réved-e majd vagy a jövőt választja-e. A jövőt, amely sajnos nem lesz makulátlanul tiszta: lemondhatunk arról, hogy a közeljövőben megtörténik a 90-es évek örökségével való őszinte szembenézés és leszámolás, hogy elfogadtatik a kosovói realitás, hogy megtörténik az átvilágítás, és mindenki felelni fog a nép ellen elkövetett bűnei miatt, beleértve a Milošević család Moszkvában élő és viruló tagjait is.

(Családi Kör)

Eleve sikertelenségre ítéltetett…

…vállalkozásba kezdtünk, amikor eldöntöttük, hogy nem hagyjuk tönkremenni a szemközti épület földszintjén újonnan megnyílt bioboltot. Csak és kizárólag ott vásárolunk mindent, ami ott is kapható – így hangzott az egyszerű koncepciónk. Azért döntöttünk így, mert lehengerlő volt az eladó-tulajdonos személyisége. Állandóan mosolygott, és beszélt, beszélt, be nem állt a szája. Ha szóját vettünk nála, ő azonnal recepttel is szolgált, ha a bodzalé iránt érdeklődtünk, ő nem győzte dicsérni annak különleges ízét, de nem titkolta, hogy bizony a férfiak potenciájára nincs túl jó hatással, ha pedig egyszerűen csak a citromért nyúltunk, ő e gyümölcs különlegesen jó facsarhatóságát emelte ki. Szóval bájos eladó volt.

A szociális alapokon nyugvó vállalkozásunknál azonban a kapitalizmus törvényszerűségei erősebbeknek bizonyultak, így kedvenc boltunk három hónapig tartó élete a napokban véget is ért. Szomorúan vettük tudomásul, de különösebb meglepetés nem ért bennünket, sajnos. Mióta ezen a környéken lakunk, és ennek alig van egy éve, sorra nyílnak meg és zárnak be a kiskereskedések. A bioboltunk helyén ideköltözésünkkor vegyeskereskedés működött, majd három-négy hónap múlva bezárt, ám szinte azonnal berendezkedett a helyén egy italdiszkont. Az is húzta vagy négy hónapig, majd kinyitott a biobolt. Úgy tippelem, hogy a következő próbálkozó pék lesz. De nem maradunk sokáig biobolt nélkül sem, mert az egy kissé távolabb eső vegyeskereskedés épp a napokban zárt be, helyében italdiszkontot nyitottak, úgyhogy három-négy hónap múlva ott minden valószínűség szerint biobolt lesz. És így tovább, körbe-körbe.

(Magyar Szó)

Nike-forradalom

Aki végighallgatta csütörtökön Vojislav Koštunica és Tomislav Nikolić uszító beszédeit a Kosovo megmentésére összecsődített nagygyűlésen, azt bizonyára nem lepte meg a békésként meghirdetett tüntetést követő randalírozás a főváros utcáin. Aki végighallgatta ezeket a beszédeket, és hallotta Velimir Ilić és Slobodan Samardžić miniszterek korábbi kijelentéseit, amelyekben legitimnek nyilvánították az utcai huliganizmust, annak nem lehetett kétsége afelől, hogy a csütörtöki tüntetés sem múlhat el szervezett rendbontás nélkül. Mondhatni zavartalanul elkövetett, jól irányított rendbontás nélkül.

A televíziós felvételeken mindenki láthatta, hogy az amerikai nagykövetség felgyújtásakor egyetlen rendőr sem volt a helyszínen. A csőcselék szabadon fosztogathatott városszerte: fiatal és kevésbé fiatal hölgyek és urak degeszre tömött bevásárlószatyrokkal távoztak a Kosovo nevében szétvert üzletekből. Voltak olyanok is, akiknek még arra is jutott idejük, hogy hajba kapjanak egy-egy parfümön, vagy hogy fölpróbálják az áhított Nike tornacipőt, nehogy véletlenül elszúrják a cipőméretet.

A szánalmas fosztogatást megörökítő amatőr videofelvételek fölkerültek a világhálóra, hogy az egész világ láthassa, micsoda morális potenciál rejtezik ebben a kosovói jussát követelő országban, amely ugyebár egyetlen földi és égi törvényt sem szegett meg soha, hogy a miniszterelnök hazug szavait parafrazeáljam.

Az országban uralkodó helyzetért elsősorban Koštunica és öngyilkos politikája a felelős, mely azzal fenyeget, hogy Szerbia ismét a totális izoláció állapotába kerül. De politikai és morális felelősség terheli azokat is, akik némán asszisztálnak ehhez az eleve vesztésre ítélt ámokfutáshoz, vagyis Boris Tadić államfőt és pártját, a Demokrata Pártot.

Ebben a pillanatban nincsen egyetlen jó megoldás sem. De a legkevésbé rossz, illetve a legegészségesebb megoldás mégis az volna, ha a DP és a G17 Plusz azonnal kenyértörésre vinné a dolgot, és – Kosovo ide vagy oda – haladéktalanul napirendre tűzné az ország európai integrációjának kérdését. Nem lehet a végtelenségig romlott kompromisszumokkal és halogatással palástolni a problémákat, a kormánypártok között egyre mélyülő ellentéteket.

Február 3-án a többség Európára és az izoláció ellen voksolt. Ezt a február 3-ai döntést mielőbb hitelesíteni kell előrehozott parlamenti választásokon is, ahol végre két világos politikai opció ütközne meg egymással. A demokratáknak és a G17-nek egyértelműen, tettekkel is állást kell foglalniuk, hogy melyik táborhoz tartoznak. A többiek hovatartozása rég ismeretes. Ha ez nem következik be, Koštunica Nike-forradalma – Milošević joghurtforradalmához hasonlóan – a legsötétebb jövőképet vetíti elénk.

(Magyar Szó)