Címkék: A mizantróp

A kicsinyes dacoló tragikomédiája

Az Újvidéki Színház A mizantróp című előadásáról

November 14-én mutatták be az Újvidéki Színházban a 17. században élt nagy francia drámaíró, Molière A mizantróp című tragikomédiáját. A dráma címszereplője, az „embergyűlölő” Alceste valójában nem is az embert gyűlöli, hanem magát a világot, a társadalmat, amelyben élnie adatott. Képtelen a megalkuvásra a mindent behálózó képmutatással, hazugsággal, korrupcióval, és bár tudja, hogy kompromisszummentes magatartásával, őszinte szókimondásával elsősorban önmagának árt, ő mégis vívja elkeseredett szélmalomharcát a velejéig romlott környezetével, de önnön gyarlóságával is, hiszen olyan asszonyba szerelmes, aki a méltán ostorozott világ díszpéldánya. Miután belátja, hogy egy mocskos világban nem maradhat tiszta az ember, feladja a harcot, és kivonul a társadalomból.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ilyen témájú drámával kiálljon egy társulat a közönség, különösen pedig a nyilvános véleményezést vállaló kritikusok elé, hiszen a téma direkt provokálja az előadásról beszélőt/írót, hogy most aztán ne nagyon dicsérjen, mert könnyen őszintétlennek, képmutatónak titulálhatják, ha lelkendezésbe kezd. Tehát nem könnyű a kritikus helyzete, ha dicsérni akar, de bizony akkor sem, ha bírálni szeretne, mert ebben az esetben meg azzal vádolhatják, hogy csak azért fogalmaz kritikusan, nehogy képmutatónak tűnjön. Mindegy hát, kiterítenek úgyis, jöjjön az őszinteség – de tényleg!

Kétség nem férhet hozzá, óriási munka van az előadásban, alaposan meg kellett tervezni a színpadi jeleneteket, hiszen a szerző meglehetősen fukarul bánt az utasítások leírásával, de a rendezőnek, a romániai Anca Bradunak ezúttal nem sikerült lebilincselő és a nézőben mély nyomot hagyó előadást színpadra állítania. A párbeszédek vontatottak, a jellemek túlfeszítettek, a színpadkép pedig igazán kevés fogódzóval szolgál a homályban hagyott részek felfejtéséhez.

Az előadás helyszíne a sivatag, ahová a főhős kivonult, miután belátta, hogy a világ romlottságán nem tud változtatni. Ebben a homok (pontosabban a homokot imitáló gríz) fútta környezetben pillantjuk meg az előadás kezdetén Alceste-et (Balázs Áron hiteles megformálásában), aki jobb híján önmagával, vagyis a Varga Tamás alakította alteregójával vitatkozik azon, hogy momentán kinek van igaza. Felütésnek még jó is volna ez a jelenet, hiszen mindjárt a kezdet kezdetén kontextusba helyezi a főhőst, és azt sugallja, hogy inkább egy zsémbes, bugris, kicsinyes, csakazértis dacoló, szánalmas figurának tekintsük őt, mintsem egy feddhetetlen, nemes, hősies léleknek. (E jelenet az előadás végén visszaköszön, mintegy keretbe foglalva a színpadi játékot.) Sajnos, azonban a rendező nem tudta megtalálni az előadásban azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek a taglalt jelenetsort a darab szerves részévé tehették volna. A teljes jeleneteket némán és többnyire szenvtelenül végigasszisztáló Varga Tamás figurája nemcsak értelmetlen, hanem zavaró is. Az előadásból nem derül ki – magam is csak a múlt héten megtartott, a bemutatót beharangozó sajtótájékoztatón elhangzottakból tudom -, hogy a megjelenített történet valójában a főhős visszaemlékezése. Ennek tudatában a színpadon fel-felbukkanó Alceste-alteregó felfogható úgy, mint az emlékező hős, aki jelenlétével arra figyelmeztet bennünket, hogy mi most éppen az ő agyának kivetülését láthatjuk. Más kérdés, hogy erre mi szükség van egyáltalán. Sőt, az emlékezés az egyén szubjektív szűrőjén átszűrt mese, mely az emlékező szükségszerűen egyoldalú meglátásait tükrözi. Mármost a Molière-darab a maga valójában – és szerencsére Bradu színpadra állított változatában sem – nem egy külső és belső konfliktusoktól mentes történet, következésképpen nem lehet valakinek – különösen nem egy zsémbes, bugris, önmagától való elvonatkoztatásra képtelen figurának – a visszaemlékezése. Ezért úgy gondolom, hogy a kerettörténet betoldása és az Alceste-hasonmás szerepeltetése elhibázott volt.

Nem voltam kibékülve a szereplők túlságosan is széles gesztusaival sem. Föltételezem, hogy ezzel az lehetett a célja a rendezőnek, hogy minél inkább kifejezésre juttassa a képmutatást, a megcsináltságot, a beképzeltséget, és feloldja a hosszú párbeszédek monotonitását. Az eredmény azonban az lett, hogy a figurák önmaguk paródiáivá váltak, ami korántsem kellett volna, hogy cél legyen. Már nem azon nevettünk – amikor egyáltalán nevettünk -, hogy egyik-másik figura hogyan vált jellemének vagy az adott helyzetnek az áldozatává, nevetség tárgyává, hanem azon, hogy miféle viccességet igyekezett produkálni, hogyan esett-kelt a színpadon. Röviden tehát: a szöveg kínálta cizelláltabb komikumot gyakran elfedte a harsány vásári komédia. Aztán az efféle „komédiázás” egyeseknek nem fekszik, vagy a rendezőtől nem kaptak megfelelő utasítást hozzá, mások viszont kitűnőek ebben a műfajban. Kifejezetten tetszett a László Sándor alakította Oronte, aki önnön zsenialitásába és költői nagyságába már-már belefullad, viszont például a Pongó Gábor alakította Du Bois, úgy érzem, túl volt játszva: Du Bois eleve egy idegesítő alak, felesleges volt erre még rátenni pár lapáttal. Megemlíteném még az inast játszó Molnár Róbertet, aki jó volt az aggodalmaskodó buzgómócsing szerepében. Nagyszerű leleménynek tartom, hogy az inas felbukkanását minden esetben egyazon zenei betét jelzi, ami segíti a jellemábrázolást és a nézők ráhangolódását. Viszont az eredeti szövegből hiányzó figurák, mint amilyen a zenekart játszó csapat szerepeltetése, inkább csak egy suta intermezzo maradt.

A rendezőnő azt nyilatkozta, hogy egy olyan előadást szeretett volna létrehozni, amelyben a klasszikus és a modern stílust ötvözik. A szöveget illetően erre kitűnő megoldás kínálkozott, hiszen a 20. század második felében élt és alkotott Petri György zseniális fordítását használhatta, amely többek között a rímelésében is hű maradt az eredeti francia műhöz, viszont nyelvezetében nem kísérelt meg visszanyúlni a 17. századi magyar nyelvhez, hanem az élő szókincsből táplálkozott. A díszlettel sem volt különösebb gondja, hiszen a mindent beborító örök grízen és egy kifeszített vásznon kívül nem emlékszem másra. A kellékeket is meg lehetne számolni a két kezünkön. Viszont a jelmezek! Nos, a jelmezek terén aztán teljes az eklektika. Van itt minden, a rizsporos parókáktól kezdve a fodrokig, az egyszerű szabású, aranyszínű estélyitől a kapucnis pólóig. Ízlés dolga, de nekem ez a ruhakavalkád nem jött be: inkább a figyelmemet vonta el az előadásról, mintsem hozzáadott volna valamit az örökérvényűség élményéhez.

Mindent egybevetve, a hibái ellenére is egy élvezhető előadás A mizantróp, amely bizonyára nem lesz a most kezdődött színházi évad legjobb produkciója, de mindenképpen egy fontos előadás. Legközelebb november 27-én, csütörtökön láthatja a nagyérdemű.

(Családi Kör)