Címkék: autonómia

Szűk alkotmányos mozgástérben

A közvitára bocsátott vajdasági statútumtervezet jelképes előrelépést jelent, ám a lényegi autonómia továbbra is csak álom marad

Amilyen az alkotmány, olyan a statútum is. Röviden így lehetne elintézni a vajdasági hatalmi koalíció pártjai által elfogadott és közvitára bocsátott vajdasági statútumtervezetet. A dokumentum egyértelműen a Vajdasági Képviselőházban abszolút többséget alkotó Európai Vajdaságért koalíció szája íze szerint készült, a kisebb koalíciós partnerek pedig nem igazán tehettek egyebet, mint hogy – szem előtt tartva a köztársasági alkotmány szabta kereteket, az országban uralkodó politikai erőviszonyokat és pillanatnyi érdekeiket – statisztáljanak az egészhez.

Az új statútumtervezet elsősorban szimbolikus értelemben, megfogalmazásaiban jelent előrelépést a még érvényben levő miloševići statútumhoz képest, ám a lényegét tekintve nem hoz sok újat, inkább csak a meglevő állapotokat rögzíti, a hatásköröket meg a vagyont illetően pedig – az alkotmánnyal összhangban – kénytelen mindent a még meg sem született törvény(ek)re bízni.

KORMÁNY, MINISZTÉRIUMOK, NEMZETI KÖZÖSSÉGEK

zaszlo-vajdasagsvgA legjelentősebb változás, mint már említettem, terminológiai jellegű. Míg az érvényben levő vajdasági statútum „végrehajtó tanácsnak” nevezi a tartomány végrehajtó szervét, az új tervezet már „kormányt” említ, a „titkárságok” helyett pedig „minisztériumokat”. A kommunista érából visszamaradt nyelvi csökevények felváltása széles körben elterjedt kifejezésekkel magától értetődő dolog kellene hogy legyen, ám a jobboldali ellenzéket már ez is irritálja, és a szeparatizmus jelét látja ebben is.

A „nemzeti közösségek” megfogalmazással kapcsolatban egyelőre nem hallottam negatív véleményt, bár nyilvánvaló, hogy ez sincs ínyére sokaknak. Ezzel a kifejezéssel az alapszabály-tervezet megfogalmazói azt kívánták érzékeltetni, hogy Vajdaságnak nincsenek első- és másodrendű polgárai (vagyis ún. többségiek és kisebbségiek), hanem minden itt élő etnikum egyenrangú. A megszövegezők tehát egyáltalán nem használják a tervezetben a „többségi nemzet” és a „nemzeti kisebbség” kifejezéseket, így azokon a helyeken, ahol ez a felosztás a kollektív jogok részletezése okán mégis elkerülhetetlen volt, egy politikailag korrekt, de meglehetősen nyakatekert körülírást voltak kénytelenek használni, mely így szól: „a Vajdaság AT összlakosságában kisebbséget alkotó nemzeti közösségek”. Píszínek píszí, de százszor leírni vagy kimondani még hivatalos szövegben is meglehetősen furcsán hat. Persze elismerem, még ez is jobb, mint visszatérni a köznyelvből szerencsésen kikopott „nemzetiség” kifejezés használatához.

A formális megoldásoknál és megfogalmazásoknál tartva mindenképpen meg kell említeni azt, hogy a közvitára bocsátott statútumtervezet a következő mondattal kezdődik: „Vajdaság az itt élő polgárok autonóm tartománya, a Szerb Köztársaság kötelékében, amely területének sajátos nemzeti, történelmi, kulturális és egyéb sajátosságai alapján jött létre, mint többnemzetiségű, multikulturális és többvallású demokratikus európai régió, amely bekapcsolódott az európai régiók rendszerébe.” (kiemelések tőlem – P. Cs.)

Emlékeztetőül: a 2006-ban elfogadott szerbiai alkotmány első szakasza úgy definiálta az államot, mint „a szerb nép és minden itt élő polgár államát”, vagyis már a kezdet kezdetén első- és másodrendű polgárokra osztotta a lakosokat. Ezzel szemben a tartomány jövőbeli statútuma polgári szemléletet tükrözhet, és a sokszínűséget hangsúlyozhatja majd. Az pedig valóban kiváló ötlet volt, hogy már az első szakaszban mint európai régiót definiálják Vajdaságot, ezzel egyúttal kijelölve önálló nemzetközi státusát is.

A köztársasági alkotmány mostohán bánt az országban élő egyéb nemzeti közösségekkel akkor is, amikor kimondta: „A Szerb Köztársaságban a szerb nyelv és a cirill betűs írásmód van hivatalos használatban. Egyéb nyelvek és írások hivatalos használatát, az Alkotmánnyal összhangban, törvény szabályozza.” A statútumtervezet ebben a kérdésben is továbbment és így fogalmaz: „Vajdaság AT szerveinek és szervezeteinek munkájában a szerb nyelv és a cirill betűs írásmód, a magyar, a szlovák, a horvát, a román és a ruszin nyelv és írás van hivatalos használatban. A szerb nyelv latin betűs írásmódjának használata tartományi képviselőházi határozattal lesz szabályozva.”

Nos, az idézett rész kritikusai nem is az egyéb nyelvek hivatalos használatába kötöttek bele – hiszen ezek a nyelvek és a hozzájuk köthető írásmódok eddig is hivatalos használatban voltak a tartományi adminisztrációban -, hanem abba, hogy esetleg a szerb latin betűs írás használata is jogerőre léphet Vajdaságban.

Hát ez valóban szörnyű lenne!

A VAGYON ISMERETLEN, A HATÁSKÖRÖK BIZONYTALANOK

zgrada_izvrsnog_veca_vojvodine_banovina1
A vajdasági kormány épülete

Az 1990-ben meghozott miloševići alkotmány lehetővé tette a teljes központosítást szinte minden téren, így a vagyon terén is. Az 1995-ben elfogadott, a köztársaság vagyonáról szóló törvénnyel tetőződött be a centralizáció folyamata. Ezzel a törvénnyel ugyanis mind a helyi önkormányzatokat, mind pedig a tartományokat megfosztották addigi vagyonuktól, és mindent állami tulajdonná minősítettek át, vagyis lényegében a központi hatalom kénye-kedve szerint ga(rá)zdálkodhatott mindazzal, amit a tartományok, illetve a helyi önkormányzatok saját pénzükből teremtettek meg évek hosszú során át.

Az új alkotmány sem hozott igazi áttörést a vagyon decentralizálásával kapcsolatban, mert nem rögzítette a visszaszármaztatandó vagyon mértékét, hanem egy később meghozandó törvényre bízta a kérdés rendezését. „Természetesen” e törvénynek egyelőre se híre, se hamva.

Mindezek miatt a vajdasági statútumtervezet megszövegezői sem tehettek többet, mint hogy általánosan és szűkszavúan fogalmazzanak tartományunk (jövőbeni) vagyonával kapcsolatban: „Vajdaság AT köztulajdonában vannak a törvényben és statútumban megállapított ingó és ingatlan dolgok, mindenekelőtt azok a köztulajdonban levő dolgok, amelyeket jelen statútum meghozatalának pillanatában törvény alapján Vajdaság AT szervei és az általa alapított közszolgálatok használnak.” (kiemelés tőlem – P. Cs.)

Sajnos könnyen megtörténhet, hogy a „mindenekelőtt” kifejezéssel illetett vagyontárgyakon kívül a még meg sem született törvény semmi mást nem fog visszautalni Vajdaság tulajdonába. Ez pedig azt jelentené, hogy Vajdaság búcsút inthet a regionális utak, a helyi érdekű vasutak, a csatornahálózat, az erdők, valamint a jól jövedelmező, még állami tulajdonban levő cégek (pl. a Szerbiai Kőolajipari Vállalat részét képező Naftagas) feletti önrendelkezésnek.

A hatáskörök és a forrásbevételek tekintetében sem rögzít semmi újat, illetve semmi konkrétat a statútumtervezet. Tegyük hozzá: nem is rögzíthetne, hiszen az alkotmány ezekben a kérdésekben is törvényi rendelkezést irányoz elő. Összesen 26 olyan terület van még, amelyen törvényileg kellene szabályozni Vajdaság pontos hatásköreit.

KIRAKATINTÉZMÉNY

A statútumtervezet egyik legkidolgozatlanabb, legtöbb kérdőjelet felvető és legvitathatóbb része a 40. szakasz, amely az ún. Nemzeti Közösségek Tanácsát írja le. A tervezet egyéb részeinek kritizálásakor ugyanis szinte mindannyiszor hozzá kellett tennünk, hogy alapvetően a köztársasági alkotmány a hibás, mert az szabta meg a statútum kereteit. Ám a Nemzeti Közösségek Tanácsa – ez a se felsőház, se bizottság – egy olyan torz valami, aminek életre hívásában nem az – egyébként sok mindenért kárhoztatható – alkotmány a ludas.

Négy évvel ezelőtt, amikor a tartományi parlament elfogadta Vajdaság alaptörvény-tervezetét, a kétházas parlament mint egyfajta alternatíva belekerült ebbe a dokumentumba is. Akkor a Demokrata Párt – koalíciós partnereivel ellentétben – az egykamarás rendszer mellett szállt síkra, így kompromisszumos megoldásként csak mint egy lehetőség kerülhetett a kétkamarás modell az előtervezetbe. 2006-ban fordult a kocka: maga a demokrata párti Bojan Pajtić kezdett a kétkamarás parlamenti modellről beszélni, melyben a felsőházat, vagyis a „népek tanácsát” elképzelései szerint a kisebbségi nemzeti tanácsok képviselői alkotnák, a szerb többség viszont ebben nem képviseltetné magát.

Ez az elképzelés, amely élvezte a Vajdasági Magyar Szövetség támogatását is, logikusnak tűnt, hiszen a „népek tanácsának” hatáskörébe a kisebbségi kollektív jogokat érintő kérdések kerültek volna.

2008-ban ehelyett mit kap(t)unk? Egy 30 fős testületet, amelynek felét „a magukat a Vajdaság AT összlakosságában többséget alkotó nemzeti közösséghez tartozónak valló képviselők” teszik ki, a másikat meg a kisebbségi képviselők. Vagyis a 120 fős Tartományi Képviselőházba („alsóházba”) bekerült honatyákat fogják nemzetiségi alapon szétválasztani szerbekre és nem szerbekre, majd – közelebbről be nem határolt módszerrel – párthovatartozásuktól függetlenül fognak kiválasztani közülük 15-15 főt.

És hogy mivel foglalkozik majd ez a testület? Íme: „A Képviselőház hatáskörébe tartozó olyan kérdések megvitatásánál, amelyek közvetett vagy közvetlen kapcsolatban vannak a Vajdaság AT összlakosságában számbeli kisebbséget alkotó nemzeti közösségek jogérvényesítésével, különösen a kultúra, az oktatás, a tömegtájékoztatás és a hivatalos nyelv- és íráshasználat területén, kötelezően ki kell kérni a Nemzeti Közösségek Tanácsának véleményét.”

Tehát lesz egy testület, amivel el lehet majd dicsekedni a kisebbségi jogok érvényesítésére érzékeny EU-ban meg az Európa Tanácsban, vagyis kirakatintézménynek jó lesz. Feltéve, ha sikerül eltitkolni, hogy ennek az ominózus tanácsnak semmiféle döntéshozatali jogköre, ne adj isten vétójoga nem lesz, hogy a nemzeti hovatartozás alapján összeálló testületnek semmiféle legitimitása nem lesz, hiszen a tagjait politikai és nem nemzeti hovatartozásuk alapján választották meg egy másik testület – a képviselőház – tagjaivá, továbbá hogy kiskorúsítják a kisebbségeket, mert a többség gyámkodásával tartják csak őket képesnek a kizárólag őket érintő kérdések megvitatására.

Hogy miként sikerült a 2006-ban még egységesnek és elfogadhatónak tűnő elképzelést ennyire vakvágányra terelni, egyáltalán nem világos.

MAKÓ JERUZSÁLEMTŐL

Mindent egybevetve megállapíthatjuk, hogy az új vajdasági statútumtervezet olyan messze van a lényegi autonómia szavatolásától, mint Makó Jeruzsálemtől. Szó sincs arról, hogy konkrétan szavatolná a tartomány önrendelkezését, hiszen még a hatáskörök és a vagyon tekintetében sem szolgál konkrétumokkal, az igazságszolgáltatás és a törvényalkotás ügye pedig továbbra is központosított marad. Ismétlem: az alkotmány szabta keretek miatt nem is lehetne ez másképp. Ám a kisebbségi jogok érvényesítése tekintetében lehettek volna sokkal nagyvonalúbbak is a szövegírók. Hogy ez miért nem állt senkinek sem az érdekében, egyelőre nem derült ki.

(Családi Kör)

Ezt a kört önállóan kell lefutnunk

Ha csatlakozunk a demokraták körül kialakult tömbhöz, a vajdasági politikum elveszíti saját identitását – véli Pásztor István, a VMSZ elnöke

Pásztor Istvánt 2007. május 5-én, azaz közel egy évvel ezelőtt választották meg a Vajdasági Magyar Szövetség elnökévé. Az ő elnöksége alatt sikerült az, ami a szerbiai többpártrendszer bő másfél évtizedes története során egyszer sem: jelesül, hogy a jelentősebb vajdasági magyar pártok összefogtak, és május 11-én közös listán indulnak a köztársasági, a tartományi és a helyhatósági választásokon is. A Magyar Koalíció (MK) legerősebb pártjának vezetőjével – aki a januári köztársaságielnök-választáson a vártnál is jobban szerepelt – a magyar területi és perszonális autonómiáról, valamint a választásokról, a választások utáni koalíciós együttműködés lehetőségeiről beszélgettünk.

AUTONÓMIA – APRÓ LÉPÉSEKBEN

– Az MK nemrég nyilvánosságra hozott, 6 részből álló együttes autonómiakoncepciójának legvitatottabb része a magyar területi autonómiára vonatkozik. Ebben a pillanatban úgy tűnik, sem belföldön, sem magyarországi kormánykörökben, de nemzetközi színtéren sincsenek támogatói ennek az autonómiaformának. Hogyan képzelik mégis megvalósítani mérvadó partnerek nélkül?

– Ezzel kapcsolatban azt tartottam a legfontosabbnak, hogy csökkentsük a vajdasági magyar politikumon belüli potenciális konfliktusforrások számát, márpedig az elmúlt több mint egy évtizedben mindig az autonómia körüli licitálás volt az egyik konfliktusforrásunk. Ezért akartam, hogy asztalhoz üljünk, és megbeszéljük, ki milyen autonómiaformát tart fontosnak, és ennek alapján igyekezzünk egy közös koncepciót létrehozni. Ez végül sikerült is. A dokumentum kiváltotta reakciók senkit nem leptek meg, engem sem, de olyan nagyon nem is érdekelnek. A dokumentumban megfogalmazottak megvalósítása és a megvalósításhoz szükséges partnerek keresése pedig egy folyamat, mely apró lépésekből áll össze. Mindig az adott témához, egy-egy lépéshez kell partnereket találni, és ebben a dokumentumban számos olyan elem létezik, melyekhez már ma tudunk partnereket találni, méghozzá elsősorban Szerbiában kell őket keresnünk.

– A Demokrata Párt az elnökválasztás második köre után írásban vállalta, hogy partner lesz az MK 12 pontba foglalt elnökjelölti programjának megvalósításában. A DP egyedül a magyar területi autonómia kérdését vetette el. Nem tart-e attól, hogy veszélybe kerül ez a megállapodás, mert Önök tovább „erőltetik” a területi autonómia ügyét?

– Nem tartok ettől, különösen akkor nem, ha a vajdasági magyar politikum jelenlegi súlyát, befolyását sikerül megőrizni vagy esetleg még növelni is. A politikában a mindent vagy semmit elve nem működik. A DP-nek, de egész Szerbiának is az az érdeke, hogy előrelépés történjen a kisebbségi kérdések rendezésének tekintetében, és csökkenjenek a belpolitikai feszültségek.

– Az új autonómiakoncepció legalaposabban kidolgozott része a perszonális autonómiára, illetve ennek legfőbb szervére, a Magyar Nemzeti Tanácsra vonatkozik. Az MNT megválasztását tárgyaló bekezdés kizárólag a közvetlen, névjegyzék alapján történő választást irányozza elő. Eszerint a VMSZ lemondott arról az alternatíváról, hogy a nemzeti tanácsokról szóló készülő törvényben helyet kapjon a közvetett, elektorok útján történő választás is?

– A törvénynek minden nemzeti közösség számára alkalmazhatónak kell lennie. Meggyőződésünk szerint a magyar nemzeti közösség képes arra, hogy közvetlen úton válassza meg nemzeti tanácsának tagjait, ám vannak Szerbiában más, jóval kisebb nemzeti közösségek is, amelyek belátható időn belül erre nem lesznek képesek. Ezért kell a törvényben alternatívát felkínálni: az a közösség, amely képes közvetlenül megválasztani a nemzeti tanácsát, az tegye ezt, amelyik viszont nem képes, illetve ameddig nem képes erre, kapjon lehetőséget elektorok útján lebonyolítani a választást. Mi azt szeretnénk, ha a Magyar Nemzeti Tanács tagjait a magyar választói névjegyzék alapján, közvetlen úton választanák meg.

– Ilyen névjegyzék viszont egyelőre nem létezik. El tudná-e fogadni, hogy a magyar közösség esetében is elektorok útján bonyolítsák le a választást, amíg ez a névjegyzék nem áll össze? Vagy a névjegyzék összeállításáig inkább ne is alakuljon meg az MNT?!

– Ragaszkodni kell ahhoz, hogy ez a névjegyzék mielőbb összeálljon. Persze az sem egy normális állapot, hogy idestova másfél éve lejárt az MNT mandátuma, de mivel ezt a társadalmi feszültséget csakis az új törvénnyel lehet föloldani, mi azt szeretnénk, ha e törvény olyan megoldást kínálna, amely a mi számunkra hosszú távon is megfelelő, ez pedig a közvetlen úton történő választás.

– És „rövid távon”? Egy éve azt nyilatkozta, „reálisnak az tűnik, hogy a következő MNT megválasztása még az elektori rendszerben történik meg”.

– Igen, elképzelhetőnek tartok egy ilyen átmeneti megoldást is, de mi azért szállunk síkra, hogy teremtődjenek meg gyorsan a közvetlen választás lehetőségei. Ha úgy adódna, hogy a közvetett választás az egyedüli realitás, és aközött kell választani, hogy legyen-e vagy ne legyen MNT, akkor én úgy gondolom, még mindig jobb, ha megalakul. Hangsúlyozom azonban, hogy ez csak egy föltételezett helyzetre vonatkozó álláspont.

HA BEKOPOGTATTAM VOLNA BORIS TADIĆHOZ…

– A három vajdasági magyar párt külön listán, koalícióban indul a május 11-i választások minden szintjén. Miért nem csatlakozott a Magyar Koalíció a DP körül kialakult választási tömbhöz?

– Azért, mert ha ezt megtette volna, a vajdasági magyar politikum elveszítette volna saját identitását, mert egy általános frakcióból lett volna kénytelen képviselni a közösség érdekeit. Azoknak a közösségeknek a politikai képviselői, akik csatlakoztak a DP-hez, frakciófegyelemből igen gyakran a saját közösségi érdekeik ellenében szavaztak. Mi vállaltuk azt a rizikót, hogy saját erőnkre támaszkodva megmérettessünk. Biztos vagyok abban, hogy ha bekopogtattam volna Boris Tadićhoz, és azt mondtam volna neki, hogy nekünk nyolc parlamenti hely kell, megkaptuk volna ezt a nyolc parlamenti helyet. Így viszont lehet, hogy csak négyet, ötöt vagy hatot szerzünk meg, de mindenképpen kevesebbet, mint nyolcat. Mégis szerintem ez mind rövid, mind pedig hosszú távon egy jobb megoldás, éppen azért, mert politikai szabadságot ad nekünk. Így nem leszünk elvszerűtlen kompromisszumok megkötésére utalva, ami borzalmasan káros lett volna a közösség szempontjából.

– Egy évvel ezelőtt viszont, amikor megválasztották Tomislav Nikolićot házelnöknek, és úgy tűnt, ismét választások elé nézünk, éppen ön kezdeményezte, hogy jöjjön létre egy egységes Európa-barát választási blokk a kialakulóban levő radikális–népnemzeti blokkal szemben.

– Az sok tekintetben más helyzet volt. Akkor úgy tűnt, hogy nem lesz kormánya az országnak, és ismét választások lesznek, a Magyar Koalíció pedig még nem létezett, és messze nem tűnt realitásnak sem. Akkor még messze nem voltunk abban a helyzetben, mint ma, amikor már mögöttünk van egy elnökválasztás, amelyen 93 ezer szavazatot kaptunk. A politikában egyébként is nehéz operatív kérdéseket egy év távlatából megítélni.

– A DP-ből nem kopogtattak az MK ajtaján, hogy csatlakozzanak hozzájuk?

– Nem.

– A VMSZ-t sem próbálták meggyőzni, hogy hagyja el a Magyar Koalíciót, és egymagában csatlakozzon a DP koalíciójához?

– Nem. Még ilyen jellegű sugallat sem érkezett.

– A mostani kampányuk során, ellentétben az elnökválasztási kampánnyal, nem fektettek túl nagy hangsúlyt más nemzeti közösségek támogatásának „becserkészésére”. Miért?

– Az elnökválasztás során azt tapasztaltuk, hogy bár az egyes közösségek politikai vezetői támogatásukról biztosítottak, szavazáskor az adott közösségek részéről ez a támogatás elmaradt. Úgy gondoltuk, hogy a Magyar Koalíciónak ezúttal önállóan kell megfutnia a kört. A választási programot is úgy akartuk megfogalmazni, hogy ne kelljen terhes vagy elfogadhatatlan kompromisszumokat kötnünk.

– Hogyan oszlanak meg a mandátumok az MK-n belül a három párt között? Milyen képletet alkalmaznak?

– A mostani erőviszonyaink képezik a kiindulópontot, de felvázoltuk azt is, hogy miként osztjuk el a megszerzett mandátumokat, ha jobban, és miként, ha rosszabbul szerepelünk az előző választásokhoz képest. Köztársasági szinten a VMSZ a tavaly januári választáson majdnem 4 mandátumot szerzett, míg a VMDK és a VMDP alkotta Magyar Összefogás Koalíció majdnem bejuttatott egy képviselőt a parlamentbe. Ha 4 vagy ennél kevesebb mandátumot szerzünk, akkor az mind a VMSZ-é, ha 5 lesz, abból egy a VMDK-é vagy a VMDP-é, 6 képviselői hely megszerzése esetén mindhárom pártnak lesznek képviselői a parlamentben, amennyiben megszerezzük a 7. mandátumot is, akkor azt a VMSZ fogja betölteni. Úgy gondolom, hogy ennél több képviselői helyre reálisan nézve nem számíthatunk. Tartományi szinten kissé bonyolultabb a helyzet, mert létezik listás és többségi rendszerre épülő szavazás is. A Tartományi Képviselőházban jelen pillanatban csak a VMSZ-nek vannak listás helyei, ezért úgy állapodtunk meg, hogy akárhány mandátumot szerzünk, egy-egy mandátum megilleti a VMDP-t és a VMDK-t, a többi helyet pedig a VMSZ tölti be. A többségi rendszerben, az egyéni jelöltek vonatkozásában minden körzetben a VMSZ javasolta személy indul, kivéve Zentát, ahol dr. Farkas Emil képviseli az MK-t a VMDP színeiben. A helyhatósági választások tekintetében a 2004-ben megszerzett mandátumokból indultunk ki, minden egyes önkormányzatra külön megállapodást alkalmazunk.

– A jelenlegi VMSZ-es képviselőknek biztos helyük van-e a köztársasági parlamentben?

– Nem született ezzel kapcsolatban semmiféle döntés, bár személyes véleményem szerint jó munkát végeztek, és jó esélyük van arra, hogy ismét képviselők legyenek.

„Szabadka megőrzéséért még az ördöggel is összeállunk”

– Léteznek-e olyan pártok, amelyekkel elképzelhetetlennek tartják az együttműködést a választások után?

– Nincsenek.

– Tehát a radikálisokkal is hajlandóak együttműködni?

– Igen, bár attól függ, mit értünk együttműködés alatt. Annak nem látom lehetőségét, még elméleti szinten sem, hogy országos vagy tartományi szinten parlamenti többséget vagy kormányt alkossunk a radikálisokkal. Egyetlenegy kérdés van, amely számomra ezt meggondolandóvá teszi, az pedig az, hogy mi fog Szabadkán történni. A Magyar Koalíciónak Szabadkán meg kell őriznie vezető szerepét. Ha ezt a fekete ördög segítségével tudjuk csak elérni, akkor az ő segítségével fogjuk elérni. Nem készülök erre, de nem tudom elfogadni, hogy Szabadkát elveszítsük, és hogyha kell, az ördöggel is hajlandó vagyok összeállni Szabadka megőrzése céljából.

– Mit jelent pontosan az, hogy „elveszíteni Szabadkát”?

– Ez azt jelenti, hogy elveszítjük a politikai befolyásunkat Szabadkán, azt jelenti, hogy olyan polgármestere lesz a városnak, aki nem tud magyarul. Ebbe én nem vagyok hajlandó belemenni, és ezért bármilyen árat hajlandó vagyok megfizetni. Nekünk vezető szerepünk kell hogy legyen a várost irányító koalícióban.

Nem pusztán három párt – a közösség fogott össze

– Három vajdasági magyar párt összefogott, ám az összefogás nem teljes, hiszen a negyedik magyar párt, a Magyar Polgári Szövetség nem része a Magyar Koalíciónak. Miért?

– A Magyar Koalíció nem egyszerűen csak három párt összefogása, hanem a közösség összefogása, és ezt tartom a legnagyobb eredménynek, mert ez olyasmi, amire nem is számítottam. Az MPSZ döntött úgy, hogy ebből az összefogásból kimarad. Az MPSZ egyedüli politikai munícióját a többi magyar párttal való szembefordulás jelenti. Én ezt tudomásul veszem, és nem kívánok vele foglalkozni. Ám az a kampány, amelyet az utóbbi több mint fél évben folytatnak, őket minősíti.

(Családi Kör)

Magyar autonómia – malo morgen

Az ment volna csodaszámba, ha végül összeülnek kedden Újvidéken a vajdasági magyar pártok és egyesületek delegáltjai, a vajdasági magyar agyak (ún. szakértők), hogy közösen ötöljék ki, milyen autonómiaformától üdvözül majd a nép. No, ez a csoda kedden elmaradt, úgyhogy ne csodálkozzon senki, mert nincs min. Egy hónapja elment Feketicsre mind a három és fél VM párt képviselője; ismét találkoztak hát a meg- és áttért egykori párt- és elvtársak (gondolok itt nem csak a dicső történelmi VMDK-s, hanem a kevésbé dicső SKJ-s időkre is). Elmentek, hogy ne érje szó a ház elejét, gondolták, megegyezni úgyse fognak semmiben, de ha már a fiatalok, a Civil Mozgalom hívja őket, illik elmenni, hogy aztán a kampányban ezerrel nyomathassa mindegyikük, ők mennyire szeressék a fiatalokat, meg támogatják a fiatalokat, mert a fiataloké a jövő! Jól hangzik, és buknak is erre a szavazók közül sokan. De nem elegen – mint ezt az elmúlt évek ilyen-olyan választásai is kitűnően szemléltették.

autonomiaA VM pártok ma közel sincsenek abban a helyzetben, hogy bármiféle feltételeket szabjanak egymásnak vagy másoknak, lett légyen szó országos, regionális vagy magyar politikai ügyekről, hisz politikai súlyuk és legitimitásuk elenyésző. Sőt mi több, ha a konkrét elképzelésekkel, jókora energiával és tettrekészséggel rendelkező fiatal civilek mégoly enyhe feltételeket is szabnak számukra a közös autonómiakoncepcióról szóló szakértői egyeztetések megkezdéséhez, azt jól fölfogott érdekeik szerint minden további nélkül el kell fogadniuk. Márpedig a CM csak annyit kért, hogy vállaljanak ez egyszer egy minimális felelősséget, mielőtt szakértőiket összeeresztenék: írjanak alá a pártelnökök egy nyilatkozatot, amelyben az áll, hogy amennyiben megszületik május 10-ig egy közös autonómiatervezet, azt a jövőben egységesen fogják képviselni Budapest, Belgrád és a nemzetközi fórumok felé. Továbbá azt kellett volna elfogadniuk, hogy a munkát ők, a CM koordinálja. Mi ebben a problematikus, nem értem.

Élek a gyanúperrel, hogy amennyiben a VMSZ nem írja alá az elé tárt nyilatkozatot, a többiek (VMDK, VMDP és MPSZ) ezt minden további nélkül megteszik. Ám amikor tudomást szereztek arról, hogy a VMSZ aláírt, gyanússá vált a dolog. Ezek a civil ficsúrok biztos bújtatott VMSZ-esek, vagy legalábbis valami nemzetidegen erő áll a hátuk mögött, és egyetlen céljuk, hogy elszabotálják a magyar autonómia szent ügyét. Mindjárt észrevették azt is, hogy ez a szöveg igen diktatórikus hangnemben íródott, ők pedig nagyon nem szívelik ám a diktatúrát.

Miután a tárgyalási minimumot tartalmazó nyilatkozatot három és félből csak egy párt írta alá, a CM nyilvánosságra hozta ennek tényét, de azt is, hogy ennek ellenére meg szeretnék tartani a szakértők találkozóját, lévén minden párt kijelölte a maga 3-3 szakértőjét, és akik nem írták alá a nyilatkozatot, azok sem zárkóztak el az egyeztetések megkezdésétől. Ez történt március 15-én. A VMSZ-ben pedig elkezdtek rágódni: erre mit lépjenek? Rágódtak, rágódtak, míg aztán rendkívül udvariatlan módon, a tárgyalások megkezdésére kitűzött napon, lemondták a részvételüket. Jött is az indoklás: mivel a többiek nem írtak alá, nem látják a komoly szándékot részükről. Ez oké, de nem értem, hogy működik ez VMSZ-éknél: előbb úgy hiszik, látnak valami pislákoló szándékot, de nem teljesen biztosak benne, hogy ez szándék-e vagy csak délibáb, ezért hallgatnak nagyokat, és nézik-nézik csak tovább napokig, egy hétig is akár, majd az utolsó napon rájönnek, hogy nem, ez bizony nem komoly szándék? Miért nem lehetett legalább néhány nappal előbb lemondani azt a tárgyalást? Minden arra utal, hogy a VMSZ-ben nem alakult ki azonnal egységes álláspont azzal kapcsolatban, hogy mi felelne meg jobban érdekeiknek: ha mindenek ellenére leülnének szakérteni a többiekkel, vagy ha nem. Ugyanakkor jól bebetonozták hosszabbtávú távolmaradásukat is azzal a másik indoklással, hogy a többi szervezet jelöltjeinek nem mindegyike szakértő. Arra meg várhatunk, hogy az önérzetes pártok lecseréljék egyik-másik valóban kétes szakértelemmel rendelkező jelöltjüket. Ha másért nem, hát dacból nem fogják.

Itt be is zárul a kör, és Ahtisaari legyen a talpán, aki erről a holtpontról ki tudja billenteni az ügyet. De hát minek is! Ki hiszi azt, hogy a VM párteliteknek érdeke lenne a VM pártok meg- vagy kiegyezése? Kevesen. Ezért nem is szavaznak rájuk már régóta olyan sokan, mint a 90-es évek első felében. Fő, hogy ez a párteliteknek tökéletesen megfelel. Sütögetik a maguk kis pecsenyéjét, és jól elvannak magukban. Kiállnak a nép elé március 15-én, szónokolnak egy sort a megmaradásról, autonómiáról, amiért – mint köztudott – „küzdeni kell”, mondanak néhány badarságot a vajdasági magyarok sorsával kapcsolatban, Ágoston, hogy minden csak Budapesttől függ, Kasza, hogy Budapest és Belgrád elmehet a búsba, mert minden csak tőlünk függ, míg Páll szerint nyilván a radikálisoktól meg a vármegyésektől, Rácz Szabó pedig Patrubány doktor szenzációs ötleteitől várja a fölemelkedést. Aztán a szónoklatok, okosabbnál okosabb nyilatkozatok után szépen kocsiba vágják magukat és hazamennek. Utána pedig nem történik semmi. Vagy csak kevés, néhány szűk hatáskörrel rendelkező tartományi titkárság tevékenységén keresztül. Ennyi.

Legalább 10 éve hajtogatja már minden normális ember, hogy itt az ideje a generációváltásnak. Itt az ideje fontos pártfunkciókkal felruházni azokat a fiatalabbakat, akik még nem kompromittálták magukat a 90-es években vagy az azt megelőző pártrendszerben. Őket kell helyzetbe hozni, ha másért nem, hát azért, mert ez a deresedő-kopaszodó VM pártelit többször bebizonyította már, hogy képtelen szabadulni a kommunizmus időszakából örökölt reflexeitől, az áskálódó, mindenkire gyanakvással tekintő, bizalmatlan és mindig a másikat okoló magatartástól. Kár ugyanakkor, hogy egy, a pártállamban még kikényszerített, ma viszont már szabadon gyakorolható szép szokást teljesen elfeledtek, jelesül: nyilvános önkritikát gyakorolni és lemondani posztjaikról.

(Symposion-line)