Meyerholdot a művészi igazság érdekli, nem az ideológia igazsága, nem a valóság tükrözése, hanem egy önálló – ha úgy tetszik: önmagába zárt – világ megteremtése. Amikor ez az attitűd a diktatúra kontextusában próbál utat törni magának, bukása szükségszerű, a konfliktus alaptermészete pedig tragikomikus, abszurd és helyenként groteszk is.
Pelević jelen drámája, Kokan Mladenović és az Újvidéki Színház társulata nem volt szerencsés kombináció. A Pelević-szöveg profán líraiságából semmi sem maradt, ahogyan a színpadon többnyire recitatív formává silányítva jeleníttetett meg egy, kissé összehangolatlanul mozgó és tátogó női kar előadásában.
Kétség nem férhet hozzá, óriási munka van az előadásban, alaposan meg kellett tervezni a színpadi jeleneteket, hiszen a szerző meglehetősen fukarul bánt az utasítások leírásával, de a rendezőnek, a romániai Anca Bradunak ezúttal nem sikerült lebilincselő és a nézőben mély nyomot hagyó előadást színpadra állítania. A párbeszédek vontatottak, a jellemek túlfeszítettek, a színpadkép pedig igazán kevés fogódzóval szolgál a homályban hagyott részek felfejtéséhez.
