Címkék: Balázs Áron

Már futunk, pedig még meg se ijedtünk

Az Újvidéki Színház III. Richárd betiltva, avagy jelenetek Meyerhold életéből című előadásáról

iii richard betiltvaVégtelenül összetett előadást rakott az Újvidéki Színház színpadára Anca Bradu. Az egymásra épülő és egymást átható rétegeit lehetetlen is volna mind felfejteni, egy kritikának pedig ez főleg nem lehet célja, ezért a teljesség igényére törekvő elemzés helyett maradok az alapvonásokra és a kiragadott részletekre összpontosító bírálatnál.

A III. Richárd betiltva című Matei Vișniec-darab a totalitárius rezsim és az ideológiamentes, úgymond tiszta művészet viszonyát boncolgatja abszurd és groteszk szatíra formájában. A mindent ellenőrizni kívánó paranoiás hatalom és a megfelelni is vágyó, de hitelességre is törekvő művész konfliktusának leképződése ez a dráma. Főhőse, Meyerhold valós figura, a 20. század első felének egyik legjelentősebb, mégis kevéssé ismert orosz-szovjet színész-rendezője, aki a szocialista realizmus elutasítása miatt a harmincas években szembe találja magát a sztálini rendszerrel, 1940-ben pedig hamis vádak alapján – mint külföldi kémet – ki is végzik.

Meyerholdot a művészi igazság érdekli, nem az ideológia igazsága, nem a valóság tükrözése, hanem egy önálló – ha úgy tetszik: önmagába zárt – világ megteremtése. Amikor ez az attitűd a diktatúra kontextusában próbál utat törni magának, bukása szükségszerű, a konfliktus alaptermészete pedig tragikomikus, abszurd és helyenként groteszk is.

A darabban Meyerhold William Shakespeare III. Richárdjának színre vitelével próbálkozik, de a hatalom „ellenséges aktualizálást” sejt a kegyetlen és gonosz uralkodóról szóló történet fölelevenítése mögött, ezért végül betiltja, a rendezőt pedig börtönbe veti, majd kivégezteti. Pedig Meyerholdot épp az ideológiától mentes, „őszinte, tiszta gonoszság” érdekli, és a Shakespeare-darab címszereplőjében látja ennek, az önmagáért való romlottságnak a megtestesítőjét, ám a mindig éber és üldözési mániában szenvedő hatalom „aljas utalásokat” sejt, „külső ideológiai lerakódásokra” gyanakszik, és végül lecsap.

Balázs Áron
Balázs Áron

Anca Bradu határozott koncepcióval nyúlt a Vișniec-drámához, mellyel egyúttal Vszevolod Emiljevics Meyerhold emléke előtt is tiszteleg. Ennek a koncepciónak az egyik meghatározó vonása ugyanis éppen a meyerholdi módszer, a biomechanika alkalmazása. A színészek mozdulataikban egész testükkel vesznek részt, érzelmeiket pedig mozgásuk szüli. A metódus lényegéhez tartozik, hogy a forma, tehát a cselekvéssor gyakran ellentétben áll a tartalommal, vagyis a kimondott szavakkal. Az ellentétek ilyetén szintézise pedig groteszk jeleneteket hoz létre.

A módszer kiválóan alkalmas arra, hogy segítségével lavírozni lehessen abszurd álom és abszurd valóság, absztrakt mozgás és célorientált cselekvéssor között anélkül, hogy átcsúszna az előadás posztdramatikus színházi produkcióba. A narrációnak tehát határozott elsőbbsége van, de úgyszólván szimbiózisban leledzik a mozgással, a zenével, a díszlettel és a fényekkel. Erre segítenek rá a színpadot határoló panelekre vetített filmkockák metaforává csupaszított jelenetei: a csaholó kutyák és a futó ember. (Ez utóbbiban nem lehet nem ráismerni a biomechanika tézismondatára, miszerint „futásnak eredtem, majd megijedtem”.)

Ha egyetlen fogalommal kellene leírni az előadást, akkor ez a fogalom csakis a szinkretizmus lehetne, amely e komplex színjáték minden rétegét átjárja. A különbözőségek összebékítésére tett kísérletet Shakespeare, aki a III. Richárdban az isteni büntetést és a gátlástalan emberi nagyra törést ötvözte; ezt tette Meyerhold, a hús-vér rendező, aki módszerével a formát és a tartalmat választotta szét, hogy azok maguktól forrjanak végül össze; ezt tette a darabbeli Meyerhold, aki hajlandó volt a teljes csendig redukálni az előadást, kompromisszumkészségét bizonyítandó, de nem engedve abból, hogy az előadásnak meg kell születnie; ezt tette Vișniec, aki úgy űzött csúfot a totalitárius rendszerekből, hogy a szatírájának központi témája épp az ideológiamentesség lett; és ezt tette Anca Bradu, aki briliáns módon ötvözte mindezt, úgy aktualizálva az előadást, hogy nem tett semmit az aktualizálás érdekében, legfeljebb annyit, hogy mit sem sejtve elvállalta ennek a darabnak a megrendezését – épp itt és épp most.

Az aktualizálás ugyanis a Szerbiát sújtó árvíznek köszönhető, és annak a szerbiai hatalomnak, amely az áradások áldozatainak emlékére három napos gyászt hirdetett, 72 órára betiltva minden szórakoztató, de művelődési tartalmat is az országban. Meg még sok minden mást is csinált ez a hatalom azokban a napokban: cenzúrázott, elfojtotta a kritikát, ott is ellenséget látott, ahol nem volt, és miközben saját paranoiáival volt elfoglalva, éppen ott nem tanúsított kellő éberséget és szervezettséget, ahol szükség lett volna rá a károk mértékének csökkentése végett.

magyar attila
Magyar Attila

De hagyjuk az aktualizálást és a szinkretizmust, nézzük, mit nyújtott a társulat! A tőle megszokott profizmust, tökéletesen ráhangolódva Bradu rendezői koncepciójára. Külön ki kell emelni a börtönőrt, illetve a III. Richárdot alakító színészt alakító Magyar Attilát, aki úgyszólván lubickolt az abszurd humorban és a groteszkben – ez az ő igazi terepe. Balázs Áron pedig Meyerhold szerepében ismét bebizonyította, hogy nem csak páratlan tehetséggel rendelkezik, de munkabírása is a régi.

Anca Bradunak, Matei Vișniecnek és az Újvidéki Színház társulatának, úgy tűnik, szerencsés csillagzat alatt született ez a találkozása is, akárcsak az előző. Ugyanis szinte dátumra pontosan nyolc évvel ezelőtt mutatták be A kommunizmus története elmebetegek számára elmesélve című előadást. Az se volt könnyű darab, rövidnek se volt mondható, nem tartotta sokáig életben a közönség, de szakmai körökben jelentős elismerést aratott. Vélhetően a most bemutatott előadásra is hasonló jövő vár.

(Újvidéki Rádió – Szempont)

Sekélyesen a sekélyesről

Az Újvidéki Színház Narancsbőr című előadásáról

Napok óta azon gondolkodom, hogy miért nem volt rám a maga teljességében szinte semmilyen hatással az Újvidéki Színház Narancsbőr című előadása. Pedig egy neves rendező (Kokan Mladenović) és egy elismerten jó társulat közös munkájáról van szó, melynek az ugyancsak nem véletlenül felkapott fiatal szerző, Maja Pelević drámaszövege szolgált alapul.

Tény az, hogy a színdarab világa – egy tétlenségben szenvedő, önazonossági problémákkal küzdő, magányos, boldogtalan, megcsalt, fölcsinált, nyugaton felső középosztálybelinek számító, nálunk a felső tízezerbe sorolható, szépségszalonokba és plasztikai sebészhez járó, felszínes érzelemvilágú nő „vesszőfutása” – borzasztóan távol áll tőlem. De ez még nem kellene, hogy ok legyen, ha a színdarab jól meg van írva, az előadás jól meg van rendezve, és a színészek sziporkáznak. Márpedig a dráma, a maga líraiságával, szokatlan és figyelemreméltó olvasmány, a rendező teremtette ambientek intelligensen megkonstruáltak és hát színészi sziporkák is vannak garmadával.

Tegyük most félre egy időre magát a szöveget, és koncentráljunk az előadásra. Mindenekelőtt azt nem tudtam eldönteni, hogy kiről, miről és kinek szól ez az előadás. A bemutatót megelőzően, de azt követően is hatalmas sajtója volt a Narancsbőrnek, különösen a vajdasági magyar médiában, de ezúttal a szerb nyelvű lapok is jobban odafigyeltek, mint általában szoktak. Minden megszólaltatott arról beszélt, hogy a minket körülvevő világról szól a darab, ám azonnal siettek hozzátenni, hogy a magánéletben ők bizony nem olyanok, mint a színpadon megjelenő figurák. Mindenhol azt olvashattuk, hogy a produkció a társadalmi elvárásoknak való megfelelni vágyásról, a sablonokba kényszerítésről, a szépségipar és a média uniformizáló hatásáról szól. Rendben, szóljon. Csakhogy ez édeskevés, ha nincsenek kiforrott karakterek és nincsen egy hollywoodi limonádéprodukcióénál erőteljesebb sztori. Márpedig nincs egyik sem.

Részlet az előadásból <i>(Mikus Csaba fotója)</i>
Részlet az előadásból (Mikus Csaba fotója)

A történet nagyjából annyi, hogy egy nagyvilági fiatal hölgy picit kilóg a sorból (habár még erre se mernék mérget venni). Egy napon összejön egy híres focistával, aki feleségül veszi, majd folyamatosan csalja. Ő ettől még frusztráltabb lesz, mint volt, majd lázadni kezd a nőkre állítólag ráerőszakolt sablonok ellen. Elhatározza, hogy változtat, hogy gyermeket szül és ellenszegül a média és a szépségipar diktatúrájának. A környezete azonban nem hagy neki nyugtot, a férje elhagyja, ő pedig hosszas tépelődés után úgy dönt, hogy elveteti a magzatát, és rezignáltan beáll a frusztrált nők sorába. (Hogy valóban elveteti-e a magzatot vagy megszüli a gyereket, majd árvaházba adja – ez képezheti értelmezési vita tárgyát, de azt hiszem, nem változtat a lényegen.)

Az előadást a központi figurát játszó Jankovics Andreának kellene vinnie a hátán, hiszen rá épül az egész produkció, Jankovicsnak azonban nem feküdt ez a szerep. Ugyanazt a színtelen, néhol túl harsány, empátiát kiváltani képtelen jellemet hozza az előadás minden szakaszában. Semmiféle jellemfejlődés, -változás nem tapasztalható a figuráján. Mindehhez részben az is hozzájárult, hogy a rendező ezt a szerepet olyan tulajdonságokkal ruházta fel, amelyek a dráma szövegében nincsenek benne, és amelyek egy meglehetősen életidegen, távoli világba, egy újgazdag krém világába helyezik. Vagyis abba a világba, amelyik (állítólag) diktál, és nem abba, amelyiknek diktálnak. A főhős celeb (hiszen ott a képe a Hello! magazin címlapján), nem pedig „a lány a szomszédságunkból”. Ez a momentum alapvető értelmezési problémákat vet fel a nézőben.

A többi színésznő csak epizódszerepet játszik. Mindegyikük figuráját egy-egy, a jellemükön teljesen eluralkodó tulajdonság határozza meg. Ezen túlmenően viszont sablonosak: egyformák a vágyaik, egyformán szőkék, egyforma kezelést javasol nekik a plasztikai sebész. A színésznők teljesítménye is nagyjából egyforma. Jó átlagos. De nem is nagyon lehetne másmilyen, hiszen igazi kibontakozási lehetőséget csupán a szépségklinikán játszódó rövid epizódok nyújtanak számukra, melyek során volt is néhány üdítően vicces pillanat.

A darab egyetlen férfi szereplője Balázs Áron, aki mintegy féltucatnyi figura bőrébe bújik bele az előadás során. Első hallásra ez egy nagyon hálátlan feladatnak tűnhet, mégis úgy gondolom, hogy Balázs Áron számára jutalomjáték lehet mindez, hiszen lubickolhat a férfisablon-szerepekben. Föltételezhetően egyik figura kitalálása sem igényelt túl sok agyalást, a közönség mégis mindegyiket imádta – legalábbis úgy tűnt a nézőtérről.

Dicséret illeti a zeneszerzőt, Irena Popovićot, aki fantasztikusan eltalálta a darab hangulatának leginkább megfelelő zenei aláfestést. A színpadi mozgás (Andreja Kulešević munkája) is jó lett volna, talán a több gyakorlás hiányzott ahhoz, hogy összehangoltabb legyen.

Nagyon élveztem a számítógépezős részt, ahogy a színpadon megszemélyesítik az internet világát. Mondjuk ez azon kivételes epizódok egyike, amelyben a dráma szövege – leíró jellege ellenére is – színpadi életre kel. Ugyanígy nagy ötlet volt az a jelenet is, amely a leánykérés fennköltségét a földig rombolja.

De ezek csak pillanatok, amelyek megmutatják, hogy Kokan Mladenović nagyon jó (sokak szerint zseniális) rendező, hogy ennek a társulatnak kiváló színészei vannak, és hogy Maja Pelević drámáit nem véletlenül tűzik egyre gyakrabban repertoárra régió szerte.

Tudom, már-már eretnekség lesz, amit leírok, de úgy érzem, hogy Pelević jelen drámája, Kokan Mladenović és az Újvidéki Színház társulata nem volt szerencsés kombináció. A Pelević-szöveg profán líraiságából semmi sem maradt, ahogyan a színpadon többnyire recitatív formává silányítva jeleníttetett meg egy, kissé összehangolatlanul mozgó és tátogó női kar előadásában. Vagyis: a drámaszöveg legfőbb erőssége az előadás legnagyobb gyöngeségévé lett. A rendező abba a hibába esett, hogy a drámába gyömöszölt szinte összes Cosmopolitan-okosságot szövegszerűen akarta visszaadni a színpadon, ami egyszerűen reménytelen vállalkozás volt. Hiszen másfajta figyelmet igényel az olvasás és megint másfajtát egy színdarab végignézése. Az előadásban, amely intenzív mozgással, zenével, díszlettel is operált, nem tudott hatásos, figyelmet teljes mértékben lekötő lenni az a rengeteg, ironikus éllel bíró, kórusban elhadart mondat.

Ha az előadás vet fel a nézőben kérdéseket, az jó, ha viszont az előadás megélése, az szerintem rossz. Én pedig továbbra sem tudom a pontos okát annak, hogy miért hagyott teljesen hidegen ez az előadás – minden pozitívuma és negatívuma ellenére. Talán azért, mert sekélyesen szólt a sekélyesről? Talán.

(Híd)

A kicsinyes dacoló tragikomédiája

Az Újvidéki Színház A mizantróp című előadásáról

November 14-én mutatták be az Újvidéki Színházban a 17. században élt nagy francia drámaíró, Molière A mizantróp című tragikomédiáját. A dráma címszereplője, az „embergyűlölő” Alceste valójában nem is az embert gyűlöli, hanem magát a világot, a társadalmat, amelyben élnie adatott. Képtelen a megalkuvásra a mindent behálózó képmutatással, hazugsággal, korrupcióval, és bár tudja, hogy kompromisszummentes magatartásával, őszinte szókimondásával elsősorban önmagának árt, ő mégis vívja elkeseredett szélmalomharcát a velejéig romlott környezetével, de önnön gyarlóságával is, hiszen olyan asszonyba szerelmes, aki a méltán ostorozott világ díszpéldánya. Miután belátja, hogy egy mocskos világban nem maradhat tiszta az ember, feladja a harcot, és kivonul a társadalomból.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ilyen témájú drámával kiálljon egy társulat a közönség, különösen pedig a nyilvános véleményezést vállaló kritikusok elé, hiszen a téma direkt provokálja az előadásról beszélőt/írót, hogy most aztán ne nagyon dicsérjen, mert könnyen őszintétlennek, képmutatónak titulálhatják, ha lelkendezésbe kezd. Tehát nem könnyű a kritikus helyzete, ha dicsérni akar, de bizony akkor sem, ha bírálni szeretne, mert ebben az esetben meg azzal vádolhatják, hogy csak azért fogalmaz kritikusan, nehogy képmutatónak tűnjön. Mindegy hát, kiterítenek úgyis, jöjjön az őszinteség – de tényleg!

Kétség nem férhet hozzá, óriási munka van az előadásban, alaposan meg kellett tervezni a színpadi jeleneteket, hiszen a szerző meglehetősen fukarul bánt az utasítások leírásával, de a rendezőnek, a romániai Anca Bradunak ezúttal nem sikerült lebilincselő és a nézőben mély nyomot hagyó előadást színpadra állítania. A párbeszédek vontatottak, a jellemek túlfeszítettek, a színpadkép pedig igazán kevés fogódzóval szolgál a homályban hagyott részek felfejtéséhez.

Az előadás helyszíne a sivatag, ahová a főhős kivonult, miután belátta, hogy a világ romlottságán nem tud változtatni. Ebben a homok (pontosabban a homokot imitáló gríz) fútta környezetben pillantjuk meg az előadás kezdetén Alceste-et (Balázs Áron hiteles megformálásában), aki jobb híján önmagával, vagyis a Varga Tamás alakította alteregójával vitatkozik azon, hogy momentán kinek van igaza. Felütésnek még jó is volna ez a jelenet, hiszen mindjárt a kezdet kezdetén kontextusba helyezi a főhőst, és azt sugallja, hogy inkább egy zsémbes, bugris, kicsinyes, csakazértis dacoló, szánalmas figurának tekintsük őt, mintsem egy feddhetetlen, nemes, hősies léleknek. (E jelenet az előadás végén visszaköszön, mintegy keretbe foglalva a színpadi játékot.) Sajnos, azonban a rendező nem tudta megtalálni az előadásban azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek a taglalt jelenetsort a darab szerves részévé tehették volna. A teljes jeleneteket némán és többnyire szenvtelenül végigasszisztáló Varga Tamás figurája nemcsak értelmetlen, hanem zavaró is. Az előadásból nem derül ki – magam is csak a múlt héten megtartott, a bemutatót beharangozó sajtótájékoztatón elhangzottakból tudom -, hogy a megjelenített történet valójában a főhős visszaemlékezése. Ennek tudatában a színpadon fel-felbukkanó Alceste-alteregó felfogható úgy, mint az emlékező hős, aki jelenlétével arra figyelmeztet bennünket, hogy mi most éppen az ő agyának kivetülését láthatjuk. Más kérdés, hogy erre mi szükség van egyáltalán. Sőt, az emlékezés az egyén szubjektív szűrőjén átszűrt mese, mely az emlékező szükségszerűen egyoldalú meglátásait tükrözi. Mármost a Molière-darab a maga valójában – és szerencsére Bradu színpadra állított változatában sem – nem egy külső és belső konfliktusoktól mentes történet, következésképpen nem lehet valakinek – különösen nem egy zsémbes, bugris, önmagától való elvonatkoztatásra képtelen figurának – a visszaemlékezése. Ezért úgy gondolom, hogy a kerettörténet betoldása és az Alceste-hasonmás szerepeltetése elhibázott volt.

Nem voltam kibékülve a szereplők túlságosan is széles gesztusaival sem. Föltételezem, hogy ezzel az lehetett a célja a rendezőnek, hogy minél inkább kifejezésre juttassa a képmutatást, a megcsináltságot, a beképzeltséget, és feloldja a hosszú párbeszédek monotonitását. Az eredmény azonban az lett, hogy a figurák önmaguk paródiáivá váltak, ami korántsem kellett volna, hogy cél legyen. Már nem azon nevettünk – amikor egyáltalán nevettünk -, hogy egyik-másik figura hogyan vált jellemének vagy az adott helyzetnek az áldozatává, nevetség tárgyává, hanem azon, hogy miféle viccességet igyekezett produkálni, hogyan esett-kelt a színpadon. Röviden tehát: a szöveg kínálta cizelláltabb komikumot gyakran elfedte a harsány vásári komédia. Aztán az efféle „komédiázás” egyeseknek nem fekszik, vagy a rendezőtől nem kaptak megfelelő utasítást hozzá, mások viszont kitűnőek ebben a műfajban. Kifejezetten tetszett a László Sándor alakította Oronte, aki önnön zsenialitásába és költői nagyságába már-már belefullad, viszont például a Pongó Gábor alakította Du Bois, úgy érzem, túl volt játszva: Du Bois eleve egy idegesítő alak, felesleges volt erre még rátenni pár lapáttal. Megemlíteném még az inast játszó Molnár Róbertet, aki jó volt az aggodalmaskodó buzgómócsing szerepében. Nagyszerű leleménynek tartom, hogy az inas felbukkanását minden esetben egyazon zenei betét jelzi, ami segíti a jellemábrázolást és a nézők ráhangolódását. Viszont az eredeti szövegből hiányzó figurák, mint amilyen a zenekart játszó csapat szerepeltetése, inkább csak egy suta intermezzo maradt.

A rendezőnő azt nyilatkozta, hogy egy olyan előadást szeretett volna létrehozni, amelyben a klasszikus és a modern stílust ötvözik. A szöveget illetően erre kitűnő megoldás kínálkozott, hiszen a 20. század második felében élt és alkotott Petri György zseniális fordítását használhatta, amely többek között a rímelésében is hű maradt az eredeti francia műhöz, viszont nyelvezetében nem kísérelt meg visszanyúlni a 17. századi magyar nyelvhez, hanem az élő szókincsből táplálkozott. A díszlettel sem volt különösebb gondja, hiszen a mindent beborító örök grízen és egy kifeszített vásznon kívül nem emlékszem másra. A kellékeket is meg lehetne számolni a két kezünkön. Viszont a jelmezek! Nos, a jelmezek terén aztán teljes az eklektika. Van itt minden, a rizsporos parókáktól kezdve a fodrokig, az egyszerű szabású, aranyszínű estélyitől a kapucnis pólóig. Ízlés dolga, de nekem ez a ruhakavalkád nem jött be: inkább a figyelmemet vonta el az előadásról, mintsem hozzáadott volna valamit az örökérvényűség élményéhez.

Mindent egybevetve, a hibái ellenére is egy élvezhető előadás A mizantróp, amely bizonyára nem lesz a most kezdődött színházi évad legjobb produkciója, de mindenképpen egy fontos előadás. Legközelebb november 27-én, csütörtökön láthatja a nagyérdemű.

(Családi Kör)