Címkék: Banka Lívia

Rámás csizma nélküli cukormáz

Az Újvidéki Színház Csárdáskirálynő című előadásáról

csaradaskiralyno - plakatViszolygok az operettektől. Hazugság- és giccsparádénak tartom ezt a műfajt. Messziről elkerülök minden olyan színházat, ahol ez a felszínes, szirupos, émelyítő maskarádé felbukkan.

Most mégis megnéztem az Újvidéki Színházban a Csárdáskirálynő bemutatóját, egyfelől azért, mert önként vállalt, csak ritkán terhes keresztem, hogy lehetőleg minden vajdasági, magyar nyelvű előadást megnézek, másfelől azért, mert Táborosi Margaréta volt a rendezője, akinek az esztétikáját, a színházról alkotott felfogását izgalmasnak találom.

Volt egy halovány harmadik oka is annak, hogy beültem a nézőtérre, mégpedig az, hogy Kálmán Imre száz évvel ezelőtt íródott operettje némiképp kakukktojásnak számít a műfaj darabjainak sorában, hiszen a cukormázas külcsín alatt a történetben fölfedezhetők igaz érzelmek és szenvedélyek, kifejezésre jut a 20. század elejének dekadenciája, az önpusztítással vegyes életszeretet is. De azért persze csak módjával, nehogy az igazi operettrajongó, a valóságtól menekülni vágyó nézőközönség elfusson.

Nos, éppen így, csak módjával adagolták az Újvidéken színre vitt zenés darabban is mindazt, ami a mélységeket kutató közönségnek szólt. Még véletlenül sem sértve általa a tömegízlést – nehogy hazaszaladjon mindenki spanyol, török meg indiai sorozatokat nézni. Pedig igazán szívesen megnéztem volna, miként dekonstruálja, miként szedi cafatokra a fiatal rendező a nagy klasszikust, de ez – úgy látszik – a színház új koncepciójába már nem fért volna bele…

Rosszmájú megjegyzéseim ellenére sem akarok igazságtalan lenni. Mert az egy dolog, hogy én milyen színházat kedvelek, egyáltalán, mit tartok értéknek és mit nem, azt viszont egy kritikusnak el kell ismernie, ha szakmai szempontból sok vonatkozásban kiváló előadást lát. Márpedig a Táborosi-féle Csárdáskirálynő ilyen volt.

csardaskiralyno

Első helyen az előadás koreográfiáját emelném ki. Tudván azt, hogy Táborosi Margaréta koreográfusi végzettséggel is rendelkezik, a színpadi mozgást egészen biztosan közösen hozták létre Grecsó Zoltánnal, az előadás koreográfusával. Ilyen lenyűgöző eredmény pedig csak akkor jöhet létre, ha egymásra és egymásból tud építkezni két szakember. A táncjelenetek tele vannak játékossággal, allúziókkal (legalább két kultikus filmre történő utalást magam is fölfedezni véltem), itt-ott még egy-egy szégyenlősebb ironikus mozdulatsort is megengedtek maguknak. A tömeges mozgásjeleneteket pedig órákig el tudtam volna nézni.

Másodikként a társulat kiváló összjátékát, illetve az egyes színészi alakításokat kell kiemelni. Az Újvidéki Színház művészei mellett szerephez jutottak a másod- és negyedéves magyar színinövendékek is, az orfeum sanzonettjét, Szilviát pedig a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színművésze, Béres Pešikan Márta formálta meg. Mondhatni bizarr élmény volt a történet két főszereplőjét, Béres Mártát és az egykor szintén kosztolányis Mészáros Árpádot szerelemtől csöpögve látni, hiszen egész más alakítást megkövetelő szerepekben szoktuk őket nézni a színpadokon, de bebizonyították, hogy képesek akár operettszerepet is úgy megformálni, hogy annak hazug mivolta is hitelesen hazug maradjon.

Akadtak az övékénél szerencsésebb karakterek is, amelyeknek épp a humor volt a lételemük. Így például a herceg főkomornyikjává avanzsált orfeumi szeparépincért alakító Magyar Attila, vagy a Cecília hercegnővé átvedlett Cilikét, a mulató egykori sztárját megformáló Banka Lívia valósággal lubickolhatott a kettős szerep nyújtotta lehetőségekben. És lubickolt is! Talán az ő kettősük volt az egész előadás legfényesebb pontja.

Az Újvidéki Színház Csárdáskirálynőjének rovására írható a hossza: kereken három óráig tart, plusz a 15-20 perces szünet! Pedig az eredetileg három felvonásos operettet belegyömöszölték két felvonásba, és még így is. Persze nem önmagában a nézőtéren eltöltött idővel van gondom, hiszen ha az előadás képes végig lekötni a figyelmet, képes megőrizni intenzitását, akkor a hosszal semmi probléma nincsen. Ám ez az előadás helyenként túlságosan is vontatott, amit tovább tetéznek a lassított filmet idéző jelenetek, a második meg a harmadik felvonás összeboronálásával keletkező hoci-nesze huzavonák, és a többször is ismétlődő slágerek. Persze értem én, hogy slágert nem lehet kihagyni, márpedig a Csárdáskirálynő szinte minden egyes dalbetétje ott motoszkál a jó magyar fülekben. Abból pedig csak botrány volna, ha valami kimaradna. No de könyörgök, Szilvia belépőjét tényleg muszáj majd egy tucatszor előadni?!

Bóni gróf (Kőrösi István) és a lányok, a lányok, a lányok...
Bóni gróf (Kőrösi István) és a lányok, a lányok, a lányok…

A hangképzéssel, a hamis és váltóhangok kiküszöbölésével a musicaleken edződött társulatnak egyre kevesebb gondja akad, ám szembe-, vagy inkább fülbeötlő volt, hogy keveredtek a jellemzően éppen az operettekben használt fejhangok a könnyűzenei művekben szokásos mellhangokkal – még az egyes szereplők énekén belül is. Nem tudom, mennyire volt ez szándékos, én a rendszert, a koncepciót, ha volt is, nem tudtam benne felfedezni. Ezúttal is kiemelném Kőrösi Istvánt, aki Bóni gróf szerepében ismét bizonyította kiváló énektudását.

És végül a díszletről meg a jelmezről. E kettőt már csak azért sem lehet különválasztani, mert mindkettő Polgár Péter nevéhez fűződik, de egyébként is szerves kapcsolat, hasonlóság fedezhető fel közöttük. Letisztult pompa – e két szóval lehetne talán legpregnánsabban jellemezni ezt az egyszerű vonalvezetésű, visszafogott, ámde ünnepélyes díszletet és jelmezt. Jót tett a produkció fogyaszthatóságának.

De mindenekelőtt az tett jót az előadás fogyaszthatóságának, hogy Táborosi Margarétára bízták a rendezést. Profi munkát végzett, megkötve a szükséges kompromisszumokat, de mégsem áldozva fölöslegesen a giccs oltárán. Ha a cukormázas operett-jellegből nem is sokat vett el, új távlatokat meg végképp nem nyitott a modern operett-értelmezésben, azért szégyenkeznie biztosan nem kell miatta.

(Újvidéki Rádió – Szempont)

Cabaret Voltaire

Az Újvidéki Színház Neusatzer Cabaret című előadásáról

neusatzer cabaretA pozitív utópia humortalan. Legfeljebb megmosolyogtató, ha naiv. Aki pozitív utópia felvázolására ragadtatja magát, az nagyon komolyan veszi saját szerepét a világban, jobb őt messziről elkerülni. Számos, szándéka szerint pozitívnak szánt utópia ma már negatív utópiaként csapódik le. Nem azért, mert annyival jobb volna a mai társadalom, mint az utópiában felépített ideális világ, hanem azért, mert társadalmilag meghaladottnak vagy hamisnak gondoljuk az alapjait, amelyekre az egész konstrukció épül. Kell a fenének olyan „ideális társadalom”, amelyben tanítják a boldogságot, patkányként idomítják a gyerekeket és szigorú szabályokhoz kötik még a családtervezést is! Tomasso Campanella sucks!

A negatív utópia viszont, ha hideglelős is, lehet vicces, ironikus. Befogadása közben hálát adunk a sorsnak, hogy, ha nem is a lehetséges világok legjobbikában adatott élnünk, mégis itt lehetünk otthon ezen a sokszor szidott és megvetett trágyadombon, amely azért talán mégsem olyan rideg, mint ama szép új világ.

Lénárd Róbert Neusatzer Cabaret-ja pozitív utópia, mégis dől a röhögéstől a közönség. Hogyan lehetséges ez?

Talán úgy, hogy nem pusztán utópia. Van ugyanis egy álpropagandisztikus olvasata is. Miközben a darab, szándéka szerint, egy ideális Újvidék-képet igyekszik felvázolni, ahol kolbászból van a kerítés és – természetesen – lekváros minden ablak, a jelenről alkotott hamis valóságkép, vagyis a hatalom propagandájának karikatúraszerű felnagyításával éppen ezt a létező hatalmi propagandát figurázza ki a szatíra módszerével. Tehát nem csak a megtapasztalt valósággal állít szembe egy ideális valóságképet, hanem a megtapasztalt valóság és a hatalom propagandája közötti feszültség meglétére is reflektál.

És ez nagyon-nagyon jó, hogy így van, máskülönben egysíkú, unalmas és komolykodó kiáltvánnyá silányulna az egész előadás.

Ám a Neusatzer Cabaret minden pillanata tömény élvezet. Különösen azok számára, akik rendelkeznek kellő helyismerettel, továbbá beszélik a magyar, a szerb és az angol nyelvet egyaránt. Érdemes például az ismert betétdalok zseniálisan átköltött szövegeinek zseniális fordítását is olvasni a kivetítőn. Nem tudom, ki volt az elkövető, úgy tudom, a szövegkönyv és nyilván a dalszövegcsokor is a társulati brainstorming eredménye, de ezúton is gratulálnék a névtelenségbe burkolózó dalszövegírónak és szerb fordítójának: nagyszerű munkát végeztek!

A láthatóan nagy élvezettel játszó színészeket is csak dicsérni tudom. Közülük is kiemelkedik Banka Lívia teljesítménye, aki igazi stand up komédiásként többször is képes volt nyílt színi tapsot és ovációt kiváltani a nézőkből, a folyamatos hahotázásról nem is beszélve.

Gombos Dániel a konferanszié szerepében
Gombos Dániel a konferanszié szerepében

De nem csak a színészi játék és a zenés elemek érnek meg egy misét: az előadás struktúrája is kiváló. A Lénárd-darabban nincs drámai szituáció, nincs cselekmény és állandó figurák sem, kivéve a műsor elején és végén felbukkanó konferansziét (Gombos Dániel alakításában). Mert, ahogy ez a címből is kikövetkeztethető, az előadásnak kabaréformája van. Rövid, lazán egymáshoz kapcsolódó jelenetek, kuplék, sanzonok, magánszámok, táncos produkciók váltják egymást. Egyetlen tézis kifejtése van folyamatban, jelesül, hogy milyen (lenne) egy ideális Újvidék, azaz Neusatz, Neoplanta vagy Novi Sad. Mindez tematikus egységekben valósul meg, kezdve a kommunális kérdésektől, az oktatásügyön, a kultúrán és a kommunikáción át, a rekreációs és sporttevékenységekig, valamint a szociális és nemzetiségi viszonyokig. Bőven akadnak politikailag korrektnek nem igazán nevezhető beszólások is, amelyek azonban a már említett második olvasatban a sokszor álszent politikai korrektség radikális lebontásaként értelmezhetők.

És ha már radikális interpretációt említettünk, nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy egyetlen évadon belül az Újvidéki Színházban ez már a második újvidéki identitás-dráma. Urbán András Neoplantája persze egészen más poétikával közelítette meg a témát, de a helyzetlátás Urbánnál és Lénárdnál is hasonló. Akár a jelen vagy a közelmúlt konfliktushelyzetei kerülnek a felszínre, akár az egyre terebélyesedő és ebből kifolyólag egyre nyomorultabbá váló város képe sejlik fel a mélyben, mindkét szerző egy alapvetően élhetetlen városként rajzolja meg a jelenvaló Újvidéket. Ami belőlem ellenállást vált ki, mert én nem így élem meg ezt a várost. Ez az ellenállás azonban nem elutasítás, csak opponálás: érdekel Urbán és Lénárd látásmódja, erős érzelmeket vált ki belőlem, képes és hajlandó is vagyok vele nézőként párbeszédet folytatni.

A Neusatzer Cabaret tehát egyszerre görbe tükör és ideálkép, a szatíra maró gúnya feloldódik a Szabadság sugárút helyén csöndesen csordogáló csatorna gondoláinak ringásában és az utcán spontánul kitörő szambázásban. Akármennyire is a valóságos város visszásságait gúnyolja, ebbe a gúnyrajzba nem lehet nem beleszeretni, és eljátszadozni a gondolattal, hogy, istenem, milyen jó is volna, ha…

(Újvidéki Rádió – Szempont)