Címkék: DS

Hitelesség

Útelágazáshoz érkezett a húszéves múlttal rendelkező vajdasági magyar pártpolitizálás. Hogy milyen jövő vár rá, az ebben a pillanatban kizárólag a Vajdasági Magyar Szövetség döntésén múlik, hiszen a magyar nemzeti előjelű pártok közül ma már csak ennek az egynek van mérvadó politikai súlya az országban. Hogy pontosan hány csapásirány létezik, hogy melyik út min keresztül és hová vezet, az egyelőre a szabadkai események ködében nehezen kivehető. Ezért érdemes egy rövid időre megállni, és az eddig megtett út alapján mérlegelni.

Ha visszatekintünk az elmúlt húsz esztendőre, egy dolgot tudunk teljes bizonyossággal kijelenteni: a vajdasági magyar pártpolitizálás akkor volt sikeres, akkor volt a legnagyobb a támogatottsága, amikor közösségi élményt tudott teremteni. Korántsem elsősorban a háromlépcsős autonómia hirdetése miatt kapott 130-140 ezer szavazatot a kilencvenes évek elején a történelmi VMDK, hanem azért, mert a magyarság biztos támpontot keresett a háborúba sodródó hazában, és ezt megtalálta az akkor még egységes és egyetlen nemzeti pártban. Ez a közösségi élmény elveszett, amint megkezdődött a klikkesedés és bomlásnak indult a VMDK. A 2000. évi rendszerváltó eufóriában a közösségi élmény áttevődött országos szintre, így a magyar politikum – azon belül is az akkor már egyértelműen legerősebb VMSZ – nem is tehetett volna mást, mint hogy minden szinten belesimul a DOS konglomerátumába. Miután a dolgok természetéből fakadóan a hatalomhoz jutott heterogén DOS csakhamar darabjaira hullott, jó alkalom kínálkozott arra, hogy a magyar pártok egymásra találásával és összefogásával ismét közösségi élmény teremtődjön, amely mozgósíthatja a passzivitásba vonult, teljesen kiábrándult magyarokat. Ez az egymásra találás és összefogás egészen 2007-ig váratott magára, ekkor azonban már késő volt.

A nem nemzeti előjelű pártok – közülük is elsősorban a Demokrata Párt – felismerték az idők szavát, megértették, hogy a klasszikus kisebbségi politizálásnak leáldozott a csillaga, és hogy a kisebbségieket is ugyanazzal lehet megfogni, mint a többségi polgárokat: jobb életet, könnyebb boldogulást ígérve nekik. (Hogy egy jagodinai Beethoven-rajongót parafrazeáljak: a perszonális autonómiát nem lehet a traktorba tölteni.) A DP keményen ráhajtott a nem elhanyagolható nagyságú magyar szavazóbázisra, és 2007 elején nemcsak az előző években szavazni sem járó magyarokat tudta aktivizálnia, hanem az egymással acsarkodó magyar pártok támogatottságának történelmi mélypontra süllyesztéséhez is jócskán hozzájárult.

A VM-pártok fiaskójából egyedül a VMSZ elnöke vonta le a megfelelő következtetést, és adta át a helyét Pásztor Istvánnak, míg a rivális magyar pártok elnökei megtartották örökösnek gondolt pozíciójukat. Pásztor már tavaszi, pártelnökké történő kinevezésekor meghirdette az „életszerű” kérdések politikáját, ezzel a demokraták által elfoglalt terep visszafoglalását tűzve ki (hallgatólagos) célul. Egyúttal viszont a magyar pártok összefogását is fontosnak tartván, a VMDP-vel és a VMDK-val szövetkezve, létrehozta a Magyar Koalíciót. A közösségi élmény azonban nem teljesedett ki. A 2008 januárjában megtartott államfőválasztás első fordulójában a Pásztorra leadott 93 039 szavazatnak nem volt tétje, csak szimbolikus jelentősége, amely inkább csak az új pártelnökbe vetett bizalmat jelezte, mintsem a mögötte álló hárompárti összefogás támogatottságát. Ezt a négy hónappal később lebonyolított általános választások eredményei is bizonyítják: az MK se nem nyert annyit, hogy azt sikerként lehessen elkönyvelni, se nem veszített „eleget” ahhoz, hogy azt leszereplésnek lehessen nevezni. Viszont az előzetesen elkészített leosztás értelmében a két kisebb párt lecsúszott a köztársasági, de praktikusan a tartományi parlamenti helyekről is, így e hatalmi szinteken a VMSZ képviselői pártkatonákként és nem pedig koalíciós társakként hozták meg döntéseiket.

A nemzeti tanácsokról szóló törvény eltérő megítélése végleg betette a kaput a Magyar Koalíciónak, az MK vége pedig egyúttal a VMDK és a VMDP végét is jelenti. A VMSZ-nek lokális szinten – Szabadkát, Temerint és talán Óbecsét kivéve – sikerült bedarálnia a másik két pártot, így praktikusan egyedül maradt a vajdasági magyar politikai palettán. Rajta kívül esetleg csak a Magyar Remény Mozgalomnak látszik esélye arra, hogy pártként hosszabb távon labdába rúgjon, ám ezek az esélyek szoros összefüggésben vannak a magyarországi szélsőjobb esélyeinek alakulásával.

Tehát maradt a VMSZ, amelynek sikerült óriási politikai tőkét kovácsolni magának a névjegyzék összeállításával, és ezzel az akcióval, egyedül, igazi közösségi élményt teremteni sok év után először. A klasszikus kisebbségi politizálás tere, az új ingerenciák révén, szinte teljes egészében át fog tevődni az újonnan megalakuló MNT-be, ahol – ilyen előzmények után – a VMSZ-nek szinte biztosan nagy többsége lesz, míg a helyi önkormányzatok, a tartomány és a köztársaság szintjén a VMSZ kisebbségi-regionális versenypártként koncentrálhat az „életszerű” kérdésekre. Éppen ezért, hogy ezt ellenzékből vagy hatalomból teszi-e, immár nem kellene élet-halál kérdésként kezelni. Az viszont nem kétséges, hogy a szabadkai köd oszlását követően határozott döntést kell hoznia. Kevesebb veszítenivalója van, ha a pragmatizmus helyett – miként az alkotmányellenes köztársasági költségvetés elutasításakor – most is a hitelességet választja.

(Magyar Szó)

Demokrata aratás Vajdaságban

A tartományi választás második fordulójának legnagyobb vesztesei a radikálisok, de a Magyar Koalíció sem dicsekedhet az elért eredménnyel

A tartományi választás vasárnap megtartott második fordulójában, melyet a többségi elv szerint rendeztek meg mind a 60 vajdasági választási egységben, tarolt az Európai Vajdaságért–Boris Tadić (EV) koalíció. A nem hivatalos, de véglegesnek mondható adatok szerint a Demokrata Párt elnökének nevével fémjelzett blokk 41 mandátumot szerzett. Az EV-nek egyébként 51 választási egységben (értsd: községben vagy városrészben) maradt versenyben jelöltje az első fordulós eredmények alapján. Mivel ez a koalíció az első forduló listás szavazásán már biztosított magának 23 képviselői helyet, a 120 fős képviselőházban összesen 64 képviselője lesz, és ezzel abszolút többséget tudhat a magáénak.

Radikálisan nagy bukás

Szerbiában, ezen belül Vajdaságban is a Szerb Radikális Párt bizonyult a második legnépszerűbb pártnak a május 11-i választásokon. A radikálisok 39 képviselőjelöltje végzett az első vagy a második helyen a tartományi választás többségi rendszerében, zömük (szám szerint 31) az EV jelöltjével mérkőzött meg. Az SZRP tehát szolid első körös eredményt könyvelhetett el, hiszen csak 12-vel kevesebb jelöltje maradt versenyben, mint az EV-nek, a részarányos rendszerben pedig mindössze 3 képviselői hellyel kevesebbet szerzett meg, mint a DP vezette koalíció. A második körben mégis elvérzett, hiszen a 39 talpon maradt jelöltjéből mindössze négynek sikerült legyőznie ellenfelét, e négyből is csak kettő aratott győzelmet a demokrata koalícióbeli ellenfelével szemben: egyikük az SZRP újvidéki polgármesterjelöltje, Igor Mirović, aki az Újvidékhez tartozó, menekültekkel alaposan földuzzasztott Futak és Veternik településeken nyert. A radikálisoknak tehát ezzel a néggyel együtt összesen 24 képviselőjük lesz az új összetételű tartományi parlamentben.

Az MK viszonylag rossz szereplése

A Magyar Koalíció ugyancsak négy képviselői helyet szerzett a második fordulóban, ami jócskán alulmúlta e koalíció elvárásait. Az MK-nak 11 jelöltje volt versenyben, tehát ha a radikálisok fiaskójához hasonlítjuk a szereplésüket, akkor a 4 a 11-ből akár még sikerként is elkönyvelhető, ám ha azt vesszük alapul, hogy a magyar pártoknak eddig 12 képviselőjük volt a tartományi parlamentben, méghozzá úgy, hogy külön indultak, most pedig csak 9 lesz, akkor ez az eredmény már egyáltalán nem nevezhető valami fényesnek. Tény az, hogy Temerinben és Zentán is csak néhány szavazat döntött a radikális, illetve a demokrata ellenjelölt javára, de sajnos a többségi rendszer könyörtelen: egyetlen szavazatnyi különbség is dönthet a győztes személyéről.

Az MK-nak tehát minden jel szerint 9 képviselője lesz, lapzártánkkor azonban nem hivatalosan úgy lehetett tudni, hogy Kishegyes község négy szavazóhelyén megismétlik a voksolást szabálytalanságok miatt. Ha mégsem, akkor az EV jelöltje, Bíró István jut képviselői mandátumhoz, aki alig száz szavazat különbséggel gyűrte le a VMSZ-es Hallgató Sándort, azt a személyt, aki a négy évvel ezelőtti tartományi választás többségi rendszerében egyedüliként, már az első körben megszerezte a parlamentbe való bejutáshoz szükséges, 50 százalékot meghaladó támogatottságot.

Futottak még

A Szerbiai Demokrata Párt és az Új Szerbia koalíciója, valamint az Együtt Vajdaságért–Nenad Čanak koalíció egyaránt 6 mandátumot tudhat a magáénak a képviselőházban, eddig 7-7 képviselője volt mindkét tömörülésnek. A Szerbiai Szocialista Párt–Nyugdíjasok Pártja Vajdaságban nem ért el olyan jó eredményt, mint köztársasági szinten, sőt négy évvel ezelőtt az SZSZP-nek egymagának megvolt a 7 képviselői mandátuma, most pedig összesen csak négy képviselőjük fog ott ülni a tartományi parlamentben. A Liberális Demokrata Párt a törökbecsei körzetben jutott hozzá egyetlen mandátumához, és máris tudható, hogy Milivoj Vrebalov az Együtt Vajdaságért koalíció frakciójához fog csatlakozni, miként a különböző polgárok csoportjainak a képviselőházba bejutott 6 jelöltje közül is minimum kettő.

Merőben új erőviszonyok

Nyilvánvaló, hogy az erőviszonyok merőben mások, mint négy évvel ezelőtt, hiszen ezúttal a DP vezette lista akár önállóan is kormányozhatna, míg 2004-ben a hatalom megszerzéséhez elengedhetetlen szüksége volt Kasza József, Nenad Čanak és Bogoljub Karić pártjának támogatására is. Ezzel összefüggésben nem tűnik valószínűnek, hogy a korábbi koalíciós partnerek megtarthatják mindazokat a pozíciókat a Tartományi Végrehajtó Tanácsban, amelyeket az elmúlt négy év során birtokoltak, annak ellenére sem, hogy Bojan Pajtić, a DP alelnöke, a TVT eddigi elnöke nem hagyott kétséget afelől, hogy számít mind a Szociáldemokrata Liga, mind pedig a Magyar Koalíció részvételére a vajdasági hatalomban. Velük együtt ugyanis kétharmados többséget képezhetnének a képviselőházban, ami egy rendkívül stabil tartományi hatalmat feltételezne.

Abban teljesnek tűnik az egyetértés, hogy a parlament elnöki helyét az MK, vagyis a VMSZ kapja meg. E tisztség betöltésére a legesélyesebbnek Egeresi Sándort, a parlament mostani alelnökét tartják, akit immár hatodik alkalommal választottak meg képviselőnek a többségi rendszerben a topolyai szavazók. A tartományi titkárságok elosztásáról azonban egyelőre senki sem beszél.

Bonyolult kombinatorika

A tartományi hatalom megalakulása, bár pillanatokon belül megtörténhetne, valószínűleg csak a köztársasági kormány és a belgrádi városi vezetés összetételének ismertté válása után fog megtörténni. Ezen azt kell érteni, hogy amennyiben a szocialisták az európai blokkal alakítanak kormányt, és Belgrád városában is az Európa-barát erők oldalára állnak – ez utóbbinak egyre kisebb a valószínűsége –, akkor szinte biztosra vehető, hogy a tartományi hatalomba is beveszik őket. Az SZSZP egyébként meglehetősen konstruktív ellenzék volt a Tartományi Képviselőházban az elmúlt négy évben, ennek alapján feltételezhető, hogy kormányzati pozícióban sem lenne velük túl sok gond. Kérdés persze, mennyire tudnák elfogadni tartományi szinten koalíciós partnerüknek Nenad Čanak pártját, vagy mennyire irritálná őket az LDP képviselőjének jelenléte – és vice versa.

A jövőbeni tartományi hatalom összetétele tehát még korántsem kristályosodott ki. Könnyen lehet, hogy a liga önszántából ellenzékbe vonul vagy a demokraták hagyják ki őket a hatalmi koalícióból a szocialisták kedvéért, de az sem zárható ki, bár elég valószínűtlen, hogy a Magyar Koalíció is az ellenzéki szerep mellett dönt: Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke a vasárnapi választás után közölt írásában ugyanis felvetette annak lehetőségét, hogy az MK minden szinten ellenzékbe vonuljon. Tudni kell azonban, hogy a 9 MK-s képviselőből a VMDP-nek mindössze egy képviselői hely jut a tartományi parlamentben, a többiek mind a VMSZ káderei (a Páll Sándor vezette VMDK-nak nem jut egyetlen mandátum sem).

A többségi rendszer szeszélyessége

A vasárnap megtartott választáson nem először bizonyosodott be, hogy milyen meglepetésekre képes a többségi választási rendszer, bár négy évvel ezelőtt, amikor először alkalmazták Vajdaságban a kombinált választási rendszert, sokkal kiegyensúlyozottabb eredmény született a többségi rendszer második fordulójában, mint a múlt vasárnap. Akkor a két legnagyobb párt, a DP és az SZRP listás eredménye csak kismértékben tért el e két lista egyéni jelöltjeinek második fordulós eredményétől: a DP-nek 15, az SZRP-nek 21 képviselőt sikerült bejuttatnia listán a parlamentbe, míg az egyéni választási körzetekben ez az arány 19:15 volt a DP jelöltjeinek javára.

Korábban viszont, amikor tisztán többségi választási rendszert alkalmaztak, rendre a legnagyobb párt vagy koalíció aratott. Így tudott legerősebb pártként az SZSZP a kilencvenes években végig kormányon maradni Vajdaságban annak ellenére, hogy az ellenzéki pártok népszerűsége sem volt elhanyagolható, és így szerzett 2000-ben a demokratikus ellenzék (DOS) akkora győzelmet, hogy a 120 képviselői helyből 118 neki jutott, a szocialistáknak pedig csak kettő. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy 1996-ban és 2000-ben egy meglehetősen furcsa többségi rendszert alkalmaztak, amelyben nem a két legsikeresebben szereplő jelölt került be a második fordulóba, hanem az első három (!) helyezett, vagyis hiába volt a második fordulóba bekerült két jelöltnek összességében több szavazata, mint a harmadiknak, mégis ez utóbbi juthatott mandátumhoz.

A többségi választási rendszer – akár két, akár három második fordulós jelölttel operál – egyértelműen a „nagyoknak” kedvez, és „igazságtalan” a kisebb pártokkal szemben, de megjárhatja vele az a párt is, amely csupán 5–10 százalékkal élvez kisebb népszerűséget, mint a legnépszerűbb párt. Így jártak ezúttal a radikálisok is, akiket a valamivel népszerűbb demokraták szó szerint letaroltak. Mert bár személyekre szavazunk, és e konkrét személyek iránti szimpátia is kétségtelenül sokat nyom a latban, a döntő tényező az esetek többségében mégis a jelölt párthovatartozása, és egyetlen szavazat is elegendő ahhoz, hogy megszülessen a végső eredmény egy-egy választási egységben.

Önvizsgálat a radikálisoknál és az MK-nál

Mindez persze nem menti fel azon felelősség alól a vesztes jelöltek pártjait, hogy komolyan megvizsgálják, miért nem tudták erőteljesebben mozgósítani a második fordulóban a választóikat. A második forduló előtt szinte kizárólag a demokraták és a magyar koalíciósok folytattak kampányt, a radikálisok mintha teljesen lemondtak volna arról, hogy komolyabban labdába rúgjanak, mindenesetre egy ilyen, magukra nézve megalázó végeredményre valószínűleg ők sem számítottak.

Az MK második körös fiaskója mindenképpen megérne egy külön „misét”, hiszen a januári elnökválasztáson elért kitűnő eredmény sokkal jobb eredményekkel kecsegtetett mind a köztársasági, mind az önkormányzati, mind pedig a tartományi választáson. Nyilván számos oka lehet annak, hogy a magyar szavazók jó része ezúttal sem a magyar előjelű pártokat tüntette ki bizalmával, az azonban túlságosan leegyszerűsített magyarázat volna, hogy mindenről a magyar sajtó és a demokraták „félelemkeltésen alapuló kampánya” tehet. Talán nem ártana elgondolkodni azon is, hogy mennyire volt kontraproduktív a területi autonómia „erőltetése” vagy a Szabadkára koncentráló kampány, és ezzel összefüggésben a radikálisokkal való együttműködés lehetőségének lebegtetése, mert önmagában a magyar pártok összefogása nyilvánvalóan pozitív üzenetet hordozott.

(Családi Kör)

Kurzusmódosítás

Amint a klasszikus kisebbségvédelmi kérdések kezelése a magyar közösség belső ügyévé válik, a regionális érdekképviselet kerül a VMSZ politizálásának homlokterébe

Június 18-án lett 15 éves a Vajdasági Magyar Szövetség, a legnagyobb vajdasági magyar politikai szervezet. Egy párt másfél évtizedének sikereiről és kudarcairól, jó és rossz irányba tett lépéseiről, botrányairól és szélcsendes időszakairól lehetetlen sommás kijelentéseket tenni. Ami lehetséges: a múlt fényében láttatni a jelent, és megfogalmazni a jövő kihívásait. Pásztor Istvánnal – aki mintegy két évvel ezelőtt vette át a pártelnökséget Kasza Józseftől – többnyire aktuális kérdésekről beszélgettünk.

– Mi az, amire büszke a VMSZ 15 évének politizálásából, és mi az, amit nem tud vállalni, amihez képest diszkontinuitást képvisel?

– Az embernek vállalnia kell azt, ami mögötte van, függetlenül attól, hogy az egy bizonyos távolságból szemlélve jónak tűnik-e vagy sem. Amire én a legbüszkébb vagyok, és amit a legnagyobb eredménynek tartok, hogy a VMSZ mindvégig meg tudta őrizni önálló politikai kurzusát. Ez a 90-es években talán nem is volt annyira nehéz, mint 2000-től errefelé, mert megszűnt az addig jellemző fekete-fehér színpaletta, és minden egy kicsit árnyaltabbá vált. Mára, a VMSZ-t leszámítva, az összes vajdasági kisebbségi párt elveszítette politikai önállóságát. A Demokrata Párt mindegyiküket integrálta. A magyar kivételével ma már nincs olyan kisebbségi közösség Vajdaságban, amelyik önálló politikát folytatna.

– Jelen pillanatban mely politikai pártokat, illetve politikai opciókat tekinti a VMSZ a legfőbb szövetségeseinek, és melyeket a legnagyobb riválisainak?

– Azok a politikai pártok jelentik a legnagyobb veszélyt a szavazóbázisunkra, amelyek célkitűzései, mindennapi lépései egybeesnek a mi prioritásainkkal. Számunkra tehát a stratégiai-politikai partner a legnagyobb rivális is egyben. Ugyanakkor az utóbbi hónapok azt bizonyítják, hogy azok, akikről úgy gondoltuk és gondoljuk még ma is, hogy hosszú távú stratégiai-politikai partnereink, mindinkább csak a szavak szintjén tekinthetők azoknak, a tettek szintjén nem. Végletesen leegyszerűsítve a helyzetet: a hosszú távú stratégiai partnereknek tekintett és az ideológiailag tőlünk messze álló politikai erők között a tettek szempontjából nincsen különbség.

– A leegyszerűsítéseknél maradva: a VMSZ hol helyezkedik el a klasszikus jobboldal-baloldal felosztásban?

– A 21. század elején nehéz ilyen kategóriákban gondolkodni, hiszen ma már minden párt képvisel klasszikus jobboldali és elég gyakran baloldali célkitűzéseket is egy időben. A VMSZ, önmagát nemzeti pártként definiálva, azt gondolom, a jobbközéphez áll a legközelebb, ám az elmúlt 15 év egyik jellemző vonásának éppen az mondható, hogy a párt képes volt integrálni a legkülönbözőbb értékrendeket képviselő embereket. Tudott egy olyan vajdasági magyar kisebbségi gyűjtőpárt lenni, amely ezeket a kérdéseket kellő flexibilitással tudta megélni és kezelni, nem zárva ki önmagából sem az egyik, sem a másik áramlat képviselőit.

– Talán könnyebben elhelyezhető a VMSZ magyarországi, illetve szerbiai pártpreferenciái mentén.

– A magyarországi pártokkal kapcsolatban az azonos közelség, illetve távolság elvét képviseljük, mert arról, hogy egy adott pillanatban melyik lesz a meghatározó politikai erő és ki alakíthat kormányt, a magyarországi állampolgárok döntenek. A határon túli pártok hosszú távú politizálásának az elemi érdeke az, hogy olyan kapcsolatrendszert építsenek ki minden magyarországi párttal, amely lehetővé teszi számukra a kormányváltások túlélését, és hogy normális kommunikációs viszonyban legyenek a mindenkori anyaországi kormánnyal.

A szerbiai politikai színtér időben más. A 90-es években egészen világos volt, kikkel működhetünk együtt és kikkel állunk szemben. 2000 óta a helyzet már képlékenyebb, egy éve pedig még inkább az. Mert a 90-es években legyűrendő politikai ellenfélnek számító párt a tavalyi választást követően potenciális politikai partnerré vált. Ez arról tanúskodik, hogy a szerbiai politikában, de egyáltalán a politikában nagyon nehéz úgy fiókba zárni valakiket, hogy örökre kizárja a fiók kinyitásának és az egyikből a másik fiókba történő áthelyezésének a lehetőségét.

REGIONÁLIS AMBÍCIÓK

– Az elmúlt hónapokban a VMSZ tűnt a vajdasági autonómia legvérmesebb képviselőjének, mind az alkotmány szavatolta jogok betartatását, mind a statútum körüli történéseket illetően. A tartomány jogaiért folytatott küzdelmét egyesek szereptévesztésként, mások szerepbővítésként értékelték. Készül-e a VMSZ arra, hogy túllépjen a nemzeti kisebbségi párt szabta kereteken?

– A 21. század első évtizedében a szerbiai politikai színtér gyökeresen átrendeződött, és a kisebbségi politizálást sem lehet már úgy elképzelni és sikeresen művelni, ahogy azt a 90-es években képzeltük és műveltük. Ezért nem értékrendbeli váltásra, hanem kurzusmódosításra van szükség ahhoz, hogy hosszú távon is talpon tudjunk maradni. Számomra ennek a kurzusmódosításnak a legkézenfekvőbb iránya a kisebbségi érdekképviselettel is nagyon sok vonatkozásban összeegyeztethető regionális érdekek képviselete. Ezzel kapcsolatban nekünk már testületi döntéseink is vannak. A kérdés attól a pillanattól lesz igazán aktuális, hogy elfogadják a nemzeti tanácsokról szóló törvényt, hiszen ezzel a klasszikus kisebbségvédelmi kérdések kezelése a magyar közösség belső ügyévé válik.

Másrészről azt is látni kell, hogy a vajdasági regionális érdek képviselete vonatkozásában üressé vált a politikai színtér. Ezért annak az ambíciónak, hogy a VMSZ egy magyar kisebbségi, regionális érdekeket is képviselő párt legyen, úgy gondolom, van realitása.

A VMSZ-t eddig is az különböztette meg a többi vajdasági magyar párttól, hogy nem kizárólag ködös, fellengzős, távolba vesző célokat tartott egyedül fontosnak, hanem sokkal köznapibbakat, egyszerűbbeket, sokkal rövidebb idő alatt teljesíthetőket és gyakorlatiasabbakat is. Szerintem ebbe az irányba kell elvinni még erőteljesebben a VMSZ politizálását, mert ez találkozik az emberek elvárásaival.

– Tehát a szerb szavazatok begyűjtését is célul tűzik ki?

– Persze. Erről szól a regionális párttá válás ambíciója. De én ebben nem látok semmi olyat, ami negatív értelemben minősítené a VMSZ-t, vagy ami a kisebbségi politizálás kárára menne. Hisz van-e természetesebb dolog annál, mint hogy amikor például Bácskertesen egy ipari park létrehozása érdekében teszünk lépéseket, akkor egyértelműen szolgáljuk az ottani magyar közösség érdekeit, de valószínűleg az erőfeszítés találkozik a nem magyar lakosok igényeivel is. Attól a VMSZ a nemzeti érdekek megvalósítása tekintetében nem lesz kevesebb, ha szerbek, horvátok, szlovákok is szavaznak rá, mint ahogy a DP se válik többé azáltal, ha több ezer magyar szavazat csapódik le rá.

– Számíthatunk-e a közeljövőben erőteljes gesztusokra a más nemzetiségűek irányában? Teszem azt, beválasztanak-e a párt vezető testületeibe nem magyarokat?

– Ebben a pillanatban ilyesmi nincs tervben. Ennek egy folyamatos és lassú építkezésnek kell lennie. Az élet diktálja a tempót, nem lehet nálánál gyorsabban haladva mindent felforgatni.

KIMOZDULÁS A HOLTPONTRÓL?

– Az utóbbi fél évben egyre csak fokozódik a feszültség a VMSZ és a DP között. Ennek fényében meglepte-e, hogy a VMSZ jubileumi díszülésén maga Boris Tadić államfő képviselte a pártot?

– Az utolsó pillanatig úgy nézett ki, hogy a DP-ből nem fog eljönni senki sem. Kevesebb mint 24 órával a rendezvény előtt vált világossá, hogy Tadić jön el, pedig én lélekben már lemondtam erről az eshetőségről. Mindenesetre borzalmasan rossz üzenete lett volna annak, ha a 15 éve partner VMSZ rendezvényére a DP elnöke nem jön el. Kezelhetetlen, a hosszú távú kommunikációt teljesen ellehetetlenítő helyzet teremtődött volna ezzel.

– Nyilván Tadić érkezésének bejelentése előtt már tudható volt, hogy a Szerb Haladó Párt elnöke is ott lesz a rendezvényen.

– Persze, sokkal előbb tudtunk Tomislav Nikolić érkezéséről, és valószínűleg a fő rivális bejelentett eljövetele is közrejátszott Tadić döntésében. Mi nem csináltunk titkot abból, hogy ki igazolta vissza az eljövetelét, Tadić kabinetjéből pedig előzőleg élénken érdeklődtek a vendégek névsora iránt.

– Az államfő látogatása változtatott-e bármit is a DP és a VMSZ viszonyában? Tapasztalható-e némi enyhülés?

– Annyi változott, hogy kimozdultunk a holtpontról. A rendezvényt követően váltottunk néhány szót, majd egy héttel később Tadić meghívására részt vehettem az Újvidéken tartózkodó közép-európai államfők tiszteletére rendezett vacsorán. Más vajdasági politikus rajtam kívül nem is volt jelen. Tadićtyal abban maradtunk, hogy az újvidéki nemzetközi értekezletet követően leülünk beszélgetni, és azt hiszem, hogy erre hamarosan sor fog kerülni.

– Ezen a találkozón nyilván azokat a másfél évvel ezelőtt megállapított közös vállalásokat veszik majd számba, amelyekből, mint nemrég nyilatkozta, mindeddig az égvilágon semmi sem valósult meg. Milyen megoldást tart lehetségesnek?

– Hangsúlyoznám, hogy ezek a Magyar Koalíció és a DP közös vállalásai, ezért időről időre ezeknek a megvalósításával mindkét félnek szembesülnie kell, s ennek fényében arról is döntenünk kell, hogy módosítunk-e a dolgokon, ha igen, milyen irányban, vagy ha nem, akkor az milyen következményekkel járhat. Biztosítunk-e pótvizsgázási lehetőséget önmagunk számára egyfajta átütemezéssel. Ezt kellene alaposan megtárgyalnunk. Én kész vagyok a racionális hozzáállásra, de nem vagyok kész arra, hogy az, amit fontosnak tartottunk, és aminek eredményeképpen 93 000, illetve 75 000 szavazatot gyűjtöttünk össze, azt föladjuk. És nem érdekel, hogy ennek milyen következményei lesznek. Persze tudatában vagyok annak, hogy a következmények lehetnek nagyon komolyak. Ez nem fenyegetés vagy zsarolás, hanem számomra az egyedül járható út, a hosszú távú politizálás lehetőségének az útja.

VIRTUÁLIS KOALÍCIÓ

– A VMSZ ünnepségén nem volt jelen a Magyar Koalíció másik két pártjának elnöke. Mi ennek az oka?

– Páll Sándorral kapcsolatban, a sajtóban is megjelent levélben megfogalmazott indokokon túlmenően, más okokról nem tudok. Ágoston András tudtommal aznap a Fidesz kongresszusán vett részt, és nem ért ide vagy nem tartotta fontosnak, hogy eljöjjön, pedig úgy tudtuk, hogy itt lesz. Mindenesetre elnöki kiküldöttként sem volt jelen senki koalíciós partnereink részéről.

– Létezik-e még egyáltalán az MK?

– Igen, a napi gyakorlat szintjén a különböző testületekben kifejtett közös politizálásunkon keresztül valósul meg az együttműködés, amiben vannak ugyan feszültségek, de azért létezik. A Tartományi Képviselőházban is egységes frakcióban ülünk, és közös álláspontot képviselünk. Ez érvényes azokra a községekre is, ahol koalícióban hatalmon vagyunk. Ez egy választás előtti koalíció egy világosan megfogalmazott program mentén, és se több, se kevesebb feszültség nincs közöttünk, mint más koalíciókban általában. Hogy miként alakul az együttműködésünk „második felvonása”, arról ebben a pillanatban még nem érdemes bármit is mondani. És hogy adott esetben a koalíciós partnerek véleményt, bírálatot fogalmaznak meg, azzal kapcsolatban pedig nincs semmi probléma. Az ilyen bírálatok jók arra, hogy az ember elgondolkodjon rajtuk, esetleg korrigáljon az álláspontján, vagy megerősítést nyerjen elhatározásában.

Mozgásszabadság a vákuumban

– A VMSZ jelenleg sem a köztársasági kormányban nem vesz részt, sem ellenzéknek nem tekinthető. Miért jó ez a köztes állapot?

– Azért, mert ez biztosítja számunkra a legnagyobb mozgásszabadságot. Támogathatjuk a számunkra fontos célok megvalósulását, de nincs megkötve a kezünk. Ha egy évvel ezelőtt elvállaltam volna a mezőgazdasági miniszteri vagy a kormányalelnöki tisztséget, akkor onnantól kezdve nekünk kuss volna.

– Ám úgy tűnik, hogy a jelen helyzetnek sincs túl sok haszna, hiszen, mint mondta, semmi sem valósult meg abból, amiben a DP-vel megegyeztek.

– Ez igaz, viszont nem érhet bennünket olyan vád, hogy egy miniszteri vagy egy kormányalelnöki helyért eladtuk a közösségi érdekeket.

– Így viszont nincs más eszközük, mint a kormánybuktatással való fenyegetőzés.

– Valóban nincs más eszközünk, de úgy gondolom, hogy az egy évvel ezelőtt kialakított álláspont értékelésekor meg kell vizsgálni az egy évvel ezelőtti érveket is.

A rendőrség sokkal jobban végzi a dolgát

– Lát-e változást a nemzeti színezetű incidensek kezelésének ügyében?

– A rendőrség vonatkozásában egy elég markáns, pozitív kimozdulás tapasztalható. Hatékonyabb a földerítés, mint az ezt megelőző időszakban volt. A problémák áttolódtak az ügyészség, illetve az igazságszolgáltatás mezejére – minősítés és hatékonyság tekintetében. Ezeket a kilengéseket leggyakrabban nem bűncselekményeknek, hanem szabálysértéseknek minősítik, illetve ha bűncselekményeknek is minősítik őket, a nemzeti indíttatást megpróbálják elfelejteni. A bírósági fázisban pedig az ügyintézés lassúsága okoz gondot. Egy-egy elkövetőnek az elítélése akár több évig is eltarthat, és így a kiszabott büntetés elveszíti visszariasztó erejét.

– A rendőrség pozitív viszonyulásának ellentmondani látszik a legutóbbi újvidéki incidens kezelése.

– Nem állítom, hogy a rendőrség minden egyes esetben a helyzet magaslatán áll, hogy tökéletesen dolgozik, de az egészen biztos, hogy az utóbbi egy-két évben a rendőrségi felderítés hatékonysága sokkal jobb, mint a korábbi időszakban volt, amikor soha nem találták meg a falfirkák elkövetőit vagy a verekedőket.

(Családi Kör)

Szerbia választott, de nem döntött

A jelek szerint hosszú és idegőrlő alkudozásnak nézünk elébe

Ha valaki nyolc évvel ezelőtt azt állítja, hogy 2008-ban a népnyúzó Milošević ifjú csicskása és a martalócvezér Arkan jobbkeze lesznek Szerbia európai perspektívájának legfőbb garanciái, valószínűleg bolondnak néztük volna az illetőt. Nos, vasárnap óta kevés kétség fér hozzá, hogy Ivica Dačić és Dragan Marković Palma kezében van az ország sorsa.

A szerbiai többpártrendszer bevezetése óta eltelt időszak talán legmocskosabb kampányát követően vasárnap lezajlottak a köztársasági parlamenti, a tartományi képviselőházi és a helyi önkormányzati választások. Általános meglepetésre a Demokrata Párt köré csoportosuló, az Európai Szerbiáért blokk minden szinten, de kivált a köztársasági parlamenti választáson, fölényes győzelmet aratott. Országos szinten 400 ezer szavazattal utasította maga mögé a Szerb Radikális Pártot, pedig minden relevánsnak mondható közvélemény-kutatás, amit a választások előtti hetekben tettek közzé, azt jósolta, hogy a radikálisok legalább százezer szavazattal rávernek az Európa-barát erőkre. Igaz ugyan, hogy a választások közeledtével egyre csökkenő különbséget mutattak a kutatási eredmények a két lista között, ám valószínűleg a legnagyobb optimisták – maguk a demokraták – sem hitték, hogy néhány tízezernél vagy legfeljebb százezernél több szavazatnyi előnybe kerülhetnek a radikálisokkal szemben a végső megmérettetéskor.

EU, FIAT, GÁZ

Sokan tartottak attól, hogy az Európai Unió által április végén mégiscsak felkínált stabilizációs és társulási egyezmény aláírása kontraproduktív lesz, és a megállapodás aláírását szorgalmazó, majd pedig realizáló erők nemhogy erősödni, hanem éppen ellenkezőleg: gyengülni fognak miatta. A választás eredménye világosan mutatja, hogy a polgárok többsége nem vette be azt a maszlagot, miszerint a gazdasági előnyöket szavatoló egyezmény aláírásával valójában Kosovo függetlenségére ütött – a népnemzetiek nyelvi fenomenjével élve – „Júdás-pecsétet” a Demokrata Párt két főembere, Boris Tadić államfő és Božidar Đelić miniszterelnök-helyettes, és az egyedüli helyes megoldás e létfontosságú egyezmény mielőbbi felmondása lenne.

Nos, Koštunicáék rossz lóra tettek, amikor azt hitték, hogy eddigi koalíciós partnereik leárulózásával, leállamellenségezésével, és egyáltalán: rendkívül mocskos, negatív kampányukkal szavazatokat szerezhetnek maguknak, illetve szavazatokat vehetnek el az Európa-pártiaktól. A 61 százalék körüli részvételi arány, amely nagyjából 4,1 millió voksolót jelent, valamivel még meg is haladta a 2007 januárjában megtartott, szintén előrehozott köztársasági parlamenti választás részvételi eredményeit, tehát a negatív kampánnyal nem sikerült elriasztani az uniós közeledést pártoló, ám bizonytalankodó választópolgárokat a szavazástól.

A bizonytalanokra nyilvánvalóan hatott az is, hogy az EU-s megállapodás aláírását követő napon a Fiat gépkocsigyár komoly szerbiai beruházásokra szánta el magát. A két esemény közötti ok-okozati összefüggést lehetetlen volt nem észrevenni. Aztán pedig már a kampánycsend idején a kormány egyhangúlag elfogadta az oroszokkal kötött energetikai megállapodást. Ezzel a DP és a G17 Plusz miniszterei kiütötték Koštunicáék kezéből az egyik fő adujukat, miszerint ellene vannak mindennek, ami stratégiai jelentőséggel bír és Oroszországból érkezik.

A KOSOVO-MÍTOSZ VÉGE

Ezen a választáson bebizonyosodott az is, hogy a polgárokat nem lehet mozgósítani egy, kizárólag Kosovo megőrzésén alapuló retorikával, politikával. A Szerbiai Demokrata Párt és az Új Szerbia koalíciója éppen ezt tette, és csúnyán bele is bukott: 200 ezerrel kevesebb szavazatot szerzett, mint bő egy évvel ezelőtt, így parlamenti mandátumainak száma több mint egyharmadával csökkent (47 helyett most csak 30 képviselőjük lesz a parlamentben).

Bebizonyosodott tehát, hogy bár Kosovo kérdése nem közömbös a szerbek számára, korántsem számít a legfontosabb témának, annak ellenére sem, hogy még három hónapja sincs a függetlenség kikiáltásának, tehát friss az élmény. A szerb társadalom ezen a választáson politikai érettségéről tett tanúbizonyságot: nem az elmúlt évtizedekre oly jellemző dac kerekedett felül, hanem a politikai pragmatizmus, amely képes reálisan felmérni a helyzetet.

EGYOLDALÚ REFERENDUM

Az Európai Szerbiáért koalícióba tartozó pártoknak sikerült referendumhangulatot teremteniük, legalábbis az Európa-orientáltságú oldalon. Annak sulykolása, hogy (ismét) sorsdöntő választás előtt állunk, amelyen eldől, hogy az Európai Unió tagjai leszünk-e néhány éven belül, avagy visszatérünk a kilencvenes évek háborús, nincstelen világába, úgy tűnik, hatott. A 90-es éveket szimbolizáló radikálisok hatalmától rettegő polgárok stratégiai szempontokat mérlegelve szavaztak a legbiztosabb opcióra. A választás előtti koalíciós tömbből kihagyott Liberális Demokrata Párt épphogy csak átlépte az 5 százalékos választási küszöböt, pedig a közvélemény-kutatók ennél azért fényesebb eredménnyel kecsegtették. Ugyancsak ez lehet az egyik magyarázat a kisebbségi listák viszonylagos sikertelenségére is; bár esetükben elég volt elérni a természetes küszöböt a parlamentbe jutáshoz – vagyis e konkrét esetben mintegy 16 500 szavazattal már mandátumot szerezhettek –, a kisebbségi szavazók talán még így is kockázatosnak érezték kisebbségi listára adni voksukat.

Mégis elég egyoldalúra sikeredett ez a „referendum”, mert a „másik oldalon” nem ingott meg egyik bejutásra esélyesnek tartott lista esetében sem a léc, és a szavazatok sem tömbösödtek oly mértékben a radikálisoknál, mint a másik oldalon a demokraták körül kialakult koalíciónál. Bár az SZRP több mint két és félszer annyi szavazatot kapott, mint az SZDP, az utóbbi lemaradása mégsem egymillió szavazat fölötti, mint amennyi az LDP lemaradása az Együtt Szerbiáért mögött.

A KIRÁLYCSINÁLÓ SZERECSENMOSDATÁSA

A történelmi tapasztalatra és a választás során alkalmazott retorikára alapozva a Szerbiai Szocialista Pártot is a „múlt erőihez” kellene sorolni, ám az utóbbi hónapokban tett pragmatikus gesztusai miatt mégsem ilyen egyértelmű a képlet. Az Ivica Dačić vezette párt, a nyugdíjasok pártjával és a jagodinai polgármester pártjával szövetkezve, rendkívül jó eredményt ért el, és a parlamenti erőviszonyokat szem előtt tartva olyan helyzetbe hozta önmagát, hogy elsősorban tőle, pontosabban a megszerzett 20 mandátumától függ, milyen kormány fog alakulni.

Bár az SZSZP a szavak szintjén folyamatosan az elvszerű magatartását bizonygatja a nyilvánosság előtt, mindenki számára világos, hogy náluk is elsősorban az érdekek játsszák a főszerepet. Tehát az a fő kérdés, mi a szocialisták és koalíciós partnereik legfőbb érdeke.

Racionálisan közelítve ehhez a kérdéshez, a szocialistáknak sokkal jobban megfelelne, ha a „demokratikus” oldal mellett döntenének, és ezzel garantálnák az Európai Unióhoz való közeledés folytatását. Nyilvánvaló, hogy jótéteményük nem maradna jutalom nélkül: végre valahára nemzetközi vizekre evickélhetnének, koalíciós partnerük, a DP segítségével bekerülhetnének a Szocialista Internacionáléba, ezáltal pedig szimbolikusan is lezárhatnák azt a korszakot, amelyet a miloševići örökség terhel, és amely egyre nagyobb nyűg a számukra. Persze idehaza sem feledkeznének meg racionális döntésük honorálásáról, ami tényleges erejükhöz mérten nagyobb befolyást jelentene számukra a kormányban, és persze busásan fizető igazgatóbizottsági helyeket a megmaradt közvállalatokban.

A szocialisták, de különösen az Egységes Szerbia nevű partnerpártot vezető, a néhai Željko Ražnatović Arkan martalócvezér közeli munkatársának számító Dragan Marković Palma jól tudja, hogy külföldi befektetők ide vonzására elengedhetetlenül nagy szükség van a fenntartható fejlődés érdekében, márpedig a másik blokkhoz tartozó Koštunica és Nikolić egészen biztosan fölmondaná az EU-val kötött megállapodást, ami rendkívül negatív jelzés lenne a külföldi befektetők számára.

Közép-, de hosszú távon is ez az opció lenne kifizetődőbb Dačićéknak, ám senki sem lehet egészen biztos abban, hogy nem a pillanatnyi érdekek kerekednek-e felül táborukban. Egyes értesülések szerint a radikálisok és a szerb demokraták hajlandóak lennének akár a miniszterelnöki tisztséget is átengedni nekik, ha hajlandóak lennének velük alakítani kormányt. Az SZRP-nek, az SZDP–ÚSZ-nek és a szocialisták blokkjának együttvéve meglenne a 127 fős abszolút többségük a 250 fős parlamentben.

DRÁGÁN ADD A BŐRÖDET!

Egészen biztos, hogy a szocialisták nagyon drágán fogják adni a bőrüket, függetlenül attól, hogy végül melyik fél lesz a boldog „bőrtulajdonos”. Ha a szocialisták a népnemzeti koalíció mellett döntenek, biztosak lehetnek abban, hogy négy év múlva már nem fognak létezni, végleg bedarálja őket a radikális párt, persze négy évig is lehet élvezni a hatalmat, arról nem is beszélve, hogy a demokratákkal kötendő szövetség sem egy életbiztosítás számukra hosszú távon. Kemény tárgyalásoknak, pontosabban alkudozásnak nézünk elébe a következő hetekben, hónapokban.

A „Drágán add a bőrödet!” jelmondatot fogják alkalmazni a kisebbségi pártok is, hiszen rájuk is szükség lesz, amennyiben a DP vezette koalíció és a szocialisták alakítanának kormányt. Az Európai Szerbiáért listának 102 mandátuma van a parlamentben, a szocialisták blokkjának 20, tehát még legalább négy mandátum hiányzik a minimális parlamenti többséghez. A Sulejman Ugljanin vezette Sandžakért Listának mindössze két képviselője került be a szerbiai nemzetgyűlésbe, a Preševo-völgyi Albánok Koalíciójának pedig egy, úgyhogy itt elsősorban a vártnál gyengébben szereplő Magyar Koalíció kerülhet jó alkupozícióba. Pásztor István hétfőn úgy nyilatkozott, hogy megfelelő garanciák esetén nem fognak finnyáskodni, és hajlandóak részt venni egy európai orientáltságú kormányban, melyben a szocialisták is helyet foglalnak. A perszonális autonómiára vonatkozó magyar követelések teljesítése mellett valószínűleg komoly befolyást követelnek majd maguknak a szabadkai önkormányzat irányításában is. Az MK a választási kampánya során is bizonyította, hogy hatalmának megőrzése Szabadkán létfontosságú a számára, így elképzelhető, hogy a szabadkai polgármesteri tisztséget kéri majd cserébe a demokratáktól, annak ellenére, hogy az észak-vajdasági városban mintegy tízezer szavazattal alulmaradt a demokraták koalíciójával szemben.

„VEGYTISZTA” EURÓPA-BARÁT KORMÁNY LEHETETLEN

Akárhogy is számolgatunk, ebben a pillanatban olyan kormánya nem alakulhat Szerbiának, amelyet úgymond „vegytisztának” lehetne minősíteni, vagyis olyan kormánya, amelyben nem lesznek jelen a múlt erői, és amely teljes mellszélességgel és feltétlenül kiállna az uniós közeledés és az európai értékrend mellett. Magyarán az Európai Szerbiáért koalíció, a Liberális Demokrata Párt és a kisebbségek együttvéve mindössze 123 képviselővel rendelkeznek majd az újonnan alakuló parlamentben, ami a kormányzáshoz nem lenne elég. Még ha ilyen fölállású kisebbségi kormány alakulna is, annak a szocialisták külső támogatására lenne szüksége a fönnmaradáshoz.

A választások megismétléséről egyelőre senki sem gondolkodik. Nyilván minden párt tisztában van azzal, hogy a polgárokat mennyire kimeríti egy-egy választási kampány, és valószínűleg nem fogják merni megkockáztatni, hogy ismét szavazásra hívják az embereket, akiknek már nagyon elegük van a szűnni nem akaró kampánysorozatból.

TUDATOS SZAVAZÁS

A május 11-i választások egyik legfontosabb tanulsága, hogy a polgárok nem az automatizmus elve alapján szavaztak köztársasági, tartományi és helyhatósági szinteken. Vagyis nem az a korábbi gyakorlat érvényesült, hogy minden szavazólapon többnyire ugyanazt a listát karikázták be. Bár a demokraták koalíciója az önkormányzati és a tartományi választáson is tarolt, a kisebb pártok, illetve koalíciók helyi és tartományi szinten jobb eredményt értek el, mint a köztársaságin. A tartományi listás szavazáson például a Nenad Čanak nevével fémjelzett Együtt Vajdaságért koalíció az Európai Vajdaságért (DP–G17 Plusz) listával szemben indult – míg köztársasági szinten Čanak pártja is a DP vezette koalíció részét képezte –, mégis meg tudta szerezni a szavazatok mintegy 8 százalékát, az Együtt Vajdaságért pedig 33,5 százalékos támogatottságot kapott a köztársasági 38,7 százalékos eredményével szemben. A Magyar Koalíció is jobban szerepelt tartományi szinten, az előzetes becslések szerint mintegy 20–25 ezer szavazattal többet gyűjtött be, mint a köztársasági parlamenti választáson, és igen sok egyéni jelöltje maradt versenyben a tartományi választás második fordulójában.

Igen hálátlan dolog lenne ebben a pillanatban megjósolni a tartományi parlament új felállásában a pártok erőviszonyait, hiszen a vegyes választási rendszerből kifolyólag az első körben csak 60 képviselői mandátum sorsa dőlt el végérvényesen, további hatvané viszont csak a május 25-én megtartandó második fordulóban válik véglegessé. Figyelembe véve azonban, hogy sok községben is ún. demokratikus jelöltek állnak egymással szemben, nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy Vajdaságnak továbbra is egy, a Demokrata Párt által vezetett kormánya lesz, amelyben jelentős erőt fog képviselni a Magyar Koalíció és a Vajdasági Szociáldemokrata Liga. Esetleg a szocialisták is helyet kapnak majd ebben a hatalomban, ha köztársasági szinten sikerül egyezségre jutniuk.

A KOMPLIKÁLÓ TÉNYEZŐ: BELGRÁD

Minthogy minden mindennel összefügg, különösen akkor, amikor párhuzamosan kell egyezkedni a lokális és a globális hatalmon, egy-egy jelentősebb helyi önkormányzat sorsa kihatással lehet arra, mi fog történni a köztársaság szintjén és vice versa. Különösen pedig akkor van ez így, ha a leggazdagabb, legnépesebb, legperspektivikusabb városról, a fővárosról van szó. Belgrádban úgyszólván patthelyzet alakult ki: a 110 fős városi képviselő-testületben 45 mandátuma lesz a DP vezette koalíciónak, 40 a radikális pártnak, 12 az SZDP–ÚSZ-nek, 7 az LDP-nek és 6 az SZSZP-nek. Ez azt jelenti, hogy amennyiben köztársasági szinten a demokraták és a szocialisták kiegyeznek, Belgrádban csak akkor alakíthatnak kormányt, ha sikerül elnyerniük a liberálisok vagy Koštunicáék támogatását is. Eddig az SZDP és a DP irányította a várost, állítólag különösebb veszekedések nélkül, ám a két párt országos szinten olyannyira eltávolodott egymástól, hogy szinte elképzelhetetlen bármiféle együttműködés közöttük akár helyi szinteken is. Marad tehát az LDP mint a mérleg nyelve. Hogy Čedomir Jovanovićék hajlandóak lesznek-e feladni kategorikus álláspontjukat, miszerint elképzelhetetlen bármiféle együttműködés a radikálisokkal, a szocialistákkal és Koštunicáékkal, hamarosan ki fog derülni. Fel kell mérniük, mi jár kisebb veszteséggel számukra, ha az elveik néminemű feladásával segítenek „megőrizni” Belgrádot, avagy vállalják a bűnbak szerepét Belgrád „elvesztése” okán.

A többi nagyvárosban a helyzet többé-kevésbé világos: Újvidéken és Nagybecskereken az Európa-barát erők alakíthatnak kormányt, Kragujevacon úgyszintén, Nišben is a „demokratikusabb” blokknak van erre inkább esélye, Szabadkán pedig a Magyar Koalíció nélkül nemigen alakulhat helyi hatalom.

Hosszú és idegőrlő alkudozásnak nézünk elébe. Nincs kizárva, hogy ismét „öt perccel éjfél előtt” születik majd döntés arról, hogy Szerbia a múltba réved-e majd vagy a jövőt választja-e. A jövőt, amely sajnos nem lesz makulátlanul tiszta: lemondhatunk arról, hogy a közeljövőben megtörténik a 90-es évek örökségével való őszinte szembenézés és leszámolás, hogy elfogadtatik a kosovói realitás, hogy megtörténik az átvilágítás, és mindenki felelni fog a nép ellen elkövetett bűnei miatt, beleértve a Milošević család Moszkvában élő és viruló tagjait is.

(Családi Kör)

Ezt a kört önállóan kell lefutnunk

Ha csatlakozunk a demokraták körül kialakult tömbhöz, a vajdasági politikum elveszíti saját identitását – véli Pásztor István, a VMSZ elnöke

Pásztor Istvánt 2007. május 5-én, azaz közel egy évvel ezelőtt választották meg a Vajdasági Magyar Szövetség elnökévé. Az ő elnöksége alatt sikerült az, ami a szerbiai többpártrendszer bő másfél évtizedes története során egyszer sem: jelesül, hogy a jelentősebb vajdasági magyar pártok összefogtak, és május 11-én közös listán indulnak a köztársasági, a tartományi és a helyhatósági választásokon is. A Magyar Koalíció (MK) legerősebb pártjának vezetőjével – aki a januári köztársaságielnök-választáson a vártnál is jobban szerepelt – a magyar területi és perszonális autonómiáról, valamint a választásokról, a választások utáni koalíciós együttműködés lehetőségeiről beszélgettünk.

AUTONÓMIA – APRÓ LÉPÉSEKBEN

– Az MK nemrég nyilvánosságra hozott, 6 részből álló együttes autonómiakoncepciójának legvitatottabb része a magyar területi autonómiára vonatkozik. Ebben a pillanatban úgy tűnik, sem belföldön, sem magyarországi kormánykörökben, de nemzetközi színtéren sincsenek támogatói ennek az autonómiaformának. Hogyan képzelik mégis megvalósítani mérvadó partnerek nélkül?

– Ezzel kapcsolatban azt tartottam a legfontosabbnak, hogy csökkentsük a vajdasági magyar politikumon belüli potenciális konfliktusforrások számát, márpedig az elmúlt több mint egy évtizedben mindig az autonómia körüli licitálás volt az egyik konfliktusforrásunk. Ezért akartam, hogy asztalhoz üljünk, és megbeszéljük, ki milyen autonómiaformát tart fontosnak, és ennek alapján igyekezzünk egy közös koncepciót létrehozni. Ez végül sikerült is. A dokumentum kiváltotta reakciók senkit nem leptek meg, engem sem, de olyan nagyon nem is érdekelnek. A dokumentumban megfogalmazottak megvalósítása és a megvalósításhoz szükséges partnerek keresése pedig egy folyamat, mely apró lépésekből áll össze. Mindig az adott témához, egy-egy lépéshez kell partnereket találni, és ebben a dokumentumban számos olyan elem létezik, melyekhez már ma tudunk partnereket találni, méghozzá elsősorban Szerbiában kell őket keresnünk.

– A Demokrata Párt az elnökválasztás második köre után írásban vállalta, hogy partner lesz az MK 12 pontba foglalt elnökjelölti programjának megvalósításában. A DP egyedül a magyar területi autonómia kérdését vetette el. Nem tart-e attól, hogy veszélybe kerül ez a megállapodás, mert Önök tovább „erőltetik” a területi autonómia ügyét?

– Nem tartok ettől, különösen akkor nem, ha a vajdasági magyar politikum jelenlegi súlyát, befolyását sikerül megőrizni vagy esetleg még növelni is. A politikában a mindent vagy semmit elve nem működik. A DP-nek, de egész Szerbiának is az az érdeke, hogy előrelépés történjen a kisebbségi kérdések rendezésének tekintetében, és csökkenjenek a belpolitikai feszültségek.

– Az új autonómiakoncepció legalaposabban kidolgozott része a perszonális autonómiára, illetve ennek legfőbb szervére, a Magyar Nemzeti Tanácsra vonatkozik. Az MNT megválasztását tárgyaló bekezdés kizárólag a közvetlen, névjegyzék alapján történő választást irányozza elő. Eszerint a VMSZ lemondott arról az alternatíváról, hogy a nemzeti tanácsokról szóló készülő törvényben helyet kapjon a közvetett, elektorok útján történő választás is?

– A törvénynek minden nemzeti közösség számára alkalmazhatónak kell lennie. Meggyőződésünk szerint a magyar nemzeti közösség képes arra, hogy közvetlen úton válassza meg nemzeti tanácsának tagjait, ám vannak Szerbiában más, jóval kisebb nemzeti közösségek is, amelyek belátható időn belül erre nem lesznek képesek. Ezért kell a törvényben alternatívát felkínálni: az a közösség, amely képes közvetlenül megválasztani a nemzeti tanácsát, az tegye ezt, amelyik viszont nem képes, illetve ameddig nem képes erre, kapjon lehetőséget elektorok útján lebonyolítani a választást. Mi azt szeretnénk, ha a Magyar Nemzeti Tanács tagjait a magyar választói névjegyzék alapján, közvetlen úton választanák meg.

– Ilyen névjegyzék viszont egyelőre nem létezik. El tudná-e fogadni, hogy a magyar közösség esetében is elektorok útján bonyolítsák le a választást, amíg ez a névjegyzék nem áll össze? Vagy a névjegyzék összeállításáig inkább ne is alakuljon meg az MNT?!

– Ragaszkodni kell ahhoz, hogy ez a névjegyzék mielőbb összeálljon. Persze az sem egy normális állapot, hogy idestova másfél éve lejárt az MNT mandátuma, de mivel ezt a társadalmi feszültséget csakis az új törvénnyel lehet föloldani, mi azt szeretnénk, ha e törvény olyan megoldást kínálna, amely a mi számunkra hosszú távon is megfelelő, ez pedig a közvetlen úton történő választás.

– És „rövid távon”? Egy éve azt nyilatkozta, „reálisnak az tűnik, hogy a következő MNT megválasztása még az elektori rendszerben történik meg”.

– Igen, elképzelhetőnek tartok egy ilyen átmeneti megoldást is, de mi azért szállunk síkra, hogy teremtődjenek meg gyorsan a közvetlen választás lehetőségei. Ha úgy adódna, hogy a közvetett választás az egyedüli realitás, és aközött kell választani, hogy legyen-e vagy ne legyen MNT, akkor én úgy gondolom, még mindig jobb, ha megalakul. Hangsúlyozom azonban, hogy ez csak egy föltételezett helyzetre vonatkozó álláspont.

HA BEKOPOGTATTAM VOLNA BORIS TADIĆHOZ…

– A három vajdasági magyar párt külön listán, koalícióban indul a május 11-i választások minden szintjén. Miért nem csatlakozott a Magyar Koalíció a DP körül kialakult választási tömbhöz?

– Azért, mert ha ezt megtette volna, a vajdasági magyar politikum elveszítette volna saját identitását, mert egy általános frakcióból lett volna kénytelen képviselni a közösség érdekeit. Azoknak a közösségeknek a politikai képviselői, akik csatlakoztak a DP-hez, frakciófegyelemből igen gyakran a saját közösségi érdekeik ellenében szavaztak. Mi vállaltuk azt a rizikót, hogy saját erőnkre támaszkodva megmérettessünk. Biztos vagyok abban, hogy ha bekopogtattam volna Boris Tadićhoz, és azt mondtam volna neki, hogy nekünk nyolc parlamenti hely kell, megkaptuk volna ezt a nyolc parlamenti helyet. Így viszont lehet, hogy csak négyet, ötöt vagy hatot szerzünk meg, de mindenképpen kevesebbet, mint nyolcat. Mégis szerintem ez mind rövid, mind pedig hosszú távon egy jobb megoldás, éppen azért, mert politikai szabadságot ad nekünk. Így nem leszünk elvszerűtlen kompromisszumok megkötésére utalva, ami borzalmasan káros lett volna a közösség szempontjából.

– Egy évvel ezelőtt viszont, amikor megválasztották Tomislav Nikolićot házelnöknek, és úgy tűnt, ismét választások elé nézünk, éppen ön kezdeményezte, hogy jöjjön létre egy egységes Európa-barát választási blokk a kialakulóban levő radikális–népnemzeti blokkal szemben.

– Az sok tekintetben más helyzet volt. Akkor úgy tűnt, hogy nem lesz kormánya az országnak, és ismét választások lesznek, a Magyar Koalíció pedig még nem létezett, és messze nem tűnt realitásnak sem. Akkor még messze nem voltunk abban a helyzetben, mint ma, amikor már mögöttünk van egy elnökválasztás, amelyen 93 ezer szavazatot kaptunk. A politikában egyébként is nehéz operatív kérdéseket egy év távlatából megítélni.

– A DP-ből nem kopogtattak az MK ajtaján, hogy csatlakozzanak hozzájuk?

– Nem.

– A VMSZ-t sem próbálták meggyőzni, hogy hagyja el a Magyar Koalíciót, és egymagában csatlakozzon a DP koalíciójához?

– Nem. Még ilyen jellegű sugallat sem érkezett.

– A mostani kampányuk során, ellentétben az elnökválasztási kampánnyal, nem fektettek túl nagy hangsúlyt más nemzeti közösségek támogatásának „becserkészésére”. Miért?

– Az elnökválasztás során azt tapasztaltuk, hogy bár az egyes közösségek politikai vezetői támogatásukról biztosítottak, szavazáskor az adott közösségek részéről ez a támogatás elmaradt. Úgy gondoltuk, hogy a Magyar Koalíciónak ezúttal önállóan kell megfutnia a kört. A választási programot is úgy akartuk megfogalmazni, hogy ne kelljen terhes vagy elfogadhatatlan kompromisszumokat kötnünk.

– Hogyan oszlanak meg a mandátumok az MK-n belül a három párt között? Milyen képletet alkalmaznak?

– A mostani erőviszonyaink képezik a kiindulópontot, de felvázoltuk azt is, hogy miként osztjuk el a megszerzett mandátumokat, ha jobban, és miként, ha rosszabbul szerepelünk az előző választásokhoz képest. Köztársasági szinten a VMSZ a tavaly januári választáson majdnem 4 mandátumot szerzett, míg a VMDK és a VMDP alkotta Magyar Összefogás Koalíció majdnem bejuttatott egy képviselőt a parlamentbe. Ha 4 vagy ennél kevesebb mandátumot szerzünk, akkor az mind a VMSZ-é, ha 5 lesz, abból egy a VMDK-é vagy a VMDP-é, 6 képviselői hely megszerzése esetén mindhárom pártnak lesznek képviselői a parlamentben, amennyiben megszerezzük a 7. mandátumot is, akkor azt a VMSZ fogja betölteni. Úgy gondolom, hogy ennél több képviselői helyre reálisan nézve nem számíthatunk. Tartományi szinten kissé bonyolultabb a helyzet, mert létezik listás és többségi rendszerre épülő szavazás is. A Tartományi Képviselőházban jelen pillanatban csak a VMSZ-nek vannak listás helyei, ezért úgy állapodtunk meg, hogy akárhány mandátumot szerzünk, egy-egy mandátum megilleti a VMDP-t és a VMDK-t, a többi helyet pedig a VMSZ tölti be. A többségi rendszerben, az egyéni jelöltek vonatkozásában minden körzetben a VMSZ javasolta személy indul, kivéve Zentát, ahol dr. Farkas Emil képviseli az MK-t a VMDP színeiben. A helyhatósági választások tekintetében a 2004-ben megszerzett mandátumokból indultunk ki, minden egyes önkormányzatra külön megállapodást alkalmazunk.

– A jelenlegi VMSZ-es képviselőknek biztos helyük van-e a köztársasági parlamentben?

– Nem született ezzel kapcsolatban semmiféle döntés, bár személyes véleményem szerint jó munkát végeztek, és jó esélyük van arra, hogy ismét képviselők legyenek.

„Szabadka megőrzéséért még az ördöggel is összeállunk”

– Léteznek-e olyan pártok, amelyekkel elképzelhetetlennek tartják az együttműködést a választások után?

– Nincsenek.

– Tehát a radikálisokkal is hajlandóak együttműködni?

– Igen, bár attól függ, mit értünk együttműködés alatt. Annak nem látom lehetőségét, még elméleti szinten sem, hogy országos vagy tartományi szinten parlamenti többséget vagy kormányt alkossunk a radikálisokkal. Egyetlenegy kérdés van, amely számomra ezt meggondolandóvá teszi, az pedig az, hogy mi fog Szabadkán történni. A Magyar Koalíciónak Szabadkán meg kell őriznie vezető szerepét. Ha ezt a fekete ördög segítségével tudjuk csak elérni, akkor az ő segítségével fogjuk elérni. Nem készülök erre, de nem tudom elfogadni, hogy Szabadkát elveszítsük, és hogyha kell, az ördöggel is hajlandó vagyok összeállni Szabadka megőrzése céljából.

– Mit jelent pontosan az, hogy „elveszíteni Szabadkát”?

– Ez azt jelenti, hogy elveszítjük a politikai befolyásunkat Szabadkán, azt jelenti, hogy olyan polgármestere lesz a városnak, aki nem tud magyarul. Ebbe én nem vagyok hajlandó belemenni, és ezért bármilyen árat hajlandó vagyok megfizetni. Nekünk vezető szerepünk kell hogy legyen a várost irányító koalícióban.

Nem pusztán három párt – a közösség fogott össze

– Három vajdasági magyar párt összefogott, ám az összefogás nem teljes, hiszen a negyedik magyar párt, a Magyar Polgári Szövetség nem része a Magyar Koalíciónak. Miért?

– A Magyar Koalíció nem egyszerűen csak három párt összefogása, hanem a közösség összefogása, és ezt tartom a legnagyobb eredménynek, mert ez olyasmi, amire nem is számítottam. Az MPSZ döntött úgy, hogy ebből az összefogásból kimarad. Az MPSZ egyedüli politikai munícióját a többi magyar párttal való szembefordulás jelenti. Én ezt tudomásul veszem, és nem kívánok vele foglalkozni. Ám az a kampány, amelyet az utóbbi több mint fél évben folytatnak, őket minősíti.

(Családi Kör)