A magyar nemzetpolitika alakítói a tisztán etnikai pártokat „lejárt lemeznek” tekintik – véli Hegedűs Dániel budapesti politológus, kisebbségkutató

Nincs sok értelme nagy általánosságban nemzetpolitikai kihívásokról beszélni. Érdemesebb a kihívásokat az egyes határon túli magyar nemzetrészek előtt álló kihívásokra, illetve a tényleges szakpolitikai területekre bontani, mert ha megnézzük például azt, hogy milyen kihívások állnak a kisebbségi oktatás előtt, akkor erre tudunk egy érdemleges választ adni: az, hogy a határon túli magyar diplomások olyan papírt kapjanak a kezükbe, amivel nemcsak odahaza vagy Magyarországon, hanem a teljes európai munkaerőpiacon egyformán el tudnak majd helyezkedni – állítja Hegedűs Dániel politológus, történész, a budapesti Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány fiatal kutatója, aki a Kishegyesen megrendezett VII. Vajdasági Szabadegyetem vendége volt szombaton.

– Általános sémát alkalmazni a határon túli magyar közösségekre tökéletesen értelmetlen és lehetetlen. Mégis ez az általánosítás vert gyökeret a magyar nemzetpolitikai gondolkodásban, amit én hibának tartok. Ráadásul a nemzetpolitikai gondolkodás erősen Erdély központúan általánosít, ami komoly szakpolitikai hibákhoz vezetett a múltban. Ez az Erdély központú gondolkodás például nagymértékben meghatározta sokaknak a Schengenről való gondolkodását is. Mármint hogy Magyarország schengeni csatlakozása nem jelent az erdélyi magyarság számára semmit, pláne akkor nem, ha ők kívül esnek a schengeni határzónán. Akik így gondolkodtak, egyáltalán nem vették tekintetbe azt, hogy a határszélen élő szlovákiai magyarok számára, vagy másfél év múlva – amikor a Külügyminisztérium becslése szerint Szerbia is felkerülhet a schengeni fehér listára – a vajdasági magyarok számára ez a határrendészeti szabályozás egy sokkalta nagyobb előrelépést fog jelenteni, mint bármilyen komolynak szánt szimbolikus cselekedet, kopjafaállítás, ilyen-olyan igazolvány stb. Egyszerűen azért, mert a hétköznapi életben lesz meghatározó szerepe.

Hogy ezt az általánosító képletet egyre inkább a határon túli kisebbségek külön való kezelése váltja fel, vagyis hogy változik a nemzetpolitika alakítóinak szemlélete e tekintetben, azt a 2005 óta össze nem hívott Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) is híven példázza. A MÁÉRT össze nem hívása mögött egy olyan érv áll, hogy ezeknek a kétnapos kommunikációs dzsemboriknak a szimbolikus tartalmon kívül nincs sok értelme. Mert teszem azt egy szlovéniai magyarnak nincs túl sok közös szakpolitikai megbeszélnivalója a kárpátaljai magyarral. Nem működik a kölcsönös párbeszéd. Gyakorlatilag az egész MÁÉRT arra volt jó, hogy mindenki eljött, mindenki elmondta a bánatát, pezsgőztek egyet a végén, aláírtak egy zárónyilatkozatot, majd mindenki hazament, és utána nem történt semmi. Persze kissé karikírozok, de a lényeg ez volt. Ehelyett intézményesítették azt a gyakorlatot, hogy a határon túli magyar pártszereplőknek a vezetői találkoznak évente két alakalommal a magyar nemzetpolitika tényleges alakítóival, a magyar kormány képviselőivel, és kétoldalú tárgyalásokon próbálják meg a problémákat kezelni.

– Milyennek tűnik Budapestről a vajdasági magyar kisebbségi társadalom szervezettség szempontjából, összehasonlítva más határon túli magyar közösségekkel?

– A határon túli magyar közösségek a rendszerváltások óta mindenütt szervezettebbekké váltak: kialakult a civil szféra, megalakultak az etnikai pártok, ma már nemzeti tanácsokról is beszélhetünk, léteznek autonómiakoncepciók, közjogi testületek, tehát ez egy viszonylag lefutott folyamat. Ami általában jellemző minden határon túli magyar közösségre, hogy a civil társadalom meglehetősen gyenge, és ebben azért van némi sara a határon túli magyar politikai elitnek is. Mondjuk Románia esetében többé-kevésbé lehet tudni, hogy az erdélyi civil szervezeteknek szánt pénz hányad része kerül gyakorlatilag RMDSZ-es pártfinanszírozáson belülre, vagyis amit gyakorlatilag lenyel az elosztó szervezet, aminek semmi más dolga nem volna, mint az, hogy egy többé-kevésbé plurális rendszeren belül – nem a pártkötődéseket érvényesítve – próbálja a romániai magyar civil szférát szervezni. Ennek ellenére nem ez történik, hanem e kiválasztódási rendszerben azokat a szervezeteket támogatja elsősorban, amelyek kötődnek hozzá. Ez sajnos mindenhol így van.

Ha egy-egy kisebbségi társadalom szervezettségét vesszük górcső alá, a legkézenfekvőbb a pártosodás szempontjából vizsgálódni. Itt a pluralitást kell első helyen kiemelni. A vajdasági magyar pártok esetében azt látjuk, hogy olykor meg tudják találni a közös hangot. Amit a vajdasági magyar társadalom szempontjából pozitívumként említenék meg, hogy pontosan azért, mert sokkal konfliktusosabb volt a többségi nemzettel vagy inkább az állampolitikai központtal való viszonya, mint a többi határon túli magyar közösségnek, a vajdasági magyar civil szervezetek sokkal inkább meg tudták találni az utakat a nemzetközi színtér felé. A vajdasági magyar civil szervezetek nemzetközi kapcsolatai nagyon jók. Ismerek olyan határon túli magyar közösséget – ezúttal nem szeretném nevesíteni -, amelynek nemzetközi kapcsolatrendszere egyenlő a nullával, pedig számarányában is jelentősebb közösségről van szó, mint a vajdasági magyar.

– Nemrég voltak választások Szerbiában, Romániában pedig helyhatósági választásokat tartottak. Az volt tapasztalható, hogy az etnikai alapú szavazás nem minden esetben működött.

– A kisebbségi pártoknak van egy nagyon jól körülhatárolható politikai játéktere. Nevezetesen arról van szó, hogy amikor a többség hozzáállását a kisebbséghez a konfrontáció vagy az asszimiláció jellemzi, akkor a kisebbség védelmi pozíciót vesz fel, ami összerántja az etnikai pártok táborát. Ha ezt a logikát követjük, akkor amint csökken a kisebbségi közösség többség általi fenyegetettsége, az etnikai pártok támogatottsága is csökkenő tendenciát mutat. El kell mondani, hogy az etnikai pártelitek bizonyos mértékig érdekeltek is az etnikai törésvonalak fenntartásában, bár meg kell jegyeznem, hogy ezeket a törésvonalakat adott esetben nemcsak a kisebbségi pártok részéről tartják fenn. Ha viszont a nyugat-európai példákat nézzük, akkor ezen modell alapján például nem lenne magyarázható a skót néppártnak vagy a katalánoknak a sikere, hisz ott egy ilyen kollektív fenyegetettség nem létezik. Én ezt a támogatottság-csökkenést, ha nagyon gonosz akarok lenni, annak is tulajdonítanám, hogy ezek a pártok egy bizonyos mértékig mára már unalmasakká váltak. Generációcserék maradtak el például. Másfelől mivel az etnikai dimenzió mentén szerveződő, de mégiscsak gyűjtőpártokról van szó, rákényszerülnek ideológiailag nagyon különböző szemléletet képviselő politikusok integrálására, ezért kizárják vagy legalábbis csökkentik a pluralizmus érvényesülését, ami szintén hozzájárul unalmassá válásukhoz. Ehhez társul még a modernizációs dilemma is: hogy a választók már többet várnának el életminőség, nyitottabb társadalom, plurálisabb szellemiség tekintetében a markáns közösségőrzés és -építés helyett, de legalábbis mellett. Végel László beszél az etnikai pártok modernizációs dilemmájáról, nevezetesen, hogy a kisebbségek asszimilációját vagy kivándorlását leginkább az indokolja, hogy nem tudnak egyszerre megfelelni a modernizációs követelményeknek és az identitásmegőrzés követelményeinek. A határon túli magyar etnikai pártok mondhatni az elmúlt 10 évben az identitásőrzésre mozdultak rá, és valahogy a modernizációs hangsúly sikkadt el. Nagyon sok vajdasági magyar azért szavazott a Demokrata Pártra, a romániai magyarok egy jelentős része pedig a liberális demokratákra, mert úgy gondolkodtak, hogy bár szép dolog az identitásőrzés, de fontosabb ennél egy polgáribb, szabadabb társadalom kialakítása. Míg az etnikai pártoknál azt tapasztalták, hogy mindenki a saját kis pecsenyéjét sütögeti, és elhanyagolja a társadalom kitörési lehetőségeinek kérdéseit.

– Hogyan tekintenek a magyarországi nemzetpolitika jelenlegi alakítói a határon túli etnikai pártokra?

– A magyar nemzetpolitika alakítói a tisztán etnikai pártokat „lejárt lemeznek” tekintik, és ehelyett inkább a regionális pártszerveződésekre szeretnék helyezni a hangsúlyt. Igazándiból szerintem a „hiba” a határon túli magyar pártok esetében nem is annyira az etnikai jellegben keresendő. Azok a regionális pártok, amelyekre Budapesten hivatkoznak, mondjuk a skót nemzeti párt vagy a katalánok, abból a szempontból sokkal szerencsésebb helyzetben vannak, hogy dominánsan egy etnikumú régiókat képviselnek, tehát nem kell külön megjeleníteniük az etnikai elemet. Vajdaságban teszem azt egy regionális párt – amilyenek egyébként léteznek, sőt, azt is mondhatnánk, hogy a Kárpát-medencében az egyetlen tősgyökeres regionális mozgalom az a vajdasági – nyilvánvalóan egy regionális érdeket fog képviselni, ami nem fog teljes egészében egybeesni a magyar közösségnek az érdekeivel. Ugyanez Erdély esetében még fokozottabban érvényes. El kell tehát dönteni, hogy magyar érdekképviseletet szeretnénk, ami szükségszerűen etnikai alapú lesz, és ettől még egyébként lehet sikeres, vagy egy régiót képviselünk, de akkor az nem egy magyar érdekképviselet lesz. Persze a legszerencsésebb az lenne, ha a magyar választók felé el lehetne adni egy pártot etnikaiként, míg a többségi választók felé regionálisként, de azt hiszem, hogy ennek nem túl sok realitása van.

(Családi Kör)