Címkék: Helsinki Bizottság az Emberi Jogokért

Tolerancia – a posztkommunista csodaszer

A háború kitörése előtt Boszniában magasabb toleranciaszintet regisztráltak, mint a többi exjugoszláv tagköztársaságban, mégis ott volt a legvéresebb háború – emlékeztet Pavel Domonji, a Helsinki Bizottság újvidéki vezetője

Az elmúlt két-három hétben még a szokásosnál is több szó esett a toleranciáról Vajdaságban, de nyilván világszerte is, hiszen nemrég ünnepeltük a tolerancia világnapját. Ebből az alkalomból Újvidéken táncoltak, Topolyán díjakat osztottak, Szabadkán pedig fociztak.

Nem mindenki gondolja azonban úgy, hogy ilyen egyszerű volna fenntartani a toleráns légkört, hogy a nemzetek közötti viszonyok ápolása ennyiből állna. Pavel Domonji, az ország egyik legbefolyásosabb civil szervezete, a Helsinki Bizottság az Emberi Jogokért újvidéki irodájának vezetője is azok közé tartozik, akik szerint sokkal összetettebb munkára volna szükség a nemzetek közötti jó viszonyok megőrzése érdekében. Ezt a kérdéskört is érintettük a Pavel Domonjival készült interjúban, de szó esett Vajdaság multietnikus identitásáról, új statútumáról, a vajdasági magyar közösség szervezettségéről, valamint a nemzeti tanácsok megválasztási módozatairól. A beszélgetés az interjúalany kérésére írásos formában készült.

– Szeptemberben zárult a Helsinki Bizottság az Emberi Jogokért legutóbbi projektuma, amely Vajdaság multietnikus identitásával foglalkozott. Milyen kihívásokkal szembesülünk e téren?

– Szándékosan helyeztük a hangsúlyt a „multietnikus” jelzőre. A demográfiai mozgások világosan bizonyítják, hogy Vajdaság etnikai struktúrája a kisebbségek kárára változik. A legutóbbi népszámlálás adatai a háborúk, a gazdasági összeomlás, az etnikai mimikri és a nacionalista hisztériakeltés következményeit tükrözik: ezek a vajdasági lakosság elvándorlását, ezzel párhuzamosan pedig az egykori Jugoszlávia más tagköztársaságaiból származó népesség tartományba való beáramlását eredményezték. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni más, mélyebb gyökerű problémákról sem, mint amilyen az alacsony népszaporulat. Tehát Vajdaság etnikai térképe változik, mégpedig oly módon, hogy növekszik a szerb és csökken a kisebbségi lakosság számaránya. A magyarok száma például évtizedek óta folyamatosan csökken. Ma Vajdaságban 152 ezerrel kevesebb a magyar, mint 1961-ben volt, és ez egy rendkívül traumatikus adat.

Tisztában vagyunk azzal, hogy a vajdasági identitás hangoztatása nem talál megértésre Vajdaságon kívül, de magában a tartományban sem. A nacionalisták a vajdasági identitás hangsúlyozásában burkolt elszakadási szándékot vélnek felfedezni, illetve a szerbség további fragmentációjától tartanak. Sirámaikból ítélve azt gondolják, hogy végül majd csak a szerbekből lesznek vajdaságiak – vagy ahogy gúnyosan mondani szokták: „vojvođaner”-ek -, míg a magyarok megmaradnak magyaroknak, a szlovákok szlovákoknak stb. Persze ezek mind eszelős gondolatok. A vajdasági identitás felvállalása nem jelenti a nemzeti identitás elvetését, lett légyen szó a kisebbségi vagy a többségi nemzet tagjairól. Az identitásnak ez a formája különösképpen a kisebbségek tagjai számára fontos, mert kiszélesíti az etnikai tolerancia terét a társadalomban. Fontos ugyanakkor a vegyes etnikumú egyéneknek, mert elkerülhetővé teszi számukra az asszimilációt, a vagy-vagy helyzetet.

A vajdasági identitás befeketítésének okát én mégis valami egészen másban látom. Arról van ugyanis szó, hogy a vajdasági identitás a vajdasági autonómiatörekvések mozgósító tényezője lehet. Márpedig a Vajdaságon kívüli politikai aktorok, ha nem is akarják ellehetetleníteni, de szigorú ellenőrzés alatt kívánják tartani ezeket a törekvéseket.

– Miként viszonyul az államhatalom Vajdaság multietnikus identitásához? Változott-e valami 2000 óta ebben a tekintetben?

– Egy olyan országban, amely óriási problémákkal küszködik – és Szerbia egy ilyen ország -, a dolgok rettenetes lassúsággal változnak. Az államot itt még mindig területként kezelik, ezért minden olyan követelésre, amely a decentralizációra vagy a nagyobb autonómiára irányul – legyen szó akár a helyi önkormányzatok vagy Vajdaság hatásköreinek kiszélesítéséről -, úgy tekintenek, mint destabilizációs szándékra, amely káoszba vezet, esetleg egy új fantomállam létrehozását eredményezheti. Ezen a berögződésen nincs is mit csodálkozni, ha tudjuk, hogy az államra mint zsákmányra tekintenek, amely a pénz, a hatalom, a befolyás és az előnyjogok újrafelosztásának eszköze. Államhatalomnak lenni nálunk annyit jelent, mint védett fajnak lenni, amely nem tartozik felelősséggel tetteiért.

De van itt még valami. A belgrádi politikusok a nagyobb autonómiára vonatkozó vajdasági követeléseket azzal az érvvel próbálják semlegesíteni, hogy ezek teljesülése esetén az egyén szempontjából semmi sem változna, mert kizárólag annyi történne, hogy a Belgrád központúságot felváltaná az Újvidék központúság. Nos, ha még így is volna, én azért visszakérdeznék: mért is ne? Még az is jobb, ha két központunk van, mintha csak egy, amelyben minden hatalom összpontosul.

Teljességgel értelmetlen annak hangoztatása is, hogy Vajdaság Szerbia része. Mintha ezt valaki kétségbe vonta volna! Igen, Vajdaság Szerbia része, de Vajdaság nem Szerbia, és ez a lényeg. Márpedig ha Vajdaság nem Szerbia, akkor lehetőséget kell adni számára, hogy ezt a másságát megfelelő módon ki is mutathassa. Ám nemcsak a másság hangoztatásának feltételeit kell számára megteremteni, hanem szavatolni kell a saját identitás kifejezésre juttatásához elengedhetetlen normatív, politikai, gazdasági és adminisztratív feltételeket is.

Amikor a belgrádi politikusok arról győzködik az Európai Unió képviselőit, hogy ők az európai értékek elkötelezett hívei, szembesíteni kell őket Vajdaság kérdésével. A dolog tehát egyszerű: vajdaság vonatkozásában bizonyítsd, hogy elkötelezett vagy Európa mellett, és ne csak Brüsszelben meg Strasbourgban hangoztasd ezt! Mert Vajdaság Szerbia Európája. A latin mondást parafrazeálva: Hic Europa, hic salta. (Szabad fordításban: Ez itt Európa, itt mutasd meg, mit tudsz – a szerző megj.)

– Megszületett Vajdaság új statútúma, amely ugyan még nem lépett életbe, mert a köztársasági parlamentnek is jóvá kell hagynia. Melyek a tartományi alapszabály erényei és hibái? Lehet-e ez a statútum a multietnikus identitás fejlesztésének alapja?

– Már a kérdésfelvetésben megfogalmazott konstatáció is rávilágít körülményeink perverz voltára. Vajdaság statútumának a Vajdasági Képviselőház autonóm aktusának kellene lennie, de nem az, hanem egy másik parlament jóváhagyásának függvénye. Ebben a pillanatban a statútum pusztán papírra vetett szó, semmi több.

Nem szeretném a statútum jelentőségét kisebbíteni, ám hangsúlyozni szeretném, hogy az identitás megőrzése a legnagyobb mértékben azoktól függ, akik a szóban forgó identitást a magukénak vallják. A vajdasági identitás aláaknázására tett erőfeszítések, mint láthatjuk, eredményteleneknek bizonyultak. Ez az identitás tovább él, és várhatólag megtalálja majd a maga intézményes kifejeződési formáját is. Az identitás nem egy egyszer és mindenkorra meghatározott, egynemű képződmény, hanem egy dinamikusan változó koncepció.

Konkrétan a statútummal kapcsolatban meg kell említeni egy intézményes újítást. Az alapszabály ugyanis előirányozza a Nemzeti Közösségek Tanácsának megalakítását, ami, úgy vélem, egy jó megoldás. Ami rossz, az az, hogy ez a testület csupán véleményezési joggal bír a kisebbségeket érintő vitális kérdésekben. Kötelezően kikérendő véleménye azonban semmire sem kötelez. Megítélésem szerint ennek a testületnek nagyobb hatáskörökkel kellene rendelkeznie. Mondjuk felfüggeszthetné a képviselőház azon határozatait, amelyek durván sértik a kisebbségek jogait.

Felettébb visszásnak tartom továbbá a képviselők státusára vonatkozó megoldást, amely a köztársasági alkotmányban is jelen van. Eszerint a képviselő szabadon felajánlhatja mandátumát a pártjának, hogy a továbbiakban az rendelkezzen felette. Ez a rendelkezés végtelenül cinikus, hiszen azt a hamis látszatot igyekszik kelteni, mintha a képviselő saját autonóm belátása szerint cselekedne, nem pedig a pártoligarchia kénye-kedve szerint. Az új alkotmány és az új statútum is a görög drámákban megjelenő kar szerepét méretezte a képviselőkre.

– Sok szó esik a toleranciáról mostanság. Különösképpen 2004 óta, amikor elszaporodtak a nemzeti színezetű incidensek Vajdaságban, a kérdésből pedig nemzetközi ügy lett. A tartományi hatalom toleranciaprogramot hirdetett toleranciakupák, toleranciatáborok, toleranciakvízek szervezésével. Vajon megfelelő formája-e ez a konfliktuskezelésnek, avagy pusztán marketingfogásról van szó, aminek nincs különösebb foganatja?

– Valóban sokat beszélnek a toleranciáról, és nem nagyon értik, hogy mit is jelent valójában. Íme erre egy példa. Az egykori Emberi és Kisebbségi Jogok Minisztériuma annak idején megjelentetett egy közlönyt, amelyben az áll, hogy a tolerancia nemcsak a más nézőpont puszta megtűrését jelenti, hanem egyúttal ennek a nézőpontnak a tiszteletét, méltánylását, még abban az esetben is, ha ez számunkra antipatikus vagy visszataszító. Továbbá, hogy a toleráns ember képes arra, hogy tartózkodjon azoknak az álláspontoknak a kritizálásától, elítélésétől vagy betiltásától, amelyekkel nem ért egyet.

Nos, mindez ordenáré baromság.

Szerbiában élnek olyan emberek, akik úgy tartják, hogy az albán nép Európa legmocskosabb söpredéke. És mit lehet erre mondani? Hát semmit. Legyünk toleránsak. Ahelyett, hogy elítélnénk ezt a nézetet, a legmesszebb menő tisztelettel kellene hozzá viszonyulnunk, ugyebár. Ha valami okból kifolyólag mégis elítélni merészelnénk az efféle álláspontot, akkor azt kockáztatnánk, hogy ránk sütik az intolerancia, a civilizálatlanság, a primitivizmus bélyegét.

A másfajta nézőpontot, véleményt vagy osztjuk és elfogadjuk, vagy kétségbe vonjuk és vitatkozunk vele. Már miért is tisztelnénk a kopaszra borotvált idióták azon álláspontját, hogy a romák beszennyezik a szerb kulturális közeget? Mindenkinek a magánügye, hogy azt gondolja-e a romákról, hogy fertőzőek, az albánokról meg, hogy söpredék, vagy hogy mondjuk Hitler volt a második megváltó, aki a halandók között járt. De amint elkezdik nyilvánosan is hirdetni a nézeteiket, és e nézetek mentén kezdenek cselekedni, nos, ebben az esetben már nem a tolerancia eszközeit kell latba vetnünk, hanem éppenséggel az intolerancia, a megbélyegzés és a büntetés a megfelelő fegyver a szóban forgó személyek ellen.

A tolerancia persze hogy azt jelenti, hogy tartózkodunk a represszió eszközeinek alkalmazásától azokkal szemben, akiknek a véleményével, választásával vagy viselkedésével, cselekedeteivel nem tudunk azonosulni. Ám nem létezik úgymond parttalan tolerancia. Nincs abszolút tolerancia. Ha mindent tolerálnánk, hamar elérkezne az idő, hogy már nem volna mit tolerálnunk abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy már nem is léteznénk. A tolerancia határa tehát a másik ember szabadsága.

Érdekes a kérdésben összefüggésbe hozott tolerancia és a konfliktusok viszonya. Gyakran hallhatjuk, hogy a tolerancia a konfliktusmegelőzés hatékony eszköze. Ez sajnos nem fedi teljes mértékben a valóságot. A zágrábi Társadalomtudományi Társulás felmérést végzett Boszniában, közvetlenül a háború kitörése előtt. E felmérés Boszniában magasabb toleranciaszintet regisztrált, mint a többi exjugoszláv tagköztársaságban. Mégis ott volt a legvéresebb háború… Tehát a tolerancia nem akadályozta meg az összetűzéseket, ám tegyük hozzá: az intolerancia sem váltotta ki azokat, hiszen ebben az esetben Kosovóban kellett volna először kitörnie a háborúnak, mert itt volt a legalacsonyabb a toleranciaszint.

Néha úgy tűnik számomra, mintha túlságosan is nagy hangsúlyt fektetnénk a toleranciára. Mintha az mindent képes volna megoldani, mint egyfajta posztkommunista csodaszer. Nem vagyok biztos abban, hogy néhány dátum ismerete, legyenek azok bármennyire is lényegesek, akárkit is toleránsabbá tehetnének. Persze nem zárom ki annak lehetőségét, hogy a dátumok is képesek felkelteni egyesek érdeklődését polgártársaik történelme és kultúrája iránt, de kevés az ilyen ember. A SCAN Ügynökség korábban végzett közvélemény-kutatása szerint a vajdasági középiskolásoknak mindössze az egy tizede mutatott olyan-amilyen érdeklődést a más etnikumú polgártársaik kultúrája iránt. Ahhoz, hogy ez a szám növekedjék, a tevékenységek sokkal szélesebb repertoárjára volna szükség. Amennyiben a hangsúlyt a Másik felismerésére, felfedezésére helyeznék mindazokban a dolgokban, amelyeket mi autentikusan a sajátunkként élünk meg, a saját életmódunkként, a saját kultúránkként stb., nos ez a fajta hozzáállás képes volna semlegesíteni az előítéletek hatását, és eredményekkel szolgálhatna. Persze ez egy sokkal nagyobb erőfeszítést igénylő munka volna, mint megszervezni egy kvízt vagy egy versenyt.

– A Helsinki Bizottság az Emberi Jogokért folyamatban levő vitasorozatának középpontjában a vajdasági magyar közösség mint politikai és kulturális szubjektum áll. Mennyire tekinthető szervezettnek a vajdasági magyarság politikai és kulturális téren? Beszélhetünk-e a vajdasági magyarság (ön)izolációjáról bármiféle tekintetben?

– A negatív mutatók ellenére a magyar közösség – a hivatalos adatok szerint – mégis a legszámottevőbb kisebbség nemcsak Vajdaságban, hanem egész Szerbiában. Jól szervezettek, jelentős kulturális elittel rendelkeznek, erős a nemzettudatuk, és minden vajdasági kisebbségnél inkább autonóm érdek- és politikai közösségként tekintenek önmagukra.

A nemzeti előjelű pártokról szólva meg kell említeni, hogy a pluralizmusban az emberek bármilyen, fontosnak ítélt érték mentén szerveződhetnek, így tehát a nemzeti hovatartozás mentén is. Ugyanakkor a politikai megoszlás metszi az etnikai vonalakat, a politikai opciók száma pedig az összes társadalomban kisebb a különböző közösségek számánál, ezért a transzetnikus összekapcsolódások szükségszerűek.

A nemzetiség mentén történő szerveződésnek nem kell szükségszerűen izolációt jelentenie. A magyar pártoknak néha a szemükre vetik, hogy a területi autonómiaköveteléseikkel gettósodást idéznek elő, és megszakítják a kapcsolatot a szélesebb értelemben vett közösséggel. Ezekre a megjegyzésekre egyszer az a válasz érkezett, hogy „ha a magyarok el akarnak szigetelődni, hát csak tegyék, ez az ő dolguk”. Egyetértek, de csak azzal a feltétellel, ha ez azoknak az önkéntes választása, akik elszigetelődnek. Az izoláció azonban gyakran nem önkéntes választásból ered. A dolgok egy kissé komplikáltabbak, mint azt első ránézésre hinnénk. A területi autonómiára vonatkozó követelés nem muszáj, hogy kizárólag a magyar közösségen belüli szűk csoportérdekek kifejeződése legyen. Lehet ugyanis reaktív követelés, vagyis válasz arra a végtelenül etnicizált kontextusra, amelyben a kisebbségi követeléseket semmibe veszik és lebecsülik. Nem szabad szem elől tévesztenünk tehát azt a kontextust, amelyben a területi autonómiára vonatkozó követelés előtérbe került. Milošević idejében egyszerűen ez volt a válasz az elviselhetetlen helyzetre. Azok, akik e követelésben izolációt látnak, tettekkel kellene, hogy bizonyítsák, hogy a különböző közösségekhez tartozók jogai ki vannak egyenlítve, hogy e jogok akadálytalanul megvalósulnak, vagy ha mégsem ez a helyzet, akkor léteznek intézmények, amelyek ezeket a jogokat hatékonyan védik.

– Elkészült a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvénytervezet munkaváltozata, amely lehetőséget nyújt a nemzeti tanácsok közvetett és közvetlen választására is. A kisebbségi közösségek tehát elektorok útján választhatnak maguknak nemzeti tanácsot, ám ha úgy döntenek, akár közvetlenül is megválaszthatják a tanácsok tagjait. Ez utóbbi lehetőség előfeltétele a külön kisebbségi választói névjegyzékek létrehozása. A kettő közül melyik a jobb megoldás?

– A képviseleti szerveket demokratikus úton kell megalakítani, és nem látom, hogy miért kellene ettől az elvtől eltérni a kisebbségi intézmények esetében. A demokratikusan megválasztott testületek nagyobb fokú legitimitással bírnak, autoritásuk is jelentősebb. A Magyar Nemzeti Tanács legitimitását kétségbe vonják, mert – a többi nemzeti tanácshoz hasonlóan – közvetetten, vagyis elektorok közbeiktatásával alakult. Mármost képzeljük el azt a helyzetet, hogy 2002 szeptemberében a lehető legdemokratikusabban alakul meg az MNT, majd tegyük fel a kérdést: vajon akkor is a Vajdasági Magyar Szövetség dominálna a nemzeti tanácsban? Egészen valószínű, hogy a válasz „igen” volna. Lehetséges, hogy nem volna ennyire kifejezett a dominanciája, de a felvázolt hipotetikus helyzet szempontjából ennek nincs akkora jelentősége. Ami viszont fontos, hogy egy ilyen helyzetben a VMSZ-dominanciát a választók akaratával lehetne igazolni.

A nemzeti kisebbségekről szóló törvényben a nemzeti tanácsokat fakultatív testületekként definiálták. A nemzeti kisebbségek tagjai tehát alakíthatnak, de nem kötelesek alakítani ilyen testületeket. Ha tehát úgy mérik fel, hogy nincs szükségük nemzeti tanácsra, vagy nem képesek azt demokratikus úton megválasztani, e jog nem vonható kétségbe. Ha a tervezetben megmaradt az a lehetőség, hogy a tanácsokat az eddigi, közvetett módon is meg lehet választani, ez arra enged következtetni, hogy a kisebbségi önkormányzat a kisebbségi oligarcháknak van alávetve.

(Családi Kör)