Címkék: Kasza József

Uraim, menniük kell!

A vajdasági magyar pártok kudarcot vallottak az egy héttel ezelőtti köztársasági választáson. Az eredmények ismeretében megállapítható, hogy a voksolás lehetőségével élő magyar választópolgároknak csak mintegy a fele szavazott magyar listára, a többi magyar szavazatot az úgynevezett demokratikus opció pártjai gyűjtötték be, mindenekelőtt a Demokrata Párt, valamint a Čedomir Jovanović nevével fémjelzett koalíció és a G17 Plusz.

A Vajdasági Magyar Szövetség a maga 55000 szavazatával hasonlóan szerepelt, mint a két és fél évvel ezelőtti tartományi választáson, amikor szintén önálló listával indult. Az egyetlen, mégis óriási különbség az, hogy 2004-ben a tartomány polgárainak alig 40 százaléka járult az urnák elé, most azonban a 60 százalékos köztársasági átlagot is fölülmúlta Vajdaságban a részvételi arány, és ez a magyar többségű önkormányzatokban sem volt másképpen. Tehát azok a magyarok, akik bojkottálták mind a referendumot, mind pedig az azt megelőző köztársasági, tartományi és helyhatósági választást, ezúttal szavaztak, de nem a nemzetiségi pártjaik listáira. A mindeddig tartózkodó magyar választókat ezúttal igenis sikerült mozgósítani, de nem a VMSZ-nek – a Magyar Összefogás Koalíciónak pedig végképp nem.

A magyar pártok térvesztése nem új keletű jelenség. 1997-ben kezdődött, és azóta folyamatos. A magyar pártok folytonos civakodása, osztódással történő szaporodása a 90-es évek második felének szerbiai diktatúrájában a magyar választópolgárok nagy hányadát reményvesztettséggel töltötte el, úgy érezték, nincs, akit kitüntethetnének bizalmukkal, ezért nem is szavaztak. A rendszerváltó kétezres évben visszatérni látszott a remény, a magyarok is tömegével járultak az urnák elé, és szavaztak a demokratikus ellenzék pártjainak koalíciójára (benne a VMSZ-szel) szövetségi, köztársasági és tartományi szinten is.

Ma azonban 2007-et írunk. Nincs már diktatúra, amire mindent rá lehetne fogni. Az öt százalékos választási küszöböt sem lehet hibáztatni, mert a kisebbségi pártok esetében eltörölték. De azon sem lehet sajnálkozni többé, hogy a magyar választók absztinensek lennének, hogy eluralkodott rajtuk a kishitűség, az apátia, ezért inkább otthon maradtak. Mert nem maradtak otthon! „Csak” a magyarság érdekeinek védelmét hirdető magyar előjelű pártoktól fordultak el.

Komoly, talán hónapok kemény munkáját igénybe vevő, több évre visszatekintő, alapos elemzésre lenne szükség ahhoz, hogy pontosabb képet kapjunk arról, miért következett be az, ami bekövetkezett. Ezt az elemzést elsősorban a vajdasági magyar pártokon belül kellene elvégezni – hideg fejjel és őszinte akarattal. Hogy ez megtörténik-e, elsősorban a pártok vezetőségén múlik.

Mindenesetre nem sok jóval kecsegtetnek a vajdasági magyar pártok első embereinek a választást követő nyilatkozatai. Páll Sándor, a VMDK elnöke a vajdasági magyarok pusztuló identitástudatát emelte ki, mint az egyik fő tényezőt, de a magyarországi médiumokat is bírálta, amiért azok a DP-t népszerűsítették. Ágoston András, a VMDP első embere többek között pártja anyagi nehézségeivel magyarázta a MÖK megalázó vereségét, de a VMSZ-t is hibáztatta, amiért nem akart koalícióban indulni a MÖK pártjaival. Kasza József pedig egyenesen a Magyar Szót és a Szabadkai Rádiót kiáltotta ki fő bűnbaknak, mert e két médium állítólag kampányt folytatott a VMSZ ellen. Érdekes módon egyiküknek sem jutott eszébe, hogy „belül”, a pártban, és mindenek előtt önmagukban keressék a hibát.

Mert hiba akadt elég. Az egyik nagy hiba, ami közvetlenül a választás előtti kampányhoz kötődik, hogy nem készültek fel a konkurenciára. A többpártrendszer természetes velejárója, hogy adott esetben több párt is ugyanazokra a választókra hajt. A legnagyobb tévedés ilyenkor haraggal reagálni, vagy a másik párt ellen kampányolni, mert már többször bebizonyosodott, hogy ez nem vezet eredményre, sőt, elriasztja az embereket. A MÖK kampánya szinte kimerült a VMSZ szidalmazásában. Politikusai folyamatosan arról beszéltek, miért lenne az rossz, ha valaki a VMSZ-re adná le a voksát. Ugyanakkor a kampányuk erőtlen, stílusában pedig provinciális volt. A VMSZ fennállása óta a legjobb, legkorszerűbb kampányát folytatta le, de némiképp paralizálta az a tudat, hogy más nagy pártok is küzdenek a magyar szavazatokért. Erre a fenoménre nem készültek föl, és nem tudtak rá kellőképpen reagálni.

De az eredmények alakulását csak kisebb mértékben befolyásolta a kampány. Nagyobb részt már a választás előtt minden eldőlt. A VMDP már időtlen idők óta szinte csak közlemények formájában kommunikál a nyilvánossággal, elveszítette közvetlen kapcsolatát a választókkal. A VMDK-nak nem bocsátották meg, hogy Óbecsén koalícióra lépett a radikálisokkal. Az is leszögezhető, hogy nem volt túlságosan szerencsés a magyarok körében alacsony népszerűségnek örvendő kormányfő pártjával a VMSZ-nek szorosabbra fűznie a kapcsolatokat. Ugyancsak a VMSZ-nek róható föl, hogy egyes tisztségviselői pozícióhalmozásukkal azt a benyomást keltették az emberekben, hogy mindent uralni akarnak, hogy helyettesíthetetleneknek képzelik magukat. Mindez – és sok minden más – most visszaütött.

A nyugati demokráciákban, amikor egy párt választási vereséget szenved, az okok elemzését rendre megelőzi a pártelnök lemondása. Vajdasági magyar pártjaink előszeretettel állítják magukról, hogy európai értékeket képviselnek, nem pedig balkániakat. Végső ideje hát, hogy a vajdasági magyar pártok „örökös” elnökei elsőkként vállalják fel a felelősséget a választási fiaskóért és lemondjanak.

Uraim, a pártjuk és a maguk becsületének megmentése, az Önök által képviselt vajdasági magyarság érdekében – menniük kell!

(Magyar Szó)

Játszd tovább, Leslie

Emlékszik még valaki az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács ra? Így hívták azt a kirakatintézményt, amelyet a Milošević-diktatúra utolsó előtti évében, nem sokkal a bombázások után hoztak létre. A mai nemzeti tanács sem lehet túlságosan büszke ripsz-ropsz összetákolt elődjére, hiszen az MNT hivatalos honlapján az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács-link egy internetszolgáltató oldalára irányítja át a kedves érdeklődőt, az IMNT-ről egy fia információt nem találni. Pedig 1999 augusztusában mérföldkőről, jelentős pillanatról, az ország demokratizálódásához való hozzájárulásról beszéltek a testületbe önmagukat akkreditáló VMSZ-es, VMDK-s és VMPM-es pártpolitikusok, valamint a nekik asszisztáló közéleti személyiségek, egyházi vezetők, intézményfők. Aztán csakhamar belátták az IMNT országdemokratizálási potenciáljában mélyen hívő személyek is azt, amit mindenki más világosan látott már akkor – rajtuk kívül: hogy az országot – Milošević diktatúráját – nem lehet demokratizálni intézményes lépésekkel, még választással sem, amit ne támogatna meg egy össznépi forradalom.

2000. október 5-e után az IMNT – immáron a VMDK részvétele nélkül – újjáalakult, és még két évig, a szövetségi kisebbségi törvény meghozataláig elegzisztálgatott, mint egyfajta elhúzódó mandátumú „alkotmányozó nemzetgyűlés”, melyben nem volt meg az erő és/vagy az akarat, hogy kiemelt célkitűzését, jelesül a VM választói névjegyzék összeállítását megvalósítsa. Az nem lenne igazán meggyőző érv, hogy szerbiai kormánykörök gördítettek akadályokat a névjegyzék összeállítása elé, hiszen 2001-től Kasza József, a VMSZ elnöke, az IMNT első elnöke immáron szerbiai kormányfő-helyettesként jelentős befolyással bírt, sürgethette volna a valódi nemzeti tanács közvetlen megválasztásához szükséges névjegyzék összeállításának jóváhagyását, ha másért nem is, hát azért, mert pártja ’99-ben egyértelműen a választói névjegyzék alapján történő, közvetlen MNT-választás mellett tört lándzsát.

2002 őszén aztán létrejött a Magyar Nemzeti Tanács a sokat vitatott közvetett választással, vagyis elektorok útján. Újabb négy év telt el azóta, de semmiféle előrelépés nem volt a névjegyzék összeállításának ügyében. Mindig lehet persze nehézségekre hivatkozni, hogy a névjegyzék összeállítása miért nem történt meg – vagy legalább is miért nem kezdődött meg – mind a mai napig. Például hogy a 2002-es népszámlálási adatok alapján nem lehetett megoldani, mert az csak statisztikai adatokat tartalmaz, vagy hogy az általános névjegyzékből a sejthetően magyar nemzetiségűek kiválogatása problematikus lett volna (valóban az!), vagy hogy a kisebbségi törvény közvetett, elektorok útján történő választást lát elő egészen a nemzeti tanácsokról szóló törvény meghozataláig (megjegyzem, a VMSZ-közeli szakértők által megfogalmazott, 2002-ben meghozott kisebbségi törvény éppenséggel rendelkezhetne másként is, ha a szövegezői úgy akarták volna). A VMSZ-nek – vagy az MNT-nek, kinek hogy tetszik – nehéz lesz tisztáznia magát a vád alól, hogy szánt szándékkal odázta el 1999 óta a választói névjegyzék összeállítását. Ma már szinte nem is emlegeti senki, mintha teljesen magától értetődő lenne, hogy a következő MNT-választásnak is közvetett módon kell lebonyolódnia.

Tudomásom szerint másfél éve készen áll a nemzeti tanácsok megválasztási módjairól és hatásköreiről szóló törvénytervezet szövege, és arra vár, hogy a szerbiai kormány döntsön róla, majd pedig a parlament elé utalja elfogadásra. Sok ígéret hangzott már el – különösen Petar Lađević, a Köztársasági Nemzeti Kisebbségi Tanács titkára részéről –, hogy mikor kerülhet a szóban forgó törvénytervezet parlamenti procedúrába. Valamikor a múlt év végén, ez év elején februárra ígérte ezt a titkár, de ebből természetesen nem lett semmi. Most meg ugyanez a Lađević, immár a köztársasági emberi és kisebbségi jogok szolgálatának igazgatójaként egy szimpla átirattal meghosszabbította a szeptemberben újraválasztandó MNT mandátumát, mondván, az Államközösség felbomlását követően még nem zárult le az az eljárás, amelynek keretében „a régi állam szerveinek, szervezeteinek és a Szerb Köztársaság szolgálatainak feladatköréhez szükséges jogi előfeltételek megalkotása” történik. Hogy mit takar ez a nyakatekert mondat, nem teljesen világos, de talán azt, hogy a többször beígért törvény elfogadásáig hosszabbították csak meg a Józsa László vezette MNT jelenlegi összetételének megbízatását. Persze arról egyetlen szó – újabb, esetleg be nem váltandó ígéret – sincs, hogy mégis meddig tart ez az állapot. Józsa a hétvégén megtartott MNT-ülésen hangot is adott elégedetlenségének. Nem valószínű azonban, hogy könnyen menekülhet a népszerű összeesküvés-elmélet vádjától, miszerint a törvény elfektetése valójában az ő ötlete, mert ez is az ő érdekeit szolgálja. Nos, ismervén a törvénytervezet legutóbbi munkaverziójának szövegét, melyet nagy valószínűséggel, lényegi változtatások nélkül elfogad majd a parlament is, azt kell mondanom, az összeesküvés-elmélet iránt kételyeim támadnak.

A hatályos kisebbségi törvény nem szolgál a nemzeti tanácsok hatásköreinek részletes leírásával, és azzal sem, hogy mekkora rész illeti meg a tanácsokat a köztársasági, tartományi és önkormányzati költségvetésből. A nemzeti tanácsokról szóló törvény munkaverziója azonban mindkét témakört alaposan körüljárja.

A törvénytervezet munkaverziója alapján a hatásköröket illetően leszögezhető, hogy a nemzeti tanácsok szinte minden, az adott kisebbség írás- és nyelvhasználatát, oktatását, kulturális életét és tömegtájékoztatását érintő kérdésben hallathatnák majd a hangjukat, de szinte semmiben sem hozhatnak egyedül vagy végleges döntést. Legtöbbször majd csak „javaslatot tesznek”, „együttműködnek”, „figyelemmel kísérnek”, „kezdeményeznek”, „véleményeznek”, ritkábban „beleegyezésüket adják”, még ritkábban „határoznak meg”. Az állami döntéshozó szerv készségén múlik majd, hogy a nemzeti tanácsból érkező javaslatot, véleményezést figyelembe veszi-e, mert megteheti, hogy kikéri ugyan a tanács véleményét – erre a törvény fogja kötelezni több esetben is –, de végül ezzel teljesen ellentétes határozatot hoz.

Szuverén döntéshozó szerepük a nemzeti tanácsoknak tulajdonképpen csak a földrajzi nevek hagyományos írásmódjának meghatározásában lenne (ez már korábban megtörtént a magyar kisebbség esetében, tehát immáron javarészt tárgytalan), valamint az adott kisebbség számára különösen fontos oktatási és kulturális intézmények kijelölésében (nem világos azonban, milyen célzattal). Természetesen a jövőben is alapíthatnának a tanácsok saját intézményeket, akár egyetemet is, amelyek esetében mindenről maguk dönthetnének, de pénzükből arra, hogy ezeket a maguk alapította intézményeket fenntartsák, nem nagyon futná, így valószínűleg nem fognak széltében-hosszában intézményeket alapítgatni. A tanácsok számára az lesz, illetve marad a legkézenfekvőbb megoldás, hogy a már létező, köztársasági, tartományi vagy önkormányzati tulajdonú intézmények alapítói jogait megszerezzék, mert ha ezt a jogot megszerzik, az adott intézmény működéséhez szükséges pénzt továbbra is a korábbi alapító fogja adni, viszont a döntési jogkörök átruházódnak a tanácsokra.

Az új törvénytervezet munkaverziója előirányozza azt is, hogy a köztársasági költségvetés 0,002 százalékát (?!), a tartományi és községi költségvetések 0,2 százalékát kell a nemzeti tanácsok működtetésére fordítani, ami azért számít újdonságnak, mert eddig nem volt megszabva, hogy mekkora állami támogatás fordítandó e célra. A köztársasági büdzséből származó pénz 25 százaléka egyenlő arányban oszlana meg a nemzeti tanácsok között, míg a maradék 75 százalékot a kisebbségi csoportok nagyságának arányában osztanák szét. A vajdasági költségvetésből elsősorban azok a kisebbségi tanácsok részesülhetnének, amelyek tartományi székhellyel rendelkeznek, az egyes helyi önkormányzatok pedig azokat a tanácsokat lennének kötelesek pénzelni, amelyekhez tartozó nemzeti kisebbségek aránya meghaladja a község összlakosságának a 10 százalékát. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a 2006-ra tervezett szerbiai költségvetés 450 milliárd dinár körül alakult, a vajdasági pedig 24 milliárdos volt, akkor a számítások szerint, ha érvényben lenne már a törvény, az idén 9 millió dinárt (?!) kapnának összesen Szerbiától a nemzeti tanácsok, míg a vajdasági székhelyűek ezen felül 48 millió dináron osztozhatnának. Ez az aránytalanság a gazdagabb köztársaság és a szegényebb tartomány vállalása között minden bizonnyal egy elírás következménye. (0,002 helyett 0,02 százalékról lehet valójában szó a köztársasági költségvetés esetében.) Hiszen az idei szerbiai költségvetésből is 63 milliót kaptak összesen a tanácsok, és nem valószínű, hogy a törvénytervezet kidolgozói ezt az összeget nagyságrendekkel alul kívánták licitálni. Magyarán: nyilvánvaló, hogy a köztársaság részéről nem 9, hanem 90 millió dinárról szól az elképzelés, csak a tervezet szövegébe hiba csúszott. Egy kis számolgatás után, aminek levezetésével most nem untatnám az olvasót, már csak azért sem, mert van benne néhány bizonytalansági tényező (pl. az albánok számaránya, a nemzeti tanács nélküli etnikumok helyzete, vagy az érintett községek, amelyeknek költségvetési mutatóit legfeljebb nagyságrendileg ismerem), tehát a számítások után kiderül, hogy pl. az MNT éves állami finanszírozása az 50 milliós összeghatár fölött alakulhatott volna az idén, és ez már egy elég szép summa.

A törvény meg nem hozatalát illető összeesküvés-elméletben tehát egyfelől azért nem hiszek, mert az új törvény szavatolta lagymatag ingerenciák miatt a VMSZ-en kívüli többi VM párt és „ellenzéki” civil szervezet továbbra se akarna részt venni az MNT-ben, ami lényegében megfelel a legnagyobb magyar pártnak, melynek jövőbeni, még erőteljesebb dominanciája biztosra vehető. Másfelől pedig az anyagiakról is pontosabb képe lehetne a törvény meghozatalát követően az MNT-nek, és az éves költségvetési tétel is valószínűleg lényegesen meghaladná a jelenlegi állami támogatás összegét.

Azt gondolom, a fenti két érv együtt többet nyom a latban, mint az az egy, hogy Józsáéknak igenis megfelelt a törvény meghozatalának elodázása, mert így abban reménykedhettek, hogy szeptemberben majd ismét a négy évvel ezelőtt alkalmazott elektori rendszer erősen vitatható megoldásait alkalmazhatják a választáskor, szemben az új törvényben megszabott, letisztultabb módozattal, melynek alternatívájaként immár megjelenik a közvetlen, névjegyzékes választás lehetősége is. Négy évvel ezelőtt ugyanis elektor az a magát magyarnak valló (akkor még) jugoszláv állampolgár lehetett, aki (1) össze tudta gyűjteni száz, választói joggal rendelkező nemzettársa támogató aláírását, vagy (2) magyar előjelű civil szervezet jelölte, vagy (3) bármilyen szinten (községitől a szövetségiig) választott képviselő volt. Mintegy 600 elektor jött össze az MNT megválasztására négy évvel ezelőtt, ezeknek alig több mint a felét támogatták aláírásokkal (ami 30-35 ezer aláírói támogatást jelentett), kb. 100 elektort jelöltek a civil szervezetek, a többiek pedig eleve rendelkeztek elektori joggal, mint képviselők. Az új törvény tervezete csak az első módozatot hagyná meg, ami jóval kisebb teret adna a képviselőkkel rendelkező pártoknak, és a sok esetben a pártok meghosszabbított karját képező civil szervezeteknek.

A VMSZ-nek, főként a legutóbbi köztársasági, tartományi és helyhatósági választások után már nem fűződik túlságosan nagy érdeke ahhoz, hogy választott képviselői automatikusan bekerüljenek az elektori közgyűlésbe, hiszen a számuk ’92 óta jócskán megcsappant. Viszont a párt, mint helyi szervezetekkel és tagsággal rendelkező jogi személy, sokkal könnyebben tud az elektorjelölő aláírásgyűjtő akcióban érvényesülni, mint sok-sok pártonkívüli egyén. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy akár 100 elektorral (tehát 10 ezer aláírással) meg lehet majd választani az új törvény alapján az MNT-t, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a VMSZ-nek – más pártok és a közvetett rendszerben részt venni nem kívánó civil szervezet konkurenciája nélkül – nevetségesen könnyű dolga lesz.

Tehát majd valamikor, talán még az ősszel, de inkább majd csak a télen vagy esetleg tavasszal (?) ismét lesz egy egypárti (ha addig a VMSZ-ben sikerül megőrizni a látszategységet), közvetett módon megválasztott nemzeti tanácsunk, mely továbbra sem hozhat önállóan, minimum a Köztársasági Nemzeti Kisebbségi Tanács jóváhagyása nélkül, a kisebbség oktatását, kultúráját és elektronikus médiáját érintő döntést, pénze azonban biztosítva lesz, és ez a lényeg. A névjegyzéket meg a közvetlen választást pedig igazán nem lesz illő fölemlegetni ilyen idilli állapotok közepette.

(Symposion-line)