Címkék: kisebbség

Életképességünk fokmérője

Viszonylag könnyű válaszolni arra a kérdésre, hogy mi a közszolgálati média legfontosabb feladata. A közszolgálati média legfontosabb feladata, hogy objektíven tájékoztasson, hogy a médiafogyasztók kérdéseire válasszal szolgáljon, igényeiket kielégítse, hogy a hatalmi struktúrák tevékenységét ellenőrizze, hogy formálja a közvéleményt, helyt adva a különböző meglátásoknak. Ha egy médium megfelel ezeknek a kritériumoknak, akkor azt mondhatjuk rá, hogy betölti közszolgálati szerepét.

Nehezebb viszont arra a kérdésre válaszolni, hogy milyen feladatai vannak egy nemzeti kisebbség nyelvén jelentkező médiumnak. Rendelkezik-e, és ha igen, milyen specifikumokkal rendelkezik a kisebbségi sajtó a közszolgálatiság fogalomkörén belül, vagy – ha úgy tetszik – azon túl?

A vajdasági magyar sajtó helyzete sajátságos, mind a többségi szerb nyelvű, mind az anyaországi magyar médiához viszonyítva. Kisebbségi létünk és e közösség korlátozott anyagi lehetőségei folytán ugyanis nálunk nincs mód különálló jobb- és baloldali, konzervatív és liberális, hatalmi és ellenzéki sajtószervek fenntartására, hanem médiumainknak egyszerre kell megnyilvánulási teret biztosítaniuk a magyar közösségen belül megjelenő minden politikai opciónak” – fogalmazott nyílt levelében a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete pontosan öt évvel ezelőtt, ugyancsak a magyar sajtó napján. Nem vitás, hogy a közszolgálati vajdasági magyar sajtónak a teljes közösséghez kell szólnia, a kisebbségi társadalom teljes spektrumát le kell fednie. Nehéz feladat ez az újságíró, de különösen a szerkesztő számára, mert adott esetben félre kell tennie ideológiai hitvallását, politikai szimpátiáit, és olyan véleményeket is be kell engednie a sajtótermékébe, amelyekkel mélységesen nem ért egyet.

Ám ez a vajdasági magyar médiának csak egyik sajátságos szegmense. A másik, talán fontosabb, és az utóbbi hetekben éppen a Magyar Szó tekintetében megkérdőjelezett specifikuma az, hogy a vajdasági magyarságot, e közösség érdekeit kell szolgálnia. Mert a vajdasági magyar közszolgálati médiumok nem pusztán magyar nyelven megjelenő-sugárzó szerbiai médiumok, hanem elsősorban a vajdasági magyar közösségnek-közönségnek szóló médiumok, s mint ilyenek, nagy hangsúlyt kell fektetniük az e közösségen belüli történésekre, e közösség kiemelkedő tagjainak és csoportjainak tevékenységére. Van, aki ezt úgy mondja, hogy magyar szellemiségűeknek kell lenniük. A vajdasági magyar médiumoknak a klasszikus közszolgálati funkciókon túl tehát igenis szerepük kell, hogy legyen a nemzeti közösség építésében, mentális egészségének megőrzésében.

De hogyan lehet építeni a közösséget, hogyan kell szolgálni ennek a közösségnek az érdekeit? Nos, ezek azok a kérdések, amelyek mentén törésvonalat látok saját szerkesztéspolitikai elképzeléseim és azok elképzelései között, akik hajlamosak összemosni saját egyéni vagy csoportérdekeiket a közösség, esetünkben a vajdasági magyar médiafogyasztók érdekeivel. Meggyőződésem, hogy a kisebbségi média akkor végzi jól a dolgát, ha nem futamodik meg a problémák feltárásától, még akkor sem, ha azzal a kisebbségi hatalmi struktúrák egyes szereplőinek tyúkszemére lép. A vajdasági magyar média nem engedheti meg magának, hogy a „magyar szellemiség” nevében, valamint az „összetartás fontosságának” örve alatt a közösség funkcionáriusait csakis ajnározza, a közösség problémái mögött pedig kizárólag közösségen kívüli tényezőket láttasson. A vajdasági magyar média nem engedheti meg magának, hogy tartózkodjon a kritikától, és idilli, vagyis hamis képet fessen a közösségen belül uralkodó állapotokról. Nem hallgathatja el, ha tudomására jut, hogy egy kisebbségi politikus lop, csal, hazudik, vagy egészen egyszerűen nem teljesíti az ígéretét. Hamis az a dilemma, hogy az újságíró mindennek feltárásával esetleg nem árt-e saját közösségének. Nem, sőt, ellenkezőleg: csakis ezzel használ!

Egy közösség – lett légyen az kisebbségi vagy többségi – akkor életképes, ha be tudja fogadni a kritikát, ha létezik kritikai nyilvánossága, mint korrekciós mechanizmus. Ez vitalitásának fokmérője. Az a közösség, amelyben cenzúrával vagy öncenzúrával elfojtják a kritikát, megszűnik közösségként létezni.

Magyar harmincötök

A legrosszabb többpártrendszer is jobb a legjobb egypártrendszernél. Ha a parlament bólogató jánosok szavazógépezeteként működik, ha nincs ellenzéki kontroll, nem alakulhat ki a plurális demokrácia, a valódi többszólamúság.

Vonatkozik ez a kisebbségi közösségekre is. A szerbiai kisebbségek tegnap esélyt kaptak arra, hogy az élet négy területén – az oktatás, a művelődés, a tájékoztatás és a nyelvhasználat kérdéseiben – befolyásolják saját sorsuk alakulását.

A nemzeti tanácsokról szóló, tegnap meghozott törvény immár konkrét hatáskörökkel ruházza fel a kisebbségi önkormányzatokat, pontosan megszabva azt, hogy mely kérdésekben dönthet az adott kisebbség képviseleti testülete – esetünkben a Magyar Nemzeti Tanács –, mely kérdésekben kell kötelezően kikérni a véleményét, mikor van szükség a beleegyezésére, mit kezdeményezhet és mikor javasolhat. Talán mondanunk sem kell, hogy a törvényben az autonóm döntéshozatali ingerenciákból van a legkevesebb. Ez így nem perszonális autonómia – hangoztatják azok, akik már jó előre közölték, hogy számukra ez a törvény, ebben a formában elfogadhatatlan lesz.

Igen, ebből az irányból is meg lehet közelíteni a kérdést. Ha viszont a másik irányból közelítünk hozzá, akkor azt láthatjuk, hogy a felvidéki, a romániai és a kárpátaljai magyar kisebbségek még csak nem is álmodhatnak hasonló jogkörökről, mint amilyeneket ez a törvény szavatol a vajdasági magyarság számára. Éppen ezért nagy felelőtlenség volna elpuskázni ezt az esélyt, mert hiszen esélyről van szó: ha a véleménynyilvánítás, a javaslattevés, a kezdeményezés mögött egy kellő politikai tőkével és demokratikus legitimitással rendelkező, valóban többszólamú testület áll, nagyobb súllyal esik a latba az, amit mond.

A jelenlegi Magyar Nemzeti Tanácsról mindez sajnos nem mondható el, több okból kifolyólag: a megválasztásának módja miatt, a jogköreinek hevenyészett meghatározása miatt, eszköztelensége miatt, kurtán-furcsán meghosszabbított mandátuma miatt, ellenzéknélkülisége miatt, a közösséggel való kommunikációja miatt. Az új törvény viszont lehetőséget kínál arra, hogy a Magyar Nemzeti Tanács harmincöt tagját közvetlen, titkos szavazással juttassuk mandátumhoz, akárcsak a köztársasági parlament 250 vagy a Tartományi Képviselőház 120 képviselőjét. Ennek előfeltétele, hogy legalább 120 000-en feliratkozzunk arra a magyar választói névjegyzékre, amely nélkül nem működhet a titkos szavazás, és amely nélkül nehezen jöhet létre valóban legitim, többszólamú, nagy politikai tőkével rendelkező kisebbségi önkormányzati testület.

Akik startban elutasítják ezt az esélyt, azok azoknak a malmára hajtják a vizet, akikére a legkevésbé sem szeretnék.

(Magyar Szó)

Nincs enyhülés

Tendenciózus, tudatosan elkövetett támadások egyedül a magyar kisebbséget érik – állítják a szenttamási Emberi Jogi Központ aktivistái

Közös jövőnk az egyesült Európa! – Ujedinjena Evropa je naša zajednička budućnost! – ezzel a felirattal jelentek meg óriásplakátok a közelmúltban Vajdaság-szerte, egészen pontosan Szabadkán, Törökbecsén, Topolyán és Újvidéken. Ezekből az utcai hirdetésekből azonban nem derül ki, hogy mire vonatkoznak tulajdonképpen. Rendezvényre invitálnak talán, vagy valamilyen terméket akarnak eladni? – vetődhet fel a kérdés a polgárban, aki egy pillantást vet rájuk.

Nos, ezeknek a plakátoknak nem is az a céljuk, hogy informáljanak, sokkal inkább üzenetet kívánnak közvetíteni: a kétnyelvűség fontosságára hívják fel a figyelmet – mondják a szenttamási Emberi Jogi Központ (EJK) aktivistái, akik a budapesti Társaság a Kárpát-medence Magyarságáért szervezettel, valamint az Ürményházi Ifjúsági Klubbal karöltve egy olyan kampányba kezdtek, amelynek ezek a plakátok is a részét képezik. Erről az akcióról, valamint a központnak a vajdasági kisebbségek ellen elkövetett támadásokra irányuló munkájáról beszélgettünk Andróczky Csaba, Kiss Rudolf és Süge Zsolt aktivistákkal. A beszélgetés másik apropója az volt, hogy az EJK elnyerte az Európai Parlament idei Európai Polgár kitüntetését.

Közös jövőnk az egyesült Európa! elnevezésű akciónk ebben a hónapban vette kezdetét. A kampány során összesen nyolc településen – Szabadkán, Újvidéken, Topolyán, Zomborban, Szenttamáson, Muzslyán, Zichyfalván, Temerinben – tartottunk és tartunk interaktív előadásokat, mindenekelőtt középiskolások számára. A magyar és szerb nyelvű előadásokban szólunk az Európai Unió alapelveiről, az emberi és kisebbségi jogok történetéről, Vajdaságról mint multikulturális régióról, és e témák kapcsán beszélünk a kisebbségi jogokról, valamint a toleranciáról is. Kitérünk arra, hogy az EU eszméi miként érvényesülnek az unió gyakorlatában és miként mutatkoznak meg nálunk.

– Milyenek a tapasztalataitok? Miket kérdeztek a diákok?

– Abszolút pozitívak a tapasztalataink. A diákok mindenütt érdeklődéssel hallgatták végig az előadásokat. Nem volt rendzavarás, bekiabálás sem a szerb, sem a magyar hallgatóság körében. Az iskolaigazgatók is nagyon segítőkészen álltak hozzá a kezdeményezésünkhöz. Ahol lehetett, ott legalább két osztályt összevontak az előadás időtartamára. Sajnos túl sok kérdés nem hangzott el. A diákok nyilván félénkebbek, amikor egy idegen témáról egy idegen ember tart előadást, nem pedig egy jól megszokott arc. De azért voltak kérdések: az egyik diákot az érdekelte, hogy az EU jogrendje hogyan hozható párhuzamba az itteni jogrenddel, egy másik kérdés pedig a kétnyelvűség problémájára vonatkozott.

– Az eddigi visszajelzések alapján inkább pozitív vagy inkább negatív visszhangja van az előadássorozatotoknak? Hogyan lehet mérni az akció hatását?

– Nyilván nem lehetséges grádiccsal mérni az elért eredményeket, nem tudunk konkrét adatokkal alátámasztott mérleget vonni. Ennek a hatása csak hosszú távon tud megmutatkozni. Rengeteg a pozitív visszajelzés, ami erőt ad a további munkához, de negatív visszajelzés is van, illetve ennek az akciónak is tulajdonítható, habár nem szeretnénk, hogy így legyen. Nevezetesen a hétvégén Topolyán megjelent magyarellenes graffitiről van szó. Éppen egy nappal korábban tartottuk Topolyán az előadásunkat…

– A multikulturalizmusról, toleranciáról, soknyelvűségről szóló akciótok a tartományi kormány toleranciaprogramjára asszociálja az embert. Mi a véleményetek a hivatalos toleranciaprogramról?

– Felelőtlenség volna részünkről kijelenteni, hogy annak a programnak nincs semmi értelme, hiszen ezzel saját magunkat cáfolnánk. Mert ugyebár mi a biztosíték arra, hogy a mi programjainknak lesz eredménye. A tartományi kormány toleranciaprogramján belül a topolyai toleranciatábornak látjuk legkevésbé az értelmét. Főleg azt kifogásoljuk, hogy az óriási költségvetés dacára csak nagyon kevés embernek szól. A sportrendezvények sorozatából álló toleranciakupa azonban már szimpatikusabb.

– Ezt a májusi akciótokat mekkora költségvetéssel működtetitek?

– Nevetségesen kis összegről van szó: 1,8 millió forintot nyertünk el a Nemzeti Civil Alapprogram pályázatán, úgyhogy ebből kell gazdálkodnunk.

plakat1
Közös jövőnk az egyesült Európa! Šešelj már ott vár bennünket

HULLÁMZÓ KEDÉLYEK

– Az az álláspontotok, hogy a kisebbségellenes atrocitások az elmúlt öt év során nemhogy csökkentek volna, hanem még erősödtek is. A hivatalos vajdasági álláspont ettől némileg eltér.

– Igen, továbbra is kitartunk ezen állításunk mellett. Az idei 15-16 eset is azt bizonyítja, hogy vannak ugyan időszakok, amikor úgy tűnik, hogy alábbhagynak a kisebbségellenes támadások, de ez a jelenség egy pillanatig sem szűnt meg. Inkább úgy fogalmaznánk, hogy hullámzó tendenciát mutat. Tavaly ősszel volt egy újabb föllángolás, amikor három-négy hét leforgása alatt több kisebbségellenes támadás is történt. A 90-es években is voltak persze atrocitások, de azokat a rendszer elhallgatta. Igazából 2003 óta kerültek ezek a megnyilvánulások felszínre, és akkortól kezdve kezdtünk mi is foglalkozni velük.

– A hatalomnak melyik szintjével van a legtöbb probléma? Vajon a politikum, a rendőrség vagy az igazságszolgáltatás szintjén mutatkozik meg a legtöbb hiányosság a kisebbségellenes atrocitások ügyében?

– Szerintünk egyik hatalmi szint sincs a helyzet magaslatán. A 2005-ben tartott tüntetésünket a rendőrség és az igazságszolgáltatás magatartása váltotta ki. A rendőrség sok esetben futni hagyja a támadókat, ha pedig egyáltalán eljutnak az ügyek a bíróságra, ott rendkívül enyhe ítéletek születnek. A sort még kibővíteném a szerb nyelvű médiával, amely egyáltalán nem számol be ezekről az esetekről vagy csak nagyon kevés kivétellel, de akkor is többnyire negatív felhangon.

– Tapasztaltok-e változást, előremozdulást az elmúlt öt év során akár a politikum, a média, az igazságszolgáltatás vagy a rendőrség szintjén?

– Nem merném kijelenteni, hogy történt előrelépés bármelyik hatalmi ágban. A legszemléletesebb, hogy milyen ítéletek születnek magyar és milyen szerb elkövetők esetében. A temerini magyar fiúkat átlagban tíz évre ítélték, míg például a súlyosan megkéselt Komjáti Attila szerb támadóját mindössze egy hónapig tartották előzetesben, majd kiengedték. Ha valamilyen változásról egyáltalán beszélhetünk, akkor az az, hogy megalakult az Emberi és Kisebbségi Jogi Minisztérium, ám a viszonyulásával már nem lehetünk elégedettek. Amikor 150 civil szervezetet összehívtak egy tanácskozásra, mi nem voltunk a meghívottak között, pedig egészen biztosan tudnak rólunk és a tevékenységünkről, rendszeresen küldjük nekik a jelentéseinket, dokumentumainkat. Soha semmilyen visszajelzést nem kaptunk a minisztériumból.

– Mit tehetnek egyáltalán a civilek, hogy változzon bármi is az incidensek terén?

– Megalakulásunkkor a fő támogatási forrásunk a Szülőföld Alap volt. Azonban immár két éve nem támogatják működési költségeinket. A más forrásokból származó kisebb összegek csak egyes projektumok megvalósítására elegendőek, arra viszont már nem, hogy például ingyenes jogi támogatást nyújthassunk az incidensek sértettjeinek. Néhány ügyet azért sikerült felvállalnunk megalakulásunk kezdete óta, amelyekben részleges eredményeket is fel tudunk mutatni, például Bálint Kornél beodrai sértett esetében anyagi kártérítést tudott kiharcolni az alkalmazott ügyvédünk vagy a zentai Kovács Mátyás esetében tudomásunk szerint egy év tíz hónapot kapott az elkövető súlyos, életveszélyes testi sértés okozásáért.

KISEBBSÉGEK VAGY CSAK MAGYAROK

– Nemzetek közötti incidensek helyett ti többnyire atrocitásokat és magyarveréseket emlegettek. Csak a magyar kisebbség sérelmére elkövetett támadásokkal foglalkoztok, vagy más nemzeti közösségek tagjai elleni atrocitásokra is kiterjed a figyelmetek?

– Sólyom László magyar államfő is hasonló kérdést intézett hozzánk, amikor néhány héttel ezelőtt saját kérésünkre fogadott bennünket. Azt kérdezte, hogy a más nemzetiségűek ellen elkövetett atrocitásokat vagy fizikai bántalmazásokat is dokumentáljuk-e. Neki is elmondtuk, hogy erre nincs lehetőségünk. Sem anyagi, sem káderbeli potenciálunk nincs erre. Ám tendenciózus, tudatosan elkövetett támadások egyedül a magyar kisebbséget érik.

– A romák esetében nem beszélhetünk hasonló tendenciózus támadásokról?

– Lehetséges. Nekünk erre vonatkozóan nincsenek információink, és nem is tudjuk igazán követni az összes eseményt. Jóformán még ezt a feladatunkat sem tudjuk ellátni, amit fölvállaltunk. Márpedig mi elsősorban a magyar fiatalokat ért sérelmekkel foglalkozunk, ezt vállaltuk fel. Más kisebbségek ellen elkövetett támadásokról is vannak dokumentumaink, de valóban csak minimális számban. Viszont együttműködünk más emberi jogi szervezetekkel, amelyeknek a figyelme ezekre az incidensekre is kiterjed.

– Elhangoztak olyan megállapítások magyar politikusok részéről, hogy a legújabb incidenseknek gazdasági alapjuk van. Mi erről a véleményetek?

– Semmiképpen sem osztjuk ezt a véleményt. Más okokat említhetnénk, elsősorban politikaiakat. Ha valamire vissza lehet vezetni ezeknek az eseteknek az intenzívebbé válását, akkor azok inkább a Kosovóval, illetve a hágai elítéltekkel kapcsolatos frusztrációk lennének.

– Mit tartanátok megoldásnak? Hogyan lehetne elejét venni a kisebbségellenes incidenseknek, vagy legalább visszaszorítani ezt a tendenciát?

– Vojislav Koštunica volt kormányfő még 2004-ben megemlítette, hogy szükség lenne multietnikus rendőrség létrehozására a „forró területeken”. Úgy gondolom, hogy kivált Szabadka és Temerin ilyen területnek tekinthető. Persze azóta sem történt ezen a téren semmi, pedig a multietnikus rendőrség a megoldás része lehetne. A rendőrség továbbra is egynemzetiségű, és hogy ezen a téren sem történt változás, szemlélteti a kishegyesi eset. A községből ugyanis 10 fiatal jelentkezett a rendőrakadémiára 2007-ben, köztük öt magyar is, ám egyik magyart sem vették fel.

Európai Polgár Díj

A Civil Mozgalom emberi jogi műhelyéből kinőtt Emberi Jogi Központ három évvel ezelőtt alakult meg szenttamási székhellyel. Az idén januárban Becsey Zsolt fideszes európai parlamenti képviselő az EJK-t Európai Polgár Díjra jelölte.

A kitüntetést az Európai Parlament az idén ítélte oda először azoknak, akik „kiemelkedően segítik kontinensünk szellemi és emberi egységesülését, lakóinak egymás iránti megértését”.

A szenttamási szervezetet két héttel ezelőtt arról értesítették, hogy megkapta a díjat.

(Családi Kör)

Az etnikai pártok unalmasak

A magyar nemzetpolitika alakítói a tisztán etnikai pártokat „lejárt lemeznek” tekintik – véli Hegedűs Dániel budapesti politológus, kisebbségkutató

hegedus1Nincs sok értelme nagy általánosságban nemzetpolitikai kihívásokról beszélni. Érdemesebb a kihívásokat az egyes határon túli magyar nemzetrészek előtt álló kihívásokra, illetve a tényleges szakpolitikai területekre bontani, mert ha megnézzük például azt, hogy milyen kihívások állnak a kisebbségi oktatás előtt, akkor erre tudunk egy érdemleges választ adni: az, hogy a határon túli magyar diplomások olyan papírt kapjanak a kezükbe, amivel nemcsak odahaza vagy Magyarországon, hanem a teljes európai munkaerőpiacon egyformán el tudnak majd helyezkedni – állítja Hegedűs Dániel politológus, történész, a budapesti Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány fiatal kutatója, aki a Kishegyesen megrendezett VII. Vajdasági Szabadegyetem vendége volt szombaton.

– Általános sémát alkalmazni a határon túli magyar közösségekre tökéletesen értelmetlen és lehetetlen. Mégis ez az általánosítás vert gyökeret a magyar nemzetpolitikai gondolkodásban, amit én hibának tartok. Ráadásul a nemzetpolitikai gondolkodás erősen Erdély központúan általánosít, ami komoly szakpolitikai hibákhoz vezetett a múltban. Ez az Erdély központú gondolkodás például nagymértékben meghatározta sokaknak a Schengenről való gondolkodását is. Mármint hogy Magyarország schengeni csatlakozása nem jelent az erdélyi magyarság számára semmit, pláne akkor nem, ha ők kívül esnek a schengeni határzónán. Akik így gondolkodtak, egyáltalán nem vették tekintetbe azt, hogy a határszélen élő szlovákiai magyarok számára, vagy másfél év múlva – amikor a Külügyminisztérium becslése szerint Szerbia is felkerülhet a schengeni fehér listára – a vajdasági magyarok számára ez a határrendészeti szabályozás egy sokkalta nagyobb előrelépést fog jelenteni, mint bármilyen komolynak szánt szimbolikus cselekedet, kopjafaállítás, ilyen-olyan igazolvány stb. Egyszerűen azért, mert a hétköznapi életben lesz meghatározó szerepe.

Hogy ezt az általánosító képletet egyre inkább a határon túli kisebbségek külön való kezelése váltja fel, vagyis hogy változik a nemzetpolitika alakítóinak szemlélete e tekintetben, azt a 2005 óta össze nem hívott Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) is híven példázza. A MÁÉRT össze nem hívása mögött egy olyan érv áll, hogy ezeknek a kétnapos kommunikációs dzsemboriknak a szimbolikus tartalmon kívül nincs sok értelme. Mert teszem azt egy szlovéniai magyarnak nincs túl sok közös szakpolitikai megbeszélnivalója a kárpátaljai magyarral. Nem működik a kölcsönös párbeszéd. Gyakorlatilag az egész MÁÉRT arra volt jó, hogy mindenki eljött, mindenki elmondta a bánatát, pezsgőztek egyet a végén, aláírtak egy zárónyilatkozatot, majd mindenki hazament, és utána nem történt semmi. Persze kissé karikírozok, de a lényeg ez volt. Ehelyett intézményesítették azt a gyakorlatot, hogy a határon túli magyar pártszereplőknek a vezetői találkoznak évente két alakalommal a magyar nemzetpolitika tényleges alakítóival, a magyar kormány képviselőivel, és kétoldalú tárgyalásokon próbálják meg a problémákat kezelni.

– Milyennek tűnik Budapestről a vajdasági magyar kisebbségi társadalom szervezettség szempontjából, összehasonlítva más határon túli magyar közösségekkel?

– A határon túli magyar közösségek a rendszerváltások óta mindenütt szervezettebbekké váltak: kialakult a civil szféra, megalakultak az etnikai pártok, ma már nemzeti tanácsokról is beszélhetünk, léteznek autonómiakoncepciók, közjogi testületek, tehát ez egy viszonylag lefutott folyamat. Ami általában jellemző minden határon túli magyar közösségre, hogy a civil társadalom meglehetősen gyenge, és ebben azért van némi sara a határon túli magyar politikai elitnek is. Mondjuk Románia esetében többé-kevésbé lehet tudni, hogy az erdélyi civil szervezeteknek szánt pénz hányad része kerül gyakorlatilag RMDSZ-es pártfinanszírozáson belülre, vagyis amit gyakorlatilag lenyel az elosztó szervezet, aminek semmi más dolga nem volna, mint az, hogy egy többé-kevésbé plurális rendszeren belül – nem a pártkötődéseket érvényesítve – próbálja a romániai magyar civil szférát szervezni. Ennek ellenére nem ez történik, hanem e kiválasztódási rendszerben azokat a szervezeteket támogatja elsősorban, amelyek kötődnek hozzá. Ez sajnos mindenhol így van.

Ha egy-egy kisebbségi társadalom szervezettségét vesszük górcső alá, a legkézenfekvőbb a pártosodás szempontjából vizsgálódni. Itt a pluralitást kell első helyen kiemelni. A vajdasági magyar pártok esetében azt látjuk, hogy olykor meg tudják találni a közös hangot. Amit a vajdasági magyar társadalom szempontjából pozitívumként említenék meg, hogy pontosan azért, mert sokkal konfliktusosabb volt a többségi nemzettel vagy inkább az állampolitikai központtal való viszonya, mint a többi határon túli magyar közösségnek, a vajdasági magyar civil szervezetek sokkal inkább meg tudták találni az utakat a nemzetközi színtér felé. A vajdasági magyar civil szervezetek nemzetközi kapcsolatai nagyon jók. Ismerek olyan határon túli magyar közösséget – ezúttal nem szeretném nevesíteni -, amelynek nemzetközi kapcsolatrendszere egyenlő a nullával, pedig számarányában is jelentősebb közösségről van szó, mint a vajdasági magyar.

– Nemrég voltak választások Szerbiában, Romániában pedig helyhatósági választásokat tartottak. Az volt tapasztalható, hogy az etnikai alapú szavazás nem minden esetben működött.

– A kisebbségi pártoknak van egy nagyon jól körülhatárolható politikai játéktere. Nevezetesen arról van szó, hogy amikor a többség hozzáállását a kisebbséghez a konfrontáció vagy az asszimiláció jellemzi, akkor a kisebbség védelmi pozíciót vesz fel, ami összerántja az etnikai pártok táborát. Ha ezt a logikát követjük, akkor amint csökken a kisebbségi közösség többség általi fenyegetettsége, az etnikai pártok támogatottsága is csökkenő tendenciát mutat. El kell mondani, hogy az etnikai pártelitek bizonyos mértékig érdekeltek is az etnikai törésvonalak fenntartásában, bár meg kell jegyeznem, hogy ezeket a törésvonalakat adott esetben nemcsak a kisebbségi pártok részéről tartják fenn. Ha viszont a nyugat-európai példákat nézzük, akkor ezen modell alapján például nem lenne magyarázható a skót néppártnak vagy a katalánoknak a sikere, hisz ott egy ilyen kollektív fenyegetettség nem létezik. Én ezt a támogatottság-csökkenést, ha nagyon gonosz akarok lenni, annak is tulajdonítanám, hogy ezek a pártok egy bizonyos mértékig mára már unalmasakká váltak. Generációcserék maradtak el például. Másfelől mivel az etnikai dimenzió mentén szerveződő, de mégiscsak gyűjtőpártokról van szó, rákényszerülnek ideológiailag nagyon különböző szemléletet képviselő politikusok integrálására, ezért kizárják vagy legalábbis csökkentik a pluralizmus érvényesülését, ami szintén hozzájárul unalmassá válásukhoz. Ehhez társul még a modernizációs dilemma is: hogy a választók már többet várnának el életminőség, nyitottabb társadalom, plurálisabb szellemiség tekintetében a markáns közösségőrzés és -építés helyett, de legalábbis mellett. Végel László beszél az etnikai pártok modernizációs dilemmájáról, nevezetesen, hogy a kisebbségek asszimilációját vagy kivándorlását leginkább az indokolja, hogy nem tudnak egyszerre megfelelni a modernizációs követelményeknek és az identitásmegőrzés követelményeinek. A határon túli magyar etnikai pártok mondhatni az elmúlt 10 évben az identitásőrzésre mozdultak rá, és valahogy a modernizációs hangsúly sikkadt el. Nagyon sok vajdasági magyar azért szavazott a Demokrata Pártra, a romániai magyarok egy jelentős része pedig a liberális demokratákra, mert úgy gondolkodtak, hogy bár szép dolog az identitásőrzés, de fontosabb ennél egy polgáribb, szabadabb társadalom kialakítása. Míg az etnikai pártoknál azt tapasztalták, hogy mindenki a saját kis pecsenyéjét sütögeti, és elhanyagolja a társadalom kitörési lehetőségeinek kérdéseit.

– Hogyan tekintenek a magyarországi nemzetpolitika jelenlegi alakítói a határon túli etnikai pártokra?

– A magyar nemzetpolitika alakítói a tisztán etnikai pártokat „lejárt lemeznek” tekintik, és ehelyett inkább a regionális pártszerveződésekre szeretnék helyezni a hangsúlyt. Igazándiból szerintem a „hiba” a határon túli magyar pártok esetében nem is annyira az etnikai jellegben keresendő. Azok a regionális pártok, amelyekre Budapesten hivatkoznak, mondjuk a skót nemzeti párt vagy a katalánok, abból a szempontból sokkal szerencsésebb helyzetben vannak, hogy dominánsan egy etnikumú régiókat képviselnek, tehát nem kell külön megjeleníteniük az etnikai elemet. Vajdaságban teszem azt egy regionális párt – amilyenek egyébként léteznek, sőt, azt is mondhatnánk, hogy a Kárpát-medencében az egyetlen tősgyökeres regionális mozgalom az a vajdasági – nyilvánvalóan egy regionális érdeket fog képviselni, ami nem fog teljes egészében egybeesni a magyar közösségnek az érdekeivel. Ugyanez Erdély esetében még fokozottabban érvényes. El kell tehát dönteni, hogy magyar érdekképviseletet szeretnénk, ami szükségszerűen etnikai alapú lesz, és ettől még egyébként lehet sikeres, vagy egy régiót képviselünk, de akkor az nem egy magyar érdekképviselet lesz. Persze a legszerencsésebb az lenne, ha a magyar választók felé el lehetne adni egy pártot etnikaiként, míg a többségi választók felé regionálisként, de azt hiszem, hogy ennek nem túl sok realitása van.

(Családi Kör)

Miért alkalmaznánk rasszista módszert?

Interjú Petar Lađevićtyel, a kormány Emberi és Kisebbségi Jogi Szolgálatának vezetőjével

A kormány Emberi és Kisebbségi Jogi Szolgálata mintegy két hónappal ezelőtt fejezte be a kisebbségi nemzeti tanácsok megválasztásáról és hatásköreiről szóló törvény tervezetének munkaverzióját, és megküldte azt az érintett nemzeti tanácsok képviselőinek. A nemzeti tanácsok és különösen a vajdasági magyar pártok, civil szervezetek részéről azonnal olyan megjegyzések érkeztek, hogy a tervezet rossz, mert csak közvetett, nem (annyira) demokratikus választásról rendelkezik, mert a definiált hatáskörök nem kielégítőek és mert nem irányoz elő financiális garanciákat a nemzeti tanácsok számára. Petar Lađević, a kisebbségi szolgálat igazgatója a vele készült beszélgetést azzal kezdte, hogy szakszolgálata eltökélt abban, hogy a munkát, amibe belekezdett, mielőbb véghez is viszi.

– A létező nemzeti tanácsok megválasztására és bejegyzésére még az Emberi és Kisebbségi Jogi Minisztérium mandátuma alatt került sor, méghozzá egy utasítás, nem pedig egy, a nemzeti tanácsok megválasztásáról szóló törvény alapján. Az államközösség felbomlásával a minisztérium is megszűnt, és megalakult helyette a kormány kisebbségi szakszolgálata. Az Emberi és Kisebbségi Jogi Minisztérium több mint négy éves létezése alatt nem született meg a nemzeti tanácsokról szóló törvény, és emlékeim szerint soha senki sem tette fel a kérdést, hogy vajon miért nem.

– Vajon miért nem?

– Azért, mert a nemzeti tanácsok képviselőinek teljesen megfelelt, hogy csak egy utasítás létezzen a nemzeti tanácsok megválasztására vonatkozóan, és ezért nem vetették föl a törvény meghozatalának kérdését. Persze, ez csak az én föltételezésem. A kérdést inkább nekik kellene feltenni.

– Tudtommal a nemzeti tanácsok által támogatott szakértői csoport még 2005 elején átadta a minisztériumnak a törvénytervezet általuk javasolt negyedik munkaverzióját.

– De miért csak 2005-ben kezdték szorgalmazni a törvény meghozatalát? 2002 és 2005 között eltelt némi idő… Én azt vallom, hogy a nemzeti tanácsok megválasztását törvényes alapokra kell helyezni, mert a törvényes megoldás mindig jobb az improvizált megoldásoknál, amelyek nem ágyazódnak bele teljesen a jogrendszerbe. A munkaverziónk elkészítésénél is azt tartottuk szem előtt, hogy a törvénynek az alkotmányon kell majd alapulnia és illeszkednie kell a már létező, a kisebbségi kérdéseket szabályozó törvényekhez. Fontosnak tartom kiemelni, hogy olyan formulációkat alkalmaztunk, amelyek rövidek, és kevéssé leíróak. Ezzel is az volt a célunk, hogy minél több, különösen a nemzeti tanácsok hatásköreinek konkretizálására vonatkozó megjegyzést beépíthessünk a végleges tervezetbe.

TÖRVÉNY- ÉS ALKOTMÁNYELLENES, RASSZISTA

– Az Önök által felkínált munkaverzió kizárólag közvetett választást irányoz elő. Miért ellenzi Ön a nemzeti tanácsok közvetlen megválasztását, mely külön kisebbségi választói névjegyzék alapján lenne lebonyolítható?

– Azért mert a közvetlen megválasztási mód törvényellenes. Az alkotmány és a választási törvény világosan kimondja, hogy a parlamenti választásra vonatkozó választói névjegyzék egységes.

– Igen, a parlamenti választásra vonatkozó…

– A külön választói névjegyzékek létrehozása egy sor kérdést vet fel. Először is, minden nemzetközi dokumentum úgy rendelkezik, hogy a nemzeti kisebbséghez való tartozás önkéntes elhatározáson alapszik.

– A kisebbségi választói névjegyzékekre is föliratkozhatnának önkéntesen az önmagukat az adott kisebbséghez tartozónak valló személyek.

– És mi van abban az esetben, ha egy adott kisebbség tagjainak kevesebb mint 50 százaléka regisztrálja magát

– Az ilyen kisebbségek esetében adott volna a közvetett választás lehetősége.

– De miért kellene egy mélyen rasszista módszert alkalmaznunk, a polgárokat nemzetiségi alapon felosztva, külön választói névjegyzékeken számon tartva, ráadásul úgy, hogy ezeken a névjegyzékeken esetleg ne is szerepeljen a kisebbséghez tartozó személyek többsége?

– Mégis, vannak demokratikus berendezkedésű államok, amelyekben léteznek külön választói névjegyzékek.

– Ilyen választói névjegyzékek mindössze három országban léteznek, de ezekben is csak a helyi szintű választásokon alkalmazzák őket. Ezek Magyarország, Szlovénia és Észtország. Mindhárom országban ezeket a névjegyzékeket a rendőrség hozta létre, mégpedig úgy, hogy a személyes dokumentumok kiadásakor bediktált nemzeti hovatartozási adatokat egyszerűen kiragadták a meglévő adatbázisból. Szem előtt kell tartani, hogy mindhárom esetben csak kis lélekszámú kisebbségekről van szó: Szlovéniában csak az olaszok és a magyarok kisebbségi státusát ismerik el (a szerbek, horvátok, bosnyákok Szlovéniában nem számítanak kisebbségeknek, még ha többen is vannak, mint a magyarok és az olaszok). Magyarországon csak lokális szinten alkalmazzák ezeket a névjegyzékeket, ugyanakkor a mai napig nincs megoldva a kisebbségek képviselete a parlamentben, bár ezt a magyar alkotmány is garantálja. Észtországban pedig a rendőrség bonyolítja le a választásokat. El tudja képzelni, hogy mondjuk Vajdaságban a rendőrség bonyolítson le ilyesmit? Összegezve: úgy gondolom, hogy minden külön választói névjegyzék problematikus, mert különbséget tesz a polgárok között.

MEGKÉRDŐJELEZHETETLEN(?) DEMOKRATIKUSSÁG

– A közvetett választás demokratikusságát viszont több ponton is meg lehet kérdőjelezni.

– Nem lehet megkérdőjelezni a demokratikusságát.

– Egy példa: az Önök verziója szerint a nemzeti tanácsok tagjait az ún. választók – akiket korábban elektoroknak neveztünk – választanák meg. Ezek a választók pedig többek között olyan személyek is lehetnének, akik nemzeti kisebbségi pártok listáján jutottak be a szerbiai parlamentbe. Mitől lenne nagyobb legitimitása egy kisebbségi párthoz tartozó személynek, mint egy nem nemzeti előjelű párt képviselőjének, aki kisebbséginek vallja magát? Miért lehet választó az egyik, és miért nem a másik? – különösen akkor, ha még azt is tekintetbe vesszük, hogy a legutóbbi parlamenti választáson a kisebbségek tömegesen szavaztak a polgári pártokra.

– Nos, ezzel kapcsolatban még egyet is tudnék érteni Önnel. Ez egy olyan megjegyzés, amelynek van létjogosultsága. De hangsúlyozni szeretném, hogy az elkészült szöveg csak egy tervezet, és nem tekintem szentírásnak.

– Egy másik példa: ha egyes köztársasági képviselők automatikusan elektorokká válhatnak, miért nem vonatkozhat ugyanez a tartományi parlament egyes képviselőire is? A munkaverzió meg sem említi ezt a lehetőséget.

– Elismerem, ez is egy nagyon komoly észrevétel.

– Elektorokat állíthatnának kisebbségi civil szervezetek is. Hogyan állapítható meg, hogy egy civil szervezet kisebbségi?

– A regisztráció alapján. A szervezet statútumában írja, hogy az adott szervezet mivel foglalkozik, és ez alapján megállapítható, hogy az adott szervezet rendelkezik-e olyan elemekkel, amelyek kisebbségi civil szervezetté minősítik.

ÉRTÉKES ÉS ÉRTÉKTELEN KISEBBSÉGEK

– A Demokrata Párt és a Vajdasági Magyar Szövetség egy olyan határozatmódosítási javaslatot dolgozott ki, melynek alapján a tartományi parlamentben 12 garantált hely járna a kisebbségeknek. A 12 helyre olyan képviselők kerülnének, akiket kisebbségi választói névjegyzékek alapján választanának meg. Amennyiben a javaslat a Vajdasági Képviselőházban zöld fényt kapna, a külön névjegyzékeket a nemzeti tanácsok állítanák össze. Ha pedig létrejönnek a névjegyzékek, miért ne lehetne ezek alapján megtartani a nemzeti tanácsi választásokat is?

– Nem tudok olyan megoldásban gondolkodni, ami sérti az alkotmányt. És nem szeretném hinni, hogy bárki ebben az országban olyasmit javasol, amiről tudja, hogy alkotmányellenes.

– A DP az egyik javaslattevő, és a DP mégiscsak a második legnagyobb párt az országban.

– A DP egy része a javaslattevő. Még mindig nem hallottam, hogy bárki is megnyilatkozott volna e párt nagyobb autoritással bíró személyei közül. Ha megtörténne, hogy alkotmányszegéssel és a pozitív előírások megszegésével mégis megszületne ez a határozat, a szerbiai kisebbségek egyenlőtlen helyzetbe kerülnének. Mert a javaslat alapján például a bolgár, a vlah vagy a bosnyák kisebbségeknek nem lehetne képviselőjük a tartományi parlamentben, mert számuk Vajdaságban nem éri el a minimálisként előlátott 10 ezer főt. Mégis, milyen elvek alapján határozták meg ezt így?

– Nyilván valahol meg kellett húzni a határt…

Tehát a javaslattevő kész arra, hogy kijelentse: ezek érnek valamit, emezek meg nem, csak azért, mert kevesen vannak. Van itt még egy probléma: a nemzeti kisebbségek védelméről és szabadságjogairól szóló törvény szerint a nemzeti tanácsok a művelődéssel, az oktatással, a nyelvhasználattal és a tájékoztatással foglalkozhatnak. Nem tudom, hol van az előírva, hogy megbízatást kaphatnak választói névjegyzékek összeállítására. Félreértés ne essék: nem ellenzem, hogy a kisebbségek képviselve legyenek a tartományi parlamentben, de ezt alkotmányos és törvényes módon kell megoldani, és biztos vagyok benne, hogy léteznek ilyen megoldások.

Projektfinanszírozás

– A tervezetben nem találtam konkrét garanciákat a nemzeti tanácsok pénzelésére vonatkozóan.

– Garanciák csak az alapfinanszírozást illetően léteznek, minden további finanszírozás projektumok alapján történik. Ennek az az oka, hogy a nemzeti tanácsok nem egyetlen minisztériumon vagy intézményen keresztül valósítják meg a jogaikat, hanem egy sor intézményen keresztül. A működésükhöz szükséges összegen túl egyéb pénzeszközökre pályázatok útján tudnak szert tenni, bár azt elismerem, hogy pontosítani kell majd a törvényben, mit is jelent tulajdonképpen ez a projektfinanszírozási mód.

Legitimebb a közvetlen választás eredménye

– A közvetlen vagy közvetett választások dilemmája nem igazságosság kérdése, de még csak nem is kizárólag alkotmányossági, törvényi kérdés: ez egy, a kisebbségi közösségen belül megválaszolandó kérdés. Mert mindig léteznek olyanok egy-egy kisebbségi közösségen belül, akik úgy vélik, hogy lehetséges megtartani a közvetlen választásokat. Páll és Ágoston urak folyamatosan azt ismételgették, hogy a Magyar Nemzeti Tanács nem legitim, mert elektorok útján választották meg.

– Ma azonban konszenzus van a vajdasági magyar pártok között a választási módot illetően.

– Igen, tudom, hogy ma mind azt szorgalmazzák, hogy közvetlen választás legyen. Ugyanakkor vannak kisebb lélekszámú közösségek, amelyek nem támogatják a közvetlen választást. Ma különböző nemzeti tanácsok képviselői szeretnék elérni, hogy mind a közvetett, mind a közvetlen választási mód bekerüljön a törvénybe. Mármost, ha így is lenne, vajon ki döntené el, hogy a választásokat közvetlenül vagy közvetetten tartanák-e meg egy-egy esetben? Tegyük fel, hogy egyes kisebbségek elektorok útján választanának nemzeti tanácsot, míg mások közvetlenül, névjegyzék alapján, ez utóbbiak nemzeti tanácsai valódi legitimitással rendelkeznének az előbbiekéihez képest. A legitimitásuk foka tehát különbözne.

(Magyar Szó)