Elfordított tekintettel
A Kosztolányi Dezső Színház Csend című előadásáról
Nem szoktam fölkészületlenül színházba menni, különösen akkor nem, ha előre tudom, hogy írni fogok a látottakról. Ha nem ismerem, tájékozódom a rendező felől; ha rég olvastam, újraolvasom az előadás alapjául szolgáló drámát, regényt, akármit; elolvasom, meghallgatom, megnézem az előadást beharangozó cikkeket, bejátszásokat. Az előadás közben pedig jegyzetelek.
Ezúttal – rendhagyó módon – semmit nem csináltam mindebből, azaz teljesen fölkészületlenül, még a papírról és a ceruzáról is megfeledkezve ültem be a Kosztolányi Dezső Színház Csend című előadására, amelyről közvetlenül a kezdés előtt tudtam csak meg, hogy a gyermekek szexuális bántalmazásának témáját boncolgatja, és mindössze tizenöt néző fér be a színpadon kialakított, játéktérként is funkcionáló szobácskákba…
Azért tartottam fontosnak ezt a szakmai vallomást, mert jelezni kívántam, hogy sem prekoncepcióm nem volt, sem szándékoltan kialakított kontextus, amibe beleágyazódhatott volna a darab, mégis, amit láttam, egy-egy jelenet, egy-egy mondat, egy-egy tárgy vagy gesztus, ami az előadást működtető különös mechanizmusnak köszönhetően mélyen belém ivódott, így most, amikor írnom kell, jegyzetek nélkül is viszonylag könnyen boldogulok.
A nyolc éves kislányt alakító Béres Pešikan Márta vezeti végig, szobáról szobára, a nézőket a családi pokol bugyrain, melyek egyre csak mélyülnek. A kisiskolás korú lány családi körben megünnepelt születésnapja mentén szerveződő jelenetek során fokozatosan tárul fel egy rideg anya, egy szigorú apa és egy deviáns viselkedésű báty karaktere. De ugyanilyen fokozatossággal állnak össze a mozaikkockák is a néző fejében, kerülnek elő tárgyak, amelyek egy-egy későbbi jelenet során flashbackekként hasítanak a tudatunkba.
A színházban először rendező Andrej Boka nagy mesterekre jellemző precizitással bontja ki a családon belül uralkodó viszonyrendszert. Groteszk, olykor horrorisztikus elemekkel operálva sejtet bizonyos dolgokat, de nem sieti el a történetmesélést. Egy-egy szűk kis szobába zárva a közönséget a négytagú családdal – és a két lábon járó, sztiroporfejű játékmacival, a néma szem- és fültanúval –, intim közelségből mutatja meg a szigorú keresztény erkölcsiséggel leplezett bűnöket. Lassan, fokozatosan jutunk el a testi fenyítéstől a lelki terroron át a szexuális zaklatás közvetlen közelről történő megtapasztalásáig – és közben tétlenül nézünk a hangtalanul segítségért kiáltó kislány szemébe, vagy nézünk félre, azzal nyugtatva meg a lelkiismeretünket, hogy ez úgyis csak egy előadás.
Egy nyomasztó előadás, amelynek a végén nincs taps se, csak lehorgasztott fejjel távozó nézők, akiket kitessékeltek az utolsó színről.
Az eddig elmondottak alapján azt hihetnők, a kritikus megpróbálja lelkesült elemzéssel leplezni véleményét, és kimondani, amit a vájtfülű hallgatók mindebből kihallani vélnek, jelesül, hogy a fiatal rendező hatásvadász elemekben bővelkedő, sztereotípiákkal átszőtt produkciót vitt színre. Nos, való igaz, hogy a figurák meglehetősen sztereotipek, de itt most nem a jellemfejlődésen van a hangsúly, hanem egy fontos téma, egy még mindig tabuk övezte téma kellő érzékenységgel történő feldolgozásán. Csupán egyetlen óra alatt, mégis szépen, lassan végiggörgetni egy ilyen történetet úgy, hogy beleégjen a befogadó tudatába, csakis erőteljes gesztusokkal lehet, de hatásvadásznak ezek a gesztusok csak akkor volnának nevezhetőek, ha egyébként egy üresen kongó produkció eladására szolgálnának.
A színészek (Béres Mártán kívül), az apát játszó Mészáros Gábor, az anyát alakító Mezei Kinga és a fiút megformáló Mikes Imre Elek is teljes egészében alárendelték magukat a többnyire némajelenetekből álló előadás komor témájának, nem törekedvén arra, hogy több színt vigyenek karaktereikbe, mint amennyi feltétlenül szükséges a működésükhöz.
Amitől pedig igazán működik ez az előadás, az a rendezői koncepció, amely a hidden objects game, azaz a rejtett tárgyak megtalálására épülő, misztikummal átszőtt számítógépes játékok mechanizmusát alkalmazza. Ahhoz, hogy továbbléphessünk a következő szintre, hogy megismerhessük a következő szoba titkait, előbb meg kell találnunk az aktuális helyszínen elrejtett tárgyakat, meg kell fejtenünk az aktuális rejtélyt. Itt egy mackó, amott egy rózsaszín kardigán bukkan elő, itt egy összetépett rajzot kell darabjaiból összerakni, amott egy rádiót kell megjavítani, hogy a következő jelenetben vidám műsorával megtörje a feszült csendet.
A Csend olyan előadás, amelyet legalább kétszer meg kell nézni ahhoz, hogy minden részlet, minden kis mozaikkocka a helyére kerüljön a néző fejében. A legjobb mégis az, hogy nem csak meg kell – érdemes is megnézni!
