Címkék: Kosztolányi Dezső Színház

Elfordított tekintettel

A Kosztolányi Dezső Színház Csend című előadásáról

Fotók: Molnár Edvárd (www.kosztolanyi.org)

Nem szoktam fölkészületlenül színházba menni, különösen akkor nem, ha előre tudom, hogy írni fogok a látottakról. Ha nem ismerem, tájékozódom a rendező felől; ha rég olvastam, újraolvasom az előadás alapjául szolgáló drámát, regényt, akármit; elolvasom, meghallgatom, megnézem az előadást beharangozó cikkeket, bejátszásokat. Az előadás közben pedig jegyzetelek.

Ezúttal – rendhagyó módon – semmit nem csináltam mindebből, azaz teljesen fölkészületlenül, még a papírról és a ceruzáról is megfeledkezve ültem be a Kosztolányi Dezső Színház Csend című előadására, amelyről közvetlenül a kezdés előtt tudtam csak meg, hogy a gyermekek szexuális bántalmazásának témáját boncolgatja, és mindössze tizenöt néző fér be a színpadon kialakított, játéktérként is funkcionáló szobácskákba…

Azért tartottam fontosnak ezt a szakmai vallomást, mert jelezni kívántam, hogy sem prekoncepcióm nem volt, sem szándékoltan kialakított kontextus, amibe beleágyazódhatott volna a darab, mégis, amit láttam, egy-egy jelenet, egy-egy mondat, egy-egy tárgy vagy gesztus, ami az előadást működtető különös mechanizmusnak köszönhetően mélyen belém ivódott, így most, amikor írnom kell, jegyzetek nélkül is viszonylag könnyen boldogulok.

A nyolc éves kislányt alakító Béres Pešikan Márta vezeti végig, szobáról szobára, a nézőket a családi pokol bugyrain, melyek egyre csak mélyülnek. A kisiskolás korú lány családi körben megünnepelt születésnapja mentén szerveződő jelenetek során fokozatosan tárul fel egy rideg anya, egy szigorú apa és egy deviáns viselkedésű báty karaktere. De ugyanilyen fokozatossággal állnak össze a mozaikkockák is a néző fejében, kerülnek elő tárgyak, amelyek egy-egy későbbi jelenet során flashbackekként hasítanak a tudatunkba.

csend3

A színházban először rendező Andrej Boka nagy mesterekre jellemző precizitással bontja ki a családon belül uralkodó viszonyrendszert. Groteszk, olykor horrorisztikus elemekkel operálva sejtet bizonyos dolgokat, de nem sieti el a történetmesélést. Egy-egy szűk kis szobába zárva a közönséget a négytagú családdal – és a két lábon járó, sztiroporfejű játékmacival, a néma szem- és fültanúval –, intim közelségből mutatja meg a szigorú keresztény erkölcsiséggel leplezett bűnöket. Lassan, fokozatosan jutunk el a testi fenyítéstől a lelki terroron át a szexuális zaklatás közvetlen közelről történő megtapasztalásáig – és közben tétlenül nézünk a hangtalanul segítségért kiáltó kislány szemébe, vagy nézünk félre, azzal nyugtatva meg a lelkiismeretünket, hogy ez úgyis csak egy előadás.

Egy nyomasztó előadás, amelynek a végén nincs taps se, csak lehorgasztott fejjel távozó nézők, akiket kitessékeltek az utolsó színről.

Az eddig elmondottak alapján azt hihetnők, a kritikus megpróbálja lelkesült elemzéssel leplezni véleményét, és kimondani, amit a vájtfülű hallgatók mindebből kihallani vélnek, jelesül, hogy a fiatal rendező hatásvadász elemekben bővelkedő, sztereotípiákkal átszőtt produkciót vitt színre. Nos, való igaz, hogy a figurák meglehetősen sztereotipek, de itt most nem a jellemfejlődésen van a hangsúly, hanem egy fontos téma, egy még mindig tabuk övezte téma kellő érzékenységgel történő feldolgozásán. Csupán egyetlen óra alatt, mégis szépen, lassan végiggörgetni egy ilyen történetet úgy, hogy beleégjen a befogadó tudatába, csakis erőteljes gesztusokkal lehet, de hatásvadásznak ezek a gesztusok csak akkor volnának nevezhetőek, ha egyébként egy üresen kongó produkció eladására szolgálnának.

A színészek (Béres Mártán kívül), az apát játszó Mészáros Gábor, az anyát alakító Mezei Kinga és a fiút megformáló Mikes Imre Elek is teljes egészében alárendelték magukat a többnyire némajelenetekből álló előadás komor témájának, nem törekedvén arra, hogy több színt vigyenek karaktereikbe, mint amennyi feltétlenül szükséges a működésükhöz.

csend2

Amitől pedig igazán működik ez az előadás, az a rendezői koncepció, amely a hidden objects game, azaz a rejtett tárgyak megtalálására épülő, misztikummal átszőtt számítógépes játékok mechanizmusát alkalmazza. Ahhoz, hogy továbbléphessünk a következő szintre, hogy megismerhessük a következő szoba titkait, előbb meg kell találnunk az aktuális helyszínen elrejtett tárgyakat, meg kell fejtenünk az aktuális rejtélyt. Itt egy mackó, amott egy rózsaszín kardigán bukkan elő, itt egy összetépett rajzot kell darabjaiból összerakni, amott egy rádiót kell megjavítani, hogy a következő jelenetben vidám műsorával megtörje a feszült csendet.

A Csend olyan előadás, amelyet legalább kétszer meg kell nézni ahhoz, hogy minden részlet, minden kis mozaikkocka a helyére kerüljön a néző fejében. A legjobb mégis az, hogy nem csak meg kell – érdemes is megnézni!

(Újvidéki Rádió – Szempont)

Pressburger-paradíj kiosztó gálaműsor 2013/2014

A vajdasági magyar színházak idei évadának szubjektív rezüméje

Comedy Tragedy MasksJelen sorok írója jogot formál arra, hogy rezümézze a négy vajdasági magyar profi színházi társulat 2013/2014-еs évadját, lévén, szinte minden, repertoárra tűzött előadást látott, tucatnyiról pedig írt is. Tehát következzen egy szubjektív és egészen konkrét ítélkezés.

Szögezzük le: ritkán van ennyire erős színházi évadunk, mint az idei volt. Néhány egészen kiváló előadást láthatott a vajdasági magyar színházak közönsége, és ráadásul mind a négy színházra jutott legalább egy-egy ilyen lenyűgöző darab. A Kosztolányi Dezső Színházban a Rózsák, a Zentai Magyar Kamaraszínházban A fösvény, az Újvidéki Színházban a Neoplanta és a III. Richárd betiltva, a Népszínházban pedig a Macbeth tartozik ezek közé.

A Kosztolányiban az idén két bemutató volt, a Rózsák és az Antigoné/Iszméné. Egy sziporkázóra és egy gyengécskére sikeredett előadás. Urbán András a Rózsákkal egy 2010-ben, szintén általa rendezett, szintén Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című hosszúverse ihlette előadásra emlékezett úgy, hogy szinte mindent „elfelejtett”. A felejtés emlékezetének köszönve egy izgalmas képi világú, álomszerű előadás került színpadra. Ezzel szemben az Antigoné/Iszméné egy kevéssé átgondolt koncepció erőltetett megvalósítása volt. A rendező, Jelena Bogavac a mai kor kontextusába szerette volna helyezni Szophoklész művét, de a próbálkozásból kiméra lett.

A zentai kamaraszínház előadásai közül – bevallom – csak az elsőt, Molière A fösvényét láttam, de már ez elég volt ahhoz, hogy az ifjú társulat meggyőzzön a felől, hogy nem volt rossz befektetés az egykori évfolyamtársakat az akadémia elvégzése után is egyben tartani. Érett karakterformálás és jó összjáték jellemezte az előadást.

A Népszínház Magyar Társulata a néhány évnyi hullámvölgy után az idén csupa olyan előadást vitt színre, amely eseményszámba ment. Érzelmeket váltottak ki, beszéltek róluk az emberek. A Vörös az 1944/45-ös események történelmi traumájának feldolgozásával könyvelhetett el többnyire pozitív reakciókat, a Van valami bejelentenivalója? igazi összekacsintós közösségi élmény volt, a Vajdasági lakodalom pedig már a bemutatójának elhalasztásával is képesnek mutatkozott felborzolni a kedélyeket, noha a végeredmény elég lehangolóra sikeredett: de hát így van ez, amikor egy díjazott dráma minden mondatát kihúzzák a szövegkönyvből, a kísérletezéshez szokott rendezőt pedig egy, merevebb szabályokhoz szokott repertoárszínházi társulattal hozza össze a sors…

Hernyák György Macbeth-rendezése azonban feledtetni tudta a Vajdasági lakodalom minden kínkeserves csárdását. A körszínpadon forgó előadás minden percén látszott, hogy évek előkészítő munkája van mögötte. Az évadot Tasnádi István Kupidója zárta, amely mintapéldánya a tökéletes, de éppen ezért felejthető előadásoknak.

Az Újvidéki Színház idei évadát kétségkívül Urbán András Neoplantája határozta meg. A Végel László Újvidék-regényének motívumait felhasználó előadás kegyetlen szembesítés a tartományi főváros sötétebb oldalával. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, rendkívül pozitív fogadtatásban részesült mind a nézők, mind a szakma köreiben.

A Neoplanta mellett a III. Richárd betiltva című Matei Vişniec-darab színre vitelét kell kiemelni, amelynek ebben az évadban még nem volt igazi kifutási ideje, így majd csak az ősszel kezdődő színházi szezonban derül ki igazán, hogyan értékelik a nézők. Megkockáztatom: inkább szakmai, mint közönségsiker vár Anca Bradu két és fél órás, sokrétű előadására.

E két kiemelkedő alkotás mellett nem hagyhatjuk említés nélkül a legnagyobb csalódásnak számító A patkányokat – Alföldi Róberttől valami sokkal izgalmasabbat vártunk –, továbbá a legkellemesebb felüdülést nyújtó Neusatzer Cabaret-t Lénárd Róbert rendezésében és a Puskás Zoltán rendezte Kéjpartot, amely a szexuális másság tematikáját dolgozza fel szemérmes kendőzetlenséggel.

Az általános összefoglaló után következzen e sorok írójának díjkiosztó gálaműsora.

Az évad legjobb előadása díját Urbán András Neoplantájának, a legjobb rendezésért járót pedig Anca Bradunak adnám a III. Richárd betiltva színreviteléért.

Pesitz Mónikát a Macbeth jelmezeiért tüntetném ki, Antal Attilát pedig a Neoplanta zenéjéért. A legjobb színpadi mozgásért Kiss Anikó részesülne jutalomban (ő volt a Rózsák koreográfusa), míg a legjobb díszletért járó díjat a Kupidó díszlettervezője, Pintér Réka kapná.

A legjobb szövegkönyvnek járó imaginárius díjamat megosztanám a Kupidó író-rendezője, Tasnádi István és a Van valami bejelentenivalója? című monodrámát jegyző Szerbhorváth György között.

És végül jöjjenek a színészi díjak:

– az évad felfedezettje Dévai Zoltán, aki A fösvény címszerepét játszotta

– az évad női mellékszereplője G. Erdélyi Hermina a Kupidóban nyújtott alakításáért

– az évad férfi mellékszereplője díját megosztanám a Vörösben játszó budapesti színész, Fekete Ernő és A patkányok John úrját alakító Mészáros Árpád között

– az évad női főszereplőjének ezennel Vicei Natáliát kiáltom ki

– az évad férfi főszereplőjének pedig Balázs Áront. (Vicei Natália egyébként Lady Macbethet, Balázs Áron pedig Meyerholdot formázta meg a III. Richárd betiltva című előadásban.)

Végezetül nem marad más hátra, mint sok sikert kívánni a társulatoknak a nyári fesztiválszereplésekhez, és erőgyűjtést a következő évadhoz. Szeptemberben találkozunk!

(Újvidéki Rádió – Szempont)

Jaj Szophoklésznek, ha kontextualizálni akarják

A Kosztolányi Dezső Színház Antigoné/Iszméné című előadásáról

antigone iszmene plakatTöbb kérdőjel is maradt bennem a Kosztolányi Dezső Színház Antigoné/Iszméné című előadásának megtekintése után. Az első kérdés rögtön a címre vonatkozik. Miért Antigoné/Iszméné?

Mint tudjuk, Szophoklész drámájának címe pusztán – Antigoné. Antigoné az az antik hős, a tragédia központi figurája, aki az istenek íratlan törvényeit többre tartja az emberi törvényeknél, ezért elhantolja fivérét, Polüneikészt, megszegve így a király, Kreón parancsát, aki hazaárulónak bélyegezve a halottat, megtagadja tőle a végtisztességet, vagyis megtiltja, hogy eltemessék.

Iszméné, Antigoné húga viszont csak egy mellékszereplő. Mindössze két jelenetben tűnik fel: egyszer, amikor megalkuvó magatartásával, beletörődésével Antigoné ellentétpárját képezi a darab elején, egyszer pedig, amikor nővére után őt is elővezetik, és immár bátran vállalja bűnrészességét fivérük eltemetésében, tudván tudva, hogy így ő sem kerülheti el a halálbüntetést.

Iszméné az előadásban egy csöppet sem kap hangsúlyosabb szerepet annál, mint amekkora szerepet Szophoklész szánt neki. Pedig az előadás címe épp azt sugallja, hogy kidomborodik majd itt egy olyan ellentét vagy párhuzam, amely mentén eltolódnak az eredeti mű hangsúlyai, esetleg kitapinthatóvá válik a színpadra állított darab aktualizálásának indokoltsága, amiről sokat lehetett hallani az előadást beharangozó nyilatkozatokban. Erről azonban szó sincs. Akkor viszont mit keres Iszméné neve az előadás címében?

Antigoné megmaradt ugyanis origónak. Az ő tiszta hite, eszménye, eltökéltsége és igazságérzete áll a centrumban, a konfliktust az ő magatartása szüli, a hősök személyiségfejlődését, színeváltozásait, cselekedeteit ez befolyásolja.

Antigoné szerepében Béres Márta, Kreón szerepében Pletl Zoltán  (Fotó: Révész Róbert - www.maszk.hu)
Antigoné szerepében Béres Márta, Kreón szerepében Pletl Zoltán
(Fotó: Révész Róbert – www.maszk.hu)

Ha már föltétlenül Antigoné ellenpólusát kívánjuk megnevezni, sokkal inkább Kreón tűnik kézenfekvő választásnak, hiszen ő a darab eszmei hajótöröttje, aki az Antigoné képviselte isteni rend zátonyára fut. De attól még, hogy az általa képviselt hatalmi eszmény elbukik, eszmény volta megkérdőjelezhetetlen marad. Hol van itt a „morális relativizmus tragédiája”, amit az előadás alcíme hirdet? Hiszen egy kőbe vésett erkölcsi renden nyugvó eszmény diadalmaskodik, az erkölcsileg megkérdőjelezhető attitűd pedig vereséget szenved. Ez a diadal, illetve vereség valóban tragédiában teljesedik ki, de a morális relativizmusnak ehhez vajmi kevés köze van.

Az előadás megtartotta a darab linearitását és a Trencsényi-Waldapfel-féle magyar fordítást, amely archaizáló stílusával határozottan elüt a jelenetek közé beiktatott metatextusoktól. Ezek, a dialógusokat megszakító szövegrészek valójában a kardalokat helyettesítik vagy egészítik ki, és posztmodern gesztussal élve átmesélik az egyes jeleneteket, illetve olyan narrációkként vannak jelen, amelyek a kar hiányzó énekeiről szolgáltatnak információkat. Nagyjából ebben ki is merül a drámaszöveg jelenre hangolása – ha nem számítjuk az előadás végén, mintegy epilógusként elhangzó modern siratóéneket.

Márpedig jobban járunk, ha nem számítjuk, mert ez az előadás legproblematikusabb része – már ha az előadás részeként tekintünk rá. Mert nem az – de az akar lenni. A legfőbb gondom vele, hogy nincsenek kapcsolódási pontjai a drámával. A színre vitt darab, mint már írtam, az ógörög tragédia nyomvonalán halad, a szövegben és a karakterformálásban sincs meghatározó szerepe az aktualizálásnak, így aztán egy archaikus siratót imitáló tömény globalizációkritikának így a végén nem sok értelmét látom. Agyoncsapja a katarzisélményt a recitatív formában és sok jajongás közepette a nézőkre zúduló fogalomkavalkád facebookostul, tálib terroristástul, biometrikus útlevelestül és klónozott birkástul – miközben a háttérkivetítőn a Samsara című film elcsépelt képkockái pörögnek. Mindezt tetézi, hogy a szophoklészi időmértékes verssorokat kiválóan bebiflázó színészek egyike-másika itt csak imitálja, hogy szöveget mond, valójában csak össze-vissza tátog. Ó, jaj és ajjaj, ez botrány!

antigone iszmene

A rendezőnek, Jelena Bogavacnak voltak jó megoldásai: hogy Kreón, a népétől elidegenedett, gőgös uralkodó szinte folyamatosan a hátát mutatja azoknak, akikkel beszél; hogy a kutyáktól marcangolt temetetlen holttest a színpad közepén éktelenkedik, és a maga naturalisztikusságában mutatja meg a király döntésének embertelen mivoltát; vagy hogy a társulat öt színésze alkalmassá válhatott mintegy tucatnyi karakter megformálására. De ezek csak részsikerek. Szophoklész művének kontextualizálásában, a mai korra alkalmazásában a rendező nem járt sikerrel. Ami nem lenne akkora baj, ha ezzel egyáltalán nem is próbálkozott volna. De próbálkozott.

(Újvidéki Rádió – Szempont, Híd)

Vacogó flamingóként reménykedve

A Kosztolányi Dezső Színház Rózsák című előadásáról

Egy történettel kezdődött. Puskin hallotta kisinyovi száműzetése során. Talán egy török házaló hozta vagy a szél sodorta oda valahonnan. Puskin elmesélte Gogolnak, Gogol regénnyé formázta. A történet, akárha ballangó vagy egy jerikói rózsa lett volna, sodródott tovább az időn, az emlékezeten, az álmokon és a fantázián át egészen Palicsfürdőig, a Tolnai-homokvárig, ahol a költő „szabadregényként” engedte tovább Szabadka irányába, hogy a Kosztolányi Dezső Színház színpadán boruljon virágba, miután lesírták Macedóniából importált műkönnyel.

Fotó: Szerda Zsófia (kosztolanyi.org)
Fotó: Szerda Zsófia (kosztolanyi.org)

És itt véget is érhetne ez a szürreális, tárgy nélküli történet, ám még csak itt kezdődik, hiszen 2010-et írunk, amikor Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című szabad- és hosszúverséből elkészül Urbán András rendezésében az azonos című színpadi mű, most pedig 2014 eleje van, és ugyanott, ugyanaz a rendező, többnyire ugyanazokkal a színészekkel újragondolta ezt a hányatott sorsú városhoz kötődő, tárgy nélküli történetet, és a felejtés prizmáján keresztül tárta ismét elénk.

A Rózsák címet viselő előadás a felejtést mint módszert alkalmazza. „Elfelejti”, azaz elhagyja a 2010-ben színpadra állított előadás egyik meghatározó momentumát, jelesül a Tolnai-textus verbális elemeit, mindösszesen csak egy rövid szövegrészt tartva meg az előadás elején, amely vezérfonalként szolgálhat ugyan, de biztos fogódzónak édeskevés az előadás nonverbális, fizikai cselekvésben megnyilvánuló jeleneteinek értelmezéséhez. Ugyanakkor a néző felejtésére is alapoz, mert még az az önmagát omnipotensnek képzelő néző is csak itt-ott szedi össze magát, aki korábban meg volt róla győződve, hogy elevenen él az emlékezetében a három évvel ezelőtt látott előkép-előadás, a nemrég újraolvasott Tolnai-mű, de a Holt lelkek Csicsikovjának alakja is. Mert dehogy! Én is úgy éreztem magam az előadás közben, mint ama „cikóriás lüke fiú az óriás kerti törpék között”: elveszetten. A nagyra tartott előtudásból alig valami rémlett csak, de semmi sem volt pontosan felidézhető, összeegyeztethető, megfeleltethető a látottaknak. Akárha az én szürkeállományomat döfték volna át ama rubintos kalaptűvel, nem pedig Mikes Imre Elek agyaggal körülpaskolt, méretesre duzzasztott fejét.

rozsak2Az interpretáció klasszikus módszerei csődöt mondanak, mert nincs sem összefüggő cselekmény, sem karakterformálás, sem pedig egy kompakt kelléktár, bármi, ami világosan kijelölné az előadás helyét a színháztörténetben – hogy ilyen fellengzősen fogalmazzak. Úgyhogy a megértésben inkább a nagyon is szubjektív és esetleges álomfejtés módszere segíthet, hiszen mindaz álomszerű, ami elénk tárul: abszurd és szürreális, megragadhatatlan és illogikus, deja vu és halo-effektus. A Tolnai-műből, illetve az előkép-előadásból ismert motívumok, tárgyak kontextusukból kiragadva, jelentéstartalmuktól megfosztva bukkannak fel az előadásban. Legfőbb attribútumuk a puszta létük és jelenlétük, esetleg térbeli elhelyezkedésük, térben történő mozgatásuk.

Mint amikor álomból ébredünk és emlékezni próbálunk, legmarkánsabban a hangulat az, ami megmarad bennünk. Egy egyszerű cselekvéssor vagy egy látvány hangulata, egy érzés, kellemes vagy nyomasztó érzés.

A Rózsákban az ütés az egyik állandóan visszatérő, markáns cselekvésmozzanat. A csapás, amely nagy erőkifejtéssel, de kis hatásfokkal jár. Hiába sújt le a kar az agyagra, az eredmény csak egy tompa puffanás, hiába sújt le a baseballütő a szalmabálára, a könnyű objektum elnyeli a mozdulat erejét, hiába sújt le az ököl a kifeszített papírlapra, méltó ellenállás helyett lehangoló könnyedséggel szakad be a vékony hártya. Ki-ki a maga álmoskönyvében kikeresheti, mit is jelenthet mindez. Számomra a meg nem térülő, hiábavaló és értelmetlenül elpocsékolt erőbefektetést jelképezi, amely egyenesen következik abból a tragikus hírből, amit az előadás sivár nyitójelenetében, a színpadképet egyedüli tárgyként meghatározó vaságyon ülve Béres Márta közöl velünk, jelesül, hogy „az emberek kezébe került a világ”.

Ám ha a nyitójelenet sivárságának tökéletes ellenpontját képező, az előadás végén a néző elé táruló fenséges látvány felől közelítünk, utólag be kell látnunk: bármennyire is tragikus, hogy az emberek határozzák meg a világ menetét és bármennyire is abszurd cselekedetekre herdálják el erejüket, azért valahogy csak felépítik a sivatagban a katedrálist, csak eljutnak a vaságy ridegségétől a mindent beragyogó fényekig. Értelmet nyer tehát a remény, amelyet a tragikus hír közlése után villant fel előttünk a nyitójelenetben Béres Márta, hogy „talán éppen innen kezdődik / mert ilyenkor szokott kezdődni / újrakezdődni” a történet.

És valóban, ha csak a zárójelenet látványa alapján ítélünk, kimondhatjuk: a remény nem volt hiábavaló, mert a happy end nem maradt el. A csillogó evőeszközök, a pergő diszkógömbök, a vakító tükrök, a sópörgéssel megszólaltatott cintányérok, zebrák és flamingók látványa közepette azért ’csak fölidéződnek halványuló emlékezetünkben a Tolnai-vers sorai: „újratükrözzük a kis tartományt / kopulatív rendszerünkkel az adriáig tükrözzük / újratükrözzük a monarchiát / újra a nagyjugoszláviát / mert a kisebbségi is akár a flamingó / e vacogó rózsaszín lény / csak önnön tükörtermekben manipulált / tömegében érzi otthon magát”.

S erre gondolva – megannyi megigézett nézőtéri flamingóként – boldogan tapsolunk, és csak azt kívánjuk, hogy ez az álom valósággá váljon.

(Újvidéki Rádió – Szempont)

Az élet nem karaoke-parti

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Terápia című előadásáról

terapia2
Részlet az előadásból (Molnár Edvárd fotói)

A romantikus és harmonikus párkapcsolat lehetetlen. Hogyan lehetséges mégis?

Hogyan lehetséges napról napra megküzdeni a konfliktusokkal, kételyekkel és egyéb szarásokkal? Hogyan lehetséges megbékélni a ténnyel, hogy a másik is egy anyagcserét folytató, büdös emberi lény, tele hibákkal, hiányosságokkal és rossz szokásokkal? A válasz: nem lehetséges, de az ember nem nyugszik, és folyton-folyvást kísérletet tesz a lehetetlenre.

Ezekről a kísérletezésekről, bukdácsolásokról, próbálkozások sorozatáról szól a Koszotlányi Dezső Színház Terápia című előadása, amelynek gerincét Christopher Durang drámaszövege képezi.

Az előadás a próbafolyamat megidézésének illúzióját kelti azzal, hogy a színészek meg-megszakítják Prudence (Erdély Andrea) és Bruce (Mikes Imre Elek) alapsíkon futó szatirikus történetét, és szerepükből kilépve workshop-hangulatot teremtve mintegy „önmagukat adják”: azon vitatkoznak, hogy való világunk közszereplői hogyan finganak, kimondják az összes létező, nőkre és férfiakra vonatkozó sztereotípiájukat, gyermekkori traumáikról vallanak, gyakorolják a flörtölés biztos módszereit, tanulják, hogy miként lehet a legsikeresebben kezelni a konfliktust a párkapcsolatban stb. Minderre úgy is tekinthetünk, mint a ráhangolódási folyamat részére, mint egy csoportterápiára, amelyre azért van szükség, hogy elősegítse a színészek minél sikeresebb felkészülését a minél hitelesebb alakformálásra. És ha már a színészek ráhangolódásának elősegítésére a csoportterápia módszerét alkalmazzák, miért is ne tennék ugyanezt a közönség ráhangolódása érdekében is? A kritikus csak sajnálkozhat azon, hogy nem láthatta, hallhatta azoknak a nézőknek a reakcióit, akiket a színészek találomra kiszúrtak a közönség közül, és akikhez provokatív kérdéseket intéztek, mint például „zavarna-e, ha fogat mosnék, miközben kakálsz?”, „mennyire izzadsz szeretkezés közben?”, „megengeded, hogy nyalogassam a füled?” (és a fülnyalogatás természetesen nem maradt el igenlő válasz esetén) stb. Ez az interakció a manapság igen divatossá vált, támadó jellegű terápiás módszereket hivatott kifigurázni a színpad és a nézőtér közötti határvonal fentebb vázolt durva megsértésével.

A terápia tehát több síkon zajlik: 1. az előadás alapjául szolgáló Durang-szövegben, amelyben Prudence-nek a (terapeutára szoruló) szexista Stuart (Ralbovszki Csaba), Bruce-nak pedig a (szintén lélekgyógyászért kiáltó) neurotikus Charlotte (Béres Márta) a pszichológusa; 2. az előadás keretéül szolgáló történetben, amelyben az önmagukat alakító színészek egymás terapeutái; 3. a színészek és a kiszemelt nézők viszonylatában; 4. a csoportterápiának beillő előadás során, amelyre a közönség jegyet váltott, és amelynek akarva-akaratlanul mindvégig részese; 5. végül pedig feltételezhetően az előadás születése során, ahol rendező a színésznek, fénymester a hangtechnikusnak, színész a korrepetitornak stb. volt a terapeutája és vice versa, keresztbe-hosszába.

terapia3
„Zavarna-e, ha fogat mosnék, miközben kakálsz?"

De mire is szolgál, vagy igyekszik szolgálni ez a több síkon zajló terápia? Arra, hogy segítsen a párkapcsolat kialakításában, fenntartásában, illetve a létező párkapcsolat gatyába rázásában. De hogyan? Egyfelől vannak az instant receptek, amelyek biztos sikert, boldogságot és kiegyensúlyozottságot ígérnek: ha be akarsz nála vágódni, hunyorogva nézz a szemébe; ha be akarod fogni a nő száját, alkalmazd az oké-oké technikát; ha a férfi nem hajtja le a WC ülőkéjét, hagyd el, mert ez azt jelenti, hogy nem ő az Igazi stb. Másfelől pedig létezik az a megközelítés, hogy minden helyzet egyedi, minden kapcsolat más, ezért mindenki önmagára, legfeljebb a terapeutájának a segítségére van utalva, hogy fellelje a megfelelő válaszokat.

A színre vitt darab végkicsengése az, hogy mindkét irány totális csőd. Az előadás kegyetlen humorral figurázza ki a férfi- és női magazinok „10 tuti tipp” kezdetű cikkeit, miként a terapeuták folytonos kérdezéssel álcázott tehetetlenségét is: „Nem az a kérdés, hogy én mit gondolok. Mit gondol maga?” – válaszol kérdéssel a „jó” pszichológus.

A rendező (Olivera Đorđević) ezt a kegyetlen, itt-ott már cinizmusba hajló humort alkalmazza, amikor a boldog kapcsolatra vágyó emberek ismerkedjünk-rovatba beküldött apróhirdetéseit olvastatja fel, amikor a világ valamennyi szerelmes slágerét énekelteti el és amikor a karaokézó emberek infantilis örömmámorát játszatja el a színészekkel. Szétcincálja az összes szerelemre és romantikára utaló giccsmotívumot és közhelyet.

Bár az előadást alaptörténetét meg-megszakítják a kerettörténet betétjelenetei, egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy elveszítettem a fonalat. A két sík rendkívül intelligensen, laza kapcsokkal, finom áthallásokkal van egybefűzve.

A színészek közül nehéz lenne bárkit is a teljesítménye alapján külön kiemelni. Mindnyájuknak sikerült önálló karaktert létrehozni méghozzá úgy, hogy – látszólag ennek ellentmondva – mindegyik figurában ott legyen az a kissé felszínes, kissé túlpörgetett, kissé bolond közös vonás, amit ez a darab nagyon is megkövetel. Vígjátékról lévén szó, az is egyfajta mutató lehet, hogy a legjobban Erdély Andrea és Ralbovszki Csaba páros jeleneteinél fuldokoltam a röhögéstől.

Egy rendkívül szórakoztató, pimaszul provokatív, minden illúziót a földig romboló kapcsolatparódiát vitt színre a Kosztolányi társulata. Egy olyan „önvizsgáló-öngyógyító lelki pornóshowt”, amely nem sok kétséget hagy afelől, hogy nem létezik a megénekelt, megfestett, eltáncolt boldogság, hogy nincs élethosszig tartó szenvedély, se Nagy Ő meg szerelem első látásra. Csak lábszag, hisztéria és unalom van. Aztán ha szerencséje van az embernek, esetleg lecövekelhet egy sörhasú/cellulitos, anyuci-kicsi-fia/apuci-szeme-fénye, izzadós/szőrös férfi/nő mellett, mert – bár nem habostorta, azért – mégiscsak kettecskén (egy hangyafasznyit) szebb az élet.

(Híd)