Címkék: Magyar Attila

Rámás csizma nélküli cukormáz

Az Újvidéki Színház Csárdáskirálynő című előadásáról

csaradaskiralyno - plakatViszolygok az operettektől. Hazugság- és giccsparádénak tartom ezt a műfajt. Messziről elkerülök minden olyan színházat, ahol ez a felszínes, szirupos, émelyítő maskarádé felbukkan.

Most mégis megnéztem az Újvidéki Színházban a Csárdáskirálynő bemutatóját, egyfelől azért, mert önként vállalt, csak ritkán terhes keresztem, hogy lehetőleg minden vajdasági, magyar nyelvű előadást megnézek, másfelől azért, mert Táborosi Margaréta volt a rendezője, akinek az esztétikáját, a színházról alkotott felfogását izgalmasnak találom.

Volt egy halovány harmadik oka is annak, hogy beültem a nézőtérre, mégpedig az, hogy Kálmán Imre száz évvel ezelőtt íródott operettje némiképp kakukktojásnak számít a műfaj darabjainak sorában, hiszen a cukormázas külcsín alatt a történetben fölfedezhetők igaz érzelmek és szenvedélyek, kifejezésre jut a 20. század elejének dekadenciája, az önpusztítással vegyes életszeretet is. De azért persze csak módjával, nehogy az igazi operettrajongó, a valóságtól menekülni vágyó nézőközönség elfusson.

Nos, éppen így, csak módjával adagolták az Újvidéken színre vitt zenés darabban is mindazt, ami a mélységeket kutató közönségnek szólt. Még véletlenül sem sértve általa a tömegízlést – nehogy hazaszaladjon mindenki spanyol, török meg indiai sorozatokat nézni. Pedig igazán szívesen megnéztem volna, miként dekonstruálja, miként szedi cafatokra a fiatal rendező a nagy klasszikust, de ez – úgy látszik – a színház új koncepciójába már nem fért volna bele…

Rosszmájú megjegyzéseim ellenére sem akarok igazságtalan lenni. Mert az egy dolog, hogy én milyen színházat kedvelek, egyáltalán, mit tartok értéknek és mit nem, azt viszont egy kritikusnak el kell ismernie, ha szakmai szempontból sok vonatkozásban kiváló előadást lát. Márpedig a Táborosi-féle Csárdáskirálynő ilyen volt.

csardaskiralyno

Első helyen az előadás koreográfiáját emelném ki. Tudván azt, hogy Táborosi Margaréta koreográfusi végzettséggel is rendelkezik, a színpadi mozgást egészen biztosan közösen hozták létre Grecsó Zoltánnal, az előadás koreográfusával. Ilyen lenyűgöző eredmény pedig csak akkor jöhet létre, ha egymásra és egymásból tud építkezni két szakember. A táncjelenetek tele vannak játékossággal, allúziókkal (legalább két kultikus filmre történő utalást magam is fölfedezni véltem), itt-ott még egy-egy szégyenlősebb ironikus mozdulatsort is megengedtek maguknak. A tömeges mozgásjeleneteket pedig órákig el tudtam volna nézni.

Másodikként a társulat kiváló összjátékát, illetve az egyes színészi alakításokat kell kiemelni. Az Újvidéki Színház művészei mellett szerephez jutottak a másod- és negyedéves magyar színinövendékek is, az orfeum sanzonettjét, Szilviát pedig a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színművésze, Béres Pešikan Márta formálta meg. Mondhatni bizarr élmény volt a történet két főszereplőjét, Béres Mártát és az egykor szintén kosztolányis Mészáros Árpádot szerelemtől csöpögve látni, hiszen egész más alakítást megkövetelő szerepekben szoktuk őket nézni a színpadokon, de bebizonyították, hogy képesek akár operettszerepet is úgy megformálni, hogy annak hazug mivolta is hitelesen hazug maradjon.

Akadtak az övékénél szerencsésebb karakterek is, amelyeknek épp a humor volt a lételemük. Így például a herceg főkomornyikjává avanzsált orfeumi szeparépincért alakító Magyar Attila, vagy a Cecília hercegnővé átvedlett Cilikét, a mulató egykori sztárját megformáló Banka Lívia valósággal lubickolhatott a kettős szerep nyújtotta lehetőségekben. És lubickolt is! Talán az ő kettősük volt az egész előadás legfényesebb pontja.

Az Újvidéki Színház Csárdáskirálynőjének rovására írható a hossza: kereken három óráig tart, plusz a 15-20 perces szünet! Pedig az eredetileg három felvonásos operettet belegyömöszölték két felvonásba, és még így is. Persze nem önmagában a nézőtéren eltöltött idővel van gondom, hiszen ha az előadás képes végig lekötni a figyelmet, képes megőrizni intenzitását, akkor a hosszal semmi probléma nincsen. Ám ez az előadás helyenként túlságosan is vontatott, amit tovább tetéznek a lassított filmet idéző jelenetek, a második meg a harmadik felvonás összeboronálásával keletkező hoci-nesze huzavonák, és a többször is ismétlődő slágerek. Persze értem én, hogy slágert nem lehet kihagyni, márpedig a Csárdáskirálynő szinte minden egyes dalbetétje ott motoszkál a jó magyar fülekben. Abból pedig csak botrány volna, ha valami kimaradna. No de könyörgök, Szilvia belépőjét tényleg muszáj majd egy tucatszor előadni?!

Bóni gróf (Kőrösi István) és a lányok, a lányok, a lányok...
Bóni gróf (Kőrösi István) és a lányok, a lányok, a lányok…

A hangképzéssel, a hamis és váltóhangok kiküszöbölésével a musicaleken edződött társulatnak egyre kevesebb gondja akad, ám szembe-, vagy inkább fülbeötlő volt, hogy keveredtek a jellemzően éppen az operettekben használt fejhangok a könnyűzenei művekben szokásos mellhangokkal – még az egyes szereplők énekén belül is. Nem tudom, mennyire volt ez szándékos, én a rendszert, a koncepciót, ha volt is, nem tudtam benne felfedezni. Ezúttal is kiemelném Kőrösi Istvánt, aki Bóni gróf szerepében ismét bizonyította kiváló énektudását.

És végül a díszletről meg a jelmezről. E kettőt már csak azért sem lehet különválasztani, mert mindkettő Polgár Péter nevéhez fűződik, de egyébként is szerves kapcsolat, hasonlóság fedezhető fel közöttük. Letisztult pompa – e két szóval lehetne talán legpregnánsabban jellemezni ezt az egyszerű vonalvezetésű, visszafogott, ámde ünnepélyes díszletet és jelmezt. Jót tett a produkció fogyaszthatóságának.

De mindenekelőtt az tett jót az előadás fogyaszthatóságának, hogy Táborosi Margarétára bízták a rendezést. Profi munkát végzett, megkötve a szükséges kompromisszumokat, de mégsem áldozva fölöslegesen a giccs oltárán. Ha a cukormázas operett-jellegből nem is sokat vett el, új távlatokat meg végképp nem nyitott a modern operett-értelmezésben, azért szégyenkeznie biztosan nem kell miatta.

(Újvidéki Rádió – Szempont)

Már futunk, pedig még meg se ijedtünk

Az Újvidéki Színház III. Richárd betiltva, avagy jelenetek Meyerhold életéből című előadásáról

iii richard betiltvaVégtelenül összetett előadást rakott az Újvidéki Színház színpadára Anca Bradu. Az egymásra épülő és egymást átható rétegeit lehetetlen is volna mind felfejteni, egy kritikának pedig ez főleg nem lehet célja, ezért a teljesség igényére törekvő elemzés helyett maradok az alapvonásokra és a kiragadott részletekre összpontosító bírálatnál.

A III. Richárd betiltva című Matei Vișniec-darab a totalitárius rezsim és az ideológiamentes, úgymond tiszta művészet viszonyát boncolgatja abszurd és groteszk szatíra formájában. A mindent ellenőrizni kívánó paranoiás hatalom és a megfelelni is vágyó, de hitelességre is törekvő művész konfliktusának leképződése ez a dráma. Főhőse, Meyerhold valós figura, a 20. század első felének egyik legjelentősebb, mégis kevéssé ismert orosz-szovjet színész-rendezője, aki a szocialista realizmus elutasítása miatt a harmincas években szembe találja magát a sztálini rendszerrel, 1940-ben pedig hamis vádak alapján – mint külföldi kémet – ki is végzik.

Meyerholdot a művészi igazság érdekli, nem az ideológia igazsága, nem a valóság tükrözése, hanem egy önálló – ha úgy tetszik: önmagába zárt – világ megteremtése. Amikor ez az attitűd a diktatúra kontextusában próbál utat törni magának, bukása szükségszerű, a konfliktus alaptermészete pedig tragikomikus, abszurd és helyenként groteszk is.

A darabban Meyerhold William Shakespeare III. Richárdjának színre vitelével próbálkozik, de a hatalom „ellenséges aktualizálást” sejt a kegyetlen és gonosz uralkodóról szóló történet fölelevenítése mögött, ezért végül betiltja, a rendezőt pedig börtönbe veti, majd kivégezteti. Pedig Meyerholdot épp az ideológiától mentes, „őszinte, tiszta gonoszság” érdekli, és a Shakespeare-darab címszereplőjében látja ennek, az önmagáért való romlottságnak a megtestesítőjét, ám a mindig éber és üldözési mániában szenvedő hatalom „aljas utalásokat” sejt, „külső ideológiai lerakódásokra” gyanakszik, és végül lecsap.

Balázs Áron
Balázs Áron

Anca Bradu határozott koncepcióval nyúlt a Vișniec-drámához, mellyel egyúttal Vszevolod Emiljevics Meyerhold emléke előtt is tiszteleg. Ennek a koncepciónak az egyik meghatározó vonása ugyanis éppen a meyerholdi módszer, a biomechanika alkalmazása. A színészek mozdulataikban egész testükkel vesznek részt, érzelmeiket pedig mozgásuk szüli. A metódus lényegéhez tartozik, hogy a forma, tehát a cselekvéssor gyakran ellentétben áll a tartalommal, vagyis a kimondott szavakkal. Az ellentétek ilyetén szintézise pedig groteszk jeleneteket hoz létre.

A módszer kiválóan alkalmas arra, hogy segítségével lavírozni lehessen abszurd álom és abszurd valóság, absztrakt mozgás és célorientált cselekvéssor között anélkül, hogy átcsúszna az előadás posztdramatikus színházi produkcióba. A narrációnak tehát határozott elsőbbsége van, de úgyszólván szimbiózisban leledzik a mozgással, a zenével, a díszlettel és a fényekkel. Erre segítenek rá a színpadot határoló panelekre vetített filmkockák metaforává csupaszított jelenetei: a csaholó kutyák és a futó ember. (Ez utóbbiban nem lehet nem ráismerni a biomechanika tézismondatára, miszerint „futásnak eredtem, majd megijedtem”.)

Ha egyetlen fogalommal kellene leírni az előadást, akkor ez a fogalom csakis a szinkretizmus lehetne, amely e komplex színjáték minden rétegét átjárja. A különbözőségek összebékítésére tett kísérletet Shakespeare, aki a III. Richárdban az isteni büntetést és a gátlástalan emberi nagyra törést ötvözte; ezt tette Meyerhold, a hús-vér rendező, aki módszerével a formát és a tartalmat választotta szét, hogy azok maguktól forrjanak végül össze; ezt tette a darabbeli Meyerhold, aki hajlandó volt a teljes csendig redukálni az előadást, kompromisszumkészségét bizonyítandó, de nem engedve abból, hogy az előadásnak meg kell születnie; ezt tette Vișniec, aki úgy űzött csúfot a totalitárius rendszerekből, hogy a szatírájának központi témája épp az ideológiamentesség lett; és ezt tette Anca Bradu, aki briliáns módon ötvözte mindezt, úgy aktualizálva az előadást, hogy nem tett semmit az aktualizálás érdekében, legfeljebb annyit, hogy mit sem sejtve elvállalta ennek a darabnak a megrendezését – épp itt és épp most.

Az aktualizálás ugyanis a Szerbiát sújtó árvíznek köszönhető, és annak a szerbiai hatalomnak, amely az áradások áldozatainak emlékére három napos gyászt hirdetett, 72 órára betiltva minden szórakoztató, de művelődési tartalmat is az országban. Meg még sok minden mást is csinált ez a hatalom azokban a napokban: cenzúrázott, elfojtotta a kritikát, ott is ellenséget látott, ahol nem volt, és miközben saját paranoiáival volt elfoglalva, éppen ott nem tanúsított kellő éberséget és szervezettséget, ahol szükség lett volna rá a károk mértékének csökkentése végett.

magyar attila
Magyar Attila

De hagyjuk az aktualizálást és a szinkretizmust, nézzük, mit nyújtott a társulat! A tőle megszokott profizmust, tökéletesen ráhangolódva Bradu rendezői koncepciójára. Külön ki kell emelni a börtönőrt, illetve a III. Richárdot alakító színészt alakító Magyar Attilát, aki úgyszólván lubickolt az abszurd humorban és a groteszkben – ez az ő igazi terepe. Balázs Áron pedig Meyerhold szerepében ismét bebizonyította, hogy nem csak páratlan tehetséggel rendelkezik, de munkabírása is a régi.

Anca Bradunak, Matei Vișniecnek és az Újvidéki Színház társulatának, úgy tűnik, szerencsés csillagzat alatt született ez a találkozása is, akárcsak az előző. Ugyanis szinte dátumra pontosan nyolc évvel ezelőtt mutatták be A kommunizmus története elmebetegek számára elmesélve című előadást. Az se volt könnyű darab, rövidnek se volt mondható, nem tartotta sokáig életben a közönség, de szakmai körökben jelentős elismerést aratott. Vélhetően a most bemutatott előadásra is hasonló jövő vár.

(Újvidéki Rádió – Szempont)