Címkék: Mészáros Árpád

Rámás csizma nélküli cukormáz

Az Újvidéki Színház Csárdáskirálynő című előadásáról

csaradaskiralyno - plakatViszolygok az operettektől. Hazugság- és giccsparádénak tartom ezt a műfajt. Messziről elkerülök minden olyan színházat, ahol ez a felszínes, szirupos, émelyítő maskarádé felbukkan.

Most mégis megnéztem az Újvidéki Színházban a Csárdáskirálynő bemutatóját, egyfelől azért, mert önként vállalt, csak ritkán terhes keresztem, hogy lehetőleg minden vajdasági, magyar nyelvű előadást megnézek, másfelől azért, mert Táborosi Margaréta volt a rendezője, akinek az esztétikáját, a színházról alkotott felfogását izgalmasnak találom.

Volt egy halovány harmadik oka is annak, hogy beültem a nézőtérre, mégpedig az, hogy Kálmán Imre száz évvel ezelőtt íródott operettje némiképp kakukktojásnak számít a műfaj darabjainak sorában, hiszen a cukormázas külcsín alatt a történetben fölfedezhetők igaz érzelmek és szenvedélyek, kifejezésre jut a 20. század elejének dekadenciája, az önpusztítással vegyes életszeretet is. De azért persze csak módjával, nehogy az igazi operettrajongó, a valóságtól menekülni vágyó nézőközönség elfusson.

Nos, éppen így, csak módjával adagolták az Újvidéken színre vitt zenés darabban is mindazt, ami a mélységeket kutató közönségnek szólt. Még véletlenül sem sértve általa a tömegízlést – nehogy hazaszaladjon mindenki spanyol, török meg indiai sorozatokat nézni. Pedig igazán szívesen megnéztem volna, miként dekonstruálja, miként szedi cafatokra a fiatal rendező a nagy klasszikust, de ez – úgy látszik – a színház új koncepciójába már nem fért volna bele…

Rosszmájú megjegyzéseim ellenére sem akarok igazságtalan lenni. Mert az egy dolog, hogy én milyen színházat kedvelek, egyáltalán, mit tartok értéknek és mit nem, azt viszont egy kritikusnak el kell ismernie, ha szakmai szempontból sok vonatkozásban kiváló előadást lát. Márpedig a Táborosi-féle Csárdáskirálynő ilyen volt.

csardaskiralyno

Első helyen az előadás koreográfiáját emelném ki. Tudván azt, hogy Táborosi Margaréta koreográfusi végzettséggel is rendelkezik, a színpadi mozgást egészen biztosan közösen hozták létre Grecsó Zoltánnal, az előadás koreográfusával. Ilyen lenyűgöző eredmény pedig csak akkor jöhet létre, ha egymásra és egymásból tud építkezni két szakember. A táncjelenetek tele vannak játékossággal, allúziókkal (legalább két kultikus filmre történő utalást magam is fölfedezni véltem), itt-ott még egy-egy szégyenlősebb ironikus mozdulatsort is megengedtek maguknak. A tömeges mozgásjeleneteket pedig órákig el tudtam volna nézni.

Másodikként a társulat kiváló összjátékát, illetve az egyes színészi alakításokat kell kiemelni. Az Újvidéki Színház művészei mellett szerephez jutottak a másod- és negyedéves magyar színinövendékek is, az orfeum sanzonettjét, Szilviát pedig a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színművésze, Béres Pešikan Márta formálta meg. Mondhatni bizarr élmény volt a történet két főszereplőjét, Béres Mártát és az egykor szintén kosztolányis Mészáros Árpádot szerelemtől csöpögve látni, hiszen egész más alakítást megkövetelő szerepekben szoktuk őket nézni a színpadokon, de bebizonyították, hogy képesek akár operettszerepet is úgy megformálni, hogy annak hazug mivolta is hitelesen hazug maradjon.

Akadtak az övékénél szerencsésebb karakterek is, amelyeknek épp a humor volt a lételemük. Így például a herceg főkomornyikjává avanzsált orfeumi szeparépincért alakító Magyar Attila, vagy a Cecília hercegnővé átvedlett Cilikét, a mulató egykori sztárját megformáló Banka Lívia valósággal lubickolhatott a kettős szerep nyújtotta lehetőségekben. És lubickolt is! Talán az ő kettősük volt az egész előadás legfényesebb pontja.

Az Újvidéki Színház Csárdáskirálynőjének rovására írható a hossza: kereken három óráig tart, plusz a 15-20 perces szünet! Pedig az eredetileg három felvonásos operettet belegyömöszölték két felvonásba, és még így is. Persze nem önmagában a nézőtéren eltöltött idővel van gondom, hiszen ha az előadás képes végig lekötni a figyelmet, képes megőrizni intenzitását, akkor a hosszal semmi probléma nincsen. Ám ez az előadás helyenként túlságosan is vontatott, amit tovább tetéznek a lassított filmet idéző jelenetek, a második meg a harmadik felvonás összeboronálásával keletkező hoci-nesze huzavonák, és a többször is ismétlődő slágerek. Persze értem én, hogy slágert nem lehet kihagyni, márpedig a Csárdáskirálynő szinte minden egyes dalbetétje ott motoszkál a jó magyar fülekben. Abból pedig csak botrány volna, ha valami kimaradna. No de könyörgök, Szilvia belépőjét tényleg muszáj majd egy tucatszor előadni?!

Bóni gróf (Kőrösi István) és a lányok, a lányok, a lányok...
Bóni gróf (Kőrösi István) és a lányok, a lányok, a lányok…

A hangképzéssel, a hamis és váltóhangok kiküszöbölésével a musicaleken edződött társulatnak egyre kevesebb gondja akad, ám szembe-, vagy inkább fülbeötlő volt, hogy keveredtek a jellemzően éppen az operettekben használt fejhangok a könnyűzenei művekben szokásos mellhangokkal – még az egyes szereplők énekén belül is. Nem tudom, mennyire volt ez szándékos, én a rendszert, a koncepciót, ha volt is, nem tudtam benne felfedezni. Ezúttal is kiemelném Kőrösi Istvánt, aki Bóni gróf szerepében ismét bizonyította kiváló énektudását.

És végül a díszletről meg a jelmezről. E kettőt már csak azért sem lehet különválasztani, mert mindkettő Polgár Péter nevéhez fűződik, de egyébként is szerves kapcsolat, hasonlóság fedezhető fel közöttük. Letisztult pompa – e két szóval lehetne talán legpregnánsabban jellemezni ezt az egyszerű vonalvezetésű, visszafogott, ámde ünnepélyes díszletet és jelmezt. Jót tett a produkció fogyaszthatóságának.

De mindenekelőtt az tett jót az előadás fogyaszthatóságának, hogy Táborosi Margarétára bízták a rendezést. Profi munkát végzett, megkötve a szükséges kompromisszumokat, de mégsem áldozva fölöslegesen a giccs oltárán. Ha a cukormázas operett-jellegből nem is sokat vett el, új távlatokat meg végképp nem nyitott a modern operett-értelmezésben, azért szégyenkeznie biztosan nem kell miatta.

(Újvidéki Rádió – Szempont)

A komikumba belefojtott tragikum

Az Újvidéki Színház A patkányok című előadásáról

patkanyok plakatBevallom, túlzott elvárásokkal ültem be az Újvidéki Színház A patkányok című előadásának bemutatójára. A túlzott elvárásaimat pedig kétségkívül a rendező, Alföldi Róbert személye táplálta. Hiszen Alföldi nem csak a legismertebb magyarországi rendező, hanem az egyik legjobb is. Pedig a sztárság és a szakmai tudással fölvértezett tehetség nem föltétlenül esnek egybe, sőt, egyre törvényszerűbb sajnos, hogy e két tulajdonság nem jár párban.

Nagy durranásra számítottam tehát, de ez a nagy durranás elmaradt.

Gerhart Hauptmann 1911-ben íródott drámája egy berlini bérkaszárnyában játszódik. A cselekmény középpontjában Johnné, egy építőmester felesége áll, akit semmi más nem foglalkoztat, csak az, hogy gyereket szeretne. Johnék első gyermeke meghalt, az újabb gyermekáldás elkerüli őket, ezért az asszony titkos alkut köt egy megesett cselédlánnyal, hogy sajátjaként neveli fel születendő kisfiát. Johnné néhány hetes boldogságának az vet véget, hogy a leányanya visszajön a gyermekért, de ekkor ő már mindenre el van szánva, így a tragédia elkerülhetetlen.

A patkányokat ritkán játsszák, legalábbis a mi vidékünkön nem nevezhető közkedvelt és több helyütt is műsorra tűzött darabnak. Pedig egy jól fölépített naturalista tragikomédiáról van szó, mely – ha a felszínen nem is – a mélystruktúrájában megfeleltethető a klasszikus, jól bevált drámai formának. Tehát, úgy is mondhatjuk, minden adott volt: egy kiváló rendező, egy ragyogó társulat, egy naturalizmusával és társadalomkritikai vonulatával a mai korszellemmel tökéletesen összhangba hozható darab – a végeredmény mégsem lett lenyűgöző, borzongató vagy katartikus.

Nem elsősorban szakmai problémáim vannak az előadással, hanem koncepcionálisak. A komikus vonulat karikatúraszerű ábrázolásmódjával megfojtotta a tragikumot. Az előadás próbáiról készült naplóban olvastam, hogy a rendező úgymond „rajzfilmet” akart kihozni a darabból, vagyis megpróbálta elnagyolt, furcsán mozgó, harsány figurákkal teletűzdelni a produkciót. Ami egyfelől nem sikerült, másfelől, ha sikerült is volna, ezzel a tragikus történettel – melyben csecsemőhalál, meddőség, betegség, mélyszegénység, kegyetlenség, gyilkosság és kiszolgáltatottság kéz a kézben jár – egyszerűen nem korrespondál.

Számomra úgy tűnt, hogy a színészek sem igazán tudtak mit kezdeni ezzel a rendezői utasítással, hogy „le kell menni rajzfilmfigurába”. Nem a színész játékát, hanem a színész magára erőltetett figuráját minősítem, amikor azt mondom, hogy Banka Lívia a színidirektor asztmás feleségeként össze-vissza – és következetlenül – hörgött csak, Balázs Áron Harro Hassenreuterjéből a lehető legváratlanabb helyzetekben tört fel holmi idétlen röhögés, Sirmer Zoltán Erich Spittája pedig hiteltelen volt egyik pillanatban még csetlő-botló teológusjelöltként, a másikban már a kiskorú barátnőjét taperoló udvarlóként.

Két kompakt és emellett kiváló színészi alakítást tudnék megnevezni: Krizsán Szilviáét és Mészáros Árpádét.

Krizsán Szilvia és Mészáros Árpád
Krizsán Szilvia és Mészáros Árpád (Fotó: Mikus Csaba)

Örültem, hogy Krizsánt végre főszerepben láthatjuk, hiszen színészi kvalitásai erre mindenképpen hivatottá teszik. Johnné asszony karakterére nagyon jól rátalált: az agresszívből nyájasba történő átmenetet, az elmeháborodottság és a tiszta szellem közötti váltásokat hibátlanul játszotta el. Jó lett volna, ha a hirtelen fényváltások és a sejtelmes hangeffektusok következetesen végigkísérik ezeket a pillanatokat, de ez sajnos nem történt meg, pedig – ahol voltak – semmit se vettek el a színészi alakításból, sőt.

Mészáros Árpádnak ez volt az első színpadra lépése, mióta az Újvidéki Színházhoz szerződött, és – mondhatjuk – remekül debütált. A becsületes, szigorú és rideg John úr szerepében láthatta a közönség.

Már ha láthatta. Ugyanis a színészeket gyakran kitakarta a díszlet egyik-másik oszlopa. Történt olyan is, hogy a szövegét mondó színész hosszú másodpercekig háttal állt a közönségnek, arcjátékából tehát semmit sem láthattunk. A díszlet – Zöldy Z. Gergely munkája – egyébként is meglehetősen funkcionálatlan volt. Nem volt képes érzékeltetni a helyszínváltásokat, így aztán a közönség nem igazán tudhatta, hogy mikor járunk épp a kacatokkal teli padláson és mikor Johnék lakásában, hiszen az öt felvonásos írott mű két felvonásúra redukált előadásának mindkét felvonásában ugyanaz a vízszintesen kettéosztott színpadkép tárult elénk. Márpedig a helyszínváltásnak igencsak nagy jelentősége van a történetben.

Ami igazán meglepett, hogy Alföldi – egy-két apró lelemény és a már említett karikatúraszerű ripacskodás kivételével – szinte egyáltalán nem tett hozzá semmit a darabhoz. A szövegből is csak annyit húztak, hogy az eredeti mű cselekményének íve ne sérüljön nagyon. Az a személyes pecsét hiányzik tehát A patkányok újvidéki előadásából, amelyről méltán zengnek ódákat a kritikusok egy-egy Alföldi-rendezés kapcsán.

(Újvidéki Rádió – Szempont)