Címkék: MNT

Magyar harmincötök

A legrosszabb többpártrendszer is jobb a legjobb egypártrendszernél. Ha a parlament bólogató jánosok szavazógépezeteként működik, ha nincs ellenzéki kontroll, nem alakulhat ki a plurális demokrácia, a valódi többszólamúság.

Vonatkozik ez a kisebbségi közösségekre is. A szerbiai kisebbségek tegnap esélyt kaptak arra, hogy az élet négy területén – az oktatás, a művelődés, a tájékoztatás és a nyelvhasználat kérdéseiben – befolyásolják saját sorsuk alakulását.

A nemzeti tanácsokról szóló, tegnap meghozott törvény immár konkrét hatáskörökkel ruházza fel a kisebbségi önkormányzatokat, pontosan megszabva azt, hogy mely kérdésekben dönthet az adott kisebbség képviseleti testülete – esetünkben a Magyar Nemzeti Tanács –, mely kérdésekben kell kötelezően kikérni a véleményét, mikor van szükség a beleegyezésére, mit kezdeményezhet és mikor javasolhat. Talán mondanunk sem kell, hogy a törvényben az autonóm döntéshozatali ingerenciákból van a legkevesebb. Ez így nem perszonális autonómia – hangoztatják azok, akik már jó előre közölték, hogy számukra ez a törvény, ebben a formában elfogadhatatlan lesz.

Igen, ebből az irányból is meg lehet közelíteni a kérdést. Ha viszont a másik irányból közelítünk hozzá, akkor azt láthatjuk, hogy a felvidéki, a romániai és a kárpátaljai magyar kisebbségek még csak nem is álmodhatnak hasonló jogkörökről, mint amilyeneket ez a törvény szavatol a vajdasági magyarság számára. Éppen ezért nagy felelőtlenség volna elpuskázni ezt az esélyt, mert hiszen esélyről van szó: ha a véleménynyilvánítás, a javaslattevés, a kezdeményezés mögött egy kellő politikai tőkével és demokratikus legitimitással rendelkező, valóban többszólamú testület áll, nagyobb súllyal esik a latba az, amit mond.

A jelenlegi Magyar Nemzeti Tanácsról mindez sajnos nem mondható el, több okból kifolyólag: a megválasztásának módja miatt, a jogköreinek hevenyészett meghatározása miatt, eszköztelensége miatt, kurtán-furcsán meghosszabbított mandátuma miatt, ellenzéknélkülisége miatt, a közösséggel való kommunikációja miatt. Az új törvény viszont lehetőséget kínál arra, hogy a Magyar Nemzeti Tanács harmincöt tagját közvetlen, titkos szavazással juttassuk mandátumhoz, akárcsak a köztársasági parlament 250 vagy a Tartományi Képviselőház 120 képviselőjét. Ennek előfeltétele, hogy legalább 120 000-en feliratkozzunk arra a magyar választói névjegyzékre, amely nélkül nem működhet a titkos szavazás, és amely nélkül nehezen jöhet létre valóban legitim, többszólamú, nagy politikai tőkével rendelkező kisebbségi önkormányzati testület.

Akik startban elutasítják ezt az esélyt, azok azoknak a malmára hajtják a vizet, akikére a legkevésbé sem szeretnék.

(Magyar Szó)

Tolerancia – a posztkommunista csodaszer

A háború kitörése előtt Boszniában magasabb toleranciaszintet regisztráltak, mint a többi exjugoszláv tagköztársaságban, mégis ott volt a legvéresebb háború – emlékeztet Pavel Domonji, a Helsinki Bizottság újvidéki vezetője

Az elmúlt két-három hétben még a szokásosnál is több szó esett a toleranciáról Vajdaságban, de nyilván világszerte is, hiszen nemrég ünnepeltük a tolerancia világnapját. Ebből az alkalomból Újvidéken táncoltak, Topolyán díjakat osztottak, Szabadkán pedig fociztak.

Nem mindenki gondolja azonban úgy, hogy ilyen egyszerű volna fenntartani a toleráns légkört, hogy a nemzetek közötti viszonyok ápolása ennyiből állna. Pavel Domonji, az ország egyik legbefolyásosabb civil szervezete, a Helsinki Bizottság az Emberi Jogokért újvidéki irodájának vezetője is azok közé tartozik, akik szerint sokkal összetettebb munkára volna szükség a nemzetek közötti jó viszonyok megőrzése érdekében. Ezt a kérdéskört is érintettük a Pavel Domonjival készült interjúban, de szó esett Vajdaság multietnikus identitásáról, új statútumáról, a vajdasági magyar közösség szervezettségéről, valamint a nemzeti tanácsok megválasztási módozatairól. A beszélgetés az interjúalany kérésére írásos formában készült.

– Szeptemberben zárult a Helsinki Bizottság az Emberi Jogokért legutóbbi projektuma, amely Vajdaság multietnikus identitásával foglalkozott. Milyen kihívásokkal szembesülünk e téren?

– Szándékosan helyeztük a hangsúlyt a „multietnikus” jelzőre. A demográfiai mozgások világosan bizonyítják, hogy Vajdaság etnikai struktúrája a kisebbségek kárára változik. A legutóbbi népszámlálás adatai a háborúk, a gazdasági összeomlás, az etnikai mimikri és a nacionalista hisztériakeltés következményeit tükrözik: ezek a vajdasági lakosság elvándorlását, ezzel párhuzamosan pedig az egykori Jugoszlávia más tagköztársaságaiból származó népesség tartományba való beáramlását eredményezték. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni más, mélyebb gyökerű problémákról sem, mint amilyen az alacsony népszaporulat. Tehát Vajdaság etnikai térképe változik, mégpedig oly módon, hogy növekszik a szerb és csökken a kisebbségi lakosság számaránya. A magyarok száma például évtizedek óta folyamatosan csökken. Ma Vajdaságban 152 ezerrel kevesebb a magyar, mint 1961-ben volt, és ez egy rendkívül traumatikus adat.

Tisztában vagyunk azzal, hogy a vajdasági identitás hangoztatása nem talál megértésre Vajdaságon kívül, de magában a tartományban sem. A nacionalisták a vajdasági identitás hangsúlyozásában burkolt elszakadási szándékot vélnek felfedezni, illetve a szerbség további fragmentációjától tartanak. Sirámaikból ítélve azt gondolják, hogy végül majd csak a szerbekből lesznek vajdaságiak – vagy ahogy gúnyosan mondani szokták: „vojvođaner”-ek -, míg a magyarok megmaradnak magyaroknak, a szlovákok szlovákoknak stb. Persze ezek mind eszelős gondolatok. A vajdasági identitás felvállalása nem jelenti a nemzeti identitás elvetését, lett légyen szó a kisebbségi vagy a többségi nemzet tagjairól. Az identitásnak ez a formája különösképpen a kisebbségek tagjai számára fontos, mert kiszélesíti az etnikai tolerancia terét a társadalomban. Fontos ugyanakkor a vegyes etnikumú egyéneknek, mert elkerülhetővé teszi számukra az asszimilációt, a vagy-vagy helyzetet.

A vajdasági identitás befeketítésének okát én mégis valami egészen másban látom. Arról van ugyanis szó, hogy a vajdasági identitás a vajdasági autonómiatörekvések mozgósító tényezője lehet. Márpedig a Vajdaságon kívüli politikai aktorok, ha nem is akarják ellehetetleníteni, de szigorú ellenőrzés alatt kívánják tartani ezeket a törekvéseket.

– Miként viszonyul az államhatalom Vajdaság multietnikus identitásához? Változott-e valami 2000 óta ebben a tekintetben?

– Egy olyan országban, amely óriási problémákkal küszködik – és Szerbia egy ilyen ország -, a dolgok rettenetes lassúsággal változnak. Az államot itt még mindig területként kezelik, ezért minden olyan követelésre, amely a decentralizációra vagy a nagyobb autonómiára irányul – legyen szó akár a helyi önkormányzatok vagy Vajdaság hatásköreinek kiszélesítéséről -, úgy tekintenek, mint destabilizációs szándékra, amely káoszba vezet, esetleg egy új fantomállam létrehozását eredményezheti. Ezen a berögződésen nincs is mit csodálkozni, ha tudjuk, hogy az államra mint zsákmányra tekintenek, amely a pénz, a hatalom, a befolyás és az előnyjogok újrafelosztásának eszköze. Államhatalomnak lenni nálunk annyit jelent, mint védett fajnak lenni, amely nem tartozik felelősséggel tetteiért.

De van itt még valami. A belgrádi politikusok a nagyobb autonómiára vonatkozó vajdasági követeléseket azzal az érvvel próbálják semlegesíteni, hogy ezek teljesülése esetén az egyén szempontjából semmi sem változna, mert kizárólag annyi történne, hogy a Belgrád központúságot felváltaná az Újvidék központúság. Nos, ha még így is volna, én azért visszakérdeznék: mért is ne? Még az is jobb, ha két központunk van, mintha csak egy, amelyben minden hatalom összpontosul.

Teljességgel értelmetlen annak hangoztatása is, hogy Vajdaság Szerbia része. Mintha ezt valaki kétségbe vonta volna! Igen, Vajdaság Szerbia része, de Vajdaság nem Szerbia, és ez a lényeg. Márpedig ha Vajdaság nem Szerbia, akkor lehetőséget kell adni számára, hogy ezt a másságát megfelelő módon ki is mutathassa. Ám nemcsak a másság hangoztatásának feltételeit kell számára megteremteni, hanem szavatolni kell a saját identitás kifejezésre juttatásához elengedhetetlen normatív, politikai, gazdasági és adminisztratív feltételeket is.

Amikor a belgrádi politikusok arról győzködik az Európai Unió képviselőit, hogy ők az európai értékek elkötelezett hívei, szembesíteni kell őket Vajdaság kérdésével. A dolog tehát egyszerű: vajdaság vonatkozásában bizonyítsd, hogy elkötelezett vagy Európa mellett, és ne csak Brüsszelben meg Strasbourgban hangoztasd ezt! Mert Vajdaság Szerbia Európája. A latin mondást parafrazeálva: Hic Europa, hic salta. (Szabad fordításban: Ez itt Európa, itt mutasd meg, mit tudsz – a szerző megj.)

– Megszületett Vajdaság új statútúma, amely ugyan még nem lépett életbe, mert a köztársasági parlamentnek is jóvá kell hagynia. Melyek a tartományi alapszabály erényei és hibái? Lehet-e ez a statútum a multietnikus identitás fejlesztésének alapja?

– Már a kérdésfelvetésben megfogalmazott konstatáció is rávilágít körülményeink perverz voltára. Vajdaság statútumának a Vajdasági Képviselőház autonóm aktusának kellene lennie, de nem az, hanem egy másik parlament jóváhagyásának függvénye. Ebben a pillanatban a statútum pusztán papírra vetett szó, semmi több.

Nem szeretném a statútum jelentőségét kisebbíteni, ám hangsúlyozni szeretném, hogy az identitás megőrzése a legnagyobb mértékben azoktól függ, akik a szóban forgó identitást a magukénak vallják. A vajdasági identitás aláaknázására tett erőfeszítések, mint láthatjuk, eredményteleneknek bizonyultak. Ez az identitás tovább él, és várhatólag megtalálja majd a maga intézményes kifejeződési formáját is. Az identitás nem egy egyszer és mindenkorra meghatározott, egynemű képződmény, hanem egy dinamikusan változó koncepció.

Konkrétan a statútummal kapcsolatban meg kell említeni egy intézményes újítást. Az alapszabály ugyanis előirányozza a Nemzeti Közösségek Tanácsának megalakítását, ami, úgy vélem, egy jó megoldás. Ami rossz, az az, hogy ez a testület csupán véleményezési joggal bír a kisebbségeket érintő vitális kérdésekben. Kötelezően kikérendő véleménye azonban semmire sem kötelez. Megítélésem szerint ennek a testületnek nagyobb hatáskörökkel kellene rendelkeznie. Mondjuk felfüggeszthetné a képviselőház azon határozatait, amelyek durván sértik a kisebbségek jogait.

Felettébb visszásnak tartom továbbá a képviselők státusára vonatkozó megoldást, amely a köztársasági alkotmányban is jelen van. Eszerint a képviselő szabadon felajánlhatja mandátumát a pártjának, hogy a továbbiakban az rendelkezzen felette. Ez a rendelkezés végtelenül cinikus, hiszen azt a hamis látszatot igyekszik kelteni, mintha a képviselő saját autonóm belátása szerint cselekedne, nem pedig a pártoligarchia kénye-kedve szerint. Az új alkotmány és az új statútum is a görög drámákban megjelenő kar szerepét méretezte a képviselőkre.

– Sok szó esik a toleranciáról mostanság. Különösképpen 2004 óta, amikor elszaporodtak a nemzeti színezetű incidensek Vajdaságban, a kérdésből pedig nemzetközi ügy lett. A tartományi hatalom toleranciaprogramot hirdetett toleranciakupák, toleranciatáborok, toleranciakvízek szervezésével. Vajon megfelelő formája-e ez a konfliktuskezelésnek, avagy pusztán marketingfogásról van szó, aminek nincs különösebb foganatja?

– Valóban sokat beszélnek a toleranciáról, és nem nagyon értik, hogy mit is jelent valójában. Íme erre egy példa. Az egykori Emberi és Kisebbségi Jogok Minisztériuma annak idején megjelentetett egy közlönyt, amelyben az áll, hogy a tolerancia nemcsak a más nézőpont puszta megtűrését jelenti, hanem egyúttal ennek a nézőpontnak a tiszteletét, méltánylását, még abban az esetben is, ha ez számunkra antipatikus vagy visszataszító. Továbbá, hogy a toleráns ember képes arra, hogy tartózkodjon azoknak az álláspontoknak a kritizálásától, elítélésétől vagy betiltásától, amelyekkel nem ért egyet.

Nos, mindez ordenáré baromság.

Szerbiában élnek olyan emberek, akik úgy tartják, hogy az albán nép Európa legmocskosabb söpredéke. És mit lehet erre mondani? Hát semmit. Legyünk toleránsak. Ahelyett, hogy elítélnénk ezt a nézetet, a legmesszebb menő tisztelettel kellene hozzá viszonyulnunk, ugyebár. Ha valami okból kifolyólag mégis elítélni merészelnénk az efféle álláspontot, akkor azt kockáztatnánk, hogy ránk sütik az intolerancia, a civilizálatlanság, a primitivizmus bélyegét.

A másfajta nézőpontot, véleményt vagy osztjuk és elfogadjuk, vagy kétségbe vonjuk és vitatkozunk vele. Már miért is tisztelnénk a kopaszra borotvált idióták azon álláspontját, hogy a romák beszennyezik a szerb kulturális közeget? Mindenkinek a magánügye, hogy azt gondolja-e a romákról, hogy fertőzőek, az albánokról meg, hogy söpredék, vagy hogy mondjuk Hitler volt a második megváltó, aki a halandók között járt. De amint elkezdik nyilvánosan is hirdetni a nézeteiket, és e nézetek mentén kezdenek cselekedni, nos, ebben az esetben már nem a tolerancia eszközeit kell latba vetnünk, hanem éppenséggel az intolerancia, a megbélyegzés és a büntetés a megfelelő fegyver a szóban forgó személyek ellen.

A tolerancia persze hogy azt jelenti, hogy tartózkodunk a represszió eszközeinek alkalmazásától azokkal szemben, akiknek a véleményével, választásával vagy viselkedésével, cselekedeteivel nem tudunk azonosulni. Ám nem létezik úgymond parttalan tolerancia. Nincs abszolút tolerancia. Ha mindent tolerálnánk, hamar elérkezne az idő, hogy már nem volna mit tolerálnunk abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy már nem is léteznénk. A tolerancia határa tehát a másik ember szabadsága.

Érdekes a kérdésben összefüggésbe hozott tolerancia és a konfliktusok viszonya. Gyakran hallhatjuk, hogy a tolerancia a konfliktusmegelőzés hatékony eszköze. Ez sajnos nem fedi teljes mértékben a valóságot. A zágrábi Társadalomtudományi Társulás felmérést végzett Boszniában, közvetlenül a háború kitörése előtt. E felmérés Boszniában magasabb toleranciaszintet regisztrált, mint a többi exjugoszláv tagköztársaságban. Mégis ott volt a legvéresebb háború… Tehát a tolerancia nem akadályozta meg az összetűzéseket, ám tegyük hozzá: az intolerancia sem váltotta ki azokat, hiszen ebben az esetben Kosovóban kellett volna először kitörnie a háborúnak, mert itt volt a legalacsonyabb a toleranciaszint.

Néha úgy tűnik számomra, mintha túlságosan is nagy hangsúlyt fektetnénk a toleranciára. Mintha az mindent képes volna megoldani, mint egyfajta posztkommunista csodaszer. Nem vagyok biztos abban, hogy néhány dátum ismerete, legyenek azok bármennyire is lényegesek, akárkit is toleránsabbá tehetnének. Persze nem zárom ki annak lehetőségét, hogy a dátumok is képesek felkelteni egyesek érdeklődését polgártársaik történelme és kultúrája iránt, de kevés az ilyen ember. A SCAN Ügynökség korábban végzett közvélemény-kutatása szerint a vajdasági középiskolásoknak mindössze az egy tizede mutatott olyan-amilyen érdeklődést a más etnikumú polgártársaik kultúrája iránt. Ahhoz, hogy ez a szám növekedjék, a tevékenységek sokkal szélesebb repertoárjára volna szükség. Amennyiben a hangsúlyt a Másik felismerésére, felfedezésére helyeznék mindazokban a dolgokban, amelyeket mi autentikusan a sajátunkként élünk meg, a saját életmódunkként, a saját kultúránkként stb., nos ez a fajta hozzáállás képes volna semlegesíteni az előítéletek hatását, és eredményekkel szolgálhatna. Persze ez egy sokkal nagyobb erőfeszítést igénylő munka volna, mint megszervezni egy kvízt vagy egy versenyt.

– A Helsinki Bizottság az Emberi Jogokért folyamatban levő vitasorozatának középpontjában a vajdasági magyar közösség mint politikai és kulturális szubjektum áll. Mennyire tekinthető szervezettnek a vajdasági magyarság politikai és kulturális téren? Beszélhetünk-e a vajdasági magyarság (ön)izolációjáról bármiféle tekintetben?

– A negatív mutatók ellenére a magyar közösség – a hivatalos adatok szerint – mégis a legszámottevőbb kisebbség nemcsak Vajdaságban, hanem egész Szerbiában. Jól szervezettek, jelentős kulturális elittel rendelkeznek, erős a nemzettudatuk, és minden vajdasági kisebbségnél inkább autonóm érdek- és politikai közösségként tekintenek önmagukra.

A nemzeti előjelű pártokról szólva meg kell említeni, hogy a pluralizmusban az emberek bármilyen, fontosnak ítélt érték mentén szerveződhetnek, így tehát a nemzeti hovatartozás mentén is. Ugyanakkor a politikai megoszlás metszi az etnikai vonalakat, a politikai opciók száma pedig az összes társadalomban kisebb a különböző közösségek számánál, ezért a transzetnikus összekapcsolódások szükségszerűek.

A nemzetiség mentén történő szerveződésnek nem kell szükségszerűen izolációt jelentenie. A magyar pártoknak néha a szemükre vetik, hogy a területi autonómiaköveteléseikkel gettósodást idéznek elő, és megszakítják a kapcsolatot a szélesebb értelemben vett közösséggel. Ezekre a megjegyzésekre egyszer az a válasz érkezett, hogy „ha a magyarok el akarnak szigetelődni, hát csak tegyék, ez az ő dolguk”. Egyetértek, de csak azzal a feltétellel, ha ez azoknak az önkéntes választása, akik elszigetelődnek. Az izoláció azonban gyakran nem önkéntes választásból ered. A dolgok egy kissé komplikáltabbak, mint azt első ránézésre hinnénk. A területi autonómiára vonatkozó követelés nem muszáj, hogy kizárólag a magyar közösségen belüli szűk csoportérdekek kifejeződése legyen. Lehet ugyanis reaktív követelés, vagyis válasz arra a végtelenül etnicizált kontextusra, amelyben a kisebbségi követeléseket semmibe veszik és lebecsülik. Nem szabad szem elől tévesztenünk tehát azt a kontextust, amelyben a területi autonómiára vonatkozó követelés előtérbe került. Milošević idejében egyszerűen ez volt a válasz az elviselhetetlen helyzetre. Azok, akik e követelésben izolációt látnak, tettekkel kellene, hogy bizonyítsák, hogy a különböző közösségekhez tartozók jogai ki vannak egyenlítve, hogy e jogok akadálytalanul megvalósulnak, vagy ha mégsem ez a helyzet, akkor léteznek intézmények, amelyek ezeket a jogokat hatékonyan védik.

– Elkészült a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvénytervezet munkaváltozata, amely lehetőséget nyújt a nemzeti tanácsok közvetett és közvetlen választására is. A kisebbségi közösségek tehát elektorok útján választhatnak maguknak nemzeti tanácsot, ám ha úgy döntenek, akár közvetlenül is megválaszthatják a tanácsok tagjait. Ez utóbbi lehetőség előfeltétele a külön kisebbségi választói névjegyzékek létrehozása. A kettő közül melyik a jobb megoldás?

– A képviseleti szerveket demokratikus úton kell megalakítani, és nem látom, hogy miért kellene ettől az elvtől eltérni a kisebbségi intézmények esetében. A demokratikusan megválasztott testületek nagyobb fokú legitimitással bírnak, autoritásuk is jelentősebb. A Magyar Nemzeti Tanács legitimitását kétségbe vonják, mert – a többi nemzeti tanácshoz hasonlóan – közvetetten, vagyis elektorok közbeiktatásával alakult. Mármost képzeljük el azt a helyzetet, hogy 2002 szeptemberében a lehető legdemokratikusabban alakul meg az MNT, majd tegyük fel a kérdést: vajon akkor is a Vajdasági Magyar Szövetség dominálna a nemzeti tanácsban? Egészen valószínű, hogy a válasz „igen” volna. Lehetséges, hogy nem volna ennyire kifejezett a dominanciája, de a felvázolt hipotetikus helyzet szempontjából ennek nincs akkora jelentősége. Ami viszont fontos, hogy egy ilyen helyzetben a VMSZ-dominanciát a választók akaratával lehetne igazolni.

A nemzeti kisebbségekről szóló törvényben a nemzeti tanácsokat fakultatív testületekként definiálták. A nemzeti kisebbségek tagjai tehát alakíthatnak, de nem kötelesek alakítani ilyen testületeket. Ha tehát úgy mérik fel, hogy nincs szükségük nemzeti tanácsra, vagy nem képesek azt demokratikus úton megválasztani, e jog nem vonható kétségbe. Ha a tervezetben megmaradt az a lehetőség, hogy a tanácsokat az eddigi, közvetett módon is meg lehet választani, ez arra enged következtetni, hogy a kisebbségi önkormányzat a kisebbségi oligarcháknak van alávetve.

(Családi Kör)

Ezt a kört önállóan kell lefutnunk

Ha csatlakozunk a demokraták körül kialakult tömbhöz, a vajdasági politikum elveszíti saját identitását – véli Pásztor István, a VMSZ elnöke

Pásztor Istvánt 2007. május 5-én, azaz közel egy évvel ezelőtt választották meg a Vajdasági Magyar Szövetség elnökévé. Az ő elnöksége alatt sikerült az, ami a szerbiai többpártrendszer bő másfél évtizedes története során egyszer sem: jelesül, hogy a jelentősebb vajdasági magyar pártok összefogtak, és május 11-én közös listán indulnak a köztársasági, a tartományi és a helyhatósági választásokon is. A Magyar Koalíció (MK) legerősebb pártjának vezetőjével – aki a januári köztársaságielnök-választáson a vártnál is jobban szerepelt – a magyar területi és perszonális autonómiáról, valamint a választásokról, a választások utáni koalíciós együttműködés lehetőségeiről beszélgettünk.

AUTONÓMIA – APRÓ LÉPÉSEKBEN

– Az MK nemrég nyilvánosságra hozott, 6 részből álló együttes autonómiakoncepciójának legvitatottabb része a magyar területi autonómiára vonatkozik. Ebben a pillanatban úgy tűnik, sem belföldön, sem magyarországi kormánykörökben, de nemzetközi színtéren sincsenek támogatói ennek az autonómiaformának. Hogyan képzelik mégis megvalósítani mérvadó partnerek nélkül?

– Ezzel kapcsolatban azt tartottam a legfontosabbnak, hogy csökkentsük a vajdasági magyar politikumon belüli potenciális konfliktusforrások számát, márpedig az elmúlt több mint egy évtizedben mindig az autonómia körüli licitálás volt az egyik konfliktusforrásunk. Ezért akartam, hogy asztalhoz üljünk, és megbeszéljük, ki milyen autonómiaformát tart fontosnak, és ennek alapján igyekezzünk egy közös koncepciót létrehozni. Ez végül sikerült is. A dokumentum kiváltotta reakciók senkit nem leptek meg, engem sem, de olyan nagyon nem is érdekelnek. A dokumentumban megfogalmazottak megvalósítása és a megvalósításhoz szükséges partnerek keresése pedig egy folyamat, mely apró lépésekből áll össze. Mindig az adott témához, egy-egy lépéshez kell partnereket találni, és ebben a dokumentumban számos olyan elem létezik, melyekhez már ma tudunk partnereket találni, méghozzá elsősorban Szerbiában kell őket keresnünk.

– A Demokrata Párt az elnökválasztás második köre után írásban vállalta, hogy partner lesz az MK 12 pontba foglalt elnökjelölti programjának megvalósításában. A DP egyedül a magyar területi autonómia kérdését vetette el. Nem tart-e attól, hogy veszélybe kerül ez a megállapodás, mert Önök tovább „erőltetik” a területi autonómia ügyét?

– Nem tartok ettől, különösen akkor nem, ha a vajdasági magyar politikum jelenlegi súlyát, befolyását sikerül megőrizni vagy esetleg még növelni is. A politikában a mindent vagy semmit elve nem működik. A DP-nek, de egész Szerbiának is az az érdeke, hogy előrelépés történjen a kisebbségi kérdések rendezésének tekintetében, és csökkenjenek a belpolitikai feszültségek.

– Az új autonómiakoncepció legalaposabban kidolgozott része a perszonális autonómiára, illetve ennek legfőbb szervére, a Magyar Nemzeti Tanácsra vonatkozik. Az MNT megválasztását tárgyaló bekezdés kizárólag a közvetlen, névjegyzék alapján történő választást irányozza elő. Eszerint a VMSZ lemondott arról az alternatíváról, hogy a nemzeti tanácsokról szóló készülő törvényben helyet kapjon a közvetett, elektorok útján történő választás is?

– A törvénynek minden nemzeti közösség számára alkalmazhatónak kell lennie. Meggyőződésünk szerint a magyar nemzeti közösség képes arra, hogy közvetlen úton válassza meg nemzeti tanácsának tagjait, ám vannak Szerbiában más, jóval kisebb nemzeti közösségek is, amelyek belátható időn belül erre nem lesznek képesek. Ezért kell a törvényben alternatívát felkínálni: az a közösség, amely képes közvetlenül megválasztani a nemzeti tanácsát, az tegye ezt, amelyik viszont nem képes, illetve ameddig nem képes erre, kapjon lehetőséget elektorok útján lebonyolítani a választást. Mi azt szeretnénk, ha a Magyar Nemzeti Tanács tagjait a magyar választói névjegyzék alapján, közvetlen úton választanák meg.

– Ilyen névjegyzék viszont egyelőre nem létezik. El tudná-e fogadni, hogy a magyar közösség esetében is elektorok útján bonyolítsák le a választást, amíg ez a névjegyzék nem áll össze? Vagy a névjegyzék összeállításáig inkább ne is alakuljon meg az MNT?!

– Ragaszkodni kell ahhoz, hogy ez a névjegyzék mielőbb összeálljon. Persze az sem egy normális állapot, hogy idestova másfél éve lejárt az MNT mandátuma, de mivel ezt a társadalmi feszültséget csakis az új törvénnyel lehet föloldani, mi azt szeretnénk, ha e törvény olyan megoldást kínálna, amely a mi számunkra hosszú távon is megfelelő, ez pedig a közvetlen úton történő választás.

– És „rövid távon”? Egy éve azt nyilatkozta, „reálisnak az tűnik, hogy a következő MNT megválasztása még az elektori rendszerben történik meg”.

– Igen, elképzelhetőnek tartok egy ilyen átmeneti megoldást is, de mi azért szállunk síkra, hogy teremtődjenek meg gyorsan a közvetlen választás lehetőségei. Ha úgy adódna, hogy a közvetett választás az egyedüli realitás, és aközött kell választani, hogy legyen-e vagy ne legyen MNT, akkor én úgy gondolom, még mindig jobb, ha megalakul. Hangsúlyozom azonban, hogy ez csak egy föltételezett helyzetre vonatkozó álláspont.

HA BEKOPOGTATTAM VOLNA BORIS TADIĆHOZ…

– A három vajdasági magyar párt külön listán, koalícióban indul a május 11-i választások minden szintjén. Miért nem csatlakozott a Magyar Koalíció a DP körül kialakult választási tömbhöz?

– Azért, mert ha ezt megtette volna, a vajdasági magyar politikum elveszítette volna saját identitását, mert egy általános frakcióból lett volna kénytelen képviselni a közösség érdekeit. Azoknak a közösségeknek a politikai képviselői, akik csatlakoztak a DP-hez, frakciófegyelemből igen gyakran a saját közösségi érdekeik ellenében szavaztak. Mi vállaltuk azt a rizikót, hogy saját erőnkre támaszkodva megmérettessünk. Biztos vagyok abban, hogy ha bekopogtattam volna Boris Tadićhoz, és azt mondtam volna neki, hogy nekünk nyolc parlamenti hely kell, megkaptuk volna ezt a nyolc parlamenti helyet. Így viszont lehet, hogy csak négyet, ötöt vagy hatot szerzünk meg, de mindenképpen kevesebbet, mint nyolcat. Mégis szerintem ez mind rövid, mind pedig hosszú távon egy jobb megoldás, éppen azért, mert politikai szabadságot ad nekünk. Így nem leszünk elvszerűtlen kompromisszumok megkötésére utalva, ami borzalmasan káros lett volna a közösség szempontjából.

– Egy évvel ezelőtt viszont, amikor megválasztották Tomislav Nikolićot házelnöknek, és úgy tűnt, ismét választások elé nézünk, éppen ön kezdeményezte, hogy jöjjön létre egy egységes Európa-barát választási blokk a kialakulóban levő radikális–népnemzeti blokkal szemben.

– Az sok tekintetben más helyzet volt. Akkor úgy tűnt, hogy nem lesz kormánya az országnak, és ismét választások lesznek, a Magyar Koalíció pedig még nem létezett, és messze nem tűnt realitásnak sem. Akkor még messze nem voltunk abban a helyzetben, mint ma, amikor már mögöttünk van egy elnökválasztás, amelyen 93 ezer szavazatot kaptunk. A politikában egyébként is nehéz operatív kérdéseket egy év távlatából megítélni.

– A DP-ből nem kopogtattak az MK ajtaján, hogy csatlakozzanak hozzájuk?

– Nem.

– A VMSZ-t sem próbálták meggyőzni, hogy hagyja el a Magyar Koalíciót, és egymagában csatlakozzon a DP koalíciójához?

– Nem. Még ilyen jellegű sugallat sem érkezett.

– A mostani kampányuk során, ellentétben az elnökválasztási kampánnyal, nem fektettek túl nagy hangsúlyt más nemzeti közösségek támogatásának „becserkészésére”. Miért?

– Az elnökválasztás során azt tapasztaltuk, hogy bár az egyes közösségek politikai vezetői támogatásukról biztosítottak, szavazáskor az adott közösségek részéről ez a támogatás elmaradt. Úgy gondoltuk, hogy a Magyar Koalíciónak ezúttal önállóan kell megfutnia a kört. A választási programot is úgy akartuk megfogalmazni, hogy ne kelljen terhes vagy elfogadhatatlan kompromisszumokat kötnünk.

– Hogyan oszlanak meg a mandátumok az MK-n belül a három párt között? Milyen képletet alkalmaznak?

– A mostani erőviszonyaink képezik a kiindulópontot, de felvázoltuk azt is, hogy miként osztjuk el a megszerzett mandátumokat, ha jobban, és miként, ha rosszabbul szerepelünk az előző választásokhoz képest. Köztársasági szinten a VMSZ a tavaly januári választáson majdnem 4 mandátumot szerzett, míg a VMDK és a VMDP alkotta Magyar Összefogás Koalíció majdnem bejuttatott egy képviselőt a parlamentbe. Ha 4 vagy ennél kevesebb mandátumot szerzünk, akkor az mind a VMSZ-é, ha 5 lesz, abból egy a VMDK-é vagy a VMDP-é, 6 képviselői hely megszerzése esetén mindhárom pártnak lesznek képviselői a parlamentben, amennyiben megszerezzük a 7. mandátumot is, akkor azt a VMSZ fogja betölteni. Úgy gondolom, hogy ennél több képviselői helyre reálisan nézve nem számíthatunk. Tartományi szinten kissé bonyolultabb a helyzet, mert létezik listás és többségi rendszerre épülő szavazás is. A Tartományi Képviselőházban jelen pillanatban csak a VMSZ-nek vannak listás helyei, ezért úgy állapodtunk meg, hogy akárhány mandátumot szerzünk, egy-egy mandátum megilleti a VMDP-t és a VMDK-t, a többi helyet pedig a VMSZ tölti be. A többségi rendszerben, az egyéni jelöltek vonatkozásában minden körzetben a VMSZ javasolta személy indul, kivéve Zentát, ahol dr. Farkas Emil képviseli az MK-t a VMDP színeiben. A helyhatósági választások tekintetében a 2004-ben megszerzett mandátumokból indultunk ki, minden egyes önkormányzatra külön megállapodást alkalmazunk.

– A jelenlegi VMSZ-es képviselőknek biztos helyük van-e a köztársasági parlamentben?

– Nem született ezzel kapcsolatban semmiféle döntés, bár személyes véleményem szerint jó munkát végeztek, és jó esélyük van arra, hogy ismét képviselők legyenek.

„Szabadka megőrzéséért még az ördöggel is összeállunk”

– Léteznek-e olyan pártok, amelyekkel elképzelhetetlennek tartják az együttműködést a választások után?

– Nincsenek.

– Tehát a radikálisokkal is hajlandóak együttműködni?

– Igen, bár attól függ, mit értünk együttműködés alatt. Annak nem látom lehetőségét, még elméleti szinten sem, hogy országos vagy tartományi szinten parlamenti többséget vagy kormányt alkossunk a radikálisokkal. Egyetlenegy kérdés van, amely számomra ezt meggondolandóvá teszi, az pedig az, hogy mi fog Szabadkán történni. A Magyar Koalíciónak Szabadkán meg kell őriznie vezető szerepét. Ha ezt a fekete ördög segítségével tudjuk csak elérni, akkor az ő segítségével fogjuk elérni. Nem készülök erre, de nem tudom elfogadni, hogy Szabadkát elveszítsük, és hogyha kell, az ördöggel is hajlandó vagyok összeállni Szabadka megőrzése céljából.

– Mit jelent pontosan az, hogy „elveszíteni Szabadkát”?

– Ez azt jelenti, hogy elveszítjük a politikai befolyásunkat Szabadkán, azt jelenti, hogy olyan polgármestere lesz a városnak, aki nem tud magyarul. Ebbe én nem vagyok hajlandó belemenni, és ezért bármilyen árat hajlandó vagyok megfizetni. Nekünk vezető szerepünk kell hogy legyen a várost irányító koalícióban.

Nem pusztán három párt – a közösség fogott össze

– Három vajdasági magyar párt összefogott, ám az összefogás nem teljes, hiszen a negyedik magyar párt, a Magyar Polgári Szövetség nem része a Magyar Koalíciónak. Miért?

– A Magyar Koalíció nem egyszerűen csak három párt összefogása, hanem a közösség összefogása, és ezt tartom a legnagyobb eredménynek, mert ez olyasmi, amire nem is számítottam. Az MPSZ döntött úgy, hogy ebből az összefogásból kimarad. Az MPSZ egyedüli politikai munícióját a többi magyar párttal való szembefordulás jelenti. Én ezt tudomásul veszem, és nem kívánok vele foglalkozni. Ám az a kampány, amelyet az utóbbi több mint fél évben folytatnak, őket minősíti.

(Családi Kör)

Játszd tovább, Leslie

Emlékszik még valaki az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács ra? Így hívták azt a kirakatintézményt, amelyet a Milošević-diktatúra utolsó előtti évében, nem sokkal a bombázások után hoztak létre. A mai nemzeti tanács sem lehet túlságosan büszke ripsz-ropsz összetákolt elődjére, hiszen az MNT hivatalos honlapján az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács-link egy internetszolgáltató oldalára irányítja át a kedves érdeklődőt, az IMNT-ről egy fia információt nem találni. Pedig 1999 augusztusában mérföldkőről, jelentős pillanatról, az ország demokratizálódásához való hozzájárulásról beszéltek a testületbe önmagukat akkreditáló VMSZ-es, VMDK-s és VMPM-es pártpolitikusok, valamint a nekik asszisztáló közéleti személyiségek, egyházi vezetők, intézményfők. Aztán csakhamar belátták az IMNT országdemokratizálási potenciáljában mélyen hívő személyek is azt, amit mindenki más világosan látott már akkor – rajtuk kívül: hogy az országot – Milošević diktatúráját – nem lehet demokratizálni intézményes lépésekkel, még választással sem, amit ne támogatna meg egy össznépi forradalom.

2000. október 5-e után az IMNT – immáron a VMDK részvétele nélkül – újjáalakult, és még két évig, a szövetségi kisebbségi törvény meghozataláig elegzisztálgatott, mint egyfajta elhúzódó mandátumú „alkotmányozó nemzetgyűlés”, melyben nem volt meg az erő és/vagy az akarat, hogy kiemelt célkitűzését, jelesül a VM választói névjegyzék összeállítását megvalósítsa. Az nem lenne igazán meggyőző érv, hogy szerbiai kormánykörök gördítettek akadályokat a névjegyzék összeállítása elé, hiszen 2001-től Kasza József, a VMSZ elnöke, az IMNT első elnöke immáron szerbiai kormányfő-helyettesként jelentős befolyással bírt, sürgethette volna a valódi nemzeti tanács közvetlen megválasztásához szükséges névjegyzék összeállításának jóváhagyását, ha másért nem is, hát azért, mert pártja ’99-ben egyértelműen a választói névjegyzék alapján történő, közvetlen MNT-választás mellett tört lándzsát.

2002 őszén aztán létrejött a Magyar Nemzeti Tanács a sokat vitatott közvetett választással, vagyis elektorok útján. Újabb négy év telt el azóta, de semmiféle előrelépés nem volt a névjegyzék összeállításának ügyében. Mindig lehet persze nehézségekre hivatkozni, hogy a névjegyzék összeállítása miért nem történt meg – vagy legalább is miért nem kezdődött meg – mind a mai napig. Például hogy a 2002-es népszámlálási adatok alapján nem lehetett megoldani, mert az csak statisztikai adatokat tartalmaz, vagy hogy az általános névjegyzékből a sejthetően magyar nemzetiségűek kiválogatása problematikus lett volna (valóban az!), vagy hogy a kisebbségi törvény közvetett, elektorok útján történő választást lát elő egészen a nemzeti tanácsokról szóló törvény meghozataláig (megjegyzem, a VMSZ-közeli szakértők által megfogalmazott, 2002-ben meghozott kisebbségi törvény éppenséggel rendelkezhetne másként is, ha a szövegezői úgy akarták volna). A VMSZ-nek – vagy az MNT-nek, kinek hogy tetszik – nehéz lesz tisztáznia magát a vád alól, hogy szánt szándékkal odázta el 1999 óta a választói névjegyzék összeállítását. Ma már szinte nem is emlegeti senki, mintha teljesen magától értetődő lenne, hogy a következő MNT-választásnak is közvetett módon kell lebonyolódnia.

Tudomásom szerint másfél éve készen áll a nemzeti tanácsok megválasztási módjairól és hatásköreiről szóló törvénytervezet szövege, és arra vár, hogy a szerbiai kormány döntsön róla, majd pedig a parlament elé utalja elfogadásra. Sok ígéret hangzott már el – különösen Petar Lađević, a Köztársasági Nemzeti Kisebbségi Tanács titkára részéről –, hogy mikor kerülhet a szóban forgó törvénytervezet parlamenti procedúrába. Valamikor a múlt év végén, ez év elején februárra ígérte ezt a titkár, de ebből természetesen nem lett semmi. Most meg ugyanez a Lađević, immár a köztársasági emberi és kisebbségi jogok szolgálatának igazgatójaként egy szimpla átirattal meghosszabbította a szeptemberben újraválasztandó MNT mandátumát, mondván, az Államközösség felbomlását követően még nem zárult le az az eljárás, amelynek keretében „a régi állam szerveinek, szervezeteinek és a Szerb Köztársaság szolgálatainak feladatköréhez szükséges jogi előfeltételek megalkotása” történik. Hogy mit takar ez a nyakatekert mondat, nem teljesen világos, de talán azt, hogy a többször beígért törvény elfogadásáig hosszabbították csak meg a Józsa László vezette MNT jelenlegi összetételének megbízatását. Persze arról egyetlen szó – újabb, esetleg be nem váltandó ígéret – sincs, hogy mégis meddig tart ez az állapot. Józsa a hétvégén megtartott MNT-ülésen hangot is adott elégedetlenségének. Nem valószínű azonban, hogy könnyen menekülhet a népszerű összeesküvés-elmélet vádjától, miszerint a törvény elfektetése valójában az ő ötlete, mert ez is az ő érdekeit szolgálja. Nos, ismervén a törvénytervezet legutóbbi munkaverziójának szövegét, melyet nagy valószínűséggel, lényegi változtatások nélkül elfogad majd a parlament is, azt kell mondanom, az összeesküvés-elmélet iránt kételyeim támadnak.

A hatályos kisebbségi törvény nem szolgál a nemzeti tanácsok hatásköreinek részletes leírásával, és azzal sem, hogy mekkora rész illeti meg a tanácsokat a köztársasági, tartományi és önkormányzati költségvetésből. A nemzeti tanácsokról szóló törvény munkaverziója azonban mindkét témakört alaposan körüljárja.

A törvénytervezet munkaverziója alapján a hatásköröket illetően leszögezhető, hogy a nemzeti tanácsok szinte minden, az adott kisebbség írás- és nyelvhasználatát, oktatását, kulturális életét és tömegtájékoztatását érintő kérdésben hallathatnák majd a hangjukat, de szinte semmiben sem hozhatnak egyedül vagy végleges döntést. Legtöbbször majd csak „javaslatot tesznek”, „együttműködnek”, „figyelemmel kísérnek”, „kezdeményeznek”, „véleményeznek”, ritkábban „beleegyezésüket adják”, még ritkábban „határoznak meg”. Az állami döntéshozó szerv készségén múlik majd, hogy a nemzeti tanácsból érkező javaslatot, véleményezést figyelembe veszi-e, mert megteheti, hogy kikéri ugyan a tanács véleményét – erre a törvény fogja kötelezni több esetben is –, de végül ezzel teljesen ellentétes határozatot hoz.

Szuverén döntéshozó szerepük a nemzeti tanácsoknak tulajdonképpen csak a földrajzi nevek hagyományos írásmódjának meghatározásában lenne (ez már korábban megtörtént a magyar kisebbség esetében, tehát immáron javarészt tárgytalan), valamint az adott kisebbség számára különösen fontos oktatási és kulturális intézmények kijelölésében (nem világos azonban, milyen célzattal). Természetesen a jövőben is alapíthatnának a tanácsok saját intézményeket, akár egyetemet is, amelyek esetében mindenről maguk dönthetnének, de pénzükből arra, hogy ezeket a maguk alapította intézményeket fenntartsák, nem nagyon futná, így valószínűleg nem fognak széltében-hosszában intézményeket alapítgatni. A tanácsok számára az lesz, illetve marad a legkézenfekvőbb megoldás, hogy a már létező, köztársasági, tartományi vagy önkormányzati tulajdonú intézmények alapítói jogait megszerezzék, mert ha ezt a jogot megszerzik, az adott intézmény működéséhez szükséges pénzt továbbra is a korábbi alapító fogja adni, viszont a döntési jogkörök átruházódnak a tanácsokra.

Az új törvénytervezet munkaverziója előirányozza azt is, hogy a köztársasági költségvetés 0,002 százalékát (?!), a tartományi és községi költségvetések 0,2 százalékát kell a nemzeti tanácsok működtetésére fordítani, ami azért számít újdonságnak, mert eddig nem volt megszabva, hogy mekkora állami támogatás fordítandó e célra. A köztársasági büdzséből származó pénz 25 százaléka egyenlő arányban oszlana meg a nemzeti tanácsok között, míg a maradék 75 százalékot a kisebbségi csoportok nagyságának arányában osztanák szét. A vajdasági költségvetésből elsősorban azok a kisebbségi tanácsok részesülhetnének, amelyek tartományi székhellyel rendelkeznek, az egyes helyi önkormányzatok pedig azokat a tanácsokat lennének kötelesek pénzelni, amelyekhez tartozó nemzeti kisebbségek aránya meghaladja a község összlakosságának a 10 százalékát. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a 2006-ra tervezett szerbiai költségvetés 450 milliárd dinár körül alakult, a vajdasági pedig 24 milliárdos volt, akkor a számítások szerint, ha érvényben lenne már a törvény, az idén 9 millió dinárt (?!) kapnának összesen Szerbiától a nemzeti tanácsok, míg a vajdasági székhelyűek ezen felül 48 millió dináron osztozhatnának. Ez az aránytalanság a gazdagabb köztársaság és a szegényebb tartomány vállalása között minden bizonnyal egy elírás következménye. (0,002 helyett 0,02 százalékról lehet valójában szó a köztársasági költségvetés esetében.) Hiszen az idei szerbiai költségvetésből is 63 milliót kaptak összesen a tanácsok, és nem valószínű, hogy a törvénytervezet kidolgozói ezt az összeget nagyságrendekkel alul kívánták licitálni. Magyarán: nyilvánvaló, hogy a köztársaság részéről nem 9, hanem 90 millió dinárról szól az elképzelés, csak a tervezet szövegébe hiba csúszott. Egy kis számolgatás után, aminek levezetésével most nem untatnám az olvasót, már csak azért sem, mert van benne néhány bizonytalansági tényező (pl. az albánok számaránya, a nemzeti tanács nélküli etnikumok helyzete, vagy az érintett községek, amelyeknek költségvetési mutatóit legfeljebb nagyságrendileg ismerem), tehát a számítások után kiderül, hogy pl. az MNT éves állami finanszírozása az 50 milliós összeghatár fölött alakulhatott volna az idén, és ez már egy elég szép summa.

A törvény meg nem hozatalát illető összeesküvés-elméletben tehát egyfelől azért nem hiszek, mert az új törvény szavatolta lagymatag ingerenciák miatt a VMSZ-en kívüli többi VM párt és „ellenzéki” civil szervezet továbbra se akarna részt venni az MNT-ben, ami lényegében megfelel a legnagyobb magyar pártnak, melynek jövőbeni, még erőteljesebb dominanciája biztosra vehető. Másfelől pedig az anyagiakról is pontosabb képe lehetne a törvény meghozatalát követően az MNT-nek, és az éves költségvetési tétel is valószínűleg lényegesen meghaladná a jelenlegi állami támogatás összegét.

Azt gondolom, a fenti két érv együtt többet nyom a latban, mint az az egy, hogy Józsáéknak igenis megfelelt a törvény meghozatalának elodázása, mert így abban reménykedhettek, hogy szeptemberben majd ismét a négy évvel ezelőtt alkalmazott elektori rendszer erősen vitatható megoldásait alkalmazhatják a választáskor, szemben az új törvényben megszabott, letisztultabb módozattal, melynek alternatívájaként immár megjelenik a közvetlen, névjegyzékes választás lehetősége is. Négy évvel ezelőtt ugyanis elektor az a magát magyarnak valló (akkor még) jugoszláv állampolgár lehetett, aki (1) össze tudta gyűjteni száz, választói joggal rendelkező nemzettársa támogató aláírását, vagy (2) magyar előjelű civil szervezet jelölte, vagy (3) bármilyen szinten (községitől a szövetségiig) választott képviselő volt. Mintegy 600 elektor jött össze az MNT megválasztására négy évvel ezelőtt, ezeknek alig több mint a felét támogatták aláírásokkal (ami 30-35 ezer aláírói támogatást jelentett), kb. 100 elektort jelöltek a civil szervezetek, a többiek pedig eleve rendelkeztek elektori joggal, mint képviselők. Az új törvény tervezete csak az első módozatot hagyná meg, ami jóval kisebb teret adna a képviselőkkel rendelkező pártoknak, és a sok esetben a pártok meghosszabbított karját képező civil szervezeteknek.

A VMSZ-nek, főként a legutóbbi köztársasági, tartományi és helyhatósági választások után már nem fűződik túlságosan nagy érdeke ahhoz, hogy választott képviselői automatikusan bekerüljenek az elektori közgyűlésbe, hiszen a számuk ’92 óta jócskán megcsappant. Viszont a párt, mint helyi szervezetekkel és tagsággal rendelkező jogi személy, sokkal könnyebben tud az elektorjelölő aláírásgyűjtő akcióban érvényesülni, mint sok-sok pártonkívüli egyén. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy akár 100 elektorral (tehát 10 ezer aláírással) meg lehet majd választani az új törvény alapján az MNT-t, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a VMSZ-nek – más pártok és a közvetett rendszerben részt venni nem kívánó civil szervezet konkurenciája nélkül – nevetségesen könnyű dolga lesz.

Tehát majd valamikor, talán még az ősszel, de inkább majd csak a télen vagy esetleg tavasszal (?) ismét lesz egy egypárti (ha addig a VMSZ-ben sikerül megőrizni a látszategységet), közvetett módon megválasztott nemzeti tanácsunk, mely továbbra sem hozhat önállóan, minimum a Köztársasági Nemzeti Kisebbségi Tanács jóváhagyása nélkül, a kisebbség oktatását, kultúráját és elektronikus médiáját érintő döntést, pénze azonban biztosítva lesz, és ez a lényeg. A névjegyzéket meg a közvetlen választást pedig igazán nem lesz illő fölemlegetni ilyen idilli állapotok közepette.

(Symposion-line)