Címkék: Molière

Ripacskodásra csábító sarkos karakterek

A Zentai Magyar Kamaraszínház A fösvény című előadásáról

fosveny plakatHa egy kritikus azon kezd el agyalni, hogy miként írhatna pozitív hangvételű kritikát egy rossz előadásról, akkor nyugodtan fel is hagyhat a szakmájával, mert nem kritikus többé. Rossz előadásról csak elmarasztaló kritika születhet. Persze a hangvétel a tapintatostól a ledorongolóig elég széles skálán mozoghat, de pozitív azért mégsem lehet.

Mégis, mi van akkor, ha egy olyan társulat előadásáról kell írni, amely társulat csak néhány hónappal korábban alakult, csupa fiatal, frissen végzett színészből áll, akik korábban már bizonyították színészi tehetségüket? Vajon őket is le kell gorombítani, csak azért, mert éppenséggel nem sikerült, nem sikerülhetett az első, társulatként jegyzett próbálkozásuk? Hogy rögtön a tűzkeresztségen átesve, leforrázva érezzék magukat, mert úgymond a „szakmának” nem tetszett a munkájuk gyümölcse?

Ezen morfondíroztam, mielőtt beültem volna a Zentai Magyar Kamaraszínház előadására. Aztán hirtelen döntöttem: akármilyen fájdalmas is lesz, írni fogok egy tapintatos, de mégiscsak negatív kritikát. Majd akad más, aki fölmagasztalja a látottakat, hiszen mindig, mindenhol akad egy vigaszt nyújtó szakmabeli, akire hivatkozni lehet, akinek szépen csengő szavait rá lehet nyomtatni a reprezentatív kiadványokra, és akivel olyan jó kvaterkázni az előadás utáni fogadáson – gondoltam.

Aki ismeri Moliére A fösvény című művét, az tudja, hogy egy igencsak színészt próbáló darabról van szó. Pedig a történet viszonylag egyszerű, a karakterek meglehetősen sarkosak, a cselekmény egységes és egyetlen napot foglal össze, a helyszín pedig nem változik. Ám a dráma szövege csak első ránézésre tűnik könnyűnek: a pörgős párbeszédek, Illyés Gyula fordításának választékos szóhasználata igencsak megnehezítik a színészek dolgát, hát még, ha kezdő színészekről van szó! Már csak ezért is túlságosan nagy falatnak gondoltam a francia drámairodalom egyik legjelentősebb komédiáját.

Aztán nyomasztóan hathat az is, hogy egy olyan klasszikusnak, mint amilyen A fösvény, számos előképe létezik: megszámlálhatatlan alkalommal állították már színpadra jobbnál jobb színészek szerepeltetésével. Bennem is élt egy ilyen előkép, a Katona József Színház előadása Haumann Péter címszereplésével, amit még a kilencvenes években láttam és teljesen lenyűgözött. Hát hogyan is érhetne akárcsak a nyomába is annak az előadásnak a zentaiak színpadi játéka, és mit is volna képes a huszonéves Dévai Zoltán nyújtani a nemzet színészének játéka után egy ötvenen túli karakter megformálásával?

Aztán ahogy elkezdődött az előadás, a dilemmáim sötét fellegei egy csapásra eloszlottak. A rendező, Solténszky Tibor – nagyon helyesen – hagyta kibontakozni ezt a jól összeszokott csapatot, hiszen a társulat színészei mind egy szálig évfolyamtársak voltak a színiakadémián, tehát volt pár évük az összecsiszolódásra. Összjátékuknak köszönhetően számos jól sikerült geget láthattunk, melyek magukon viselték a színházba járók előtt eddig sem ismeretlen színészek kézjegyét.

De a rendezés korántsem merült ki abban, hogy a színészekre bízott volna mindent: a kevés rendezői támpontot adó szöveget sikerült úgy odatenni a deszkákra, hogy a néző mindvégig pontosan tudhatta, mire kell figyelnie, hol a fókuszpont. Egyedül a kibontakozás pillanatai váltak kissé zavarossá, amikor a szétszakított család egymásra találásának betéttörténetét – nyilván a figyelemfelkeltés szándékával – táncos, rappelős formában adták elő a színészek, ami nem csak aktualizálásként volt fölösleges, de a megértésnek is a kárára ment.

Ami még zavaróan hatott, az Valér úr és Simon, a pénzközvetítő szerepének összevonása, pontosabban ugyanazzal a színésszel, Papp Arnolddal való eljátszatása volt. A drámát nem ismerő néző csak kapkodta a fejét, hogy most akkor mi köze is van a két karakternek egymáshoz. (Egyébként: semmi.)

A színészi játékra azonban nem lehet panaszunk – és hagyjuk most a relativizáló „ahhoz képest” kezdetű félmondatokat! Ritkán van ennyire eltalálva minden egyes karakter, mint ebben az előadásban. A szereposztás pedig úgy volt parádés, hogy másmilyen nagyon nem is lehetett, hiszen a társulat kilenc színésze adva volt.

Dévai Zoltán és László Judit
Dévai Zoltán és László Judit

A mellékszereplők közül mindenképpen kiemelném László Juditot, aki a házasságkötő karakterébe vitt bele ezer színt, valamint Virág Györgyöt, aki szakácsként, kocsisként és szolgaként is hozta a formáját.

Az előadás javára írható az is, hogy a drámaszöveg kínálta sarkos karakterek nem csábították rossz útra a színészeket, hiszen ilyen esetben könnyen ripacskodásba mehet át a színpadi játék. Különösen Harpagon, a fösvény figurája veszélyes ilyen szempontból, mert minden gondolata és minden megnyilvánulása egyetlen tulajdonságára vezethető vissza. Vagyis tálcán kínálja magát a lehetőség, hogy a Commedia dell’artére jellemző széles gesztusokkal intézze el a karakterformálást a színész. Dévai Zoltán szerencsére nem ezt az utat választotta. Az ő fösvénye hús-vér ember, akinek a lényén eluralkodó beteges fösvénysége árnyalt formában nyilvánul meg minden egyes gesztusában. És, igen, fiatal kora ellenére Dévai sok mindent megértett egy vénember viselkedéséből.

Végezetül engedjenek meg egy vallomást: nem hittem benne, hogy egy társulattá avanzsáló évfolyamból bármi jó kisülhet. Hiszen a színészek ugyanahhoz a korosztályhoz tartoznak, a drámák hősei viszont igen csekély esetben azonos korúak; hiszen túlságosan is jól ismerik egymást, így már kezdettől fogva rutinba fulladhat a játékuk; hiszen nem volt alkalmuk belecsöppenni egy idegen társulatba kezdőként, ahol bizonyítaniuk kellett volna.

A fösvény azonban olyan overture-je volt a Zentai Magyar Kamaraszínház fiatal társulatának, amely nagyon jó folytatással kecsegtet.

(Újvidéki Rádió – Szempont)

A kicsinyes dacoló tragikomédiája

Az Újvidéki Színház A mizantróp című előadásáról

November 14-én mutatták be az Újvidéki Színházban a 17. században élt nagy francia drámaíró, Molière A mizantróp című tragikomédiáját. A dráma címszereplője, az „embergyűlölő” Alceste valójában nem is az embert gyűlöli, hanem magát a világot, a társadalmat, amelyben élnie adatott. Képtelen a megalkuvásra a mindent behálózó képmutatással, hazugsággal, korrupcióval, és bár tudja, hogy kompromisszummentes magatartásával, őszinte szókimondásával elsősorban önmagának árt, ő mégis vívja elkeseredett szélmalomharcát a velejéig romlott környezetével, de önnön gyarlóságával is, hiszen olyan asszonyba szerelmes, aki a méltán ostorozott világ díszpéldánya. Miután belátja, hogy egy mocskos világban nem maradhat tiszta az ember, feladja a harcot, és kivonul a társadalomból.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ilyen témájú drámával kiálljon egy társulat a közönség, különösen pedig a nyilvános véleményezést vállaló kritikusok elé, hiszen a téma direkt provokálja az előadásról beszélőt/írót, hogy most aztán ne nagyon dicsérjen, mert könnyen őszintétlennek, képmutatónak titulálhatják, ha lelkendezésbe kezd. Tehát nem könnyű a kritikus helyzete, ha dicsérni akar, de bizony akkor sem, ha bírálni szeretne, mert ebben az esetben meg azzal vádolhatják, hogy csak azért fogalmaz kritikusan, nehogy képmutatónak tűnjön. Mindegy hát, kiterítenek úgyis, jöjjön az őszinteség – de tényleg!

Kétség nem férhet hozzá, óriási munka van az előadásban, alaposan meg kellett tervezni a színpadi jeleneteket, hiszen a szerző meglehetősen fukarul bánt az utasítások leírásával, de a rendezőnek, a romániai Anca Bradunak ezúttal nem sikerült lebilincselő és a nézőben mély nyomot hagyó előadást színpadra állítania. A párbeszédek vontatottak, a jellemek túlfeszítettek, a színpadkép pedig igazán kevés fogódzóval szolgál a homályban hagyott részek felfejtéséhez.

Az előadás helyszíne a sivatag, ahová a főhős kivonult, miután belátta, hogy a világ romlottságán nem tud változtatni. Ebben a homok (pontosabban a homokot imitáló gríz) fútta környezetben pillantjuk meg az előadás kezdetén Alceste-et (Balázs Áron hiteles megformálásában), aki jobb híján önmagával, vagyis a Varga Tamás alakította alteregójával vitatkozik azon, hogy momentán kinek van igaza. Felütésnek még jó is volna ez a jelenet, hiszen mindjárt a kezdet kezdetén kontextusba helyezi a főhőst, és azt sugallja, hogy inkább egy zsémbes, bugris, kicsinyes, csakazértis dacoló, szánalmas figurának tekintsük őt, mintsem egy feddhetetlen, nemes, hősies léleknek. (E jelenet az előadás végén visszaköszön, mintegy keretbe foglalva a színpadi játékot.) Sajnos, azonban a rendező nem tudta megtalálni az előadásban azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek a taglalt jelenetsort a darab szerves részévé tehették volna. A teljes jeleneteket némán és többnyire szenvtelenül végigasszisztáló Varga Tamás figurája nemcsak értelmetlen, hanem zavaró is. Az előadásból nem derül ki – magam is csak a múlt héten megtartott, a bemutatót beharangozó sajtótájékoztatón elhangzottakból tudom -, hogy a megjelenített történet valójában a főhős visszaemlékezése. Ennek tudatában a színpadon fel-felbukkanó Alceste-alteregó felfogható úgy, mint az emlékező hős, aki jelenlétével arra figyelmeztet bennünket, hogy mi most éppen az ő agyának kivetülését láthatjuk. Más kérdés, hogy erre mi szükség van egyáltalán. Sőt, az emlékezés az egyén szubjektív szűrőjén átszűrt mese, mely az emlékező szükségszerűen egyoldalú meglátásait tükrözi. Mármost a Molière-darab a maga valójában – és szerencsére Bradu színpadra állított változatában sem – nem egy külső és belső konfliktusoktól mentes történet, következésképpen nem lehet valakinek – különösen nem egy zsémbes, bugris, önmagától való elvonatkoztatásra képtelen figurának – a visszaemlékezése. Ezért úgy gondolom, hogy a kerettörténet betoldása és az Alceste-hasonmás szerepeltetése elhibázott volt.

Nem voltam kibékülve a szereplők túlságosan is széles gesztusaival sem. Föltételezem, hogy ezzel az lehetett a célja a rendezőnek, hogy minél inkább kifejezésre juttassa a képmutatást, a megcsináltságot, a beképzeltséget, és feloldja a hosszú párbeszédek monotonitását. Az eredmény azonban az lett, hogy a figurák önmaguk paródiáivá váltak, ami korántsem kellett volna, hogy cél legyen. Már nem azon nevettünk – amikor egyáltalán nevettünk -, hogy egyik-másik figura hogyan vált jellemének vagy az adott helyzetnek az áldozatává, nevetség tárgyává, hanem azon, hogy miféle viccességet igyekezett produkálni, hogyan esett-kelt a színpadon. Röviden tehát: a szöveg kínálta cizelláltabb komikumot gyakran elfedte a harsány vásári komédia. Aztán az efféle „komédiázás” egyeseknek nem fekszik, vagy a rendezőtől nem kaptak megfelelő utasítást hozzá, mások viszont kitűnőek ebben a műfajban. Kifejezetten tetszett a László Sándor alakította Oronte, aki önnön zsenialitásába és költői nagyságába már-már belefullad, viszont például a Pongó Gábor alakította Du Bois, úgy érzem, túl volt játszva: Du Bois eleve egy idegesítő alak, felesleges volt erre még rátenni pár lapáttal. Megemlíteném még az inast játszó Molnár Róbertet, aki jó volt az aggodalmaskodó buzgómócsing szerepében. Nagyszerű leleménynek tartom, hogy az inas felbukkanását minden esetben egyazon zenei betét jelzi, ami segíti a jellemábrázolást és a nézők ráhangolódását. Viszont az eredeti szövegből hiányzó figurák, mint amilyen a zenekart játszó csapat szerepeltetése, inkább csak egy suta intermezzo maradt.

A rendezőnő azt nyilatkozta, hogy egy olyan előadást szeretett volna létrehozni, amelyben a klasszikus és a modern stílust ötvözik. A szöveget illetően erre kitűnő megoldás kínálkozott, hiszen a 20. század második felében élt és alkotott Petri György zseniális fordítását használhatta, amely többek között a rímelésében is hű maradt az eredeti francia műhöz, viszont nyelvezetében nem kísérelt meg visszanyúlni a 17. századi magyar nyelvhez, hanem az élő szókincsből táplálkozott. A díszlettel sem volt különösebb gondja, hiszen a mindent beborító örök grízen és egy kifeszített vásznon kívül nem emlékszem másra. A kellékeket is meg lehetne számolni a két kezünkön. Viszont a jelmezek! Nos, a jelmezek terén aztán teljes az eklektika. Van itt minden, a rizsporos parókáktól kezdve a fodrokig, az egyszerű szabású, aranyszínű estélyitől a kapucnis pólóig. Ízlés dolga, de nekem ez a ruhakavalkád nem jött be: inkább a figyelmemet vonta el az előadásról, mintsem hozzáadott volna valamit az örökérvényűség élményéhez.

Mindent egybevetve, a hibái ellenére is egy élvezhető előadás A mizantróp, amely bizonyára nem lesz a most kezdődött színházi évad legjobb produkciója, de mindenképpen egy fontos előadás. Legközelebb november 27-én, csütörtökön láthatja a nagyérdemű.

(Családi Kör)