Címkék: MPSZ

Ezt a kört önállóan kell lefutnunk

Ha csatlakozunk a demokraták körül kialakult tömbhöz, a vajdasági politikum elveszíti saját identitását – véli Pásztor István, a VMSZ elnöke

Pásztor Istvánt 2007. május 5-én, azaz közel egy évvel ezelőtt választották meg a Vajdasági Magyar Szövetség elnökévé. Az ő elnöksége alatt sikerült az, ami a szerbiai többpártrendszer bő másfél évtizedes története során egyszer sem: jelesül, hogy a jelentősebb vajdasági magyar pártok összefogtak, és május 11-én közös listán indulnak a köztársasági, a tartományi és a helyhatósági választásokon is. A Magyar Koalíció (MK) legerősebb pártjának vezetőjével – aki a januári köztársaságielnök-választáson a vártnál is jobban szerepelt – a magyar területi és perszonális autonómiáról, valamint a választásokról, a választások utáni koalíciós együttműködés lehetőségeiről beszélgettünk.

AUTONÓMIA – APRÓ LÉPÉSEKBEN

– Az MK nemrég nyilvánosságra hozott, 6 részből álló együttes autonómiakoncepciójának legvitatottabb része a magyar területi autonómiára vonatkozik. Ebben a pillanatban úgy tűnik, sem belföldön, sem magyarországi kormánykörökben, de nemzetközi színtéren sincsenek támogatói ennek az autonómiaformának. Hogyan képzelik mégis megvalósítani mérvadó partnerek nélkül?

– Ezzel kapcsolatban azt tartottam a legfontosabbnak, hogy csökkentsük a vajdasági magyar politikumon belüli potenciális konfliktusforrások számát, márpedig az elmúlt több mint egy évtizedben mindig az autonómia körüli licitálás volt az egyik konfliktusforrásunk. Ezért akartam, hogy asztalhoz üljünk, és megbeszéljük, ki milyen autonómiaformát tart fontosnak, és ennek alapján igyekezzünk egy közös koncepciót létrehozni. Ez végül sikerült is. A dokumentum kiváltotta reakciók senkit nem leptek meg, engem sem, de olyan nagyon nem is érdekelnek. A dokumentumban megfogalmazottak megvalósítása és a megvalósításhoz szükséges partnerek keresése pedig egy folyamat, mely apró lépésekből áll össze. Mindig az adott témához, egy-egy lépéshez kell partnereket találni, és ebben a dokumentumban számos olyan elem létezik, melyekhez már ma tudunk partnereket találni, méghozzá elsősorban Szerbiában kell őket keresnünk.

– A Demokrata Párt az elnökválasztás második köre után írásban vállalta, hogy partner lesz az MK 12 pontba foglalt elnökjelölti programjának megvalósításában. A DP egyedül a magyar területi autonómia kérdését vetette el. Nem tart-e attól, hogy veszélybe kerül ez a megállapodás, mert Önök tovább „erőltetik” a területi autonómia ügyét?

– Nem tartok ettől, különösen akkor nem, ha a vajdasági magyar politikum jelenlegi súlyát, befolyását sikerül megőrizni vagy esetleg még növelni is. A politikában a mindent vagy semmit elve nem működik. A DP-nek, de egész Szerbiának is az az érdeke, hogy előrelépés történjen a kisebbségi kérdések rendezésének tekintetében, és csökkenjenek a belpolitikai feszültségek.

– Az új autonómiakoncepció legalaposabban kidolgozott része a perszonális autonómiára, illetve ennek legfőbb szervére, a Magyar Nemzeti Tanácsra vonatkozik. Az MNT megválasztását tárgyaló bekezdés kizárólag a közvetlen, névjegyzék alapján történő választást irányozza elő. Eszerint a VMSZ lemondott arról az alternatíváról, hogy a nemzeti tanácsokról szóló készülő törvényben helyet kapjon a közvetett, elektorok útján történő választás is?

– A törvénynek minden nemzeti közösség számára alkalmazhatónak kell lennie. Meggyőződésünk szerint a magyar nemzeti közösség képes arra, hogy közvetlen úton válassza meg nemzeti tanácsának tagjait, ám vannak Szerbiában más, jóval kisebb nemzeti közösségek is, amelyek belátható időn belül erre nem lesznek képesek. Ezért kell a törvényben alternatívát felkínálni: az a közösség, amely képes közvetlenül megválasztani a nemzeti tanácsát, az tegye ezt, amelyik viszont nem képes, illetve ameddig nem képes erre, kapjon lehetőséget elektorok útján lebonyolítani a választást. Mi azt szeretnénk, ha a Magyar Nemzeti Tanács tagjait a magyar választói névjegyzék alapján, közvetlen úton választanák meg.

– Ilyen névjegyzék viszont egyelőre nem létezik. El tudná-e fogadni, hogy a magyar közösség esetében is elektorok útján bonyolítsák le a választást, amíg ez a névjegyzék nem áll össze? Vagy a névjegyzék összeállításáig inkább ne is alakuljon meg az MNT?!

– Ragaszkodni kell ahhoz, hogy ez a névjegyzék mielőbb összeálljon. Persze az sem egy normális állapot, hogy idestova másfél éve lejárt az MNT mandátuma, de mivel ezt a társadalmi feszültséget csakis az új törvénnyel lehet föloldani, mi azt szeretnénk, ha e törvény olyan megoldást kínálna, amely a mi számunkra hosszú távon is megfelelő, ez pedig a közvetlen úton történő választás.

– És „rövid távon”? Egy éve azt nyilatkozta, „reálisnak az tűnik, hogy a következő MNT megválasztása még az elektori rendszerben történik meg”.

– Igen, elképzelhetőnek tartok egy ilyen átmeneti megoldást is, de mi azért szállunk síkra, hogy teremtődjenek meg gyorsan a közvetlen választás lehetőségei. Ha úgy adódna, hogy a közvetett választás az egyedüli realitás, és aközött kell választani, hogy legyen-e vagy ne legyen MNT, akkor én úgy gondolom, még mindig jobb, ha megalakul. Hangsúlyozom azonban, hogy ez csak egy föltételezett helyzetre vonatkozó álláspont.

HA BEKOPOGTATTAM VOLNA BORIS TADIĆHOZ…

– A három vajdasági magyar párt külön listán, koalícióban indul a május 11-i választások minden szintjén. Miért nem csatlakozott a Magyar Koalíció a DP körül kialakult választási tömbhöz?

– Azért, mert ha ezt megtette volna, a vajdasági magyar politikum elveszítette volna saját identitását, mert egy általános frakcióból lett volna kénytelen képviselni a közösség érdekeit. Azoknak a közösségeknek a politikai képviselői, akik csatlakoztak a DP-hez, frakciófegyelemből igen gyakran a saját közösségi érdekeik ellenében szavaztak. Mi vállaltuk azt a rizikót, hogy saját erőnkre támaszkodva megmérettessünk. Biztos vagyok abban, hogy ha bekopogtattam volna Boris Tadićhoz, és azt mondtam volna neki, hogy nekünk nyolc parlamenti hely kell, megkaptuk volna ezt a nyolc parlamenti helyet. Így viszont lehet, hogy csak négyet, ötöt vagy hatot szerzünk meg, de mindenképpen kevesebbet, mint nyolcat. Mégis szerintem ez mind rövid, mind pedig hosszú távon egy jobb megoldás, éppen azért, mert politikai szabadságot ad nekünk. Így nem leszünk elvszerűtlen kompromisszumok megkötésére utalva, ami borzalmasan káros lett volna a közösség szempontjából.

– Egy évvel ezelőtt viszont, amikor megválasztották Tomislav Nikolićot házelnöknek, és úgy tűnt, ismét választások elé nézünk, éppen ön kezdeményezte, hogy jöjjön létre egy egységes Európa-barát választási blokk a kialakulóban levő radikális–népnemzeti blokkal szemben.

– Az sok tekintetben más helyzet volt. Akkor úgy tűnt, hogy nem lesz kormánya az országnak, és ismét választások lesznek, a Magyar Koalíció pedig még nem létezett, és messze nem tűnt realitásnak sem. Akkor még messze nem voltunk abban a helyzetben, mint ma, amikor már mögöttünk van egy elnökválasztás, amelyen 93 ezer szavazatot kaptunk. A politikában egyébként is nehéz operatív kérdéseket egy év távlatából megítélni.

– A DP-ből nem kopogtattak az MK ajtaján, hogy csatlakozzanak hozzájuk?

– Nem.

– A VMSZ-t sem próbálták meggyőzni, hogy hagyja el a Magyar Koalíciót, és egymagában csatlakozzon a DP koalíciójához?

– Nem. Még ilyen jellegű sugallat sem érkezett.

– A mostani kampányuk során, ellentétben az elnökválasztási kampánnyal, nem fektettek túl nagy hangsúlyt más nemzeti közösségek támogatásának „becserkészésére”. Miért?

– Az elnökválasztás során azt tapasztaltuk, hogy bár az egyes közösségek politikai vezetői támogatásukról biztosítottak, szavazáskor az adott közösségek részéről ez a támogatás elmaradt. Úgy gondoltuk, hogy a Magyar Koalíciónak ezúttal önállóan kell megfutnia a kört. A választási programot is úgy akartuk megfogalmazni, hogy ne kelljen terhes vagy elfogadhatatlan kompromisszumokat kötnünk.

– Hogyan oszlanak meg a mandátumok az MK-n belül a három párt között? Milyen képletet alkalmaznak?

– A mostani erőviszonyaink képezik a kiindulópontot, de felvázoltuk azt is, hogy miként osztjuk el a megszerzett mandátumokat, ha jobban, és miként, ha rosszabbul szerepelünk az előző választásokhoz képest. Köztársasági szinten a VMSZ a tavaly januári választáson majdnem 4 mandátumot szerzett, míg a VMDK és a VMDP alkotta Magyar Összefogás Koalíció majdnem bejuttatott egy képviselőt a parlamentbe. Ha 4 vagy ennél kevesebb mandátumot szerzünk, akkor az mind a VMSZ-é, ha 5 lesz, abból egy a VMDK-é vagy a VMDP-é, 6 képviselői hely megszerzése esetén mindhárom pártnak lesznek képviselői a parlamentben, amennyiben megszerezzük a 7. mandátumot is, akkor azt a VMSZ fogja betölteni. Úgy gondolom, hogy ennél több képviselői helyre reálisan nézve nem számíthatunk. Tartományi szinten kissé bonyolultabb a helyzet, mert létezik listás és többségi rendszerre épülő szavazás is. A Tartományi Képviselőházban jelen pillanatban csak a VMSZ-nek vannak listás helyei, ezért úgy állapodtunk meg, hogy akárhány mandátumot szerzünk, egy-egy mandátum megilleti a VMDP-t és a VMDK-t, a többi helyet pedig a VMSZ tölti be. A többségi rendszerben, az egyéni jelöltek vonatkozásában minden körzetben a VMSZ javasolta személy indul, kivéve Zentát, ahol dr. Farkas Emil képviseli az MK-t a VMDP színeiben. A helyhatósági választások tekintetében a 2004-ben megszerzett mandátumokból indultunk ki, minden egyes önkormányzatra külön megállapodást alkalmazunk.

– A jelenlegi VMSZ-es képviselőknek biztos helyük van-e a köztársasági parlamentben?

– Nem született ezzel kapcsolatban semmiféle döntés, bár személyes véleményem szerint jó munkát végeztek, és jó esélyük van arra, hogy ismét képviselők legyenek.

„Szabadka megőrzéséért még az ördöggel is összeállunk”

– Léteznek-e olyan pártok, amelyekkel elképzelhetetlennek tartják az együttműködést a választások után?

– Nincsenek.

– Tehát a radikálisokkal is hajlandóak együttműködni?

– Igen, bár attól függ, mit értünk együttműködés alatt. Annak nem látom lehetőségét, még elméleti szinten sem, hogy országos vagy tartományi szinten parlamenti többséget vagy kormányt alkossunk a radikálisokkal. Egyetlenegy kérdés van, amely számomra ezt meggondolandóvá teszi, az pedig az, hogy mi fog Szabadkán történni. A Magyar Koalíciónak Szabadkán meg kell őriznie vezető szerepét. Ha ezt a fekete ördög segítségével tudjuk csak elérni, akkor az ő segítségével fogjuk elérni. Nem készülök erre, de nem tudom elfogadni, hogy Szabadkát elveszítsük, és hogyha kell, az ördöggel is hajlandó vagyok összeállni Szabadka megőrzése céljából.

– Mit jelent pontosan az, hogy „elveszíteni Szabadkát”?

– Ez azt jelenti, hogy elveszítjük a politikai befolyásunkat Szabadkán, azt jelenti, hogy olyan polgármestere lesz a városnak, aki nem tud magyarul. Ebbe én nem vagyok hajlandó belemenni, és ezért bármilyen árat hajlandó vagyok megfizetni. Nekünk vezető szerepünk kell hogy legyen a várost irányító koalícióban.

Nem pusztán három párt – a közösség fogott össze

– Három vajdasági magyar párt összefogott, ám az összefogás nem teljes, hiszen a negyedik magyar párt, a Magyar Polgári Szövetség nem része a Magyar Koalíciónak. Miért?

– A Magyar Koalíció nem egyszerűen csak három párt összefogása, hanem a közösség összefogása, és ezt tartom a legnagyobb eredménynek, mert ez olyasmi, amire nem is számítottam. Az MPSZ döntött úgy, hogy ebből az összefogásból kimarad. Az MPSZ egyedüli politikai munícióját a többi magyar párttal való szembefordulás jelenti. Én ezt tudomásul veszem, és nem kívánok vele foglalkozni. Ám az a kampány, amelyet az utóbbi több mint fél évben folytatnak, őket minősíti.

(Családi Kör)

Kiterítenek úgyis

Az eddigiekből logikusan következő, fontos, de egyben kockázatos lépésre szánta el magát a négy vajdasági magyar párt vezetője a csütörtökön megtartott nagybecskereki találkozón.

A januári parlamenti választást követően fokozatosan mind közelebb kerültek egymáshoz a magyar előjelű pártok, több csúcstalálkozót is megejtettek, közös nyilatkozatokat adtak ki, felhagytak egymás ócsárolásával, ami nélkül korábban egyetlen hét sem múlhatott el, majd szépen lassan szóba került az esetleges közös választási fellépés kérdése is. Tesztként kapóra jött az óbecsei helyi közösségi választás, melyen az együttes fellépés elsöprő sikert eredményezett (legalábbis az elmúlt évek választási „sikereinek” viszonylatában).

Mindezek után logikusan következett, hogy közös magyar elnökjelölt állításáról egyezzenek meg csütörtökön, Nagybecskereken. A jelölt személyéről még nem döntöttek, vagy legalábbis a köztársasági elnökválasztás kiírásáig nem kívánnak konkrét névvel előrukkolni. Annyit lehet tudni, hogy valószínűleg párthoz tartozó személy lesz, aki „benne van az élet sűrűjében”.

A pártokban nyilván alaposan mérlegelték, milyen haszonnal kecsegtet, esetleg milyen kár származhat abból, ha megjelenik egy, kizárólag a magyar pártok által támogatott jelölt a politikai porondon, és aktív részesévé válik a választási hadjáratnak, ahol az is kap néhány pofont, aki esetleg egyet sem ad, ahol a pozitív üzenetek hangját sokszor elnyomja a negatív kampány zaja. Milyen haszna és milyen kára származhat a jelöltállításból az itt élő magyar közösségnek?

A pártvezetők természetesen a politikai haszon mellett érveltek. Ágoston András, a VMDP elnöke szerint a közös magyar elnökjelölt, amennyiben a magyar autonómia programját képviseli, hozzájárulhat a magyar szavazók bizalmának visszaszerzéséhez, vagyis a magyar pártok politikai tekintélyének növeléséhez. Pásztor István, a VMSZ elnöke azt emelte ki, hogy a közös jelölt az egész ország előtt ismertetheti a vajdasági magyarság által támogatott értékeket és álláspontokat, kezdve Szerbia EU-tagságától az autonómiáig. És így bebizonyíthatjuk a szerb közvélemény előtt is, hogy nem kell tőlünk félni; kapcsolódott a korábbi gondolatmenethez Rácz Szabó László, az MPSZ elnöke.

Ez mind szép és jó, ráadásul igaz is. A károk viszont többnyire éppen abból adódhatnak, amiből Páll Sándor, a VMDK elnöke a legfőbb hasznot reméli kihozni. Nevezetesen az elnökválasztás második köréből. Páll úgy véli, hogy szerződéssel kell vállalásokra kötelezni a magyar pártok támogatására számító, második körös jelöltet. Egy másik nyilatkozatában pedig így fogalmaz: hogy kit támogatunk majd, az attól függ, hogy ki és milyen módon viszonyul a programunkhoz.

Ha csak kisbalták nem kezdenek esni az égből, a második körben Boris Tadić és Tomislav Nikolić fognak megmérkőzni egymással. Semmilyen körülmények között nem gondolom reálisnak azt az opciót, hogy a magyar pártok egységesen a radikális jelölt támogatására szólítsák fel a szavazóikat. Szerencsére még nem tartunk ott, hogy a magyar pártoknak így együtt akkora legyen a koalíciós potenciáljuk (vagy ez esetben nevezzük inkább ideológiai „széleslátókörűségnek”), mint mondjuk a Szerbiai Demokrata Pártnak. Marad tehát Tadić támogatása, ennek egyedüli alternatívájaként pedig a második kör bojkottja.

A közvélemény-kutatási adatok szerint minden idők egyik legbizonytalanabb kimenetelű szerbiai elnökválasztása elé nézünk. Könnyen megtörténhet, hogy csak néhány ezer vagy néhány tízezer szavazaton múlik majd a végeredmény. Tadićnak a győzelemhez szüksége lesz olyanok szavazataira is, akiket könnyen átbillenthetne Nikolić oldalára egy, a „magyar szeparatista célokat” támogató, Tadić által aláírt szerződési vállalás. Ezért nem vennék rá mérget, hogy Tadić bármit is aláírna, amit demagóg retorikával ellene fordíthatnának. És itt jön a fő kérdés: mit tesznek a magyar pártok, ha az „önmagát demokratikusnak valló” jelölt nem vállal írásbeli kötelezettséget a magyar pártok céljainak teljesítéséért? Hogy lehet jól kikerülni ebből a slamasztikából?

A második körben feltétel nélkül támogatni Tadićot vagy sem dilemmája nem csak a magyar pártok dilemmája, hanem a Liberális Demokrata Párté és a Vajdasági Szociáldemokrata Ligáé is. Szavazóik túlnyomó része ugyanis nem fogja vakon követni az esetleges bojkottra felszólító pártdirektívát, hanem Tadićra szavaz, mert fél Nikolićtól. Ezért fogja kétszer is meggondolni az LDP meg a VSZL, hogy milyen üzenetet küld szavazóinak. Mindenesetre nem lenne jó, ha a magyar pártok lennének az egyedüliek, amelyek elvből bojkottálják a második kört, mert ha Tadić veszít, egyedüli bűnbakokként a vajdasági magyarok lesznek megbélyegezve.

Mindezek a dilemmák – ha kisebb súllyal bár, de – felvetődnének akkor is, ha a magyar előjelű pártok nem indítanának elnökjelöltet, vagyis ha nem méretkeznének meg az elnökválasztáson. Így hát még egy valóban súlyos érv szól a saját elnökjelölt indítása mellett, a József Attila-i érv: „kiterítenek úgyis”.

(Magyar Szó)

A jó startpozíciót fenyegető káros protokoll

Az utóbbi tíz évben nem volt annyi csúcstalálkozója, közös megmozdulása a három (négy, néha még több) vajdasági magyar pártnak, mint az utóbbi fél évben. Közös koszorúzás, közös nyilatkozat és most végül: közös választási föllépés. Igaz, csak helyi közösségi választásról van szó, csak Óbecsén és a község nyolc helyi közössége közül is csak hatban, mégis olyan fenomén ez, amihez hasonlóra az elmúlt több mint egy évtizedben nem volt példa. A négy párt tehát közös listával indul, a megszerzett tanácsnoki helyeket pedig a január 21-i választáson elért eredmények arányában osztják majd szét.

A magyar pártok egymásra találásában nem kis szerepet játszott ez, az év elején megtartott parlamenti választás, amelyen a VMSZ, de a Magyar Összefogás Koalíciót alkotó VMDP-VMDK-tandem is leszerepelt. Kijózanítóan hatott mindannyiukra az a felismerés, hogy minden második magyar voksoló nem magyar előjelű pártra adta le szavazatát. Ennek köszönhetően a VMSZ csak három képviselőt juttathatott a parlamentbe, a koalíció pedig egyet sem.

Úgy tűnik, a józan következtetést mindhárom pártban (és az azóta párttá alakult Magyar Polgári Szövetségben is) levonták. Míg azonban a VMSZ-ben a személyi változások is megtörténtek (a párt új elnököt kapott, a vezető testületek káderállománya is átesett egy bizonyos fokú változáson), a VMDK-ban és a VMDP-ben nagyjából mindenki maradt a helyén. Ami változás mégis megtörtént mind a négy pártnál, hogy nem kötik ultimátumszerű feltételekhez az együttműködést, egyúttal pedig kerülik egymás minősítgetését, explicit kritizálását.

A magyar pártok közeledésével párhuzamosan megfigyelhető egy másik folyamat is: a VMSZ távolodása a demokratikus blokkba sorolható pártoktól, elsősorban a Demokrata Párttól, mellyel korábban együttműködési protokollt is aláírt. A két párt először Szabadkán zördült össze, majd a legutóbbi választási hadjárat során, ezt követően köztársasági, majd végül már tartományi szinten is, ahol koalícióban gyakorolják a hatalmat. A VMSZ-nek a Vajdasági Szociáldemokrata Ligával ápolt kapcsolata a korábbi hideg-meleg váltások után ma jobbára semmilyennek nevezhető. A G17 Plusz és a Liberális Demokrata Párt is erős konkurenciát jelent(ett) a VMSZ számára a magyar szavazatok begyűjtése szempontjából, így velük sem felhőtlen a viszonya, különösképpen a G17 Plusszal nem az – ez utóbbi ugyanis az Európai Néppárt tagpártjaként bizonyos akadályokat gördített a VMSZ-nek e gyűjtőpártba történő fölvétele elé.

A magyar pártok összefogása, esetleges közös választási föllépése a közelgő helyhatósági, tartományi és elnökválasztásokon nyilvánvalóan tovább fogja élezni a viszonyt a VMSZ és korábbi szövetségesei (ma potenciális szavazóinak elszipkázói) között. Ez, mondhatni, a dolgok logikus rendje, de nem feltétlenül kell e kapcsolatoknak olyannyira elfajulniuk, hogy a későbbiek során ne jöhessen létre egy-egy község vagy a tartomány szintjén közös hatalomgyakorlás.

Annál furcsább viszont, hogy a VMSZ új elnöke felvette azt a szálat, amit a párt korábbi elnöke közel egy évvel ezelőtt végül mégis (el)ejtett. A Szerbiai Demokrata Párttal megkötendő együttműködési megállapodás aláírásáról van szó, amit egy évvel ezelőtt Kasza József vetett fel (a dologból aztán mégsem lett semmi), most pedig Pásztor István „riogat” ugyanezzel.

Tény, hogy az SZDP nem jelent veszélyt a magyar szavazatok szempontjából, hiszen támogatottsága a vajdasági magyarok körében nagyjából a nullával egyenlő, ugyanakkor nem ártana egy kicsit el is gondolkodni ezen. Vajon miért van ez így? Egészen biztos, hogy nem tenne jót egy magyar párt népszerűségének, ha olyan párttal fűzné szorosabbra a kapcsolatát, melynek tagjai ellenségesen viszonyulnak a NATO-hoz, egykor fegyverrel pózoló ultranacionalista papok kezeit csókolgatják és képesek a radikális vezérhelyettest a parlament elnöki székébe juttatni, ha önös érdekeik úgy diktálják. Egészen biztos, hogy egy mégoly ártatlan együttműködési protokoll, amely ha csupa helyes mondatokat tartalmazna is, nem tenne jót a magyar összefogás ügyének sem.

Gesztusértékű protokollok nélkül is lehet (sőt, kell!) a kormányzó pártokkal együttműködniük a kisebbségek pártjainak, de mégis csak a választásokon begyűjthető szavazatok száma, az önkormányzati hatalom megszerzése kellene, hogy az elsődleges cél legyen. Hiszen a köztársasági hatalommal is nehezebb marginális pozícióból egyezkedni, márpedig egy, a Szerb Radikális Párttal hol nyíltan, hol csak a hasonló nézetek hangoztatása szintjén kokettáló párttal formalizálni a viszonyt nem vezet semmi jóra.

A vajdasági magyar pártok, ha tényleg képesek lesznek az összefogásra, és közös jelölteket állítanak a közelgő országos és tartományi jelentőségű választásokon, jó eséllyel szerezhetnek több szavazatot, mint amennyit januárban szerzett a két magyar lista együttvéve. Kezükre játszik az a tény is, hogy a legutóbb mintegy 60 ezer magyar szavazatot begyűjtő polgári pártok nem hálálták meg kellő mértékben a magyar közösség támogatását, hiszen csak a DP listáján került be magyar nemzetiségű képviselő a parlamentbe, de ezen is csak egy, miközben a 60 ezer szavazat nagyjából 4 képviselői hellyel ért fel.

Kár lenne rontani a szolid eredménnyel kecsegtető startpozíción, amit egy közös magyar lista felállítása, a polgári pártok okozta csalódás és a VMSZ köztársasági képviselői által eddig tett pozitív benyomás együttesen adnának.

(Magyar Szó)

Magyar autonómia – malo morgen

Az ment volna csodaszámba, ha végül összeülnek kedden Újvidéken a vajdasági magyar pártok és egyesületek delegáltjai, a vajdasági magyar agyak (ún. szakértők), hogy közösen ötöljék ki, milyen autonómiaformától üdvözül majd a nép. No, ez a csoda kedden elmaradt, úgyhogy ne csodálkozzon senki, mert nincs min. Egy hónapja elment Feketicsre mind a három és fél VM párt képviselője; ismét találkoztak hát a meg- és áttért egykori párt- és elvtársak (gondolok itt nem csak a dicső történelmi VMDK-s, hanem a kevésbé dicső SKJ-s időkre is). Elmentek, hogy ne érje szó a ház elejét, gondolták, megegyezni úgyse fognak semmiben, de ha már a fiatalok, a Civil Mozgalom hívja őket, illik elmenni, hogy aztán a kampányban ezerrel nyomathassa mindegyikük, ők mennyire szeressék a fiatalokat, meg támogatják a fiatalokat, mert a fiataloké a jövő! Jól hangzik, és buknak is erre a szavazók közül sokan. De nem elegen – mint ezt az elmúlt évek ilyen-olyan választásai is kitűnően szemléltették.

autonomiaA VM pártok ma közel sincsenek abban a helyzetben, hogy bármiféle feltételeket szabjanak egymásnak vagy másoknak, lett légyen szó országos, regionális vagy magyar politikai ügyekről, hisz politikai súlyuk és legitimitásuk elenyésző. Sőt mi több, ha a konkrét elképzelésekkel, jókora energiával és tettrekészséggel rendelkező fiatal civilek mégoly enyhe feltételeket is szabnak számukra a közös autonómiakoncepcióról szóló szakértői egyeztetések megkezdéséhez, azt jól fölfogott érdekeik szerint minden további nélkül el kell fogadniuk. Márpedig a CM csak annyit kért, hogy vállaljanak ez egyszer egy minimális felelősséget, mielőtt szakértőiket összeeresztenék: írjanak alá a pártelnökök egy nyilatkozatot, amelyben az áll, hogy amennyiben megszületik május 10-ig egy közös autonómiatervezet, azt a jövőben egységesen fogják képviselni Budapest, Belgrád és a nemzetközi fórumok felé. Továbbá azt kellett volna elfogadniuk, hogy a munkát ők, a CM koordinálja. Mi ebben a problematikus, nem értem.

Élek a gyanúperrel, hogy amennyiben a VMSZ nem írja alá az elé tárt nyilatkozatot, a többiek (VMDK, VMDP és MPSZ) ezt minden további nélkül megteszik. Ám amikor tudomást szereztek arról, hogy a VMSZ aláírt, gyanússá vált a dolog. Ezek a civil ficsúrok biztos bújtatott VMSZ-esek, vagy legalábbis valami nemzetidegen erő áll a hátuk mögött, és egyetlen céljuk, hogy elszabotálják a magyar autonómia szent ügyét. Mindjárt észrevették azt is, hogy ez a szöveg igen diktatórikus hangnemben íródott, ők pedig nagyon nem szívelik ám a diktatúrát.

Miután a tárgyalási minimumot tartalmazó nyilatkozatot három és félből csak egy párt írta alá, a CM nyilvánosságra hozta ennek tényét, de azt is, hogy ennek ellenére meg szeretnék tartani a szakértők találkozóját, lévén minden párt kijelölte a maga 3-3 szakértőjét, és akik nem írták alá a nyilatkozatot, azok sem zárkóztak el az egyeztetések megkezdésétől. Ez történt március 15-én. A VMSZ-ben pedig elkezdtek rágódni: erre mit lépjenek? Rágódtak, rágódtak, míg aztán rendkívül udvariatlan módon, a tárgyalások megkezdésére kitűzött napon, lemondták a részvételüket. Jött is az indoklás: mivel a többiek nem írtak alá, nem látják a komoly szándékot részükről. Ez oké, de nem értem, hogy működik ez VMSZ-éknél: előbb úgy hiszik, látnak valami pislákoló szándékot, de nem teljesen biztosak benne, hogy ez szándék-e vagy csak délibáb, ezért hallgatnak nagyokat, és nézik-nézik csak tovább napokig, egy hétig is akár, majd az utolsó napon rájönnek, hogy nem, ez bizony nem komoly szándék? Miért nem lehetett legalább néhány nappal előbb lemondani azt a tárgyalást? Minden arra utal, hogy a VMSZ-ben nem alakult ki azonnal egységes álláspont azzal kapcsolatban, hogy mi felelne meg jobban érdekeiknek: ha mindenek ellenére leülnének szakérteni a többiekkel, vagy ha nem. Ugyanakkor jól bebetonozták hosszabbtávú távolmaradásukat is azzal a másik indoklással, hogy a többi szervezet jelöltjeinek nem mindegyike szakértő. Arra meg várhatunk, hogy az önérzetes pártok lecseréljék egyik-másik valóban kétes szakértelemmel rendelkező jelöltjüket. Ha másért nem, hát dacból nem fogják.

Itt be is zárul a kör, és Ahtisaari legyen a talpán, aki erről a holtpontról ki tudja billenteni az ügyet. De hát minek is! Ki hiszi azt, hogy a VM párteliteknek érdeke lenne a VM pártok meg- vagy kiegyezése? Kevesen. Ezért nem is szavaznak rájuk már régóta olyan sokan, mint a 90-es évek első felében. Fő, hogy ez a párteliteknek tökéletesen megfelel. Sütögetik a maguk kis pecsenyéjét, és jól elvannak magukban. Kiállnak a nép elé március 15-én, szónokolnak egy sort a megmaradásról, autonómiáról, amiért – mint köztudott – „küzdeni kell”, mondanak néhány badarságot a vajdasági magyarok sorsával kapcsolatban, Ágoston, hogy minden csak Budapesttől függ, Kasza, hogy Budapest és Belgrád elmehet a búsba, mert minden csak tőlünk függ, míg Páll szerint nyilván a radikálisoktól meg a vármegyésektől, Rácz Szabó pedig Patrubány doktor szenzációs ötleteitől várja a fölemelkedést. Aztán a szónoklatok, okosabbnál okosabb nyilatkozatok után szépen kocsiba vágják magukat és hazamennek. Utána pedig nem történik semmi. Vagy csak kevés, néhány szűk hatáskörrel rendelkező tartományi titkárság tevékenységén keresztül. Ennyi.

Legalább 10 éve hajtogatja már minden normális ember, hogy itt az ideje a generációváltásnak. Itt az ideje fontos pártfunkciókkal felruházni azokat a fiatalabbakat, akik még nem kompromittálták magukat a 90-es években vagy az azt megelőző pártrendszerben. Őket kell helyzetbe hozni, ha másért nem, hát azért, mert ez a deresedő-kopaszodó VM pártelit többször bebizonyította már, hogy képtelen szabadulni a kommunizmus időszakából örökölt reflexeitől, az áskálódó, mindenkire gyanakvással tekintő, bizalmatlan és mindig a másikat okoló magatartástól. Kár ugyanakkor, hogy egy, a pártállamban még kikényszerített, ma viszont már szabadon gyakorolható szép szokást teljesen elfeledtek, jelesül: nyilvános önkritikát gyakorolni és lemondani posztjaikról.

(Symposion-line)