Címkék: nemzeti tanácsok

Magyar harmincötök

A legrosszabb többpártrendszer is jobb a legjobb egypártrendszernél. Ha a parlament bólogató jánosok szavazógépezeteként működik, ha nincs ellenzéki kontroll, nem alakulhat ki a plurális demokrácia, a valódi többszólamúság.

Vonatkozik ez a kisebbségi közösségekre is. A szerbiai kisebbségek tegnap esélyt kaptak arra, hogy az élet négy területén – az oktatás, a művelődés, a tájékoztatás és a nyelvhasználat kérdéseiben – befolyásolják saját sorsuk alakulását.

A nemzeti tanácsokról szóló, tegnap meghozott törvény immár konkrét hatáskörökkel ruházza fel a kisebbségi önkormányzatokat, pontosan megszabva azt, hogy mely kérdésekben dönthet az adott kisebbség képviseleti testülete – esetünkben a Magyar Nemzeti Tanács –, mely kérdésekben kell kötelezően kikérni a véleményét, mikor van szükség a beleegyezésére, mit kezdeményezhet és mikor javasolhat. Talán mondanunk sem kell, hogy a törvényben az autonóm döntéshozatali ingerenciákból van a legkevesebb. Ez így nem perszonális autonómia – hangoztatják azok, akik már jó előre közölték, hogy számukra ez a törvény, ebben a formában elfogadhatatlan lesz.

Igen, ebből az irányból is meg lehet közelíteni a kérdést. Ha viszont a másik irányból közelítünk hozzá, akkor azt láthatjuk, hogy a felvidéki, a romániai és a kárpátaljai magyar kisebbségek még csak nem is álmodhatnak hasonló jogkörökről, mint amilyeneket ez a törvény szavatol a vajdasági magyarság számára. Éppen ezért nagy felelőtlenség volna elpuskázni ezt az esélyt, mert hiszen esélyről van szó: ha a véleménynyilvánítás, a javaslattevés, a kezdeményezés mögött egy kellő politikai tőkével és demokratikus legitimitással rendelkező, valóban többszólamú testület áll, nagyobb súllyal esik a latba az, amit mond.

A jelenlegi Magyar Nemzeti Tanácsról mindez sajnos nem mondható el, több okból kifolyólag: a megválasztásának módja miatt, a jogköreinek hevenyészett meghatározása miatt, eszköztelensége miatt, kurtán-furcsán meghosszabbított mandátuma miatt, ellenzéknélkülisége miatt, a közösséggel való kommunikációja miatt. Az új törvény viszont lehetőséget kínál arra, hogy a Magyar Nemzeti Tanács harmincöt tagját közvetlen, titkos szavazással juttassuk mandátumhoz, akárcsak a köztársasági parlament 250 vagy a Tartományi Képviselőház 120 képviselőjét. Ennek előfeltétele, hogy legalább 120 000-en feliratkozzunk arra a magyar választói névjegyzékre, amely nélkül nem működhet a titkos szavazás, és amely nélkül nehezen jöhet létre valóban legitim, többszólamú, nagy politikai tőkével rendelkező kisebbségi önkormányzati testület.

Akik startban elutasítják ezt az esélyt, azok azoknak a malmára hajtják a vizet, akikére a legkevésbé sem szeretnék.

(Magyar Szó)

Egy diplomatikus alkotmányjogász

Legfontosabb feladatunk, hogy mielőbb kompromisszumos törvény szülessen a kisebbségi nemzeti tanácsokról, állítja Svetozar Čiplić emberi és kisebbségi jogi miniszter

Az egykori Föderáció Palotájának hatalmas épületében, annak is a keleti szárnyában kapott helyet a Szerb Köztársaság első Emberi és Kisebbségi Jogi Minisztériuma. Svetozar Čiplić alkotmányjogász egy héttel ezelőtt foglalta el azt az irodát, amely egykoron a JSZSZK Elnöksége mindenkori horvát tagjának az irodája volt. Ezt a helyiséget használta a régi, nagy Jugoszlávia Elnökségének utolsó elnöke, a jelenlegi horvát államfő, Stipe Mesić is. Itt adott interjút a Családi Körnek az egyébként tősgyökeres újvidéki Čiplić miniszter, akinek a tárcája kis híján meg sem alakult.

– Számomra nem fér kétség ahhoz, hogy óriási szükség van Emberi és Kisebbségi Jogi Minisztériumra. Az alkotmányba foglalt emberi és kisebbségi jogok írott malaszt volna csupán, ha nem lennének konkrét projektumok és feladatok, amelyek mögött egy konkrét minisztérium áll, egy olyan minisztérium, amely szavatolni tudja, hogy a polgárok, ezen belül pedig a kisebbségek meg is tudják valósítani a szóban forgó jogaikat. Mindeddig egy olyan szakszolgálat működött a kormányon belül, amely az emberi és kisebbségi jogoknak csupán bizonyos vetületeivel foglalkozhatott. E szakszolgálat feladatait most a mi minisztériumunk veszi át, és ehhez további feladatok fognak majd társulni. Kettőt említenék: az egyik, hogy minisztériumunkban kapott helyet a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága szerbiai képviselőjének irodája, amit szakszolgálattá szándékozunk fejleszteni, a másik pedig, hogy a kisebbségi nemzeti közösségekkel együttműködve segítsük a nemzeti tanácsok munkáját.

– Az Ön minisztériuma kis híján meg sem alakult, hiszen a Demokrata Párt módosító indítványa értelmében – amit később mégis visszavontak -, éppen ezt a minisztériumot lettek volna készek feláldozni, hogy csökkentsék a kormány nagyságát.

– Én erre nem így tekintek. Hiszen eredetileg éppen a DP javasolta, hogy jöjjön létre ez a minisztérium. A demokraták szóban forgó módosító indítványa sem arról a szándékról szólt, hogy mennyire kellene komolyan vagy komolytalanul foglalkozni ezzel a feladatkörrel. Erre a tényre úgy kellene tekinteni, mint a parlamenti többség megteremtésére irányuló tárgyalási folyamat részére.

– És annak mekkora jelentőséget tulajdonít, hogy Cvetković kormányfő expozéjában egy szóval sem említette meg a kisebbségeket?

– Cvetković úr megkísérelte expozéjában a politikailag legkényesebb témákat kiemelni, és sok minden egyszerűen nem fért bele ebbe a referátumba. Nem kellene a kisebbségek meg nem említésére sem negatívan tekinteni, hiszen tény, hogy megalakult a kisebbségekkel foglalkozó tárca. Cvetković úr a lehető legjobb benyomást tette rám, olyan emberről van szó, aki kész konstruktívan viszonyulni a lehető legkülönfélébb feladatokhoz.

– A Vajdasági Magyar Szövetség képviselői erősen szorgalmazták, hogy az Emberi és Kisebbségi Jogi Minisztériumot feltétlenül a többségi nemzet tagjának kell vezetnie. Ön szerint fontos-e ez a kritérium?

– Én a többségi nemzet tagja vagyok, úgyhogy ez a követelés teljes mértékben megvalósult. Személy szerint úgy vélem, hogy a kormány tisztségviselője elsősorban adminisztratív dolgozó, és a vele szemben támasztható legfőbb követelés az, hogy a munkáját minél jobban végezze. Megértem, hogy miért ragaszkodott a VMSZ ahhoz, hogy a többségi nemzet tagja vezesse ezt a tárcát: az elképzelésük az volt, hogy mégiscsak a többségi nemzetnek kellene vállalnia a legnagyobb felelősséget a kisebbségekért. Számomra mégis a szakértelem a legfontosabb mérce, mert sohasem lehet elkerülni a nyilvánosság és a szakma ítéletét. Számomra is ez lesz a legmérvadóbb.

EL LEHET TÉRNI A SZABÁLYOKTÓL

– A kisebbségi nemzeti tanácsok mandátuma lejárt. Újraválasztásukhoz azonban szükség volna a törvényre, amely már évek óta készül, pontosabban különböző munkaverziók láttak napvilágot, de végül egyik sem került törvényjavaslat formájában parlamenti procedúrába. Mikorra várható a törvény megszületése?

– Minisztériumunk legfontosabb feladatának tekinti a nemzeti tanácsokról szóló törvény mielőbbi meghozatalát. A törvényszövegen dolgozó szakértői bizottság, amely eddig az Államigazgatási és Helyi Önkormányzati Minisztérium keretében működött, „át fog igazolni” a mi tárcánkhoz. Személy szerint én mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ez a törvény – amely rendelkezni fog a kisebbségi nemzeti tanácsok megválasztásának módjáról, hatásköreiről, valamint pénzeléséről – mielőbb megszülessen. Becslésem szerint a törvényjavaslat késő ősszel kerülhetne a képviselőházi procedúrába. Egy jogilag összetett és politikailag kényes törvényről van szó. Olyan dokumentumnak kell megszületnie, amely kompromisszumokon alapul, amellyel minden nemzeti tanács annyira-amennyire, de elégedett lesz.

– Az elmúlt évek során arról folyt a legtöbb vita, hogy közvetlenül, azaz külön kisebbségi választói névjegyzékek alapján kellene-e megválasztani a nemzeti tanácsokat, avagy közvetetten, elektorok útján. Ön hogyan foglal állást ebben a kérdésben?

– Ez egy olyan kérdés, amit rendkívül nehéz megoldani, mert a nemzeti tanácsoknak sincs egységes álláspontjuk ezzel kapcsolatban. A lehető legrövidebb időn belül kapcsolatba fogok lépni a törvénytervezeten dolgozó bizottság tagjaival, hogy megbeszéljük, mikor folytatódhatna a munka. Amint a tervezet szövege elkészül – az se lenne baj, ha többféle verzió születne -, megkezdjük a konzultációkat a nemzeti tanácsokkal, azaz kikérjük az ő véleményüket is. Fontosnak tartom, hogy a szövegtervezetről nyilvános vita folyjon, mielőtt bekerülne a törvényhozási procedúrába.

– Az előző kormány Emberi és Kisebbségi Jogi Szakszolgálata is elkészítette a szóban forgó törvény tervezetét tavaly, amely kizárólag közvetett választásokat irányzott volna elő. Ön szerint lehetséges volna-e közvetlen nemzeti tanácsi választásokat tartani külön választói névjegyzékek alapján, amit többek között a magyar pártok szorgalmaznak?

– Igazság szerint még nem volt alkalmam az elmúlt öt munkanapom során alaposabban megismerkedni a törvény eddigi munkaverzióival. Mindenesetre egy olyan rendszert kellene kidolgozni, amely funkcionális lesz, amely lehetővé teszi, hogy a nemzeti tanácsok működőképesek legyenek. Egyelőre nem szeretnék állást foglalni a konkrét problémákról, megvárnám ezzel a nyilvános vitára bocsátandó törvénytervezet elkészültét. Úgy vélem, hogy a törvények arra szolgálnak, hogy általuk megvalósíthatóak legyenek az alkotmányba foglalt jogok.

– Máshogy teszem fel a kérdést: Ön mint alkotmányjogi szakértő úgy véli-e, hogy a kisebbségi választói névjegyzékek létrehozása ellentétben áll az alkotmánnyal?

– Alkotmányjogászként tisztában vagyok vele, mennyire kényes dolog egyes jogi megoldásokról beszélni. Amikor bizonyos különbségeket kell érvényesíteni, megengedettnek vélem a szabályoktól való eltérést. Vagyis, ha a külön választói névjegyzékek összeállítása oda vezetne, hogy ezekkel a névjegyzékekkel visszaélnének, abban az esetben nem volna szabad ilyen megoldást alkalmazni. Ám amennyiben a kisebbségi választói névjegyzékek létrehozása megkönnyítené a nemzeti tanácsok munkáját, az megint egy másik történet.

– Szerbia alkotmánya megengedi-e, hogy nemzetiségi alapon névjegyzékek készüljenek?

– Az alkotmány általánosan fogalmaz. Személy szerint nem tudnám megmondani, hogy megengedi-e vagy tiltja-e ezt.

– Az Ön elődje, Petar Lađević úr, az előző kormány Emberi és Kisebbségi Jogi Szakszolgálatának igazgatója egy évvel ezelőtt úgy nyilatkozott, hogy nemzetiségi alapon választói névjegyzékeket készíteni nemcsak alkotmányellenes, hanem „mélyen rasszista” cselekedet is. Ön szerint eltúlzott volt-e ez a megállapítás?

– Mindenképpen úgy gondolom, hogy igen. Természetesen nem értek egyet ezzel a megállapítással ebben a formában.

A SZŐNYEG ALÁ SÖPÖRT PROBLÉMA INTERNACIONALIZÁLÓDIK

– Az elmúlt évek során számos nemzeti indíttatású incidens történt Vajdaságban. Az esetek többségében az összetűzések áldozatai kisebbségi fiatalok voltak. A helyzet 2004-ben volt a legrosszabb. Hogyan ítéli meg az államhatalom akkori viszonyulását a problémához?

– Minden állam rendelkezik azokkal a szervekkel, amelyek gondot viselnek a polgáraik védelméről, függetlenül azok etnikai vagy egyéb hovatartozásától. Erre a minisztériumra is azért van többek között szükség, hogy feltérképezze, hol vannak problémák, és rámutatva ezekre segítse a már létező biztonsági és igazságszolgáltatási szervek munkáját. A gondot abban látom, hogy Szerbia egy olyan tranzíciós ország, amelyet mintegy 15 éven át szisztematikusan építettek le. A védelmi mechanizmusokat pedig azóta sem sikerült tökéletesen fölépíteni. Sok esetben a koordináció hiányával szembesülünk. Engem mindig elszomorít, amikor nemzetek közötti ellentétekről hallok, de nem marad más hátra, mint dolgoznunk azon, hogy ilyesmire ne kerüljön sor. A legfontosabb, hogy megváltoztassuk az emberek tudatát, hozzáállását. Ehhez azonban generációváltásra van szükség.

– Visszatérve a 2004-es évre: konkrétan arra gondoltam, hogy a kormány kezdetben tagadta, hogy léteznének kisebbségellenes incidensek. Később, amikor a helyzet nemzetközi jelleget öltött, az állam hozzáállása is változott némiképp. Mennyiben járult hozzá a helyzet internacionalizálása a kedélyek csillapodásához?

– Az állampolitika alakításakor el kell döntenünk, hogy mi a cél, és milyen metodológiával akarjuk elérni ezt a célt. A jelenlegi kormány célja az, hogy Szerbiát a mandátuma végéig Európa kapujába vezesse. Ennek az is előfeltétele, hogy az emberi és kisebbségi jogok megvalósulása elérje a lehető legmagasabb szintet. Ha az állampolitika olyan konfliktussal találja szemben magát, amit nem tud megakadályozni, akkor legjobban teszi, ha megpróbálja a lehető leghatékonyabban pacifikálni. Semmiképpen sem szabad viszont a problémákat a szőnyeg alá söpörni. Ez óriási tévedés. Történelmi tapasztalatból tudjuk, hogy amikor a problémát nem akarjuk látni, és a szőnyeg alá söpörjük, az internacionalizálódik. A probléma nemzetközivé válása egyúttal azt is jelzi, hogy az államhatalom nem volt képes megoldani a helyzetet. Ez történt 2004-ben is.

– Hogyan értékelné a jelenlegi vajdasági helyzetet e tekintetben?
– Úgy gondolom, hogy ma sokkal jobb a helyzet, mint volt. Ugyan nem járt a kezemben az utóbbi időben incidensekre vonatkozó jelentés, de született újvidékiként, vajdaságiként tapasztalatból is állíthatom ezt.

Változni fog a nemzeti tanácsok iránti viszonyulás

– Ön egy héttel ezelőtt, amikor beköltözött ebbe az irodába, találkozott-e az elődjének tekinthető Petar Lađevićtyal?

– Igen.

– És beszélgettek is?

– Igen.

– Elmondja, miről?

– A beszélgetésünknek volt egy formális és egy nem formális, félig-meddig magánbeszélgetés jellegű része. Lađević úr felvázolta saját vízióit, hogy miként kellene egyes dolgokat megoldani. Az általa vezetett kisebbségi szolgálat olyan feladatokat végzett, amelyeket, természetükből kifolyólag, mégiscsak egy minisztériumnak kellett volna végeznie. Egy szakszolgálatnak pedig soha nincs akkora autoritása, mint egy minisztériumnak. Lađević úr szerint ez volt a fő oka annak, hogy a szolgálat több akciója is sikertelenül végződött.

– Hogyan értékelné Ön Lađević úr munkáját?

– Egyelőre nem volt alkalmam megismerkedni az ő eddig végzett munkájával.

– Tehát konkrétan Lađević úr munkáját nem kívánja értékelni? Ha hivatalos jelentést még nem is kapott a munkájáról, a médiából értesülhetett a tevékenységéről, és azt is tudhatja, hogy nem volt túlságosan kedvelt személy a nemzeti tanácsok körében.

– Nem szeretném ennek alapján kommentálni a munkáját. Annyit mondanék csupán, hogy az én nemzeti tanácsokkal kapcsolatos munkamódszerem teljesen más lesz, mint az övé volt. Úgy gondolom, hogy bácskai, vajdasági személyként nekem teljesen másmilyen a kisebbségi kérdések iránti érzékenységem, mint egy olyan személyé, aki nem Vajdaságból származik.

Nem volt tolongás

– Vannak-e munkatársai a minisztériumban a szocialisták, illetve a Magyar Koalíció soraiból?

– A személyi kérdésekben viszonylag szabad kezet kaptam, én határozhattam meg, hogy kik alkossák a csapatomat. Ez annak volt köszönhető, hogy egyes pártok számára ez a minisztérium nem volt túlságosan attraktív, míg mások esetleg veszélyesnek tartották volna a benne való részvételüket, tehát nem volt tolongás a minisztériumi posztokért. A válasz tehát az, hogy nincsenek.

(Családi Kör)

Miért alkalmaznánk rasszista módszert?

Interjú Petar Lađevićtyel, a kormány Emberi és Kisebbségi Jogi Szolgálatának vezetőjével

A kormány Emberi és Kisebbségi Jogi Szolgálata mintegy két hónappal ezelőtt fejezte be a kisebbségi nemzeti tanácsok megválasztásáról és hatásköreiről szóló törvény tervezetének munkaverzióját, és megküldte azt az érintett nemzeti tanácsok képviselőinek. A nemzeti tanácsok és különösen a vajdasági magyar pártok, civil szervezetek részéről azonnal olyan megjegyzések érkeztek, hogy a tervezet rossz, mert csak közvetett, nem (annyira) demokratikus választásról rendelkezik, mert a definiált hatáskörök nem kielégítőek és mert nem irányoz elő financiális garanciákat a nemzeti tanácsok számára. Petar Lađević, a kisebbségi szolgálat igazgatója a vele készült beszélgetést azzal kezdte, hogy szakszolgálata eltökélt abban, hogy a munkát, amibe belekezdett, mielőbb véghez is viszi.

– A létező nemzeti tanácsok megválasztására és bejegyzésére még az Emberi és Kisebbségi Jogi Minisztérium mandátuma alatt került sor, méghozzá egy utasítás, nem pedig egy, a nemzeti tanácsok megválasztásáról szóló törvény alapján. Az államközösség felbomlásával a minisztérium is megszűnt, és megalakult helyette a kormány kisebbségi szakszolgálata. Az Emberi és Kisebbségi Jogi Minisztérium több mint négy éves létezése alatt nem született meg a nemzeti tanácsokról szóló törvény, és emlékeim szerint soha senki sem tette fel a kérdést, hogy vajon miért nem.

– Vajon miért nem?

– Azért, mert a nemzeti tanácsok képviselőinek teljesen megfelelt, hogy csak egy utasítás létezzen a nemzeti tanácsok megválasztására vonatkozóan, és ezért nem vetették föl a törvény meghozatalának kérdését. Persze, ez csak az én föltételezésem. A kérdést inkább nekik kellene feltenni.

– Tudtommal a nemzeti tanácsok által támogatott szakértői csoport még 2005 elején átadta a minisztériumnak a törvénytervezet általuk javasolt negyedik munkaverzióját.

– De miért csak 2005-ben kezdték szorgalmazni a törvény meghozatalát? 2002 és 2005 között eltelt némi idő… Én azt vallom, hogy a nemzeti tanácsok megválasztását törvényes alapokra kell helyezni, mert a törvényes megoldás mindig jobb az improvizált megoldásoknál, amelyek nem ágyazódnak bele teljesen a jogrendszerbe. A munkaverziónk elkészítésénél is azt tartottuk szem előtt, hogy a törvénynek az alkotmányon kell majd alapulnia és illeszkednie kell a már létező, a kisebbségi kérdéseket szabályozó törvényekhez. Fontosnak tartom kiemelni, hogy olyan formulációkat alkalmaztunk, amelyek rövidek, és kevéssé leíróak. Ezzel is az volt a célunk, hogy minél több, különösen a nemzeti tanácsok hatásköreinek konkretizálására vonatkozó megjegyzést beépíthessünk a végleges tervezetbe.

TÖRVÉNY- ÉS ALKOTMÁNYELLENES, RASSZISTA

– Az Önök által felkínált munkaverzió kizárólag közvetett választást irányoz elő. Miért ellenzi Ön a nemzeti tanácsok közvetlen megválasztását, mely külön kisebbségi választói névjegyzék alapján lenne lebonyolítható?

– Azért mert a közvetlen megválasztási mód törvényellenes. Az alkotmány és a választási törvény világosan kimondja, hogy a parlamenti választásra vonatkozó választói névjegyzék egységes.

– Igen, a parlamenti választásra vonatkozó…

– A külön választói névjegyzékek létrehozása egy sor kérdést vet fel. Először is, minden nemzetközi dokumentum úgy rendelkezik, hogy a nemzeti kisebbséghez való tartozás önkéntes elhatározáson alapszik.

– A kisebbségi választói névjegyzékekre is föliratkozhatnának önkéntesen az önmagukat az adott kisebbséghez tartozónak valló személyek.

– És mi van abban az esetben, ha egy adott kisebbség tagjainak kevesebb mint 50 százaléka regisztrálja magát

– Az ilyen kisebbségek esetében adott volna a közvetett választás lehetősége.

– De miért kellene egy mélyen rasszista módszert alkalmaznunk, a polgárokat nemzetiségi alapon felosztva, külön választói névjegyzékeken számon tartva, ráadásul úgy, hogy ezeken a névjegyzékeken esetleg ne is szerepeljen a kisebbséghez tartozó személyek többsége?

– Mégis, vannak demokratikus berendezkedésű államok, amelyekben léteznek külön választói névjegyzékek.

– Ilyen választói névjegyzékek mindössze három országban léteznek, de ezekben is csak a helyi szintű választásokon alkalmazzák őket. Ezek Magyarország, Szlovénia és Észtország. Mindhárom országban ezeket a névjegyzékeket a rendőrség hozta létre, mégpedig úgy, hogy a személyes dokumentumok kiadásakor bediktált nemzeti hovatartozási adatokat egyszerűen kiragadták a meglévő adatbázisból. Szem előtt kell tartani, hogy mindhárom esetben csak kis lélekszámú kisebbségekről van szó: Szlovéniában csak az olaszok és a magyarok kisebbségi státusát ismerik el (a szerbek, horvátok, bosnyákok Szlovéniában nem számítanak kisebbségeknek, még ha többen is vannak, mint a magyarok és az olaszok). Magyarországon csak lokális szinten alkalmazzák ezeket a névjegyzékeket, ugyanakkor a mai napig nincs megoldva a kisebbségek képviselete a parlamentben, bár ezt a magyar alkotmány is garantálja. Észtországban pedig a rendőrség bonyolítja le a választásokat. El tudja képzelni, hogy mondjuk Vajdaságban a rendőrség bonyolítson le ilyesmit? Összegezve: úgy gondolom, hogy minden külön választói névjegyzék problematikus, mert különbséget tesz a polgárok között.

MEGKÉRDŐJELEZHETETLEN(?) DEMOKRATIKUSSÁG

– A közvetett választás demokratikusságát viszont több ponton is meg lehet kérdőjelezni.

– Nem lehet megkérdőjelezni a demokratikusságát.

– Egy példa: az Önök verziója szerint a nemzeti tanácsok tagjait az ún. választók – akiket korábban elektoroknak neveztünk – választanák meg. Ezek a választók pedig többek között olyan személyek is lehetnének, akik nemzeti kisebbségi pártok listáján jutottak be a szerbiai parlamentbe. Mitől lenne nagyobb legitimitása egy kisebbségi párthoz tartozó személynek, mint egy nem nemzeti előjelű párt képviselőjének, aki kisebbséginek vallja magát? Miért lehet választó az egyik, és miért nem a másik? – különösen akkor, ha még azt is tekintetbe vesszük, hogy a legutóbbi parlamenti választáson a kisebbségek tömegesen szavaztak a polgári pártokra.

– Nos, ezzel kapcsolatban még egyet is tudnék érteni Önnel. Ez egy olyan megjegyzés, amelynek van létjogosultsága. De hangsúlyozni szeretném, hogy az elkészült szöveg csak egy tervezet, és nem tekintem szentírásnak.

– Egy másik példa: ha egyes köztársasági képviselők automatikusan elektorokká válhatnak, miért nem vonatkozhat ugyanez a tartományi parlament egyes képviselőire is? A munkaverzió meg sem említi ezt a lehetőséget.

– Elismerem, ez is egy nagyon komoly észrevétel.

– Elektorokat állíthatnának kisebbségi civil szervezetek is. Hogyan állapítható meg, hogy egy civil szervezet kisebbségi?

– A regisztráció alapján. A szervezet statútumában írja, hogy az adott szervezet mivel foglalkozik, és ez alapján megállapítható, hogy az adott szervezet rendelkezik-e olyan elemekkel, amelyek kisebbségi civil szervezetté minősítik.

ÉRTÉKES ÉS ÉRTÉKTELEN KISEBBSÉGEK

– A Demokrata Párt és a Vajdasági Magyar Szövetség egy olyan határozatmódosítási javaslatot dolgozott ki, melynek alapján a tartományi parlamentben 12 garantált hely járna a kisebbségeknek. A 12 helyre olyan képviselők kerülnének, akiket kisebbségi választói névjegyzékek alapján választanának meg. Amennyiben a javaslat a Vajdasági Képviselőházban zöld fényt kapna, a külön névjegyzékeket a nemzeti tanácsok állítanák össze. Ha pedig létrejönnek a névjegyzékek, miért ne lehetne ezek alapján megtartani a nemzeti tanácsi választásokat is?

– Nem tudok olyan megoldásban gondolkodni, ami sérti az alkotmányt. És nem szeretném hinni, hogy bárki ebben az országban olyasmit javasol, amiről tudja, hogy alkotmányellenes.

– A DP az egyik javaslattevő, és a DP mégiscsak a második legnagyobb párt az országban.

– A DP egy része a javaslattevő. Még mindig nem hallottam, hogy bárki is megnyilatkozott volna e párt nagyobb autoritással bíró személyei közül. Ha megtörténne, hogy alkotmányszegéssel és a pozitív előírások megszegésével mégis megszületne ez a határozat, a szerbiai kisebbségek egyenlőtlen helyzetbe kerülnének. Mert a javaslat alapján például a bolgár, a vlah vagy a bosnyák kisebbségeknek nem lehetne képviselőjük a tartományi parlamentben, mert számuk Vajdaságban nem éri el a minimálisként előlátott 10 ezer főt. Mégis, milyen elvek alapján határozták meg ezt így?

– Nyilván valahol meg kellett húzni a határt…

Tehát a javaslattevő kész arra, hogy kijelentse: ezek érnek valamit, emezek meg nem, csak azért, mert kevesen vannak. Van itt még egy probléma: a nemzeti kisebbségek védelméről és szabadságjogairól szóló törvény szerint a nemzeti tanácsok a művelődéssel, az oktatással, a nyelvhasználattal és a tájékoztatással foglalkozhatnak. Nem tudom, hol van az előírva, hogy megbízatást kaphatnak választói névjegyzékek összeállítására. Félreértés ne essék: nem ellenzem, hogy a kisebbségek képviselve legyenek a tartományi parlamentben, de ezt alkotmányos és törvényes módon kell megoldani, és biztos vagyok benne, hogy léteznek ilyen megoldások.

Projektfinanszírozás

– A tervezetben nem találtam konkrét garanciákat a nemzeti tanácsok pénzelésére vonatkozóan.

– Garanciák csak az alapfinanszírozást illetően léteznek, minden további finanszírozás projektumok alapján történik. Ennek az az oka, hogy a nemzeti tanácsok nem egyetlen minisztériumon vagy intézményen keresztül valósítják meg a jogaikat, hanem egy sor intézményen keresztül. A működésükhöz szükséges összegen túl egyéb pénzeszközökre pályázatok útján tudnak szert tenni, bár azt elismerem, hogy pontosítani kell majd a törvényben, mit is jelent tulajdonképpen ez a projektfinanszírozási mód.

Legitimebb a közvetlen választás eredménye

– A közvetlen vagy közvetett választások dilemmája nem igazságosság kérdése, de még csak nem is kizárólag alkotmányossági, törvényi kérdés: ez egy, a kisebbségi közösségen belül megválaszolandó kérdés. Mert mindig léteznek olyanok egy-egy kisebbségi közösségen belül, akik úgy vélik, hogy lehetséges megtartani a közvetlen választásokat. Páll és Ágoston urak folyamatosan azt ismételgették, hogy a Magyar Nemzeti Tanács nem legitim, mert elektorok útján választották meg.

– Ma azonban konszenzus van a vajdasági magyar pártok között a választási módot illetően.

– Igen, tudom, hogy ma mind azt szorgalmazzák, hogy közvetlen választás legyen. Ugyanakkor vannak kisebb lélekszámú közösségek, amelyek nem támogatják a közvetlen választást. Ma különböző nemzeti tanácsok képviselői szeretnék elérni, hogy mind a közvetett, mind a közvetlen választási mód bekerüljön a törvénybe. Mármost, ha így is lenne, vajon ki döntené el, hogy a választásokat közvetlenül vagy közvetetten tartanák-e meg egy-egy esetben? Tegyük fel, hogy egyes kisebbségek elektorok útján választanának nemzeti tanácsot, míg mások közvetlenül, névjegyzék alapján, ez utóbbiak nemzeti tanácsai valódi legitimitással rendelkeznének az előbbiekéihez képest. A legitimitásuk foka tehát különbözne.

(Magyar Szó)

Játszd tovább, Leslie

Emlékszik még valaki az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács ra? Így hívták azt a kirakatintézményt, amelyet a Milošević-diktatúra utolsó előtti évében, nem sokkal a bombázások után hoztak létre. A mai nemzeti tanács sem lehet túlságosan büszke ripsz-ropsz összetákolt elődjére, hiszen az MNT hivatalos honlapján az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács-link egy internetszolgáltató oldalára irányítja át a kedves érdeklődőt, az IMNT-ről egy fia információt nem találni. Pedig 1999 augusztusában mérföldkőről, jelentős pillanatról, az ország demokratizálódásához való hozzájárulásról beszéltek a testületbe önmagukat akkreditáló VMSZ-es, VMDK-s és VMPM-es pártpolitikusok, valamint a nekik asszisztáló közéleti személyiségek, egyházi vezetők, intézményfők. Aztán csakhamar belátták az IMNT országdemokratizálási potenciáljában mélyen hívő személyek is azt, amit mindenki más világosan látott már akkor – rajtuk kívül: hogy az országot – Milošević diktatúráját – nem lehet demokratizálni intézményes lépésekkel, még választással sem, amit ne támogatna meg egy össznépi forradalom.

2000. október 5-e után az IMNT – immáron a VMDK részvétele nélkül – újjáalakult, és még két évig, a szövetségi kisebbségi törvény meghozataláig elegzisztálgatott, mint egyfajta elhúzódó mandátumú „alkotmányozó nemzetgyűlés”, melyben nem volt meg az erő és/vagy az akarat, hogy kiemelt célkitűzését, jelesül a VM választói névjegyzék összeállítását megvalósítsa. Az nem lenne igazán meggyőző érv, hogy szerbiai kormánykörök gördítettek akadályokat a névjegyzék összeállítása elé, hiszen 2001-től Kasza József, a VMSZ elnöke, az IMNT első elnöke immáron szerbiai kormányfő-helyettesként jelentős befolyással bírt, sürgethette volna a valódi nemzeti tanács közvetlen megválasztásához szükséges névjegyzék összeállításának jóváhagyását, ha másért nem is, hát azért, mert pártja ’99-ben egyértelműen a választói névjegyzék alapján történő, közvetlen MNT-választás mellett tört lándzsát.

2002 őszén aztán létrejött a Magyar Nemzeti Tanács a sokat vitatott közvetett választással, vagyis elektorok útján. Újabb négy év telt el azóta, de semmiféle előrelépés nem volt a névjegyzék összeállításának ügyében. Mindig lehet persze nehézségekre hivatkozni, hogy a névjegyzék összeállítása miért nem történt meg – vagy legalább is miért nem kezdődött meg – mind a mai napig. Például hogy a 2002-es népszámlálási adatok alapján nem lehetett megoldani, mert az csak statisztikai adatokat tartalmaz, vagy hogy az általános névjegyzékből a sejthetően magyar nemzetiségűek kiválogatása problematikus lett volna (valóban az!), vagy hogy a kisebbségi törvény közvetett, elektorok útján történő választást lát elő egészen a nemzeti tanácsokról szóló törvény meghozataláig (megjegyzem, a VMSZ-közeli szakértők által megfogalmazott, 2002-ben meghozott kisebbségi törvény éppenséggel rendelkezhetne másként is, ha a szövegezői úgy akarták volna). A VMSZ-nek – vagy az MNT-nek, kinek hogy tetszik – nehéz lesz tisztáznia magát a vád alól, hogy szánt szándékkal odázta el 1999 óta a választói névjegyzék összeállítását. Ma már szinte nem is emlegeti senki, mintha teljesen magától értetődő lenne, hogy a következő MNT-választásnak is közvetett módon kell lebonyolódnia.

Tudomásom szerint másfél éve készen áll a nemzeti tanácsok megválasztási módjairól és hatásköreiről szóló törvénytervezet szövege, és arra vár, hogy a szerbiai kormány döntsön róla, majd pedig a parlament elé utalja elfogadásra. Sok ígéret hangzott már el – különösen Petar Lađević, a Köztársasági Nemzeti Kisebbségi Tanács titkára részéről –, hogy mikor kerülhet a szóban forgó törvénytervezet parlamenti procedúrába. Valamikor a múlt év végén, ez év elején februárra ígérte ezt a titkár, de ebből természetesen nem lett semmi. Most meg ugyanez a Lađević, immár a köztársasági emberi és kisebbségi jogok szolgálatának igazgatójaként egy szimpla átirattal meghosszabbította a szeptemberben újraválasztandó MNT mandátumát, mondván, az Államközösség felbomlását követően még nem zárult le az az eljárás, amelynek keretében „a régi állam szerveinek, szervezeteinek és a Szerb Köztársaság szolgálatainak feladatköréhez szükséges jogi előfeltételek megalkotása” történik. Hogy mit takar ez a nyakatekert mondat, nem teljesen világos, de talán azt, hogy a többször beígért törvény elfogadásáig hosszabbították csak meg a Józsa László vezette MNT jelenlegi összetételének megbízatását. Persze arról egyetlen szó – újabb, esetleg be nem váltandó ígéret – sincs, hogy mégis meddig tart ez az állapot. Józsa a hétvégén megtartott MNT-ülésen hangot is adott elégedetlenségének. Nem valószínű azonban, hogy könnyen menekülhet a népszerű összeesküvés-elmélet vádjától, miszerint a törvény elfektetése valójában az ő ötlete, mert ez is az ő érdekeit szolgálja. Nos, ismervén a törvénytervezet legutóbbi munkaverziójának szövegét, melyet nagy valószínűséggel, lényegi változtatások nélkül elfogad majd a parlament is, azt kell mondanom, az összeesküvés-elmélet iránt kételyeim támadnak.

A hatályos kisebbségi törvény nem szolgál a nemzeti tanácsok hatásköreinek részletes leírásával, és azzal sem, hogy mekkora rész illeti meg a tanácsokat a köztársasági, tartományi és önkormányzati költségvetésből. A nemzeti tanácsokról szóló törvény munkaverziója azonban mindkét témakört alaposan körüljárja.

A törvénytervezet munkaverziója alapján a hatásköröket illetően leszögezhető, hogy a nemzeti tanácsok szinte minden, az adott kisebbség írás- és nyelvhasználatát, oktatását, kulturális életét és tömegtájékoztatását érintő kérdésben hallathatnák majd a hangjukat, de szinte semmiben sem hozhatnak egyedül vagy végleges döntést. Legtöbbször majd csak „javaslatot tesznek”, „együttműködnek”, „figyelemmel kísérnek”, „kezdeményeznek”, „véleményeznek”, ritkábban „beleegyezésüket adják”, még ritkábban „határoznak meg”. Az állami döntéshozó szerv készségén múlik majd, hogy a nemzeti tanácsból érkező javaslatot, véleményezést figyelembe veszi-e, mert megteheti, hogy kikéri ugyan a tanács véleményét – erre a törvény fogja kötelezni több esetben is –, de végül ezzel teljesen ellentétes határozatot hoz.

Szuverén döntéshozó szerepük a nemzeti tanácsoknak tulajdonképpen csak a földrajzi nevek hagyományos írásmódjának meghatározásában lenne (ez már korábban megtörtént a magyar kisebbség esetében, tehát immáron javarészt tárgytalan), valamint az adott kisebbség számára különösen fontos oktatási és kulturális intézmények kijelölésében (nem világos azonban, milyen célzattal). Természetesen a jövőben is alapíthatnának a tanácsok saját intézményeket, akár egyetemet is, amelyek esetében mindenről maguk dönthetnének, de pénzükből arra, hogy ezeket a maguk alapította intézményeket fenntartsák, nem nagyon futná, így valószínűleg nem fognak széltében-hosszában intézményeket alapítgatni. A tanácsok számára az lesz, illetve marad a legkézenfekvőbb megoldás, hogy a már létező, köztársasági, tartományi vagy önkormányzati tulajdonú intézmények alapítói jogait megszerezzék, mert ha ezt a jogot megszerzik, az adott intézmény működéséhez szükséges pénzt továbbra is a korábbi alapító fogja adni, viszont a döntési jogkörök átruházódnak a tanácsokra.

Az új törvénytervezet munkaverziója előirányozza azt is, hogy a köztársasági költségvetés 0,002 százalékát (?!), a tartományi és községi költségvetések 0,2 százalékát kell a nemzeti tanácsok működtetésére fordítani, ami azért számít újdonságnak, mert eddig nem volt megszabva, hogy mekkora állami támogatás fordítandó e célra. A köztársasági büdzséből származó pénz 25 százaléka egyenlő arányban oszlana meg a nemzeti tanácsok között, míg a maradék 75 százalékot a kisebbségi csoportok nagyságának arányában osztanák szét. A vajdasági költségvetésből elsősorban azok a kisebbségi tanácsok részesülhetnének, amelyek tartományi székhellyel rendelkeznek, az egyes helyi önkormányzatok pedig azokat a tanácsokat lennének kötelesek pénzelni, amelyekhez tartozó nemzeti kisebbségek aránya meghaladja a község összlakosságának a 10 százalékát. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a 2006-ra tervezett szerbiai költségvetés 450 milliárd dinár körül alakult, a vajdasági pedig 24 milliárdos volt, akkor a számítások szerint, ha érvényben lenne már a törvény, az idén 9 millió dinárt (?!) kapnának összesen Szerbiától a nemzeti tanácsok, míg a vajdasági székhelyűek ezen felül 48 millió dináron osztozhatnának. Ez az aránytalanság a gazdagabb köztársaság és a szegényebb tartomány vállalása között minden bizonnyal egy elírás következménye. (0,002 helyett 0,02 százalékról lehet valójában szó a köztársasági költségvetés esetében.) Hiszen az idei szerbiai költségvetésből is 63 milliót kaptak összesen a tanácsok, és nem valószínű, hogy a törvénytervezet kidolgozói ezt az összeget nagyságrendekkel alul kívánták licitálni. Magyarán: nyilvánvaló, hogy a köztársaság részéről nem 9, hanem 90 millió dinárról szól az elképzelés, csak a tervezet szövegébe hiba csúszott. Egy kis számolgatás után, aminek levezetésével most nem untatnám az olvasót, már csak azért sem, mert van benne néhány bizonytalansági tényező (pl. az albánok számaránya, a nemzeti tanács nélküli etnikumok helyzete, vagy az érintett községek, amelyeknek költségvetési mutatóit legfeljebb nagyságrendileg ismerem), tehát a számítások után kiderül, hogy pl. az MNT éves állami finanszírozása az 50 milliós összeghatár fölött alakulhatott volna az idén, és ez már egy elég szép summa.

A törvény meg nem hozatalát illető összeesküvés-elméletben tehát egyfelől azért nem hiszek, mert az új törvény szavatolta lagymatag ingerenciák miatt a VMSZ-en kívüli többi VM párt és „ellenzéki” civil szervezet továbbra se akarna részt venni az MNT-ben, ami lényegében megfelel a legnagyobb magyar pártnak, melynek jövőbeni, még erőteljesebb dominanciája biztosra vehető. Másfelől pedig az anyagiakról is pontosabb képe lehetne a törvény meghozatalát követően az MNT-nek, és az éves költségvetési tétel is valószínűleg lényegesen meghaladná a jelenlegi állami támogatás összegét.

Azt gondolom, a fenti két érv együtt többet nyom a latban, mint az az egy, hogy Józsáéknak igenis megfelelt a törvény meghozatalának elodázása, mert így abban reménykedhettek, hogy szeptemberben majd ismét a négy évvel ezelőtt alkalmazott elektori rendszer erősen vitatható megoldásait alkalmazhatják a választáskor, szemben az új törvényben megszabott, letisztultabb módozattal, melynek alternatívájaként immár megjelenik a közvetlen, névjegyzékes választás lehetősége is. Négy évvel ezelőtt ugyanis elektor az a magát magyarnak valló (akkor még) jugoszláv állampolgár lehetett, aki (1) össze tudta gyűjteni száz, választói joggal rendelkező nemzettársa támogató aláírását, vagy (2) magyar előjelű civil szervezet jelölte, vagy (3) bármilyen szinten (községitől a szövetségiig) választott képviselő volt. Mintegy 600 elektor jött össze az MNT megválasztására négy évvel ezelőtt, ezeknek alig több mint a felét támogatták aláírásokkal (ami 30-35 ezer aláírói támogatást jelentett), kb. 100 elektort jelöltek a civil szervezetek, a többiek pedig eleve rendelkeztek elektori joggal, mint képviselők. Az új törvény tervezete csak az első módozatot hagyná meg, ami jóval kisebb teret adna a képviselőkkel rendelkező pártoknak, és a sok esetben a pártok meghosszabbított karját képező civil szervezeteknek.

A VMSZ-nek, főként a legutóbbi köztársasági, tartományi és helyhatósági választások után már nem fűződik túlságosan nagy érdeke ahhoz, hogy választott képviselői automatikusan bekerüljenek az elektori közgyűlésbe, hiszen a számuk ’92 óta jócskán megcsappant. Viszont a párt, mint helyi szervezetekkel és tagsággal rendelkező jogi személy, sokkal könnyebben tud az elektorjelölő aláírásgyűjtő akcióban érvényesülni, mint sok-sok pártonkívüli egyén. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy akár 100 elektorral (tehát 10 ezer aláírással) meg lehet majd választani az új törvény alapján az MNT-t, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a VMSZ-nek – más pártok és a közvetett rendszerben részt venni nem kívánó civil szervezet konkurenciája nélkül – nevetségesen könnyű dolga lesz.

Tehát majd valamikor, talán még az ősszel, de inkább majd csak a télen vagy esetleg tavasszal (?) ismét lesz egy egypárti (ha addig a VMSZ-ben sikerül megőrizni a látszategységet), közvetett módon megválasztott nemzeti tanácsunk, mely továbbra sem hozhat önállóan, minimum a Köztársasági Nemzeti Kisebbségi Tanács jóváhagyása nélkül, a kisebbség oktatását, kultúráját és elektronikus médiáját érintő döntést, pénze azonban biztosítva lesz, és ez a lényeg. A névjegyzéket meg a közvetlen választást pedig igazán nem lesz illő fölemlegetni ilyen idilli állapotok közepette.

(Symposion-line)