Címkék: Népszínház

Andrási Attila azt üzente

A szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház Az ügynök halála című előadásáról

ugynok halala plakatNagy várakozással ültem be Az ügynök halála című előadásra a szabadkai Népszínház produkcióinak otthont adó Jadran színpadra. Hiszen Andrási Attila, a Magyar Társulat újonnan kinevezett művészeti vezetője Arthur Miller 1949-ben írott klasszikusának színre vitelével akarva-akaratlanul arról is vallott, milyen irányba kívánja húzni a trupp „ekhós szekerét”. Tehát a rendezés többletüzenetet hordozott.

Az egyik, azonnal szembeötlő üzenet a társulat oszlopos tagjainak ordító hiánya volt. Az előadásban nem játszik sem G. Erdélyi Hermina, sem Pálfi Ervin, sem Kalmár Zsuzsa, de a Pataky-gyűrűvel idén kitüntetett Vicei Natália sem. A nagy alakításokat maguk mögött tudó társulattagok közül egyedül Csernik Árpádnak jutott egy jelentős – ámbár mégiscsak – mellékszerep. Meglehetősen szokatlan azért, hogy egy 13 szereplős előadásban hét vendégszínész játsszon, ráadásul az ügynököt alakító Incze József is Magyarországról érkezett.

A másik üzenet a társulatvezető önpromóciója volt. Mert mi másnak nevezhető az, ha az évad első bemutatója rögvest az Andrási által alapított Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínházzal közös produkcióban jön létre? Hát valóban egy állandó társulattal nem rendelkező, Budapesten bejegyzett nonprofit kft-t kellett segítségül hívni ahhoz, hogy megszülessen az új művészeti vezető nevéhez kötődő első népszínházi előadás?

Andrási pályázati programjában azt írta, hogy a Népszínháznak nem feladata a kísérletezés, „nemzeti színházi műsorpolitikát kell folytatnia, vagyis a nemzeti és nemzetközi klasszikusokat kell színre vinnie”. Nos, a kísérletezés hiánya és a nemzetközi klasszikus színre vitele máris kipipálva! Ám a kísérletezés mellőzésének nem kellene feltétlenül rendezői ötlettelenséget jelentenie – de ezúttal sajnos ezt jelentette. Az egyetlen szerencse, hogy a rendkívül erős drámaszöveget többnyire hűen leköveti az előadás, de amit ehhez a rendezés mégis hozzátesz, az didaktikus közhely csupán.

Egyik nyilatkozatában a rendező arról beszélt, hogy „ez az előadás most és itt aktuális”. Hiszen az álmokat kergető, a sikert hajszoló, de valójában sikertelen és boldogtalan kisemberről szól. Nos, igaz, hogy sok minden beszivárgott és gyökeret vert tájainkon is abból, ami a második világháborút követően a világ nyugati féltekét, sőt, elsősorban is az Egyesült Államok társadalmát jellemezte, de korántsem minden. Ha Andrási lelki síkon kereste volna a kapcsolatot a darab és az „itt és most” között, talán még úgy is érezhettük volna, hogy ez, amit látunk, valóban rólunk, a mi valóságunkról szól, ám így, hogy a külsőségekre helyezte a hangsúlyt – a bér- és adósrabszolgaság, a kegyetlen pénzvilág, az egyén és a családok életét tönkretevő kapitalista farkastörvények, az élvezetek hajhászásának generalizáló közhelyeit sulykolva – csupán dokumentált egy több ezer kilométerrel és több évtizeddel odébb játszódó cselekménysort.

Erre rásegített az is, hogy a színészek – különösen a Willy Loman ügynököt alakító Incze József és a feleségét, Lindát játszó Jónás Gabriella – széles gesztusaikkal, modoros beszédstílusukkal valóban a negyvenes-ötvenes években készült amerikai filmek színészeit idézték. „Itt és most” ez ugyanolyan hiteltelen volt, mint egy westernfilm magyar szinkronhangon megszólaló cowboya.

Jónás Gabriella és Incze József
Jónás Gabriella és Incze József (Fotó: Kovács Attila)

Egy jó rendező keze alatt a középszerű színész is képes megtáltosodni, de ugyanez fordítva is igaz. Nem nevezném Andrásit rossz rendezőnek, munkásságát ugyanis nem igazán ismerem, azt viszont tudom, hogy Csernik Árpád kiváló színész, Az ügynök halálában azonban meglepően gyenge alakítást nyújtott. Rikácsolt, sipítozott, egyetlen gesztusát se hittem el. Semmi eredetit nem tudtam felfedezni az egyik legígéretesebb fiatal vajdasági színész, Hajdú Tamás játékában sem, a szintén Budapestről importált Dóczy Péter alakítása pedig olykor kifejezetten fájt.

Egyedül Szőke Attilával lehetünk maradéktalanul elégedettek, hiszen a magát fokozatosan síkrészegre ivó pincér szerepében olyan kiváló alakítást nyújtott, hogy csetlő-botló-egyensúlyozó mutatványáért kiérdemelné a Burleszk Nagyjai Díjat (ha volna ilyen). A közönség mindenesetre nyíltszíni tapssal jutalmazta Szőke teljesítményét, abszolút jogosan. Kár, hogy az előadás egyetlen fénypontja alaposan elvakította a nézőket, akik előtt így nem bontakozhatott ki a maga teljes valójában Willy és Bill, apa és idősebb fia tettlegességig fajuló konfliktusa. A drámai tetőponthoz vezető kocsmajelenet ugyanis nem arról szólt, amiről szólnia kellett volna, hanem egy önmagában zseniális ziccerről, amelyet a rendezőnek – bármily fájdalmas is – ki kellett volna hagynia.

Az ügynök halála egy felejthető előadás, amely semmiképpen sem illeszkedik a társulat előző évadban bemutatott, sikerültebb produkcióinak sorába, mint amilyen az ízig-vérig az „itt és most”-ról szóló Macbeth, a Van valami bejelentenivalója? és a Vörös, illetve a felszínessége ellenére is profi Cupido. Reméljük azért, a Népszínház évadának folytatása tartogat még kellemes meglepetéseket is.

(Újvidéki Rádió – Szempont)

Pressburger-paradíj kiosztó gálaműsor 2013/2014

A vajdasági magyar színházak idei évadának szubjektív rezüméje

Comedy Tragedy MasksJelen sorok írója jogot formál arra, hogy rezümézze a négy vajdasági magyar profi színházi társulat 2013/2014-еs évadját, lévén, szinte minden, repertoárra tűzött előadást látott, tucatnyiról pedig írt is. Tehát következzen egy szubjektív és egészen konkrét ítélkezés.

Szögezzük le: ritkán van ennyire erős színházi évadunk, mint az idei volt. Néhány egészen kiváló előadást láthatott a vajdasági magyar színházak közönsége, és ráadásul mind a négy színházra jutott legalább egy-egy ilyen lenyűgöző darab. A Kosztolányi Dezső Színházban a Rózsák, a Zentai Magyar Kamaraszínházban A fösvény, az Újvidéki Színházban a Neoplanta és a III. Richárd betiltva, a Népszínházban pedig a Macbeth tartozik ezek közé.

A Kosztolányiban az idén két bemutató volt, a Rózsák és az Antigoné/Iszméné. Egy sziporkázóra és egy gyengécskére sikeredett előadás. Urbán András a Rózsákkal egy 2010-ben, szintén általa rendezett, szintén Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című hosszúverse ihlette előadásra emlékezett úgy, hogy szinte mindent „elfelejtett”. A felejtés emlékezetének köszönve egy izgalmas képi világú, álomszerű előadás került színpadra. Ezzel szemben az Antigoné/Iszméné egy kevéssé átgondolt koncepció erőltetett megvalósítása volt. A rendező, Jelena Bogavac a mai kor kontextusába szerette volna helyezni Szophoklész művét, de a próbálkozásból kiméra lett.

A zentai kamaraszínház előadásai közül – bevallom – csak az elsőt, Molière A fösvényét láttam, de már ez elég volt ahhoz, hogy az ifjú társulat meggyőzzön a felől, hogy nem volt rossz befektetés az egykori évfolyamtársakat az akadémia elvégzése után is egyben tartani. Érett karakterformálás és jó összjáték jellemezte az előadást.

A Népszínház Magyar Társulata a néhány évnyi hullámvölgy után az idén csupa olyan előadást vitt színre, amely eseményszámba ment. Érzelmeket váltottak ki, beszéltek róluk az emberek. A Vörös az 1944/45-ös események történelmi traumájának feldolgozásával könyvelhetett el többnyire pozitív reakciókat, a Van valami bejelentenivalója? igazi összekacsintós közösségi élmény volt, a Vajdasági lakodalom pedig már a bemutatójának elhalasztásával is képesnek mutatkozott felborzolni a kedélyeket, noha a végeredmény elég lehangolóra sikeredett: de hát így van ez, amikor egy díjazott dráma minden mondatát kihúzzák a szövegkönyvből, a kísérletezéshez szokott rendezőt pedig egy, merevebb szabályokhoz szokott repertoárszínházi társulattal hozza össze a sors…

Hernyák György Macbeth-rendezése azonban feledtetni tudta a Vajdasági lakodalom minden kínkeserves csárdását. A körszínpadon forgó előadás minden percén látszott, hogy évek előkészítő munkája van mögötte. Az évadot Tasnádi István Kupidója zárta, amely mintapéldánya a tökéletes, de éppen ezért felejthető előadásoknak.

Az Újvidéki Színház idei évadát kétségkívül Urbán András Neoplantája határozta meg. A Végel László Újvidék-regényének motívumait felhasználó előadás kegyetlen szembesítés a tartományi főváros sötétebb oldalával. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, rendkívül pozitív fogadtatásban részesült mind a nézők, mind a szakma köreiben.

A Neoplanta mellett a III. Richárd betiltva című Matei Vişniec-darab színre vitelét kell kiemelni, amelynek ebben az évadban még nem volt igazi kifutási ideje, így majd csak az ősszel kezdődő színházi szezonban derül ki igazán, hogyan értékelik a nézők. Megkockáztatom: inkább szakmai, mint közönségsiker vár Anca Bradu két és fél órás, sokrétű előadására.

E két kiemelkedő alkotás mellett nem hagyhatjuk említés nélkül a legnagyobb csalódásnak számító A patkányokat – Alföldi Róberttől valami sokkal izgalmasabbat vártunk –, továbbá a legkellemesebb felüdülést nyújtó Neusatzer Cabaret-t Lénárd Róbert rendezésében és a Puskás Zoltán rendezte Kéjpartot, amely a szexuális másság tematikáját dolgozza fel szemérmes kendőzetlenséggel.

Az általános összefoglaló után következzen e sorok írójának díjkiosztó gálaműsora.

Az évad legjobb előadása díját Urbán András Neoplantájának, a legjobb rendezésért járót pedig Anca Bradunak adnám a III. Richárd betiltva színreviteléért.

Pesitz Mónikát a Macbeth jelmezeiért tüntetném ki, Antal Attilát pedig a Neoplanta zenéjéért. A legjobb színpadi mozgásért Kiss Anikó részesülne jutalomban (ő volt a Rózsák koreográfusa), míg a legjobb díszletért járó díjat a Kupidó díszlettervezője, Pintér Réka kapná.

A legjobb szövegkönyvnek járó imaginárius díjamat megosztanám a Kupidó író-rendezője, Tasnádi István és a Van valami bejelentenivalója? című monodrámát jegyző Szerbhorváth György között.

És végül jöjjenek a színészi díjak:

– az évad felfedezettje Dévai Zoltán, aki A fösvény címszerepét játszotta

– az évad női mellékszereplője G. Erdélyi Hermina a Kupidóban nyújtott alakításáért

– az évad férfi mellékszereplője díját megosztanám a Vörösben játszó budapesti színész, Fekete Ernő és A patkányok John úrját alakító Mészáros Árpád között

– az évad női főszereplőjének ezennel Vicei Natáliát kiáltom ki

– az évad férfi főszereplőjének pedig Balázs Áront. (Vicei Natália egyébként Lady Macbethet, Balázs Áron pedig Meyerholdot formázta meg a III. Richárd betiltva című előadásban.)

Végezetül nem marad más hátra, mint sok sikert kívánni a társulatoknak a nyári fesztiválszereplésekhez, és erőgyűjtést a következő évadhoz. Szeptemberben találkozunk!

(Újvidéki Rádió – Szempont)

Cosmopolitan – kelet-európai kiadás

A szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Kupidó című előadásáról

kupido plakatTökéletes előadás a Kupidó, mégsem remekmű. Sziporkázó alakítások, kitűnő színészi összjáték, jó sztori, kiváló szöveg (tele helyzetkomikummal, elsülő poénokkal), fantasztikusan egyszerű, de a célnak nagyon is megfelelő díszlet, sokrétű zenei aláfestés, szép kosztümök és egy pontos, határozott rendezés.

Csak épp a maradandóság élménye hiányzik.

Tasnádi István nemcsak megrendezte, de maga is írta a darabot. A történet egy szvingerklubban játszódik, ahova házaspárok, vagy egyszerűen csak párok járnak, hogy ott újfajta szexuális élményben legyen részük, új partnereket próbáljanak ki.

A darab főszereplője egy fiatal középkorú házaspár, Péter és Kata, akik életükben először járnak ilyen helyen. A jövetelük indítékát mintha csak egy Cosmopolitan magazinból rántották volna elő: a nő – mellesleg kétgyermekes anya – válságban érzi a házasságát, ezért egy ilyen szabadosság jellemezte helyen szeretne rátalálni a válságból kivezető útra – meglehetősen zavaros érvrendszert vonultatva fel ennek mikéntje mellett. A férjnek, aki egy negyven körüli, kiégett üzletember, nem igazán fűlik a foga az egészhez, szívesebben menne pizzázni, mintsem hogy más nőjét kúrja a felesége szeme láttára. De Kata eltökélt: ezt végig akarja csinálni – bár az nem teljesen világos, hogy mit –, így aztán Péter, kelletlenül bár, de marad.

Aztán csakhamar kiderül, hogy a szvingerklub tulajdonosa és persze a klub szolgáltatásainak használója Péter hivatalbeli főnöke, aki már régóta próbálja magának megszerezni Katát; hogy Pétert hetekkel korábban kirúgták a munkahelyéről, amit még a feleségének sem árult el, és sehogyan sem tud új munkát találni magának; hogy az egyik vendég befolyásos üzletember, akinek semmiből sem áll jól fizető állást szerezni Péternek. De hát persze mindennek ára van…

Az előadás tehát az élet nagy kérdéseit feszegeti, melyekről rendszeresen olvashatunk a már említett magazinban vagy valamelyik Coelho-regényben. Mire hajlandó az ember a boldogsága és a boldogulása érdekében? Mi számít megcsalásnak, és igazolható-e bizonyos esetekben a félrekefélés? Meddig terjed a szabadságunk, és hol az a határ, amelyet átlépve már a másik szabadságának kárára cselekszünk? Képesek vagyunk-e a másság elfogadására, vagy aberrációként éljük meg és elutasítjuk mindazt, ami a megszokottól vagy saját viselkedésünktől eltérő? Stb.

Hogy az előadás mégsem fullad közhelyparádéba, az alapvetően két dolognak köszönhető. Egyrészt a finoman kirajzolódó társadalmi miliőnek, másrészt annak, hogy ki-kibuknak az előadás során a szerepeket játszó személyek magánéleti problémái és gyengeségei, némi mélységet adva az előadásnak.

Pálfi Ervin, Pesitz Mónika, Kalmár Zsuzsa  (Fotó: Kovács Attila)
Pálfi Ervin, Pesitz Mónika, Kalmár Zsuzsa
(Fotó: Kovács Attila)

A Kupidó egy tipikusan kelet-európai kontextussal operáló darab. Egy olyan társadalomban játszódik, amelyben még nem tanultak meg az emberek élni a hirtelen jött szabadsággal. Miként a gyerekek, csak próbálgatják saját szabadságuk határait, és időnként megriadnak attól, amit tapasztalnak. Vonzza őket az új élmény, de a cselekvés pillanatában visszahőkölnek. Kata és Péter (Kalmár Zsuzsa és Pálfi Ervin hiteles alakításában) ennek a kelet-európai világnak a megtestesítői. A szvingerklub pedig az a lakmusz, amely előhozza szociális berögződéseiket, hiába próbálják azokat véka alá rejteni.

A másik fontos momentum az, ahogyan a magánéleti krízisek átszövik a szereplők kapcsolatit. Néhány elejtett vagy épp elhallgatott félmondatból sejteni lehet, hogy a szvingerklubban tanúsított önfeledt szórakozás felszíne alatt külső és belső konfliktusok zajlanak. Féltékenység, ármány, aggodalom, szomorúság lakozik a szívekben.

Baráth Attila, G. Erdélyi Hermina (Fotó: Kovács Attila)
Baráth Attila, G. Erdélyi Hermina
(Fotó: Kovács Attila)

Nehéz kiemelni az előadás legerősebb aspektusát, mert, mint azt már a bevezetőben megfogalmaztam, minden a helyén van. Igazságtalan lennék a zeneszerzővel (Ifj. Kucsera Géza jegyzi a dalbetéteket), ha a Ledenyák Andrea tervezte pompás kosztümöket emelném ki, igazságtalan lennék a színpadi mozgásért felelős Gál Herminával, ha az egy kanapé-két fotel-két sor áttetsző tusfüggőny-ledfények alkotta minimalista díszletet, Pintér Réka munkáját magasztalnám, de igazságtalan lennék a rendező Tasnádi Istvánnal is, ha a szövegkönyvet jegyző Tasnádi István sziporkáit, a Tanatino-filmekbe illő „okosságos párbeszédeket” dicsérném.

Sajnálnám nem felsorolni a színészeket, hiszen rendkívül kiegyensúlyozott alakítást nyújtottak, és ez a „kiegyensúlyozottság” korántsem középszerűséget jelent. A már említett két főszereplőn kívül G. Erdélyi Herminát láthatjuk az érzelemmentes, élvhajhász dáma szerepében, Ralbovszki Csaba a céltudatos, mindenkin átgázoló bártulajdonos karakterét hozza, Szőke Attila a guminővel flangáló, bőrszerkós voyeurt személyesíti meg, Mia, a szexualitástól túlfűtött hostess szerepében Pesitz Mónikát láthatjuk, Kovács Nemes Andor a magabiztos, joviális, de kíméletlen felsővezetőt formálja meg, az alávetett női szerepét elfogadó Meryllt Pámer Csilla játsza, a szellemlényként repkedő Kupidót Baráth Attila varázsolja a színpadra (a sminkje is igazi varázslat), az Év Üzletemberének pár másodperces színpadi jelenléte pedig Detki Istvánnak köszönhető.

Mindnyájan egy tipikusan kelet-európai, azt is mondhatnám, magyarországi újgazdag réteg megtestesítői, akik a pénzért kapható gyönyörökkel próbálják levezetni az üzleti életben folyamatosan jelen levő stresszt, akik szabadossággal próbálnak kötöttségeiktől szabadulni, de nem képesek saját árnyékukon sem túllépni.

Minden tehát olyan tipikus, nincs semmi az előadásban, ami elementáris erővel csapna le a nézőre, ezért az egzisztenciális kérdések feszegetése ellenére az alkotás megmarad a szórakoztatás szintjén. Profi munka, amit szívesen megnéz másodszor is az ember.

(Újvidéki Rádió – Szempont)

Ezer év körforgás

A szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Macbeth című előadásáról

macbeth plakatNéhány évnyi hullámvölgy után mintha ismét felfelé ívelő pályára lépett volna a szabadkai Népszínház Magyar Társulata. Az idei évad eddigi négy bemutatója – bizton állíthatjuk – eseményszámba ment. Noha nem aratott mindegyik osztatlan sikert, azt el kell ismerni, hogy érzelmeket váltottak ki, beszéltek róluk az emberek. A Vörös az 1944/45-ös események történelmi traumájának feldolgozásával könyvelhetett el többnyire pozitív reakciókat, a Van valami bejelentenivalója? igazi összekacsintós közösségi élmény volt, a Vajdasági lakodalom pedig már a bemutatójának elhalasztásával is képesnek mutatkozott felborzolni a kedélyeket.

Három, kortárs szövegre épülő, mai színpadi mű után negyedikként Shakespeare Macbethje kakukktojásnak tűnhet a sorban, de nem az: sőt, nagyon is szervesen illeszkedik a vajdasági magyar közösség szociokulturális, történelmi, politikai-közéleti aspektusait feltáró drámák sorába.

Hernyák György régóta készülhetett a Macbeth megrendezésére, ami az általa gondosan összeállított szövegkönyvből, de a markáns koncepcióból is kitűnik. Nem csak a Shakespeare-szövegre épített, hanem más szerzőktől, sőt Shakespeare más drámáiból is kölcsönvett egy-egy mondatot, és adta őket a szereplők szájába. Továbbá, keretbe ágyazta a történetet: egy, a drámában mellékes figurát, Macbeth várának portását (Szilágyi Nándor alakításában) megteszi kikiáltóvá, aki mindvégig jelen van a színen: beharangozza az eseményeket, filozofál, interakcióba lép a közönséggel, eljátssza a portás szerepét, amikor kell és levonja a tanulságokat. Kívül is van meg belül is. Akárcsak a dráma transzcendens dimenzióját képviselő három androgün vészlény (Kalmár Zsuzsa, Kovács Nemes Andor és Pálfi Ervin), akik a forgószínpad külső körgyűrűjén mozogva már puszta megjelenésükkel és a megjelenésüket kísérő fülsértő hanghatással hideglelős érzést váltanak ki a nézőből, és azt sugallják, hogy az ember sötét erők kiszolgáltatottja, cselekedeteit nem saját akarata irányítja.

Ennek ellenére nagyon is esendő emberi figurák a darab hősei. Macbeth félelmei és vonakodása révén válik emberivé, tépelődésével, ingadozásával ellensúlyozza mérhetetlen becsvágyát, mely mégis felülkerekedik benne. Ebben nem kis szerepe van feleségének, aki épp fordított utat jár be: hidegen számító és céltudatos, a trón megszerzése érdekében ráveszi férjét a királygyilkosságra, de végül beleőrül a lelkiismeret-furdalásba, amikor azt tapasztalja, hogy a trón megtartása érdekében a véres tettek ezzel nem érnek, nem érhetnek véget.

Vicei Natália Lady Macbeth szerepében
Vicei Natália Lady Macbeth szerepében

Mezei Zoltán és Vicei Natália hitelesen mutatja be a Macbeth házaspár kölcsönös függőségen alapuló kapcsolatát, amit a Hernyák-rendezés szexuális függőséggel is fűszerez. Különösen Vicei érdemel elismerést amiatt, hogy Lady Macbeth markáns karakterének színeváltozását képes volt folyamatként érzékeltetni annak dacára, hogy színpadi jelenlétében nagy hiátusok tátongnak.

A shakespeare-i koncepció kiteljesítését szolgálja, hogy a meggyilkolt király fiait meglehetősen ellenszenves, gőgös figurákként ábrázolja Hernyák, ami lehetővé tesz egy másfajta, urambocsá logikusabb lezárást, mint amit a drámában találunk. Míg az eredeti Shakespeare-műben Macbeth megölése és trónfosztása után a hadak élén visszatérő, ott derék hercegként mutatkozó Malcolm elfoglalja az őt megillető trónt, addig az előadásban Malcolm és öccse, Donalbain között trónharc tör ki, és híveikkel együtt halomra gyilkolják egymást. Ennek köszönve beteljesül a vészlények utolsó jóslata is, miszerint Macbeth egykori harcostársának, Banquónak egyetlen sarjára száll a korona.

macbethVégül nem hagyható említés nélkül a háromosztatú színpad, amely lehetővé teszi ugyan a gyors színváltásokat, ám ez a pörgés-forgás olykor kifejezetten zavaró, és a színészi játékra sincs jótékony hatással, ha a színésznek folyamatosan azon kell agyalnia, hogy hol jön be, hol megy ki, mikor van takarásban és mikor kell bekapcsolódnia a színpad mozgatásába. Persze vannak kifejezetten pozitív oldalai is ennek a kis forgószínpadnak: fantasztikusan alkalmas arra, hogy érzékeltesse, miként zajlanak események egymással párhuzamosan. Az egyik legintenzívebb jelenet az, amikor Macbethék az alvó király meggyilkolásának csöndes aktusára készülnek, miközben a várbéli vendégsereg drog és alkohol hatása alatt tombol a gépzenére.

Igen: drog, gépzene, cigaretta, fényűző, de kortalan divatot tükröző kosztümök (Pesitz Mónika csodás kreációja) – mindez a maga természetességével épül bele a történetbe. Nem tolakodóan aktualizál az előadás, csak érzékelteti, hogy egy négyszáz évvel ezelőtt íródott ezeréves történet akár ma is játszódhat. Itt és most. Mert csak az idő lineáris, a világ azonban változatlan forgószínpad, melyben minden férfi és nő rendre ugyanazokat a szerepeket játssza el.

(Újvidéki Rádió – Szempont, Híd)

Közös dolgainkat rendezendő

A szabadkai Népszínház Van valami bejelentenivalója? című előadásáról

van valami plakatVégtelenül sajnálom, hogy nem jutottam el a Van valami bejelentenivalója? valódi ősbemutatójára, Kishegyesre, ahol – föltételezem – nem elsősorban a színházi elit, a bemutatókra járó értelmiség, hanem a falu kíváncsi népe, a szerző, Szerbhorváth György földijei ültek be a több száz férőhelyes nézőtérre – nem utolsósorban azért, mert a falunapi ünnepségnek köszönve ingyé vót.

Azoknak a színházba egyébként ritkán vagy egyáltalán nem járó kisembereknek a reakcióira lettem volna kíváncsi, akikhez társadalmi rétegződés tekintetében közelebb áll az a portás, akit Csernik Árpád alakít.

Vajon ők is ugyanúgy nevettek-e, mint mi, színházba járó értelmiségiek a szabadkai Népszínházban megtartott hivatalos bemutatón? Nevettek-e egyáltalán a poénokon, pontosabban a poénokon nevettek-e, vagy inkább csak kinevették a poénkodást? Netalán úgy érezték, gúnyt űznek belőlük a színpadon? Vagy nem is azonosultak a szövegelő portással, éppen ezért (nem is) tudták élvezni az előadást?

Erről a monodrámáról – vagy inkább a közelmúltba révedő stand up comedyről – ugyanis talán ők formálhatnának leghitelesebben véleményt. A színikritikus ezúttal nem fogalmazhat meg a mezei nézőénél érvényesebb álláspontot.

Hogy miért? Először is azért, mert nem beszélhetünk tisztán színházi produkcióról. A monodráma elemei mellett az előadásban erőteljesen jelen vannak a stand up comedyra hajazó megoldások. Leegyszerűsítve tehát: a szórakoztatás legalább olyan fontos célja lehetett az alkotóknak, mint az esztétikai élménynyújtás. Ez azt jelenti, hogy az értékelésnek egyaránt figyelembe kell vennie mindkét aspektust, márpedig a szórakoztatás milyenségének megítélése rendkívül szubjektív és szakmai felvértezettségtől független aktus.

Másodszor pedig azért nem lehet ezúttal a vajdasági magyar színikritikusnak a vajdasági magyar laikus nézőénél érvényesebb véleménye, mert a Van valami bejelentenivalója? paradigma. A vajdasági magyar közösség paradigmatikus epizódsorozata, amely mindnyájunkat felölel. Miként az a színpadon is elhangzik, arról szól, hogy „milyenek voltunk, milyenek vagyunk, vagy akár milyenek leszünk”. Az előadás olyan kulturális kódokkal, nyelvi elemekkel, a közösség kollektív tudatába beépült anekdotákkal és képzetekkel operál, amelyek identitásképző erővel bírnak. Geopolitikai meghatározottságán túl éppen ezek a momentumok teszik a vajdasági magyarságot. S ebbe a közösségbe éppúgy beletartoznak az alkalmazkodó portások, a megalkuvó vagy szembeszegülő kétkezi munkások, mint a befogadott és kirekesztett értelmiségiek, kritikusok.

Nem is ragadtatom magam ezúttal elemző bírálatra, mert igencsak mesterkélt lenne. Olyan, mint egy torz önelemzés. Remélem, ezt a feladatot majd elvégzik „kívülröl” jövő kritikusok. Habár ők meg nem fogják a darabot úgy érteni, ahogy kell. Á, reménytelen az egész!

Vagy mégsem? Az Újvidéki Színház és a Kosztolányi Dezső Színház repertoárján is fut egy-egy monodráma: a De ki viszi haza a biciklit? Krizsán Szilvia előadásában és a Béres Márta One-girl Show Béres Márta főszereplésével. Mindkét előadást immár három éve játsszák, és mindkettő osztatlan sikert aratott mind laikus, mind szakmai körökben, itthon és külföldi vendégjátékok alkalmával egyaránt. Pedig mindkettő erősen vajdasági kötődésű, mégis rajonganak értük Magyarországon.

Csernik Árpád
Csernik Árpád

Ne izguljunk tehát, hogy a mi ex-YU nosztalgiánkat, különutasságunkat – vagy nevezzük, aminek akarjuk – nem fogják érteni a „magyarok”. Lehet, hogy itt-ott nem tör ki majd a harsány nevetés, egy-egy gondolatmenet felett esetleg átsiklanak, lesz némi értelmezésbeli hangsúlyeltolódás, de azért Magyarországon is érteni és élvezni fogják, hiszen korántsem beszélhetünk hermetikus szövegről és előadásmódról, ami miatt csakis a nagybetűs Mi volna képes értelmezni és átélni ezt a monodrámát.

A De ki viszi haza a biciklit? című darabot is jegyző Szerbhorváth szövege magával ragadóan sziporkázó, olyan, mint egy testre szabott öltöny. Sőt, nemcsak olyan, hanem egyenesen az: a szerző ugyanis kimondottan Csernik Árpádnak írta ezt a monodrámát, aki amellett, hogy Hofi Géza hitelességével eljátszotta a reá szabott szerepeket, meg is rendezte az előadást. Míg azonban a Krizsán Szilviára szabott kosztümben (értsd: a De ki viszi haza a biciklit? című monodrámában) egy ma is köztünk élő kisembert, takarítónőt látunk, addig itt egy többszerepes előadás tárul elénk, amelyben a második világháborút követő négy, mögöttünk hagyott korszakba kapunk betekintést a szabadkai Ruff, később Pionir csokoládégyár egy-egy portásának szemüvegén keresztül.

A vajdasági magyar közösség történetének fontos állomásait veszi sorra a Van valami bejelentenivalója?, a máról azonban legfeljebb áttételesen vall. Ilyen értelemben nem is nevezhető stand up comedynak, hiszen a stand up egyik alapvonása éppen a jelenre történő reflektálás.

De jó is ez így. A jelenünk külön stand up comedy monodrámáért kiált. Reméljük, Szerbhorváth meghallja ezt a kiáltást, és ír majd egy darabot mai, nemzetieskedő, humortalan és úrhatnám vajdasági magyar elitünkről, rögvalóságunkról, amelyben megint a pártkönyvecske számít, ahol dívik a közéleti lakájszellem és ahol megállíthatatlannak tűnik az elvándorlás.

Egy fantasztikus színész, Csernik Árpád már biztosan adott volna hozzá. Kérdés csak az, hol lehetne bemutatni egy ilyen darabot, ki adna rá pénzt és ki merészelné megnézni.

(Újvidéki Rádió – Szempont, Híd)