Címkék: Népszínház

Számok és lózungok helyett

A budapesti Katona József Színház és a szabadkai Népszínház Vörös című előadásáról

Ha valamiről évtizedekig hallgatnak, vagy legfeljebb csak suttogni mernek, az egyszer, amikor eljön a szabad szólás ideje, hatalmas robajjal tör a felszínre. Ilyen az 1944/45-ös partizán megtorlások témája is, melynek több ezer, vagy – egyes becslések szerint – több tízezer itteni magyar esett áldozatául. Ám amikor hirtelen szabad lesz valamiről beszélni, sőt, amikor maga az állam is elismeri, hogy borzalmas dolgokat követtek el a nevében, színre lépnek a történészek, akik számokról kezdenek vitatkozni és persze a politikusok, akik üres kliséket pufogtatnak úton-útfélen.
Mindeközben a lényeg süllyed el: háttérbe szorulnak az emberi sorsok, a családi tragédiák, az egyéni történetek, amelyek egyediségükkel sokkal többet tudnak mondani arról, ami itten történt, mint a felfoghatatlan számadatok vagy a ’nemzettest megtizedeléséről’, a ’vajdasági magyarság sorsát megpecsételő eseményről’ megfogalmazott lózungok.
A budapesti Katona József Színház és a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának közös produkciójában készült Vörös című előadás épp a lényeget hivatott bemutatni. A hiteles dokumentumokra, adatközlők vallomásaira épülő darab életszerű epizódokat villant fel a ’44 őszén kezdődött eseményekből.
Több-kevesebb sikerrel.
A nézőkkel három oldalról körülhatárolt színpadképet szinte teljesen kitölti egy hatalmas, aszfaltszagú kőzúzalékkal teli medence, amelyben – akárha élőmocsár vagy vizesárok volna – csak elsüllyedni lehet. Az áldozatok, vagyis a helybéli magyarok, akik jóravalók és ártatlanok, körbe vannak kerítve – hiszen körbekerítettük őket mi, nézők –, az egyetlen menekülési útvonalat pedig elzárják előlük a partizánok: akik szadisták, részegek és szerbek.
Ám ahogy bontakozik ki a darab, ahogy az egymástól többnyire független, itt-ott lazán mégis összefüggő történetek közül egyre többet ismerünk meg, oldódni kezdenek a sztereotípiák, előkerülnek az atipikus szereplők, az atipikus konfliktusok, melyek hitelesebbé teszik azt, amit lényegnek nevezünk.
Máté Gábor rendezői koncepciója, hogy szinte minden színésszel eljátszatja az áldozat és az erőszaktevő szerepét egyaránt, úgy is értelmezhető, hogy bárkiből lehet áldozat vagy erőszaktevő – mindez csupán a körülmények függvénye. Ez a relativizálás azonban ontológiai és nem történelmi jellegű. Az előadás nem próbálja a ’42-es újvidéki razzia eseményeivel igazolni a ’44-es bosszúhadjáratot, némileg tehát jogosnak beállítva ez utóbbit, de ugyanakkor nem hagyja említés nélkül sem a hideg napokat, ami nem pusztán politikai korrektségre vall, hanem annak az alkotói alapvetésnek a része, amely igyekszik a maga összetettségében láttatni az eseményeket, az egyes szereplőket és a köztük fennálló viszonyt.
Több-kevesebb sikerrel.
Azok az előadás legfelkavaróbb és legemlékezetesebb epizódjai, amelyekben a belső ellentmondások, az elfojtott indulatok, a titkolt érzések törnek felszínre – kiváló színészi teljesítménnyel párosulva. Kár, hogy a Brestyánszki Boros Rozália által összeállított szövegkönyv, a Máté Gábor által alkalmazott rendezői megoldások és a színészi alakítások nincsenek folyamatos szinergikus kapcsolatban. Talán ezért is marad el a katarzis az előadás végén.
A Brestyánszki-dráma egyik gyöngyszeme az a párbeszéd, amely a magyar lányt alakító Kalmár Zsuzsa és a belé szerelmes szerb partizánfiút megformáló Kovács Lehel között játszódik le. Benne van ebben a dialógusban az egyéni és a kollektív között feszülő ellentét, de a gyűlölet és a szeretet abszurd volta is. A két színész ugyancsak nagyot alakít, de a rendezői instrukciókat illetően szegényes a jelenet, és hiányzik az epizód kontextualizációja is.
Megrázó annak a két figurának a története is, akik az agyonkínzott, megcsonkított hullákat pakolásszák rutinosan, miközben a rájuk mért feladat fortélyait ecsetelik szenvtelenül. Ebben az epizódban viszont a színészi játék sikeredett halványabbra.
Mellbevágó a tetteit se nem tagadó, se meg nem bánó halálraítélt és partizán őrének jelenete, ám a párbeszédük meglehetősen mesterkélt. A több tucat zsidó haláláért felelős magyar tisztviselő és az angol szövetből készült kabátjára ácsingózó ugyancsak magyar katona epizódjában az a bámulatos, hogy a néző önmagával kerül konfliktusba, amikor rokonszenvet kezd érezni egy háborús bűnös iránt, és ugyanezt a rokonszenvet vagy inkább tiszteletet véli felfedezni a katona viszonyulásában is. A hithű nácit alakító Fekete Ernő kimagasló teljesítményt nyújtott, szemben Pálfi Ervinnel, aki ebben és a többi szerepében is csak árnyéka volt önmagának (ami még így is egy erős közepes teljesítmény, de hát vele szemben egyszerűen túlzott elvárásaink vannak).
Jó, hogy a drámából nem maradt ki a magyar és a magyar zsidó, illetve a magyarországi magyar és a vajdasági magyar konfliktusa, továbbá, hogy megjelent az opportunista magyar és a konok magyar figurája, mindazonáltal hiányolható volt a magyar szomszédjai védelmére kelő szerb archetípusa – nem politikai korrektségből, egészen egyszerűen a paletta teljesebbé tétele céljából.
Aktuális társadalmi-politikai jelenségekre reflektáló előadást létrehozni vagy a régmúlt történelméből meríteni sokkal veszélytelenebb vállalkozás, mint a részlegesen feltárt közelmúltról hitelesen szóló színpadi művet alkotni. Hiszen a jelenről mindenkinek határozott véleménye van, a rendező is nyilván sokkal magabiztosan lubickol a témában, ugyanúgy, mint amikor a kellő történelmi távlat okán már kikristályosodott a lényeg. De a még mindig traumatikus félmúlt feldolgozása valóságos hőstett, amely szinte biztos kudarcra van ítélve.
A Vörös a partizánvérengzések első, a nagyközönség számára készült színpadi feldolgozása: egy drámaíró mélyreható, egy rendező intenzív és két társulat odaadó munkája van benne. Ez látszik. És ez becsülendő.

(Újvidéki Rádió – Szempont, Híd)

Isten a kőfejtőben

A szabadkai Népszínház A Gézagyerek című előadásáról

„Miért élsz?” – szegezte a mellemnek a kérdést évekkel ezelőtt egy újságíró. Hirtelen levegőt is alig kaptam. Álmomban se gondoltam volna, hogy egyszer csak jön majd valaki, akit ráadásul alig ismerek, nyilatkozatot kér tőlem, és így kezdi: „miért élsz?” Hebegtem-habogtam, felhoztam valami suta példát egy filmből, kínosan igyekeztem terelni a témát. Pedig a kérdés világos volt: miért kelek fel nap mint nap és csinálom ezt az egészet végkimerülésig, hogy aztán másnap kezdődjön minden elölről. Mi végre?

Válaszomat hallgatva az újságíró előbb csak értetlenül nézett, majd észbe kapván nevetve közölte: „valószínűleg félreértettél, én azt kérdeztem, hogy miért írsz?”

Nem, mintha a „miért írsz” kérdésre könnyebb volna valódi választ adni, mint a „miért élsz”-re, de arra legalább már megtanultam társadalmilag elfogadható, nem túlságosan fölkavaró, vicces, felszínes – tehát hamis – válaszokkal előrukkolni, ha úgy adódik.

a-gezagyerek2
Részlet az előadásból (Molnár Edvárd fotója)

Ez az élmény elevenedett föl bennem a szabadkai Népszínház A Gézagyerek című előadásának megtekintése után. Háy János azonos című drámájának hősei falusi emberek, akik élik mindennapi életüket. Akinek van munkája, az dolgozik, robotol a közeli kőfejtőben, akinek pedig nincs, az otthon vagy a kocsmában ül naphosszat. Ezt az idillt töri meg az autisztikus fiatalember angazsálása a kőfejtőben. Gézagyereknek egyetlen feladata van: hogy üljön a köveket szállító futószalag fölötti „trónuson”, mint egy király, mint egy isten, nézze, hogy „rendesen mennek-e a kövek”, és megnyomja a szalagot leállító piros gombot, ha valami gyanúsat észlel.

A dolog eszményi megoldásnak tűnik: a tulajdonos örülhet, hogy van, aki jelképes fizetésért ügyel a biztonságra, ezáltal teljesítik a munkabiztonsági előírásokat, Rózsika nénit, Gézagyerek édesanyját megelégedéssel töltheti el annak tudata, hogy „hibás” gyermekének is hasznát tudják venni valahol, de maga Gézagyerek is boldog lehet, hogy immáron ő is rendes emberré vált, aki fontos tagja a társadalomnak.

Csakhogy az élet túlságosan jól működik a maga monotonitásában. Legalább is nem annyira rosszul, hogy isteni beavatkozásra lenne szükség. Gézagyerek pedig ott ül égi trónján, és egyre fölöslegesebbnek érzi magát. „De nem történik semmi, mama, nem történik semmi, nem kell megállítani a szalagot, nekem soha nem kell megállítani, már fél éve vagyok a fejtőben és nem kell megállítanom a szalagot. […] Én azt hittem, hogy meg kell állítanom a szalagot. Én azt hittem, hogy történik valami és én fogom a gombot és megnyomom a pirosat, amit meg kell nyomni azt megnyomom, a pirosat. A szalag meg pont amikor nyomom […], akkor pont megáll…”

A merev valóságpercepcióval rendelkező autista Gézagyerek tudja, hogy reggelente akkor kell fölkelni, amikor csörög a vekker, hogy a kutyák azért ugatnak és vonyítanak, mert ez a dolguk, hogy uzsonnára vajas-párizsis szendvicset kell ennie, Lajos bácsinak pedig kenyeret meg tokaszalonnát, hogy munka végeztével a rendes férfiembernek a kocsmába vezet az útja – mert mindez így van jól, így kell lennie. Tudja, elfogadja ezt, sőt, ezek azok a biztos pontok az életében, amelyekbe kapaszkodni tud, ezek azok a rituálék, amelyek biztosítják a külvilággal való folyamatos kapcsolatot számára.

Ám az életének legmeghatározóbb kérdésére, hogy mi is az ő szerepe a társadalomban, már nem tudja elfogadni a fölkínált választ. Pontosabban csak ideig óráig (fél évig) képes elringatni magát abban a tudatban, hogy az éppen úgy jó, hogy soha nem történik semmi, hogy a kőfejtő (a világ) éppen akkor működik jól, ha neki nem akad munkája, ha nincs szükség a piros gomb megnyomására (isteni beavatkozásra). Neki nincsen társadalmilag elfogadható, nem túlságosan fölkavaró, vicces, felszínes – tehát hamis – válasza arra, hogy mi végre ül ő odafönn a szalag fölött és szorongatja a piros gombos kapcsolót, ha egyszer soha sincs szükség arra, hogy használja is azt. Képtelen elfogadni a potenciális deus ex machina-szerepet.

A darab rendezője, Bérczes László egy rendkívül jó, feszesen építkező drámát vitt színre a Népszínház magyar társulatával. Egy olyan szöveggel kellett megbirkóznia, amely lineáris vonalvezetésű ugyan, de szinte minden jelenete más-más helyszínen játszódik. Nyilván magától adódott az ötlet, hogy erre a legalkalmasabb a körszínpad, egy olyan aréna, amelynek egyes jelenetei akár az apró színpadot körülvevő nézőtéren is játszódhatnak. Ritkán látni olyan előadást, amelynek a színpadképét ennyire átjárná a darab filozófiája. A nézők egyúttal statiszták is, akik előtt, mellett, mögött zajlik a falu élete. A falusi mikrokozmoszt, az itt élők beszűkült világát a mindössze néhány négyzetméteres, sakktáblaszerű, középpontba állított padlózat jelképezi. Ez a világ közepe, a falu és az autista fiú világának is a centruma. Innen indul el (otthonról) Gézagyerek, hogy aztán ugyanide érkezzen meg (a kőfejtőbe) – nap mint nap. E körül a „sakktábla” körül forog körbe-körbe egész nap az „égi lajtorjára” erősített „trónusán” (kiszuperált buszülésen) ülve a megistenült Gézagyerek, hogy csak nézze, nézze a köveket szállító, körbe futó szalag monoton zakatolását, és – ne avatkozzon be! Az előadás legfőbb erényét mindenképpen a rendező és Sárkány Sándor díszlettervező összecsiszolt munkájának eredménye jelenti: az ötletes, funkcionális és transzcendens töltettel bíró színpadkép.

Habár a színészi összjátékban voltak elcsúszások, megkésett vagy éppen túlságosan korai reakciók – persze ezek lehettek az általam kifogott konkrét előadás hibái -, nagy egyéni alakításokat is láthattunk. A Gézagyereket játszó Pálfi Ervin szerencsére nem esett abba a hibába, hogy túljátssza, „túlgesztikulálja” a figuráját: mozdulatai visszafogottak, hitelesek, ugyanakkor egy pillanatra sem esik ki a szerepéből. A tekintete, a gesztusai mindvégig az autista Gézagyerekéi maradnak, nem Pálfi Ervinéi, de nem is Dustin Hoffmanéi, Tom Hankséi vagy Sean Pennéi – és ez nagy dolog! Ugyancsak kivételesen jó alakítást láthattunk Vicei Natáliától, aki a fiáért aggódó, halk szavú anyát formázza meg. Sikerült eljátszania a kifelé derűt sugárzó asszonyt, aki egyre kevésbé képes már megküzdeni mélységes szomorúságával és magányával. Ki kell még emelni Csernik Árpád és Mess Attila melóspárosát. Az előbbi Banda Lajos szerepében elsőre kissé meglepett. Olyan „se hús, se hal”-szerűnek éreztem ezt a karaktert. No de az események előrehaladtával mind erősebb lett az a benyomásom, hogy éppen egy ilyen „szürke felütésre” volt szükség ahhoz, hogy a későbbiekben fel lehessen fejteni Banda Lajos egyszerűségében is összetett, érzelmi kitörésektől sem mentes, színes egyéniségét. Messt pedig egyszerűen jó volt viszontlátni a vajdasági színpadon az együgyű, rögeszmés, aggodalmaskodó Herda Pityu szerepében.

Megkockáztatom, hogy A Gézagyerek – amely a Háy János istendrámaként aposztrofált darabjának szövegét szinte változtatás nélkül, híven végigköveti – az idei évad eddigi legjobb vajdasági magyar előadása (mondjuk a Terápia mellett, de hát az valami egészen más tészta). Egyúttal feledteti a Népszínház előző évadának egy-két gyengébb pillanatát.

(Híd)

Profi, de nem szuper

A budapesti Musical Színház és a szabadkai Népszínház Jézus Krisztus Szupersztár című előadásáról

Hatalmas csinnadratta, a vajdasági magyar médiában szokatlanul erős reklámkampány előzte meg a Jézus Krisztus Szupersztár palicsi bemutatóját, mely a budapesti Musical Színház és a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának közös produkciójában készült el.

Szuperprodukciónak szupermarketing dukál, nyugtáztam az augusztus 6-i bemutató előtti napokban Észak-Vajdaságban autózva, amikor a szabadkai Pannon Rádióban fél órán belül már ötödször hangzott el a felhívás: a palicsi Nyári Színpadon öt egymást követő napon át játsszák a világ egyik legismertebb rockoperáját, a musicalkirály Andrew Lloyd Webber először 1971-ben bemutatott művét. Korhű jelmez, korhű díszlet, örök érvényű bibliai történet, monumentális méretű színpadkép, tökéletes hangzás, közel 70 szereplő, 270 jelmez, több mint 20 tonnás díszlet… A rendező, a budapesti Molnár László pedig magabiztosan, a szerénytelenség legapróbb jele nélkül nyilatkozta a Magyar Szónak, hogy „a közönség olyant fog kapni, amilyent Vajdaságban még nem látott, nem hallott, minden elképzelésüket felül fogja múlni az előadás”. (Bátor kijelentés, ha csak arra gondolok, hogy az elmúlt bő egy évtizedben két olyan rockopera is szerepelt az Újvidéki Színház repertoárján, a Sztárcsinálók és a Hair, amelyek akkor valóban felülmúlták minden addigi elképzelésünket…)

Mindezek után nem voltam meglepődve azon, hogy a bemutatóra már egy héttel korábban elfogytak a jegyek a mintegy 1000 néző befogadására alkalmas palicsi színhelyen, de a többi napon is tudtommal telt ház előtt játszottak. A produkció megálmodói nem bízták a véletlenre, és egy közismert bibliai történetet rendhagyó módon feldolgozó, ám szintén közismert rockoperát hoztak el Vajdaságba; egy olyan előadásról van szó ugyanis, amit nagy sikerrel játszottak Magyarország-szerte 1999 óta. Az elmúlt 10 évben több mint százszor láthatta már a közönség ezt a rendezést ezekkel a díszletekkel, csak más színészi felállásban. Ugyanakkor a produkció marketingesei is kétségkívül profi munkát végeztek: sikerült felcsigázniuk az emberek érdeklődését, ami egyúttal óriási elvárásokat is támasztott a nézőkben az előadással szemben.

A Tim Rice szövegkönyve alapján készült előadásban a Jézus keresztre feszítése előtti napok történéseit Júdás szemszögéből ismerhetjük meg, aki kételkedik Jézus isteni mivoltában, és e meggyőződésétől hajtva feladja mesterét, de végül ráébred, hogy csak eszköz volt Isten kezében, és ezért véget vet életének.

A kétfelvonásos előadásban, a beharangozottaknak megfelelően, valóban nem volt tapasztalható semmiféle aktualizálás: a színpadképet meghatározó, több méter magas, imitált terméskőfal ugyanannyira beleillett a 2000 évvel ezelőtti miliőbe, mint a színészek és statiszták jelmezei. A hangszerelés és a hangosítás is abszolút profi módon működött. Hogy egyszer-kétszer ingadozott a hangerő – a zene az ének kárára hangosodott, illetve ez utóbbi halkult el -, abban szerepe lehetett az általam látott péntek esti előadást egy órával elodázó esőnek is. A fényjáték viszont hibátlanul működött: különösen a vásárjelenetnél volt szépen kidolgozva, de a segítségért könyörgő haldoklók jeleneténél is hibátlanul váltakoztak a fénykörök.

Ha visszagondolok mindarra, amit az előadás beharangozóiban hallottam, olvastam, rá kell döbbennem, hogy pontosan ezeknek a külsőségeknek, illetve technikai megoldásoknak a tökéletes meglétét hangsúlyozták lépten-nyomon. Kevés szó esett azonban a karakterformálásról és a rendezői koncepcióról. Rockoperáról lévén szó, talán abból indultak ki mind a rendező, mind pedig a színészek, hogy az eleve adott bibliai történet, az ugyancsak pontosan lekottázott zene és ének már-már feleslegessé teszi, hogy komolyabb hangsúlyt fektessenek a színészi játékra és az összjátékra. Így történt meg az, hogy a monumentális színpadkép, a pazar jelmeztár és a profizmusig fejlesztett technika teljesen rátelepedhetett az előadásra, és nem hagyta kibontakoztatni a szövegkönyvbe „beleírt” drámaiságot.

Ha valakinek az Oscar-díjra is jelölt, 1973-ban készült, Norman Jewison rendezte Jézus Krisztus Szupersztár című film számít etalonnak, mint nekem, akkor világos előtte, hogy miről beszélek. Júdás ebben a filmre vitt rockoperában korántsem a sötétség megtestesítője – miként a Biblia uralkodó értelmezésében -, csupán egy nyugtalan, kétségek gyötörte ember, aki úgy érzi, Jézus szeretetről szóló tanítását nem értik a tömegek, de a leghívebb követői sem, mert mindenki csak a mindenható istent látja benne, a szupersztárt, és Jézus is, ahogy múlik az idő, egyre több sztárallűrt vesz magára. Jézus Krisztusnak ugyancsak az emberi oldalát domborítja ki a film, és szerintem már maga a rockopera szövegkönyve is. Ő sem egy olyan karakter, aki mindvégig tisztában van életének és közelgő halálának értelmével, és aki csak a legvégső megpróbáltatáskor, a kereszthalál pillanata előtt kiált fel imigyen: „Istenem! Istenem! Miért hagytál el engem?” Hát nem! Jézus is ugyanannyira nyugtalan és kétségek gyötörte figura, mint Júdás. Olykor még – urambocsá! – hiú is. Mindketten tragikus hősök, akiket a rájuk szabott isteni feladat állít szükségszerűen egymással szembe.

Mármost ezeket az ellentmondásos, összetett karaktereket, illetve ezek külső és belső konfliktusait nem igazán sikerült megformálniuk a színészeknek, de az egyes rendezői megoldásokból is arra lehet következtetni, hogy a rendezőnek sem volt igazán szívügye az előadás ezen rétegének finomhangolása. Ezt például az a sablonosra stilizált jelenet is tükrözi, amelyikben a vívódó Júdást egyik oldalról fehér, a másik oldalról pedig fekete ruhába öltözött figurák ráncigálják, nyilván az előbbiek a Jó, míg az utóbbiak a Gonosz térfelére szeretnék őt csábítani.

A drámai feszültség hiánya már csak azért is felróható az előadásnak, mert a két főszereplő, Mezei Zoltán (Jézus) és Kovács Nemes Andor (Júdás) prózai színészek, ráadásul nem is akármilyenek! Azt viszont ezúttal is bizonyították, hogy énekelni jól tudnak, hiszen nem ez az első zenés darab, amelyben játszottak, bár semmiképpen sem a legjobb. A kissé langyosra sikeredett előadás üdítő színfoltja a Heródest játszó Puskás Zoltán volt, aki ezúttal is – mint már korábbi előadásokban oly sokszor – kitűnően hozta a szabados, kicsapongó életet élő karaktert.

Az előadás számos – a külsőségekben és a körítésben megnyilvánuló – erénye ellenére sem tudott katartikus élményt nyújtani. Szerencsére az utolsó jelenet, vagyis Jézus haláltusája sem volt képes megadni nekem ezt az érzést, amiben nagy szerepe lehetett annak is, hogy még egy giccsé gyötört szimbólumot, vagyis egy, az égbe röppenő fehér galambot is bevetettek a(z ellen)hatás elérése érdekében. Azért írtam, hogy „szerencsére”, mert ha netalán katarzist is élek át a darab végén, a gospeles vidámkodásban kulmináló tapsrend nyilván megsemmisítőleg hatott volna erre az érzésre, mert gondolatban a bibliai történet kontextusába ágyazva ez számomra azt jelentette, hogy örvendjünk, mert az Úr feltámadott. Márpedig ha ez a rockopera valamiről szól, akkor az a kétségbeesés és a nyugtalanító bizonytalanság. Jézus története a rockoperában a kereszthalállal szigorúan véget ér.

(Családi Kör)