Címkék: Puskás Zoltán

Szemérmesen kendőzetlen brutalitás

Az Újvidéki Színház Kéjpart című előadásáról

Eleinte egy kicsit sajnáltam, hogy az idei évad első darabjának nem a hivatalos bemutatójára vagy valamelyik reprízére ültem be az Újvidéki Színházba; a Puskás Zoltán rendezte Kéjpart szakmai bemutatóját – ha úgy tetszik: nyilvános főpróbáját – láttam ugyanis. A szakmai bemutatók közönsége pedig túlnyomórészt beavatottakból áll: újságírókból, kritikusokból, színészekből, akik úgy érkeznek, hogy tudnak már ezt-azt az előadásról, tehát nem éri őket különösebb meglepetés, ráadásul szakmai flegmaságukból kifolyólag nem fognak teátrálisan felháborodva távozni, vagy taps helyett dohogni és morogni, esetleg fintorogva vagy mérgesen a fejüket csóválni, hogy „már megint a buzikat népszerűsítik”, és ráadásul „az Újvidéki Színház is beállt a sorba”!

kejpart

Szóval nem tudom, hogyan reagált a „szűz” közönség a Kéjpartra, de van egy sejtésem. Magam is tele vagyok előítéletekkel, és például azt gondolom, hogy a mi magyar kisebbségi közönségünk se toleránsabb a másfajta kisebbségi közösségek iránt, mint a velünk együtt élő többségi nemzet fiai. Vagyis erős a gyanúm, hogy az előadás nem aratott osztatlan sikert a zömében magyar ajkú közönség körében, mégpedig a témája miatt. Boldog volnék, ha tévednék, de így utólag már túlságosan is rosszul esne, ha bizonyosságot nyerne, hogy mégsem, úgyhogy, kérem, hagyjanak kétségek közt vergődni.

A szexuális másság problematikája a politikai közbeszédben végletesen leegyszerűsödik, és – ha kimondatlanul is – magának a szexuális aktusnak a milyensége kerül a középpontba. A heteroszexuális többség többségi képviselője pedig ezen egyszerűen nem tud felülemelkedni: a sajátjától eltérő szexuális viselkedés képzete teljesen rátelepszik a percepciójára, nem képes a gondolatban stigmatizált individuumot ugyanolyan individuumként kezelni, mint bárki mást, mert folyton az jár a fejében, hogy „úristen, ez saját neméhez tartozóval baszik, vagy legalábbis baszna”.

Nos, a Kéjpart épp azért provokatív előadás, mert szembe megy a heteroszexuális többség többségi képviselőjének elvárásaival: a szexuális megnyilvánulásokat teljes mértékben mellőzve, sőt a testi kontaktusok legapróbb mozzanatait is kiiktatva szól egy szexuális kisebbségen belüli kisebbség létproblémáiról, amelyek nem csak a szexről szólnak, de a szexuális orientációból következnek.

Az önmagukat csak nyanyusoknak nevező, „férfi testbe bújt nők” mindvégig három különálló kádban ülnek, beszélgetnek, monologizálnak, hallgatnak, sminkelnek, cigizgetnek vagy énekelnek. Amikor egymáshoz fűződő viszonyukat is ecsetelik, végtelen magányuk süt ki minden egyes mondatból. Mert amire a legfőképpen áhítoznak, önmaguk elfogadtatása, teljesen reménytelennek tűnik.

Az eredeti mű, Michał Witkowski Kéjpart című riportregénye Lengyelországban játszódik; a társadalom perifériáján élő homoszexuálisok illegális életét mutatja be a kommunizmus évtizedeiben és a rendszerváltás után. Az után a rendszerváltás után, amely az ő reményeiket sem váltotta be, hiszen társadalmi elfogadottságuk a mindennapok szintjén mit sem változott. A könyv hősei nem az emancipációért küzdő középosztálybeli, rendezett életű melegek, hanem a szegény, női szerepeket majmoló ún. nyanyusok, akik éjjelente közparkokban és illemhelyeken hajszolják a kielégülést és vágyaik netovábbját: a primitív, férfias, félrészeg lumpot, a heteroszexuális munkásembert, aki „egyszerű, mint a rugós kés”, és az éjszaka mélyén sok mindenre kapható, amit nappal talán magának sem vallana be.

Ezt a regényt adaptálta színpadra Gyarmati Kata, mégpedig egy olyan szöveget hozva létre, amelyből kiiktatta a helyi vonatkozásokat, vagyis a lengyelországi meghatározottságot, hiszen egyébként is egy általános kelet-európai történetről, problémakörről van szó. Ami azonban száz százalékig megmaradt, az Witkowski magával ragadó stílusa, amit talán humorral átitatott, szemérmesen kendőzetlen brutalitásként lehetne definiálni.

A rendezés azonban hagy némi kívánnivalót maga után. Az elképzelés, hogy a három félmeztelen férfi almákkal és vízzel teli kádban ül, önmagában nem rossz, de teljes egészében a lehengerlő szövegre és a színészek – ülő pozíciójából kifolyólag – meglehetősen korlátozott játékára építeni túlságosan kényelmes, egyszersmind vakmerő megoldás. Az még hagyján, hogy nincs mozgás, hiányzik az előadásból a dinamika – ami a karneváli hangulatot és glamourt árasztó Puskás-rendezések után felettébb szokatlan –, de a camp esztétikájának valamiféle lepukkant, külvárosi változata jobban is rányomhatta volna a bélyegét a színpadképre.

Díjazom, hogy a nyanyusok hétköznapi, de nem mindennapi történeteit meg-megszakította a narrátori hang, statisztikai adatokat közölve a homoszexuálisok helyzetével kapcsolatban, ami kijózanítóan ellenpontozta a vidám sztorikat, ám az aranyozott képkeretbe vetített, elvonatkoztatott jelenetek kapcsolódási pontjait, szimbolikáját nem sikerült megfejtenem.

Kőrösi István
Kőrösi István

A szöveg mellett a színészi játék is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a néző figyelmét fönntartsa az előadás. A két nyanyus, Pongó Gábor és Kőrösi István nagy átéléssel hozták a szerepüket, de kettőjük közül is Kőrösit kell kiemelni, aki egyszerűen brillírozott az öregedő és egyre rigolyásabb Patrycja szerepében. Sirmer Zoltán is igyekezett kihozni a figurájából a legtöbbet, amit egyáltalán ki lehetett hozni egy teljességgel körvonalazatlan, színtelen, szagtalan karakterből. Sirmer Michaljának jellemrajzával ugyanis adós maradt a rendezés.

Mindent összevetve mégis pozitív az összkép. A téma, a Witkowski-regény mint alapanyag, e három színész nagyon jó választás volt. Egy harsányságában is intim panorámaképet nem is illett volna harsány képekben a közönség elé tárni. Így – hibái ellenére is – egy bátor, provokatív és élvezetes előadást láthattunk.

(Újvidéki Rádió – Szempont, Híd)

Közhelyekből várat

Az Újvidéki Színház Hét nap a világ című előadásáról

het-nap-a-vilag
Részlet az előadásból (Mikus Csaba fotója)

Kétségbeesett boldogságkeresés, elidegenedés, elvágyódás, elanyagiasodott világ – csupa elcsépelt, közhelyszerű, milliószor megírt, elmondott, megénekelt, eljátszott témák. Ember legyen a talpán, aki képes még ezekről úgy szólni, hogy az újszerű, de egyúttal emészthető is legyen. Külön-külön sem könnyű ez, hát még egyetlenegy műbe sűrítve a felsorolt nagy témák mindegyikét!

A Hét nap a világ című dráma szerzője, Gyarmati Kata, és a darab színpadra állítója, Puskás Zoltán éppen erre vállalkozott. Hogy mekkora sikerrel, arról majd később.

Kezdjük azzal, hogy három, egymástól viszonylag elkülöníthető történetet láthatunk a színpadon. Az első felvonás történetének főszála három nővér „kétségbeesett boldogságkeresése”. Partnerközvetítő irodához fordulnak, hátha az segíteni tud rajtuk, hogy végre megtalálják az igaz szerelmet. Pechjükre csalókkal van dolguk: a társközvetítő családi vállalkozásban az anya megköti az üzleteket, a fia pedig elvégzi a piszkos munkát, azaz a csőbe húzott hölgyek igényei szerint előbb eljátssza a hősszerelmest, majd – a pénz bezsebelése után – szépen lelécel. Ők az „elanyagiasodott világ” reprezentánsai. A három nővérből kettőt sikerül is megvezetniük, de a harmadik sem jár jobban, aki a szomszéd fiúval próbálkozik, mindhiába. A szükségszerű végkifejlet nem is lehet más, mint mindnyájuk csalódása.

A második felvonás (egyben a második történet) helyszíne egy vonat, amely szinte el sem indul, máris megáll – a semmi kellős közepén. Csakhamar az is kiderül, hogy egyetlen vagon kivételével a vonat többi része teljesen eltűnt. Kinn fogcsikorgató hideg, benn összezárva egy tucatnyi ember. A kilátástalan helyzet feltámasztja bennük az egymásrautaltság érzését, és csakhamar ráébrednek, hogy mindeddig egy „elidegenedett” világban éltek, ahol nem figyeltek egymásra, nem érdekelte őket a másik gondja-baja, valójában sohasem is éltek – csupán reméltek élni.

A harmadik történet két csavargóról szól, akik elhatározták, hogy „elmennek innen”. (Jeleneteik epizódszerűen tünedeznek föl a két felvonás során.) Várnak valakire vagy valamire, hogy elvigye őket az Ígéret földjére, ahol reggelente pezsgőt és kaviárt szolgálnak fel számukra, ahol egész nap ülhetnek a dzsakudziban vagy kipróbálhatják a rejkit, még ha fogalmuk sincs róla, hogy mi az ördög az. Aztán persze nem mennek sehová.

Nyilván több nézőnek is az volt az érzése az előadás láttán, hogy a két felvonás valójában két különálló egészet képez, és legfeljebb az köti őket össze, hogy azonos cím alatt egymást követően játsszák ugyanazok a színészek. Az első felvonás figurái a második felvonásban – egy idős házaspár kivételével – nem is ismerik fel egymást, többségük jellemileg sem igazán azonosítható az első felvonásbeli önmagával. Akkor mégis miféle lényegi összefüggés van a két felvonás között, és milyen dramaturgiai indoka volt annak, hogy a két (három) történetet összevonják?

Némileg talán könnyebb dolgom volna az indokokat illetően, ha olvashattam volna a drámát – mely tudomásom szerint nyomtatásban, a maga teljes valójában még nem jelent meg -, és akkor azt is tudhatnám, hogy a rendezői koncepció miként „írta felül” a művet. Annyi bizonyos, hogy a vonatos történet alapjául Gyarmati Kata 2007-ben a vajdasági magyar drámaíró versenyen győztes szövege szolgált. Ezt akkoriban a Képes Ifjúság közölte. A három nővér történetét, vagyis lényegében az első felvonást a szerző minden bizonnyal utólag illesztette a már meglevő szövege elé, de a Híd tavaly novemberi számában közölt Hét nap a világ-részlet se teszi teljesen világossá, hogy milyen „ragasztót” használt Gyarmati Kata a drámájában, és hogyan komponálta át a „nyersanyagot” a rendező (vagy maga a szerző, aki az előadás dramaturgja volt).

Maradjunk ezért csak az összefüggések felkutatásánál.

Az előadás rövid, jól felépített, pörgős párbeszédekre épül. Az egyes epizódok között, olykor az egyes epizódokon belül is kialszanak a fények, majd újra fölgyulladnak. Ezeknek a momentumoknak nem pusztán a színpadi átrendeződés megkönnyítésében van szerepük, hanem egyúttal felfoghatóak úgy is, mint egy-egy pillanatnyi emlékezetkiesés. Gyakran megtörténik, hogy a figurák a sötétség beállta utáni jelenetben már egy teljesen új ideg- és elmeállapotban találtatnak, esetleg nem is emlékeznek arra, hogy néhány másodperccel korábban miről beszéltek, mit tettek. Mintha csak álmodták volna, hogy megtörtént velük az, ami megtörtént, vagy kimondatott az, ami kimondatott. Az első felvonásban a tudathasadásosságnak az ilyeténképpen való ábrázolása előkészíti és hitelessé teszi a második felvonást, amelyben a hősök egy „másik dimenzióban” találkoznak, teljesen új emberekként, akik nem is emlékeznek egymásra, mégis érzik, sejtik, hogy valamikor, valahol közük volt egymáshoz. A második történetben (felvonásban) mindenki kap egy esélyt a sorstól, hogy szembenézzen önmagával, hogy megpróbálja helyrehozni azt, amit az első történetben, az Életben elrontott.

A harmadik történet, a csavargóké pedig jelképesen összefogja a két nagyobb történetrészt. A menni vagy maradni kérdése, az el sem indulni és mégis megérkezni problematikája felfogható a darab egészének nagy mondanivalójaként.

A fekete-fehér kockákból álló, szimmetrikus színpadkép, a fekete, a fehér és a szürke árnyalatait felvonultató kosztümök (Csík György) mind-mind világunk elsivárosodására utalnak – talán kissé már szájbarágós vehemenciával. Az előadás kezdő és záró szakaszainál feltűnő nemtelen neonangyalok kara pedig ugyanennek a világnak a mesterséges csillogását, egyúttal megkonstruáltságát hivatott ábrázolni. Ők azok, akik a háttérben csendesen teszik a dolgukat: irányítják az óriási sakktábla (a világ) figuráit. Ha valamit érdemes kiemelni ezeknél a jeleneteknél, akkor az elsősorban a zene (Erős Ervin), amely tökéletes összhangot képez a színpadképpel, a színészi mozgással és egyáltalán: erőteljesen meghatározza a darab alaphangulatát.

A színészi összjáték kitűnő. Lesüt a színpadról, hogy egy élvezetes próbafolyamat előzte meg a darab színre vitelét. Nehéz kiemelni bárkit is a színészi teljesítménye alapján, de ha már kényszert érzek arra, hogy ezt megtegyem, akkor a színésznők közül Jankovics Andreát emelném ki, aki kiválóan alakítja a kifelé határozottságot mutató, mégis rendkívül labilis személyiséget, a színészek közül pedig Varga Tamást a szomszéd fiú hiteles megformálásáért, aki a tervezés és jövőépítés közepette túlságosan későn döbben rá arra, hogy az élet elment mellette. A csavargók szerepében feltűnő Huszta Dániel és Sirmer Zoltán egymásra hangoltsága is bámulatos.

Ha az első felvonás utolsó jelenetét is sikerült volna cizelláltabban megoldani, és kevesebb lett volna a harsányság (mert nem volt mindig indokolt, hogy ordítozás fejezze ki a feszültséget), akkor igazán nem volna semmilyen komolyabb kifogásom. Ettől eltekintve mégis egy jól megkomponált, feszes szerkezetű, a figyelmet mindvégig fenntartani képes előadást vitt a közönség elé az Újvidéki Színház társulata. Az élet súlyos, éppen ezért közhelyszámba menő kérdéseit sikerült úgy bemutatni, hogy a megközelítés ne legyen se sekélyes, se pedig emészthetetlen.

A Hét nap a világot legközelebb február 9-én, hétfőn láthatja a közönség.

(Családi Kör)

Elölről, hátulról, elölről

Az Újvidéki Színház Még egyszer hátulról című előadásáról

Kutya nehéz lehet matematikai pontossággal improvizációt imitálni. Eljátszani azt, hogy itt most bizony becsúszott egy baki – sőt, bakit bakira halmozunk! -, és mindeközben tudatában lenni annak, hogy a legkisebb tévedés, mellényúlás is végzetes lehet. Éppen azért, mert a rögtönzést csakis úgy lehet mímelni, hogy a legkevésbé sem rögtönözhetünk, és minden erőnkkel a precízen összehangolt játékra kell koncentrálnunk.

Az Újvidéki Színház társulata egy ilyen kutya nehéz feladatra vállalkozott Michael Frayn kortárs angol drámaíró Még egyszer hátulról című, 1982-ben megjelent bohózatának színrevitelével, melynek bemutatója május 30-án volt.

A remekbe szabott, fergeteges humorú darab egy vidéki angol vándorszínház színfalak előtti és színfalak mögötti életét festi elénk. A háromfelvonásos mű első felvonásában a próbafolyamatnak lehetünk részesei, melyben a meglehetősen gyenge színészi képességekkel megáldott aktorok egy tipikus, félreértésekre épülő, rohangálós, ajtócsapkodós, „gatyaletologatós” – alapjában véve elég gyengécske – vígjátékot igyekeznek színre vinni. Közben fény derül a társulaton belüli viszonyokra, szerelmi háromszögekre, titkolt kapcsolatokra, arra, hogy kit hagyott el a felesége, és arra is, hogy kinek vannak problémái az alkohollal stb. A második felvonásban az első felvonásban próbált vígjáték egy konkrét előadását láthatjuk, de hátulról, kvázi a kulisszák mögül. Ez a felvonás egy kész ámokfutás: az első felvonásban kirajzolódó viszonyok ugyanis olyannyira elmérgesednek, hogy a színészek immár baltával támadnak egymásra, verekszenek, szabotálják egymás játékát, mindezt persze a „színfalak mögött” teszik, vagyis előttünk, míg a számunkra háttérben levő „színpadon” igyekeznek úgy viselkedni, vagyis játszani a szerepüket, mintha a „kulisszák mögött” minden a legnagyobb rendben volna. A harmadik felvonásban még egyszer elölről láthatjuk a színházat a színházban: végignézhetjük, miként megy teljesen tönkre és hullik darabjaira a főpróbáján megismert (első felvonás), majd a „kulisszák mögül” végighallgatott (második felvonás) előadás.

Puskás Zoltán rendező szigorúan tartotta magát a Frayn-darab szövegéhez mind a rendezői utasítások, mind a díszlet meghatározása, mind pedig a párbeszédek tekintetében. Azt hiszem, másként nem is igen cselekedhetett volna, mert a darab úgy, ahogy van, egy tökéletes matematikai konstrukció, egy olyan építmény, amelyben minden egyes téglának megvan a pontos helye, és akár ha egyet is kiemelünk a helyéről, a teljes építmény összeomlását kockáztatjuk. Különösen a második felvonásra igaz ez az állítás, hiszen itt párhuzamos és rendkívül összehangolt cselekvésre van szükség: van egyfelől az előadáson belüli előadás, amelyben pontosan meg van határozva, hogy kinek mikor van jelenése a „színpadon”, és a nyolc ajtó melyikén kell belépnie (vagy kilépnie – nézőpont kérdése), másfelől pedig van a „színfalak mögött” zajló némajáték, amelynek precízen kell követnie a háttérben zajló előadást ahhoz, hogy a poénok a megfelelő pillanatban és a megfelelő módon csattanhassanak el.

A rendezőnek tehát a korántsem lebecsülendő supervisor szerep jutott, aki vasszigorral felügyeli és koordinálja a színészi játékot Michael Frayn részletes receptje szerint. Az előadás láttán leszögezhető, hogy Puskás bámulatos munkát végzett.

A színészeknek egy többszörösen skizofrén helyzetben kellett helytállniuk. Egyfelől el kellett játszaniuk, hogy ők mindannyian színházi emberek, másfelől pedig a „kulisszák mögött” kellett „színészkedniük” a második felvonásban. A tudathasadásos állapotot csak tetézte, hogy a színészeket alakító színészeknek két karaktert kellett megformázniuk: a színészek karakterét, valamint az előadáson belüli előadás jellemeit. És persze folyamatosan ügyelniük kellett arra, hogy mikor melyik szerepet alakítják éppen, nehogy egyikből a másikba csússzanak át, amikor nem kellene. Elmagyarázni sem könnyű, eljátszani pedig nyilván még nehezebb.

A tizedes meg a többiek című előadás volt ezt megelőzően az az előadás az Újvidéki Színházban, amelyben kivétel nélkül minden színész kitűnően alakított. Mégis, ha ki kellene emelnem most valakiket a Még egyszer hátulról című előadás szereplői közül, akkor Giricz Attilát, Jankovics Andreát és Kőrösi Istvánt emelném ki. Giricz az iszákos, szelektíven nagyothalló idős Selsdont játszotta, aki ráadásul csapnivaló színész: a szövegét, mint egy patetikus költeményt, a nézőtér felé fordulva valósággal elszavalja. Jankovics Brooke-ot, az üresfejű cicababát alakítja, akinek – valóban! – mintha kioperálták volna az agyát, a karakterén belüli szerepében pedig pontosan úgy formázza meg az üresfejű cicababát, mint ahogyan azt egy üresfejű cicababa próbálná megformázni. Kőrösi meg egyszerűen emberfeletti energiával és koncentráltsággal rohangálja végig az előadást, és egyetlen pillanatra sem esik ki az egyik vagy a másik szerepéből.

Bár az előadás a könnyed kikapcsolódás illúzióját kelti, ahhoz, hogy minden összefüggést megértsen, a nézőnek is bele kell dolgoznia, vagyis teljes összpontosítást követel a darab. Azoknak, akik majd csak ezután nézik meg az előadást, azt javasolnám, hogy nézzék meg többször vagy olvassák el Frayn művét, mielőtt beülnének a nézőtérre, mert ellenkező esetben azon kaphatják magukat, hogy miközben gondolatban pörgetik oda-vissza az eseményeket, keresik-kutatják a matematikai összefüggéseket, esetleg lemaradnak egy-egy poénról, ami pedig vétek lenne.

Legközelebb – az évadban utoljára! – június 10-én, azaz kedden este játsszák a Még egyszer hátulról című darabot az Újvidéki Színházban. A briliáns bohózat közönségkedvencnek ígérkezik, ezért akinek a 10-i előadásra már nem jut jegy, minden bizonnyal őszre is megtekintheti ezt a kivételesen jó előadást.

(Családi Kör)