Címkék: Shakespeare

Már futunk, pedig még meg se ijedtünk

Az Újvidéki Színház III. Richárd betiltva, avagy jelenetek Meyerhold életéből című előadásáról

iii richard betiltvaVégtelenül összetett előadást rakott az Újvidéki Színház színpadára Anca Bradu. Az egymásra épülő és egymást átható rétegeit lehetetlen is volna mind felfejteni, egy kritikának pedig ez főleg nem lehet célja, ezért a teljesség igényére törekvő elemzés helyett maradok az alapvonásokra és a kiragadott részletekre összpontosító bírálatnál.

A III. Richárd betiltva című Matei Vișniec-darab a totalitárius rezsim és az ideológiamentes, úgymond tiszta művészet viszonyát boncolgatja abszurd és groteszk szatíra formájában. A mindent ellenőrizni kívánó paranoiás hatalom és a megfelelni is vágyó, de hitelességre is törekvő művész konfliktusának leképződése ez a dráma. Főhőse, Meyerhold valós figura, a 20. század első felének egyik legjelentősebb, mégis kevéssé ismert orosz-szovjet színész-rendezője, aki a szocialista realizmus elutasítása miatt a harmincas években szembe találja magát a sztálini rendszerrel, 1940-ben pedig hamis vádak alapján – mint külföldi kémet – ki is végzik.

Meyerholdot a művészi igazság érdekli, nem az ideológia igazsága, nem a valóság tükrözése, hanem egy önálló – ha úgy tetszik: önmagába zárt – világ megteremtése. Amikor ez az attitűd a diktatúra kontextusában próbál utat törni magának, bukása szükségszerű, a konfliktus alaptermészete pedig tragikomikus, abszurd és helyenként groteszk is.

A darabban Meyerhold William Shakespeare III. Richárdjának színre vitelével próbálkozik, de a hatalom „ellenséges aktualizálást” sejt a kegyetlen és gonosz uralkodóról szóló történet fölelevenítése mögött, ezért végül betiltja, a rendezőt pedig börtönbe veti, majd kivégezteti. Pedig Meyerholdot épp az ideológiától mentes, „őszinte, tiszta gonoszság” érdekli, és a Shakespeare-darab címszereplőjében látja ennek, az önmagáért való romlottságnak a megtestesítőjét, ám a mindig éber és üldözési mániában szenvedő hatalom „aljas utalásokat” sejt, „külső ideológiai lerakódásokra” gyanakszik, és végül lecsap.

Balázs Áron
Balázs Áron

Anca Bradu határozott koncepcióval nyúlt a Vișniec-drámához, mellyel egyúttal Vszevolod Emiljevics Meyerhold emléke előtt is tiszteleg. Ennek a koncepciónak az egyik meghatározó vonása ugyanis éppen a meyerholdi módszer, a biomechanika alkalmazása. A színészek mozdulataikban egész testükkel vesznek részt, érzelmeiket pedig mozgásuk szüli. A metódus lényegéhez tartozik, hogy a forma, tehát a cselekvéssor gyakran ellentétben áll a tartalommal, vagyis a kimondott szavakkal. Az ellentétek ilyetén szintézise pedig groteszk jeleneteket hoz létre.

A módszer kiválóan alkalmas arra, hogy segítségével lavírozni lehessen abszurd álom és abszurd valóság, absztrakt mozgás és célorientált cselekvéssor között anélkül, hogy átcsúszna az előadás posztdramatikus színházi produkcióba. A narrációnak tehát határozott elsőbbsége van, de úgyszólván szimbiózisban leledzik a mozgással, a zenével, a díszlettel és a fényekkel. Erre segítenek rá a színpadot határoló panelekre vetített filmkockák metaforává csupaszított jelenetei: a csaholó kutyák és a futó ember. (Ez utóbbiban nem lehet nem ráismerni a biomechanika tézismondatára, miszerint „futásnak eredtem, majd megijedtem”.)

Ha egyetlen fogalommal kellene leírni az előadást, akkor ez a fogalom csakis a szinkretizmus lehetne, amely e komplex színjáték minden rétegét átjárja. A különbözőségek összebékítésére tett kísérletet Shakespeare, aki a III. Richárdban az isteni büntetést és a gátlástalan emberi nagyra törést ötvözte; ezt tette Meyerhold, a hús-vér rendező, aki módszerével a formát és a tartalmat választotta szét, hogy azok maguktól forrjanak végül össze; ezt tette a darabbeli Meyerhold, aki hajlandó volt a teljes csendig redukálni az előadást, kompromisszumkészségét bizonyítandó, de nem engedve abból, hogy az előadásnak meg kell születnie; ezt tette Vișniec, aki úgy űzött csúfot a totalitárius rendszerekből, hogy a szatírájának központi témája épp az ideológiamentesség lett; és ezt tette Anca Bradu, aki briliáns módon ötvözte mindezt, úgy aktualizálva az előadást, hogy nem tett semmit az aktualizálás érdekében, legfeljebb annyit, hogy mit sem sejtve elvállalta ennek a darabnak a megrendezését – épp itt és épp most.

Az aktualizálás ugyanis a Szerbiát sújtó árvíznek köszönhető, és annak a szerbiai hatalomnak, amely az áradások áldozatainak emlékére három napos gyászt hirdetett, 72 órára betiltva minden szórakoztató, de művelődési tartalmat is az országban. Meg még sok minden mást is csinált ez a hatalom azokban a napokban: cenzúrázott, elfojtotta a kritikát, ott is ellenséget látott, ahol nem volt, és miközben saját paranoiáival volt elfoglalva, éppen ott nem tanúsított kellő éberséget és szervezettséget, ahol szükség lett volna rá a károk mértékének csökkentése végett.

magyar attila
Magyar Attila

De hagyjuk az aktualizálást és a szinkretizmust, nézzük, mit nyújtott a társulat! A tőle megszokott profizmust, tökéletesen ráhangolódva Bradu rendezői koncepciójára. Külön ki kell emelni a börtönőrt, illetve a III. Richárdot alakító színészt alakító Magyar Attilát, aki úgyszólván lubickolt az abszurd humorban és a groteszkben – ez az ő igazi terepe. Balázs Áron pedig Meyerhold szerepében ismét bebizonyította, hogy nem csak páratlan tehetséggel rendelkezik, de munkabírása is a régi.

Anca Bradunak, Matei Vișniecnek és az Újvidéki Színház társulatának, úgy tűnik, szerencsés csillagzat alatt született ez a találkozása is, akárcsak az előző. Ugyanis szinte dátumra pontosan nyolc évvel ezelőtt mutatták be A kommunizmus története elmebetegek számára elmesélve című előadást. Az se volt könnyű darab, rövidnek se volt mondható, nem tartotta sokáig életben a közönség, de szakmai körökben jelentős elismerést aratott. Vélhetően a most bemutatott előadásra is hasonló jövő vár.

(Újvidéki Rádió – Szempont)

Ezer év körforgás

A szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Macbeth című előadásáról

macbeth plakatNéhány évnyi hullámvölgy után mintha ismét felfelé ívelő pályára lépett volna a szabadkai Népszínház Magyar Társulata. Az idei évad eddigi négy bemutatója – bizton állíthatjuk – eseményszámba ment. Noha nem aratott mindegyik osztatlan sikert, azt el kell ismerni, hogy érzelmeket váltottak ki, beszéltek róluk az emberek. A Vörös az 1944/45-ös események történelmi traumájának feldolgozásával könyvelhetett el többnyire pozitív reakciókat, a Van valami bejelentenivalója? igazi összekacsintós közösségi élmény volt, a Vajdasági lakodalom pedig már a bemutatójának elhalasztásával is képesnek mutatkozott felborzolni a kedélyeket.

Három, kortárs szövegre épülő, mai színpadi mű után negyedikként Shakespeare Macbethje kakukktojásnak tűnhet a sorban, de nem az: sőt, nagyon is szervesen illeszkedik a vajdasági magyar közösség szociokulturális, történelmi, politikai-közéleti aspektusait feltáró drámák sorába.

Hernyák György régóta készülhetett a Macbeth megrendezésére, ami az általa gondosan összeállított szövegkönyvből, de a markáns koncepcióból is kitűnik. Nem csak a Shakespeare-szövegre épített, hanem más szerzőktől, sőt Shakespeare más drámáiból is kölcsönvett egy-egy mondatot, és adta őket a szereplők szájába. Továbbá, keretbe ágyazta a történetet: egy, a drámában mellékes figurát, Macbeth várának portását (Szilágyi Nándor alakításában) megteszi kikiáltóvá, aki mindvégig jelen van a színen: beharangozza az eseményeket, filozofál, interakcióba lép a közönséggel, eljátssza a portás szerepét, amikor kell és levonja a tanulságokat. Kívül is van meg belül is. Akárcsak a dráma transzcendens dimenzióját képviselő három androgün vészlény (Kalmár Zsuzsa, Kovács Nemes Andor és Pálfi Ervin), akik a forgószínpad külső körgyűrűjén mozogva már puszta megjelenésükkel és a megjelenésüket kísérő fülsértő hanghatással hideglelős érzést váltanak ki a nézőből, és azt sugallják, hogy az ember sötét erők kiszolgáltatottja, cselekedeteit nem saját akarata irányítja.

Ennek ellenére nagyon is esendő emberi figurák a darab hősei. Macbeth félelmei és vonakodása révén válik emberivé, tépelődésével, ingadozásával ellensúlyozza mérhetetlen becsvágyát, mely mégis felülkerekedik benne. Ebben nem kis szerepe van feleségének, aki épp fordított utat jár be: hidegen számító és céltudatos, a trón megszerzése érdekében ráveszi férjét a királygyilkosságra, de végül beleőrül a lelkiismeret-furdalásba, amikor azt tapasztalja, hogy a trón megtartása érdekében a véres tettek ezzel nem érnek, nem érhetnek véget.

Vicei Natália Lady Macbeth szerepében
Vicei Natália Lady Macbeth szerepében

Mezei Zoltán és Vicei Natália hitelesen mutatja be a Macbeth házaspár kölcsönös függőségen alapuló kapcsolatát, amit a Hernyák-rendezés szexuális függőséggel is fűszerez. Különösen Vicei érdemel elismerést amiatt, hogy Lady Macbeth markáns karakterének színeváltozását képes volt folyamatként érzékeltetni annak dacára, hogy színpadi jelenlétében nagy hiátusok tátongnak.

A shakespeare-i koncepció kiteljesítését szolgálja, hogy a meggyilkolt király fiait meglehetősen ellenszenves, gőgös figurákként ábrázolja Hernyák, ami lehetővé tesz egy másfajta, urambocsá logikusabb lezárást, mint amit a drámában találunk. Míg az eredeti Shakespeare-műben Macbeth megölése és trónfosztása után a hadak élén visszatérő, ott derék hercegként mutatkozó Malcolm elfoglalja az őt megillető trónt, addig az előadásban Malcolm és öccse, Donalbain között trónharc tör ki, és híveikkel együtt halomra gyilkolják egymást. Ennek köszönve beteljesül a vészlények utolsó jóslata is, miszerint Macbeth egykori harcostársának, Banquónak egyetlen sarjára száll a korona.

macbethVégül nem hagyható említés nélkül a háromosztatú színpad, amely lehetővé teszi ugyan a gyors színváltásokat, ám ez a pörgés-forgás olykor kifejezetten zavaró, és a színészi játékra sincs jótékony hatással, ha a színésznek folyamatosan azon kell agyalnia, hogy hol jön be, hol megy ki, mikor van takarásban és mikor kell bekapcsolódnia a színpad mozgatásába. Persze vannak kifejezetten pozitív oldalai is ennek a kis forgószínpadnak: fantasztikusan alkalmas arra, hogy érzékeltesse, miként zajlanak események egymással párhuzamosan. Az egyik legintenzívebb jelenet az, amikor Macbethék az alvó király meggyilkolásának csöndes aktusára készülnek, miközben a várbéli vendégsereg drog és alkohol hatása alatt tombol a gépzenére.

Igen: drog, gépzene, cigaretta, fényűző, de kortalan divatot tükröző kosztümök (Pesitz Mónika csodás kreációja) – mindez a maga természetességével épül bele a történetbe. Nem tolakodóan aktualizál az előadás, csak érzékelteti, hogy egy négyszáz évvel ezelőtt íródott ezeréves történet akár ma is játszódhat. Itt és most. Mert csak az idő lineáris, a világ azonban változatlan forgószínpad, melyben minden férfi és nő rendre ugyanazokat a szerepeket játssza el.

(Újvidéki Rádió – Szempont, Híd)