Címkék: statútum

Elrontott ünnepnap

Olyan jó volna önfeledten ünnepelni. Jó volna pezsgőt bontani és örülni annak, amire hónapok, évek, évtizedek óta vágyunk és várunk, amiért hónapok, évek, évtizedek óta harcolunk. Hiszen most már biztos: piros útlevelünk december 19-től hasonló árnyalatot kap, mint rég elsiratott elődje, és véget ér tartományunk teljes kiskorúsításának időszaka is. Két jó hír egy napon! Kell ennél több?

Ha a két hírre szorítkozunk – a köztársasági képviselőház megerősítette Vajdaság statútumát és elfogadta a tartomány hatásköreiről szóló törvényt, az Európai Unió pedig feloldotta a szerbiai állampolgárok vízumkényszerét –, akkor bizony minden okunk meg kellene, hogy legyen az elégedettségre. Még sincs túl sok jele az önfeledt ünneplésnek sorainkban, és a kényszeredetten felbontott pezsgőnek is elég fanyar az íze.

Nehéz ugyanis elvonatkoztatni attól a nyögvenyelős, sok megalázó momentumtól hemzsegő folyamattól, amely idáig vezetett. Persze elsősorban a statútum ügyében érezni a keserű szájízt, a vízumliberalizációval kapcsolatban legfeljebb az a legitim kérdés vetődik fel, hogy mi tartott ennyi ideig, miért nem tudták az elmúlt kilenc évben hatalmon levő európai orientáltságú kormányaink előbb teljesíteni a Szerbiával szemben támasztott, teljesen világos technikai feltételeket.

Nem is az a legfájóbb, hogy Vajdaság alaptörvénye egy kifacsart citromra hasonlít. Még azt a közkeletű állítást is el tudnánk fogadni, hogy a politikai erőviszonyokat és érdekeket figyelembe véve az adott pillanatban nem tellett többre. De miért kellett végignéznünk, elviselnünk és megszenvednünk az eltelt bő egy év politikai bohózatát, az alkotmánysértő halogatást, a szintén alkotmánysértő „technikai” változtatgatást, a statútum szövegének ide-oda utalgatását, a tartományi vezetés porig alázását?

Legkönnyebb volna mindezt azzal elintézni, hogy ne is törődjünk az egésszel, mert Vajdaság ügye nem magyar ügy. De, igenis az! A vajdasági magyarok többsége ugyanúgy sajátjának tekinti Vajdaságot, akárcsak az itt élő többi nemzeti közösség, és nem mindegy számukra, hogy Belgrádban vagy a tartományi FŐVÁROSBAN dőlnek-e el a mindennapi életüket érintő fontos kérdések. Lehet ezt vitatni, de ha csak az utóbbi néhány választás eredményét elemezzük, világossá válik, hogy mindannyiszor azok a politikai erők diadalmaskodtak a vajdasági magyarság körében, amelyek őszintén vagy számításból Vajdaság autonómiájának ügyét is a zászlajukra tűzték.

Mondjuk akkor inkább azt, hogy spongyát rá. Ami történt, megtörtént. A lényeg, hogy húsz napon belül keresztül-kasul utazhatunk Európán – hogy miből, azt most ne firtassuk –, Vajdaság pedig, ha mást nagyon nem is, legalább méltóságának egy részét visszakapja – hogy milyen megalázó folyamat végén, azt szintén hagyjuk. De azért engedtessék meg nekünk, hogy egy elrontott ünnepnap végén ujjongás nélkül, rossz hangulatban konstatáljuk, hogy – jól van.

(Magyar Szó)

Tolerancia – a posztkommunista csodaszer

A háború kitörése előtt Boszniában magasabb toleranciaszintet regisztráltak, mint a többi exjugoszláv tagköztársaságban, mégis ott volt a legvéresebb háború – emlékeztet Pavel Domonji, a Helsinki Bizottság újvidéki vezetője

Az elmúlt két-három hétben még a szokásosnál is több szó esett a toleranciáról Vajdaságban, de nyilván világszerte is, hiszen nemrég ünnepeltük a tolerancia világnapját. Ebből az alkalomból Újvidéken táncoltak, Topolyán díjakat osztottak, Szabadkán pedig fociztak.

Nem mindenki gondolja azonban úgy, hogy ilyen egyszerű volna fenntartani a toleráns légkört, hogy a nemzetek közötti viszonyok ápolása ennyiből állna. Pavel Domonji, az ország egyik legbefolyásosabb civil szervezete, a Helsinki Bizottság az Emberi Jogokért újvidéki irodájának vezetője is azok közé tartozik, akik szerint sokkal összetettebb munkára volna szükség a nemzetek közötti jó viszonyok megőrzése érdekében. Ezt a kérdéskört is érintettük a Pavel Domonjival készült interjúban, de szó esett Vajdaság multietnikus identitásáról, új statútumáról, a vajdasági magyar közösség szervezettségéről, valamint a nemzeti tanácsok megválasztási módozatairól. A beszélgetés az interjúalany kérésére írásos formában készült.

– Szeptemberben zárult a Helsinki Bizottság az Emberi Jogokért legutóbbi projektuma, amely Vajdaság multietnikus identitásával foglalkozott. Milyen kihívásokkal szembesülünk e téren?

– Szándékosan helyeztük a hangsúlyt a „multietnikus” jelzőre. A demográfiai mozgások világosan bizonyítják, hogy Vajdaság etnikai struktúrája a kisebbségek kárára változik. A legutóbbi népszámlálás adatai a háborúk, a gazdasági összeomlás, az etnikai mimikri és a nacionalista hisztériakeltés következményeit tükrözik: ezek a vajdasági lakosság elvándorlását, ezzel párhuzamosan pedig az egykori Jugoszlávia más tagköztársaságaiból származó népesség tartományba való beáramlását eredményezték. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni más, mélyebb gyökerű problémákról sem, mint amilyen az alacsony népszaporulat. Tehát Vajdaság etnikai térképe változik, mégpedig oly módon, hogy növekszik a szerb és csökken a kisebbségi lakosság számaránya. A magyarok száma például évtizedek óta folyamatosan csökken. Ma Vajdaságban 152 ezerrel kevesebb a magyar, mint 1961-ben volt, és ez egy rendkívül traumatikus adat.

Tisztában vagyunk azzal, hogy a vajdasági identitás hangoztatása nem talál megértésre Vajdaságon kívül, de magában a tartományban sem. A nacionalisták a vajdasági identitás hangsúlyozásában burkolt elszakadási szándékot vélnek felfedezni, illetve a szerbség további fragmentációjától tartanak. Sirámaikból ítélve azt gondolják, hogy végül majd csak a szerbekből lesznek vajdaságiak – vagy ahogy gúnyosan mondani szokták: „vojvođaner”-ek -, míg a magyarok megmaradnak magyaroknak, a szlovákok szlovákoknak stb. Persze ezek mind eszelős gondolatok. A vajdasági identitás felvállalása nem jelenti a nemzeti identitás elvetését, lett légyen szó a kisebbségi vagy a többségi nemzet tagjairól. Az identitásnak ez a formája különösképpen a kisebbségek tagjai számára fontos, mert kiszélesíti az etnikai tolerancia terét a társadalomban. Fontos ugyanakkor a vegyes etnikumú egyéneknek, mert elkerülhetővé teszi számukra az asszimilációt, a vagy-vagy helyzetet.

A vajdasági identitás befeketítésének okát én mégis valami egészen másban látom. Arról van ugyanis szó, hogy a vajdasági identitás a vajdasági autonómiatörekvések mozgósító tényezője lehet. Márpedig a Vajdaságon kívüli politikai aktorok, ha nem is akarják ellehetetleníteni, de szigorú ellenőrzés alatt kívánják tartani ezeket a törekvéseket.

– Miként viszonyul az államhatalom Vajdaság multietnikus identitásához? Változott-e valami 2000 óta ebben a tekintetben?

– Egy olyan országban, amely óriási problémákkal küszködik – és Szerbia egy ilyen ország -, a dolgok rettenetes lassúsággal változnak. Az államot itt még mindig területként kezelik, ezért minden olyan követelésre, amely a decentralizációra vagy a nagyobb autonómiára irányul – legyen szó akár a helyi önkormányzatok vagy Vajdaság hatásköreinek kiszélesítéséről -, úgy tekintenek, mint destabilizációs szándékra, amely káoszba vezet, esetleg egy új fantomállam létrehozását eredményezheti. Ezen a berögződésen nincs is mit csodálkozni, ha tudjuk, hogy az államra mint zsákmányra tekintenek, amely a pénz, a hatalom, a befolyás és az előnyjogok újrafelosztásának eszköze. Államhatalomnak lenni nálunk annyit jelent, mint védett fajnak lenni, amely nem tartozik felelősséggel tetteiért.

De van itt még valami. A belgrádi politikusok a nagyobb autonómiára vonatkozó vajdasági követeléseket azzal az érvvel próbálják semlegesíteni, hogy ezek teljesülése esetén az egyén szempontjából semmi sem változna, mert kizárólag annyi történne, hogy a Belgrád központúságot felváltaná az Újvidék központúság. Nos, ha még így is volna, én azért visszakérdeznék: mért is ne? Még az is jobb, ha két központunk van, mintha csak egy, amelyben minden hatalom összpontosul.

Teljességgel értelmetlen annak hangoztatása is, hogy Vajdaság Szerbia része. Mintha ezt valaki kétségbe vonta volna! Igen, Vajdaság Szerbia része, de Vajdaság nem Szerbia, és ez a lényeg. Márpedig ha Vajdaság nem Szerbia, akkor lehetőséget kell adni számára, hogy ezt a másságát megfelelő módon ki is mutathassa. Ám nemcsak a másság hangoztatásának feltételeit kell számára megteremteni, hanem szavatolni kell a saját identitás kifejezésre juttatásához elengedhetetlen normatív, politikai, gazdasági és adminisztratív feltételeket is.

Amikor a belgrádi politikusok arról győzködik az Európai Unió képviselőit, hogy ők az európai értékek elkötelezett hívei, szembesíteni kell őket Vajdaság kérdésével. A dolog tehát egyszerű: vajdaság vonatkozásában bizonyítsd, hogy elkötelezett vagy Európa mellett, és ne csak Brüsszelben meg Strasbourgban hangoztasd ezt! Mert Vajdaság Szerbia Európája. A latin mondást parafrazeálva: Hic Europa, hic salta. (Szabad fordításban: Ez itt Európa, itt mutasd meg, mit tudsz – a szerző megj.)

– Megszületett Vajdaság új statútúma, amely ugyan még nem lépett életbe, mert a köztársasági parlamentnek is jóvá kell hagynia. Melyek a tartományi alapszabály erényei és hibái? Lehet-e ez a statútum a multietnikus identitás fejlesztésének alapja?

– Már a kérdésfelvetésben megfogalmazott konstatáció is rávilágít körülményeink perverz voltára. Vajdaság statútumának a Vajdasági Képviselőház autonóm aktusának kellene lennie, de nem az, hanem egy másik parlament jóváhagyásának függvénye. Ebben a pillanatban a statútum pusztán papírra vetett szó, semmi több.

Nem szeretném a statútum jelentőségét kisebbíteni, ám hangsúlyozni szeretném, hogy az identitás megőrzése a legnagyobb mértékben azoktól függ, akik a szóban forgó identitást a magukénak vallják. A vajdasági identitás aláaknázására tett erőfeszítések, mint láthatjuk, eredményteleneknek bizonyultak. Ez az identitás tovább él, és várhatólag megtalálja majd a maga intézményes kifejeződési formáját is. Az identitás nem egy egyszer és mindenkorra meghatározott, egynemű képződmény, hanem egy dinamikusan változó koncepció.

Konkrétan a statútummal kapcsolatban meg kell említeni egy intézményes újítást. Az alapszabály ugyanis előirányozza a Nemzeti Közösségek Tanácsának megalakítását, ami, úgy vélem, egy jó megoldás. Ami rossz, az az, hogy ez a testület csupán véleményezési joggal bír a kisebbségeket érintő vitális kérdésekben. Kötelezően kikérendő véleménye azonban semmire sem kötelez. Megítélésem szerint ennek a testületnek nagyobb hatáskörökkel kellene rendelkeznie. Mondjuk felfüggeszthetné a képviselőház azon határozatait, amelyek durván sértik a kisebbségek jogait.

Felettébb visszásnak tartom továbbá a képviselők státusára vonatkozó megoldást, amely a köztársasági alkotmányban is jelen van. Eszerint a képviselő szabadon felajánlhatja mandátumát a pártjának, hogy a továbbiakban az rendelkezzen felette. Ez a rendelkezés végtelenül cinikus, hiszen azt a hamis látszatot igyekszik kelteni, mintha a képviselő saját autonóm belátása szerint cselekedne, nem pedig a pártoligarchia kénye-kedve szerint. Az új alkotmány és az új statútum is a görög drámákban megjelenő kar szerepét méretezte a képviselőkre.

– Sok szó esik a toleranciáról mostanság. Különösképpen 2004 óta, amikor elszaporodtak a nemzeti színezetű incidensek Vajdaságban, a kérdésből pedig nemzetközi ügy lett. A tartományi hatalom toleranciaprogramot hirdetett toleranciakupák, toleranciatáborok, toleranciakvízek szervezésével. Vajon megfelelő formája-e ez a konfliktuskezelésnek, avagy pusztán marketingfogásról van szó, aminek nincs különösebb foganatja?

– Valóban sokat beszélnek a toleranciáról, és nem nagyon értik, hogy mit is jelent valójában. Íme erre egy példa. Az egykori Emberi és Kisebbségi Jogok Minisztériuma annak idején megjelentetett egy közlönyt, amelyben az áll, hogy a tolerancia nemcsak a más nézőpont puszta megtűrését jelenti, hanem egyúttal ennek a nézőpontnak a tiszteletét, méltánylását, még abban az esetben is, ha ez számunkra antipatikus vagy visszataszító. Továbbá, hogy a toleráns ember képes arra, hogy tartózkodjon azoknak az álláspontoknak a kritizálásától, elítélésétől vagy betiltásától, amelyekkel nem ért egyet.

Nos, mindez ordenáré baromság.

Szerbiában élnek olyan emberek, akik úgy tartják, hogy az albán nép Európa legmocskosabb söpredéke. És mit lehet erre mondani? Hát semmit. Legyünk toleránsak. Ahelyett, hogy elítélnénk ezt a nézetet, a legmesszebb menő tisztelettel kellene hozzá viszonyulnunk, ugyebár. Ha valami okból kifolyólag mégis elítélni merészelnénk az efféle álláspontot, akkor azt kockáztatnánk, hogy ránk sütik az intolerancia, a civilizálatlanság, a primitivizmus bélyegét.

A másfajta nézőpontot, véleményt vagy osztjuk és elfogadjuk, vagy kétségbe vonjuk és vitatkozunk vele. Már miért is tisztelnénk a kopaszra borotvált idióták azon álláspontját, hogy a romák beszennyezik a szerb kulturális közeget? Mindenkinek a magánügye, hogy azt gondolja-e a romákról, hogy fertőzőek, az albánokról meg, hogy söpredék, vagy hogy mondjuk Hitler volt a második megváltó, aki a halandók között járt. De amint elkezdik nyilvánosan is hirdetni a nézeteiket, és e nézetek mentén kezdenek cselekedni, nos, ebben az esetben már nem a tolerancia eszközeit kell latba vetnünk, hanem éppenséggel az intolerancia, a megbélyegzés és a büntetés a megfelelő fegyver a szóban forgó személyek ellen.

A tolerancia persze hogy azt jelenti, hogy tartózkodunk a represszió eszközeinek alkalmazásától azokkal szemben, akiknek a véleményével, választásával vagy viselkedésével, cselekedeteivel nem tudunk azonosulni. Ám nem létezik úgymond parttalan tolerancia. Nincs abszolút tolerancia. Ha mindent tolerálnánk, hamar elérkezne az idő, hogy már nem volna mit tolerálnunk abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy már nem is léteznénk. A tolerancia határa tehát a másik ember szabadsága.

Érdekes a kérdésben összefüggésbe hozott tolerancia és a konfliktusok viszonya. Gyakran hallhatjuk, hogy a tolerancia a konfliktusmegelőzés hatékony eszköze. Ez sajnos nem fedi teljes mértékben a valóságot. A zágrábi Társadalomtudományi Társulás felmérést végzett Boszniában, közvetlenül a háború kitörése előtt. E felmérés Boszniában magasabb toleranciaszintet regisztrált, mint a többi exjugoszláv tagköztársaságban. Mégis ott volt a legvéresebb háború… Tehát a tolerancia nem akadályozta meg az összetűzéseket, ám tegyük hozzá: az intolerancia sem váltotta ki azokat, hiszen ebben az esetben Kosovóban kellett volna először kitörnie a háborúnak, mert itt volt a legalacsonyabb a toleranciaszint.

Néha úgy tűnik számomra, mintha túlságosan is nagy hangsúlyt fektetnénk a toleranciára. Mintha az mindent képes volna megoldani, mint egyfajta posztkommunista csodaszer. Nem vagyok biztos abban, hogy néhány dátum ismerete, legyenek azok bármennyire is lényegesek, akárkit is toleránsabbá tehetnének. Persze nem zárom ki annak lehetőségét, hogy a dátumok is képesek felkelteni egyesek érdeklődését polgártársaik történelme és kultúrája iránt, de kevés az ilyen ember. A SCAN Ügynökség korábban végzett közvélemény-kutatása szerint a vajdasági középiskolásoknak mindössze az egy tizede mutatott olyan-amilyen érdeklődést a más etnikumú polgártársaik kultúrája iránt. Ahhoz, hogy ez a szám növekedjék, a tevékenységek sokkal szélesebb repertoárjára volna szükség. Amennyiben a hangsúlyt a Másik felismerésére, felfedezésére helyeznék mindazokban a dolgokban, amelyeket mi autentikusan a sajátunkként élünk meg, a saját életmódunkként, a saját kultúránkként stb., nos ez a fajta hozzáállás képes volna semlegesíteni az előítéletek hatását, és eredményekkel szolgálhatna. Persze ez egy sokkal nagyobb erőfeszítést igénylő munka volna, mint megszervezni egy kvízt vagy egy versenyt.

– A Helsinki Bizottság az Emberi Jogokért folyamatban levő vitasorozatának középpontjában a vajdasági magyar közösség mint politikai és kulturális szubjektum áll. Mennyire tekinthető szervezettnek a vajdasági magyarság politikai és kulturális téren? Beszélhetünk-e a vajdasági magyarság (ön)izolációjáról bármiféle tekintetben?

– A negatív mutatók ellenére a magyar közösség – a hivatalos adatok szerint – mégis a legszámottevőbb kisebbség nemcsak Vajdaságban, hanem egész Szerbiában. Jól szervezettek, jelentős kulturális elittel rendelkeznek, erős a nemzettudatuk, és minden vajdasági kisebbségnél inkább autonóm érdek- és politikai közösségként tekintenek önmagukra.

A nemzeti előjelű pártokról szólva meg kell említeni, hogy a pluralizmusban az emberek bármilyen, fontosnak ítélt érték mentén szerveződhetnek, így tehát a nemzeti hovatartozás mentén is. Ugyanakkor a politikai megoszlás metszi az etnikai vonalakat, a politikai opciók száma pedig az összes társadalomban kisebb a különböző közösségek számánál, ezért a transzetnikus összekapcsolódások szükségszerűek.

A nemzetiség mentén történő szerveződésnek nem kell szükségszerűen izolációt jelentenie. A magyar pártoknak néha a szemükre vetik, hogy a területi autonómiaköveteléseikkel gettósodást idéznek elő, és megszakítják a kapcsolatot a szélesebb értelemben vett közösséggel. Ezekre a megjegyzésekre egyszer az a válasz érkezett, hogy „ha a magyarok el akarnak szigetelődni, hát csak tegyék, ez az ő dolguk”. Egyetértek, de csak azzal a feltétellel, ha ez azoknak az önkéntes választása, akik elszigetelődnek. Az izoláció azonban gyakran nem önkéntes választásból ered. A dolgok egy kissé komplikáltabbak, mint azt első ránézésre hinnénk. A területi autonómiára vonatkozó követelés nem muszáj, hogy kizárólag a magyar közösségen belüli szűk csoportérdekek kifejeződése legyen. Lehet ugyanis reaktív követelés, vagyis válasz arra a végtelenül etnicizált kontextusra, amelyben a kisebbségi követeléseket semmibe veszik és lebecsülik. Nem szabad szem elől tévesztenünk tehát azt a kontextust, amelyben a területi autonómiára vonatkozó követelés előtérbe került. Milošević idejében egyszerűen ez volt a válasz az elviselhetetlen helyzetre. Azok, akik e követelésben izolációt látnak, tettekkel kellene, hogy bizonyítsák, hogy a különböző közösségekhez tartozók jogai ki vannak egyenlítve, hogy e jogok akadálytalanul megvalósulnak, vagy ha mégsem ez a helyzet, akkor léteznek intézmények, amelyek ezeket a jogokat hatékonyan védik.

– Elkészült a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvénytervezet munkaváltozata, amely lehetőséget nyújt a nemzeti tanácsok közvetett és közvetlen választására is. A kisebbségi közösségek tehát elektorok útján választhatnak maguknak nemzeti tanácsot, ám ha úgy döntenek, akár közvetlenül is megválaszthatják a tanácsok tagjait. Ez utóbbi lehetőség előfeltétele a külön kisebbségi választói névjegyzékek létrehozása. A kettő közül melyik a jobb megoldás?

– A képviseleti szerveket demokratikus úton kell megalakítani, és nem látom, hogy miért kellene ettől az elvtől eltérni a kisebbségi intézmények esetében. A demokratikusan megválasztott testületek nagyobb fokú legitimitással bírnak, autoritásuk is jelentősebb. A Magyar Nemzeti Tanács legitimitását kétségbe vonják, mert – a többi nemzeti tanácshoz hasonlóan – közvetetten, vagyis elektorok közbeiktatásával alakult. Mármost képzeljük el azt a helyzetet, hogy 2002 szeptemberében a lehető legdemokratikusabban alakul meg az MNT, majd tegyük fel a kérdést: vajon akkor is a Vajdasági Magyar Szövetség dominálna a nemzeti tanácsban? Egészen valószínű, hogy a válasz „igen” volna. Lehetséges, hogy nem volna ennyire kifejezett a dominanciája, de a felvázolt hipotetikus helyzet szempontjából ennek nincs akkora jelentősége. Ami viszont fontos, hogy egy ilyen helyzetben a VMSZ-dominanciát a választók akaratával lehetne igazolni.

A nemzeti kisebbségekről szóló törvényben a nemzeti tanácsokat fakultatív testületekként definiálták. A nemzeti kisebbségek tagjai tehát alakíthatnak, de nem kötelesek alakítani ilyen testületeket. Ha tehát úgy mérik fel, hogy nincs szükségük nemzeti tanácsra, vagy nem képesek azt demokratikus úton megválasztani, e jog nem vonható kétségbe. Ha a tervezetben megmaradt az a lehetőség, hogy a tanácsokat az eddigi, közvetett módon is meg lehet választani, ez arra enged következtetni, hogy a kisebbségi önkormányzat a kisebbségi oligarcháknak van alávetve.

(Családi Kör)

Szűk alkotmányos mozgástérben

A közvitára bocsátott vajdasági statútumtervezet jelképes előrelépést jelent, ám a lényegi autonómia továbbra is csak álom marad

Amilyen az alkotmány, olyan a statútum is. Röviden így lehetne elintézni a vajdasági hatalmi koalíció pártjai által elfogadott és közvitára bocsátott vajdasági statútumtervezetet. A dokumentum egyértelműen a Vajdasági Képviselőházban abszolút többséget alkotó Európai Vajdaságért koalíció szája íze szerint készült, a kisebb koalíciós partnerek pedig nem igazán tehettek egyebet, mint hogy – szem előtt tartva a köztársasági alkotmány szabta kereteket, az országban uralkodó politikai erőviszonyokat és pillanatnyi érdekeiket – statisztáljanak az egészhez.

Az új statútumtervezet elsősorban szimbolikus értelemben, megfogalmazásaiban jelent előrelépést a még érvényben levő miloševići statútumhoz képest, ám a lényegét tekintve nem hoz sok újat, inkább csak a meglevő állapotokat rögzíti, a hatásköröket meg a vagyont illetően pedig – az alkotmánnyal összhangban – kénytelen mindent a még meg sem született törvény(ek)re bízni.

KORMÁNY, MINISZTÉRIUMOK, NEMZETI KÖZÖSSÉGEK

zaszlo-vajdasagsvgA legjelentősebb változás, mint már említettem, terminológiai jellegű. Míg az érvényben levő vajdasági statútum „végrehajtó tanácsnak” nevezi a tartomány végrehajtó szervét, az új tervezet már „kormányt” említ, a „titkárságok” helyett pedig „minisztériumokat”. A kommunista érából visszamaradt nyelvi csökevények felváltása széles körben elterjedt kifejezésekkel magától értetődő dolog kellene hogy legyen, ám a jobboldali ellenzéket már ez is irritálja, és a szeparatizmus jelét látja ebben is.

A „nemzeti közösségek” megfogalmazással kapcsolatban egyelőre nem hallottam negatív véleményt, bár nyilvánvaló, hogy ez sincs ínyére sokaknak. Ezzel a kifejezéssel az alapszabály-tervezet megfogalmazói azt kívánták érzékeltetni, hogy Vajdaságnak nincsenek első- és másodrendű polgárai (vagyis ún. többségiek és kisebbségiek), hanem minden itt élő etnikum egyenrangú. A megszövegezők tehát egyáltalán nem használják a tervezetben a „többségi nemzet” és a „nemzeti kisebbség” kifejezéseket, így azokon a helyeken, ahol ez a felosztás a kollektív jogok részletezése okán mégis elkerülhetetlen volt, egy politikailag korrekt, de meglehetősen nyakatekert körülírást voltak kénytelenek használni, mely így szól: „a Vajdaság AT összlakosságában kisebbséget alkotó nemzeti közösségek”. Píszínek píszí, de százszor leírni vagy kimondani még hivatalos szövegben is meglehetősen furcsán hat. Persze elismerem, még ez is jobb, mint visszatérni a köznyelvből szerencsésen kikopott „nemzetiség” kifejezés használatához.

A formális megoldásoknál és megfogalmazásoknál tartva mindenképpen meg kell említeni azt, hogy a közvitára bocsátott statútumtervezet a következő mondattal kezdődik: „Vajdaság az itt élő polgárok autonóm tartománya, a Szerb Köztársaság kötelékében, amely területének sajátos nemzeti, történelmi, kulturális és egyéb sajátosságai alapján jött létre, mint többnemzetiségű, multikulturális és többvallású demokratikus európai régió, amely bekapcsolódott az európai régiók rendszerébe.” (kiemelések tőlem – P. Cs.)

Emlékeztetőül: a 2006-ban elfogadott szerbiai alkotmány első szakasza úgy definiálta az államot, mint „a szerb nép és minden itt élő polgár államát”, vagyis már a kezdet kezdetén első- és másodrendű polgárokra osztotta a lakosokat. Ezzel szemben a tartomány jövőbeli statútuma polgári szemléletet tükrözhet, és a sokszínűséget hangsúlyozhatja majd. Az pedig valóban kiváló ötlet volt, hogy már az első szakaszban mint európai régiót definiálják Vajdaságot, ezzel egyúttal kijelölve önálló nemzetközi státusát is.

A köztársasági alkotmány mostohán bánt az országban élő egyéb nemzeti közösségekkel akkor is, amikor kimondta: „A Szerb Köztársaságban a szerb nyelv és a cirill betűs írásmód van hivatalos használatban. Egyéb nyelvek és írások hivatalos használatát, az Alkotmánnyal összhangban, törvény szabályozza.” A statútumtervezet ebben a kérdésben is továbbment és így fogalmaz: „Vajdaság AT szerveinek és szervezeteinek munkájában a szerb nyelv és a cirill betűs írásmód, a magyar, a szlovák, a horvát, a román és a ruszin nyelv és írás van hivatalos használatban. A szerb nyelv latin betűs írásmódjának használata tartományi képviselőházi határozattal lesz szabályozva.”

Nos, az idézett rész kritikusai nem is az egyéb nyelvek hivatalos használatába kötöttek bele – hiszen ezek a nyelvek és a hozzájuk köthető írásmódok eddig is hivatalos használatban voltak a tartományi adminisztrációban -, hanem abba, hogy esetleg a szerb latin betűs írás használata is jogerőre léphet Vajdaságban.

Hát ez valóban szörnyű lenne!

A VAGYON ISMERETLEN, A HATÁSKÖRÖK BIZONYTALANOK

zgrada_izvrsnog_veca_vojvodine_banovina1
A vajdasági kormány épülete

Az 1990-ben meghozott miloševići alkotmány lehetővé tette a teljes központosítást szinte minden téren, így a vagyon terén is. Az 1995-ben elfogadott, a köztársaság vagyonáról szóló törvénnyel tetőződött be a centralizáció folyamata. Ezzel a törvénnyel ugyanis mind a helyi önkormányzatokat, mind pedig a tartományokat megfosztották addigi vagyonuktól, és mindent állami tulajdonná minősítettek át, vagyis lényegében a központi hatalom kénye-kedve szerint ga(rá)zdálkodhatott mindazzal, amit a tartományok, illetve a helyi önkormányzatok saját pénzükből teremtettek meg évek hosszú során át.

Az új alkotmány sem hozott igazi áttörést a vagyon decentralizálásával kapcsolatban, mert nem rögzítette a visszaszármaztatandó vagyon mértékét, hanem egy később meghozandó törvényre bízta a kérdés rendezését. „Természetesen” e törvénynek egyelőre se híre, se hamva.

Mindezek miatt a vajdasági statútumtervezet megszövegezői sem tehettek többet, mint hogy általánosan és szűkszavúan fogalmazzanak tartományunk (jövőbeni) vagyonával kapcsolatban: „Vajdaság AT köztulajdonában vannak a törvényben és statútumban megállapított ingó és ingatlan dolgok, mindenekelőtt azok a köztulajdonban levő dolgok, amelyeket jelen statútum meghozatalának pillanatában törvény alapján Vajdaság AT szervei és az általa alapított közszolgálatok használnak.” (kiemelés tőlem – P. Cs.)

Sajnos könnyen megtörténhet, hogy a „mindenekelőtt” kifejezéssel illetett vagyontárgyakon kívül a még meg sem született törvény semmi mást nem fog visszautalni Vajdaság tulajdonába. Ez pedig azt jelentené, hogy Vajdaság búcsút inthet a regionális utak, a helyi érdekű vasutak, a csatornahálózat, az erdők, valamint a jól jövedelmező, még állami tulajdonban levő cégek (pl. a Szerbiai Kőolajipari Vállalat részét képező Naftagas) feletti önrendelkezésnek.

A hatáskörök és a forrásbevételek tekintetében sem rögzít semmi újat, illetve semmi konkrétat a statútumtervezet. Tegyük hozzá: nem is rögzíthetne, hiszen az alkotmány ezekben a kérdésekben is törvényi rendelkezést irányoz elő. Összesen 26 olyan terület van még, amelyen törvényileg kellene szabályozni Vajdaság pontos hatásköreit.

KIRAKATINTÉZMÉNY

A statútumtervezet egyik legkidolgozatlanabb, legtöbb kérdőjelet felvető és legvitathatóbb része a 40. szakasz, amely az ún. Nemzeti Közösségek Tanácsát írja le. A tervezet egyéb részeinek kritizálásakor ugyanis szinte mindannyiszor hozzá kellett tennünk, hogy alapvetően a köztársasági alkotmány a hibás, mert az szabta meg a statútum kereteit. Ám a Nemzeti Közösségek Tanácsa – ez a se felsőház, se bizottság – egy olyan torz valami, aminek életre hívásában nem az – egyébként sok mindenért kárhoztatható – alkotmány a ludas.

Négy évvel ezelőtt, amikor a tartományi parlament elfogadta Vajdaság alaptörvény-tervezetét, a kétházas parlament mint egyfajta alternatíva belekerült ebbe a dokumentumba is. Akkor a Demokrata Párt – koalíciós partnereivel ellentétben – az egykamarás rendszer mellett szállt síkra, így kompromisszumos megoldásként csak mint egy lehetőség kerülhetett a kétkamarás modell az előtervezetbe. 2006-ban fordult a kocka: maga a demokrata párti Bojan Pajtić kezdett a kétkamarás parlamenti modellről beszélni, melyben a felsőházat, vagyis a „népek tanácsát” elképzelései szerint a kisebbségi nemzeti tanácsok képviselői alkotnák, a szerb többség viszont ebben nem képviseltetné magát.

Ez az elképzelés, amely élvezte a Vajdasági Magyar Szövetség támogatását is, logikusnak tűnt, hiszen a „népek tanácsának” hatáskörébe a kisebbségi kollektív jogokat érintő kérdések kerültek volna.

2008-ban ehelyett mit kap(t)unk? Egy 30 fős testületet, amelynek felét „a magukat a Vajdaság AT összlakosságában többséget alkotó nemzeti közösséghez tartozónak valló képviselők” teszik ki, a másikat meg a kisebbségi képviselők. Vagyis a 120 fős Tartományi Képviselőházba („alsóházba”) bekerült honatyákat fogják nemzetiségi alapon szétválasztani szerbekre és nem szerbekre, majd – közelebbről be nem határolt módszerrel – párthovatartozásuktól függetlenül fognak kiválasztani közülük 15-15 főt.

És hogy mivel foglalkozik majd ez a testület? Íme: „A Képviselőház hatáskörébe tartozó olyan kérdések megvitatásánál, amelyek közvetett vagy közvetlen kapcsolatban vannak a Vajdaság AT összlakosságában számbeli kisebbséget alkotó nemzeti közösségek jogérvényesítésével, különösen a kultúra, az oktatás, a tömegtájékoztatás és a hivatalos nyelv- és íráshasználat területén, kötelezően ki kell kérni a Nemzeti Közösségek Tanácsának véleményét.”

Tehát lesz egy testület, amivel el lehet majd dicsekedni a kisebbségi jogok érvényesítésére érzékeny EU-ban meg az Európa Tanácsban, vagyis kirakatintézménynek jó lesz. Feltéve, ha sikerül eltitkolni, hogy ennek az ominózus tanácsnak semmiféle döntéshozatali jogköre, ne adj isten vétójoga nem lesz, hogy a nemzeti hovatartozás alapján összeálló testületnek semmiféle legitimitása nem lesz, hiszen a tagjait politikai és nem nemzeti hovatartozásuk alapján választották meg egy másik testület – a képviselőház – tagjaivá, továbbá hogy kiskorúsítják a kisebbségeket, mert a többség gyámkodásával tartják csak őket képesnek a kizárólag őket érintő kérdések megvitatására.

Hogy miként sikerült a 2006-ban még egységesnek és elfogadhatónak tűnő elképzelést ennyire vakvágányra terelni, egyáltalán nem világos.

MAKÓ JERUZSÁLEMTŐL

Mindent egybevetve megállapíthatjuk, hogy az új vajdasági statútumtervezet olyan messze van a lényegi autonómia szavatolásától, mint Makó Jeruzsálemtől. Szó sincs arról, hogy konkrétan szavatolná a tartomány önrendelkezését, hiszen még a hatáskörök és a vagyon tekintetében sem szolgál konkrétumokkal, az igazságszolgáltatás és a törvényalkotás ügye pedig továbbra is központosított marad. Ismétlem: az alkotmány szabta keretek miatt nem is lehetne ez másképp. Ám a kisebbségi jogok érvényesítése tekintetében lehettek volna sokkal nagyvonalúbbak is a szövegírók. Hogy ez miért nem állt senkinek sem az érdekében, egyelőre nem derült ki.

(Családi Kör)