Címkék: tolerancia

Nincs enyhülés

Tendenciózus, tudatosan elkövetett támadások egyedül a magyar kisebbséget érik – állítják a szenttamási Emberi Jogi Központ aktivistái

Közös jövőnk az egyesült Európa! – Ujedinjena Evropa je naša zajednička budućnost! – ezzel a felirattal jelentek meg óriásplakátok a közelmúltban Vajdaság-szerte, egészen pontosan Szabadkán, Törökbecsén, Topolyán és Újvidéken. Ezekből az utcai hirdetésekből azonban nem derül ki, hogy mire vonatkoznak tulajdonképpen. Rendezvényre invitálnak talán, vagy valamilyen terméket akarnak eladni? – vetődhet fel a kérdés a polgárban, aki egy pillantást vet rájuk.

Nos, ezeknek a plakátoknak nem is az a céljuk, hogy informáljanak, sokkal inkább üzenetet kívánnak közvetíteni: a kétnyelvűség fontosságára hívják fel a figyelmet – mondják a szenttamási Emberi Jogi Központ (EJK) aktivistái, akik a budapesti Társaság a Kárpát-medence Magyarságáért szervezettel, valamint az Ürményházi Ifjúsági Klubbal karöltve egy olyan kampányba kezdtek, amelynek ezek a plakátok is a részét képezik. Erről az akcióról, valamint a központnak a vajdasági kisebbségek ellen elkövetett támadásokra irányuló munkájáról beszélgettünk Andróczky Csaba, Kiss Rudolf és Süge Zsolt aktivistákkal. A beszélgetés másik apropója az volt, hogy az EJK elnyerte az Európai Parlament idei Európai Polgár kitüntetését.

Közös jövőnk az egyesült Európa! elnevezésű akciónk ebben a hónapban vette kezdetét. A kampány során összesen nyolc településen – Szabadkán, Újvidéken, Topolyán, Zomborban, Szenttamáson, Muzslyán, Zichyfalván, Temerinben – tartottunk és tartunk interaktív előadásokat, mindenekelőtt középiskolások számára. A magyar és szerb nyelvű előadásokban szólunk az Európai Unió alapelveiről, az emberi és kisebbségi jogok történetéről, Vajdaságról mint multikulturális régióról, és e témák kapcsán beszélünk a kisebbségi jogokról, valamint a toleranciáról is. Kitérünk arra, hogy az EU eszméi miként érvényesülnek az unió gyakorlatában és miként mutatkoznak meg nálunk.

– Milyenek a tapasztalataitok? Miket kérdeztek a diákok?

– Abszolút pozitívak a tapasztalataink. A diákok mindenütt érdeklődéssel hallgatták végig az előadásokat. Nem volt rendzavarás, bekiabálás sem a szerb, sem a magyar hallgatóság körében. Az iskolaigazgatók is nagyon segítőkészen álltak hozzá a kezdeményezésünkhöz. Ahol lehetett, ott legalább két osztályt összevontak az előadás időtartamára. Sajnos túl sok kérdés nem hangzott el. A diákok nyilván félénkebbek, amikor egy idegen témáról egy idegen ember tart előadást, nem pedig egy jól megszokott arc. De azért voltak kérdések: az egyik diákot az érdekelte, hogy az EU jogrendje hogyan hozható párhuzamba az itteni jogrenddel, egy másik kérdés pedig a kétnyelvűség problémájára vonatkozott.

– Az eddigi visszajelzések alapján inkább pozitív vagy inkább negatív visszhangja van az előadássorozatotoknak? Hogyan lehet mérni az akció hatását?

– Nyilván nem lehetséges grádiccsal mérni az elért eredményeket, nem tudunk konkrét adatokkal alátámasztott mérleget vonni. Ennek a hatása csak hosszú távon tud megmutatkozni. Rengeteg a pozitív visszajelzés, ami erőt ad a további munkához, de negatív visszajelzés is van, illetve ennek az akciónak is tulajdonítható, habár nem szeretnénk, hogy így legyen. Nevezetesen a hétvégén Topolyán megjelent magyarellenes graffitiről van szó. Éppen egy nappal korábban tartottuk Topolyán az előadásunkat…

– A multikulturalizmusról, toleranciáról, soknyelvűségről szóló akciótok a tartományi kormány toleranciaprogramjára asszociálja az embert. Mi a véleményetek a hivatalos toleranciaprogramról?

– Felelőtlenség volna részünkről kijelenteni, hogy annak a programnak nincs semmi értelme, hiszen ezzel saját magunkat cáfolnánk. Mert ugyebár mi a biztosíték arra, hogy a mi programjainknak lesz eredménye. A tartományi kormány toleranciaprogramján belül a topolyai toleranciatábornak látjuk legkevésbé az értelmét. Főleg azt kifogásoljuk, hogy az óriási költségvetés dacára csak nagyon kevés embernek szól. A sportrendezvények sorozatából álló toleranciakupa azonban már szimpatikusabb.

– Ezt a májusi akciótokat mekkora költségvetéssel működtetitek?

– Nevetségesen kis összegről van szó: 1,8 millió forintot nyertünk el a Nemzeti Civil Alapprogram pályázatán, úgyhogy ebből kell gazdálkodnunk.

plakat1
Közös jövőnk az egyesült Európa! Šešelj már ott vár bennünket

HULLÁMZÓ KEDÉLYEK

– Az az álláspontotok, hogy a kisebbségellenes atrocitások az elmúlt öt év során nemhogy csökkentek volna, hanem még erősödtek is. A hivatalos vajdasági álláspont ettől némileg eltér.

– Igen, továbbra is kitartunk ezen állításunk mellett. Az idei 15-16 eset is azt bizonyítja, hogy vannak ugyan időszakok, amikor úgy tűnik, hogy alábbhagynak a kisebbségellenes támadások, de ez a jelenség egy pillanatig sem szűnt meg. Inkább úgy fogalmaznánk, hogy hullámzó tendenciát mutat. Tavaly ősszel volt egy újabb föllángolás, amikor három-négy hét leforgása alatt több kisebbségellenes támadás is történt. A 90-es években is voltak persze atrocitások, de azokat a rendszer elhallgatta. Igazából 2003 óta kerültek ezek a megnyilvánulások felszínre, és akkortól kezdve kezdtünk mi is foglalkozni velük.

– A hatalomnak melyik szintjével van a legtöbb probléma? Vajon a politikum, a rendőrség vagy az igazságszolgáltatás szintjén mutatkozik meg a legtöbb hiányosság a kisebbségellenes atrocitások ügyében?

– Szerintünk egyik hatalmi szint sincs a helyzet magaslatán. A 2005-ben tartott tüntetésünket a rendőrség és az igazságszolgáltatás magatartása váltotta ki. A rendőrség sok esetben futni hagyja a támadókat, ha pedig egyáltalán eljutnak az ügyek a bíróságra, ott rendkívül enyhe ítéletek születnek. A sort még kibővíteném a szerb nyelvű médiával, amely egyáltalán nem számol be ezekről az esetekről vagy csak nagyon kevés kivétellel, de akkor is többnyire negatív felhangon.

– Tapasztaltok-e változást, előremozdulást az elmúlt öt év során akár a politikum, a média, az igazságszolgáltatás vagy a rendőrség szintjén?

– Nem merném kijelenteni, hogy történt előrelépés bármelyik hatalmi ágban. A legszemléletesebb, hogy milyen ítéletek születnek magyar és milyen szerb elkövetők esetében. A temerini magyar fiúkat átlagban tíz évre ítélték, míg például a súlyosan megkéselt Komjáti Attila szerb támadóját mindössze egy hónapig tartották előzetesben, majd kiengedték. Ha valamilyen változásról egyáltalán beszélhetünk, akkor az az, hogy megalakult az Emberi és Kisebbségi Jogi Minisztérium, ám a viszonyulásával már nem lehetünk elégedettek. Amikor 150 civil szervezetet összehívtak egy tanácskozásra, mi nem voltunk a meghívottak között, pedig egészen biztosan tudnak rólunk és a tevékenységünkről, rendszeresen küldjük nekik a jelentéseinket, dokumentumainkat. Soha semmilyen visszajelzést nem kaptunk a minisztériumból.

– Mit tehetnek egyáltalán a civilek, hogy változzon bármi is az incidensek terén?

– Megalakulásunkkor a fő támogatási forrásunk a Szülőföld Alap volt. Azonban immár két éve nem támogatják működési költségeinket. A más forrásokból származó kisebb összegek csak egyes projektumok megvalósítására elegendőek, arra viszont már nem, hogy például ingyenes jogi támogatást nyújthassunk az incidensek sértettjeinek. Néhány ügyet azért sikerült felvállalnunk megalakulásunk kezdete óta, amelyekben részleges eredményeket is fel tudunk mutatni, például Bálint Kornél beodrai sértett esetében anyagi kártérítést tudott kiharcolni az alkalmazott ügyvédünk vagy a zentai Kovács Mátyás esetében tudomásunk szerint egy év tíz hónapot kapott az elkövető súlyos, életveszélyes testi sértés okozásáért.

KISEBBSÉGEK VAGY CSAK MAGYAROK

– Nemzetek közötti incidensek helyett ti többnyire atrocitásokat és magyarveréseket emlegettek. Csak a magyar kisebbség sérelmére elkövetett támadásokkal foglalkoztok, vagy más nemzeti közösségek tagjai elleni atrocitásokra is kiterjed a figyelmetek?

– Sólyom László magyar államfő is hasonló kérdést intézett hozzánk, amikor néhány héttel ezelőtt saját kérésünkre fogadott bennünket. Azt kérdezte, hogy a más nemzetiségűek ellen elkövetett atrocitásokat vagy fizikai bántalmazásokat is dokumentáljuk-e. Neki is elmondtuk, hogy erre nincs lehetőségünk. Sem anyagi, sem káderbeli potenciálunk nincs erre. Ám tendenciózus, tudatosan elkövetett támadások egyedül a magyar kisebbséget érik.

– A romák esetében nem beszélhetünk hasonló tendenciózus támadásokról?

– Lehetséges. Nekünk erre vonatkozóan nincsenek információink, és nem is tudjuk igazán követni az összes eseményt. Jóformán még ezt a feladatunkat sem tudjuk ellátni, amit fölvállaltunk. Márpedig mi elsősorban a magyar fiatalokat ért sérelmekkel foglalkozunk, ezt vállaltuk fel. Más kisebbségek ellen elkövetett támadásokról is vannak dokumentumaink, de valóban csak minimális számban. Viszont együttműködünk más emberi jogi szervezetekkel, amelyeknek a figyelme ezekre az incidensekre is kiterjed.

– Elhangoztak olyan megállapítások magyar politikusok részéről, hogy a legújabb incidenseknek gazdasági alapjuk van. Mi erről a véleményetek?

– Semmiképpen sem osztjuk ezt a véleményt. Más okokat említhetnénk, elsősorban politikaiakat. Ha valamire vissza lehet vezetni ezeknek az eseteknek az intenzívebbé válását, akkor azok inkább a Kosovóval, illetve a hágai elítéltekkel kapcsolatos frusztrációk lennének.

– Mit tartanátok megoldásnak? Hogyan lehetne elejét venni a kisebbségellenes incidenseknek, vagy legalább visszaszorítani ezt a tendenciát?

– Vojislav Koštunica volt kormányfő még 2004-ben megemlítette, hogy szükség lenne multietnikus rendőrség létrehozására a „forró területeken”. Úgy gondolom, hogy kivált Szabadka és Temerin ilyen területnek tekinthető. Persze azóta sem történt ezen a téren semmi, pedig a multietnikus rendőrség a megoldás része lehetne. A rendőrség továbbra is egynemzetiségű, és hogy ezen a téren sem történt változás, szemlélteti a kishegyesi eset. A községből ugyanis 10 fiatal jelentkezett a rendőrakadémiára 2007-ben, köztük öt magyar is, ám egyik magyart sem vették fel.

Európai Polgár Díj

A Civil Mozgalom emberi jogi műhelyéből kinőtt Emberi Jogi Központ három évvel ezelőtt alakult meg szenttamási székhellyel. Az idén januárban Becsey Zsolt fideszes európai parlamenti képviselő az EJK-t Európai Polgár Díjra jelölte.

A kitüntetést az Európai Parlament az idén ítélte oda először azoknak, akik „kiemelkedően segítik kontinensünk szellemi és emberi egységesülését, lakóinak egymás iránti megértését”.

A szenttamási szervezetet két héttel ezelőtt arról értesítették, hogy megkapta a díjat.

(Családi Kör)

Tolerancia – a posztkommunista csodaszer

A háború kitörése előtt Boszniában magasabb toleranciaszintet regisztráltak, mint a többi exjugoszláv tagköztársaságban, mégis ott volt a legvéresebb háború – emlékeztet Pavel Domonji, a Helsinki Bizottság újvidéki vezetője

Az elmúlt két-három hétben még a szokásosnál is több szó esett a toleranciáról Vajdaságban, de nyilván világszerte is, hiszen nemrég ünnepeltük a tolerancia világnapját. Ebből az alkalomból Újvidéken táncoltak, Topolyán díjakat osztottak, Szabadkán pedig fociztak.

Nem mindenki gondolja azonban úgy, hogy ilyen egyszerű volna fenntartani a toleráns légkört, hogy a nemzetek közötti viszonyok ápolása ennyiből állna. Pavel Domonji, az ország egyik legbefolyásosabb civil szervezete, a Helsinki Bizottság az Emberi Jogokért újvidéki irodájának vezetője is azok közé tartozik, akik szerint sokkal összetettebb munkára volna szükség a nemzetek közötti jó viszonyok megőrzése érdekében. Ezt a kérdéskört is érintettük a Pavel Domonjival készült interjúban, de szó esett Vajdaság multietnikus identitásáról, új statútumáról, a vajdasági magyar közösség szervezettségéről, valamint a nemzeti tanácsok megválasztási módozatairól. A beszélgetés az interjúalany kérésére írásos formában készült.

– Szeptemberben zárult a Helsinki Bizottság az Emberi Jogokért legutóbbi projektuma, amely Vajdaság multietnikus identitásával foglalkozott. Milyen kihívásokkal szembesülünk e téren?

– Szándékosan helyeztük a hangsúlyt a „multietnikus” jelzőre. A demográfiai mozgások világosan bizonyítják, hogy Vajdaság etnikai struktúrája a kisebbségek kárára változik. A legutóbbi népszámlálás adatai a háborúk, a gazdasági összeomlás, az etnikai mimikri és a nacionalista hisztériakeltés következményeit tükrözik: ezek a vajdasági lakosság elvándorlását, ezzel párhuzamosan pedig az egykori Jugoszlávia más tagköztársaságaiból származó népesség tartományba való beáramlását eredményezték. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni más, mélyebb gyökerű problémákról sem, mint amilyen az alacsony népszaporulat. Tehát Vajdaság etnikai térképe változik, mégpedig oly módon, hogy növekszik a szerb és csökken a kisebbségi lakosság számaránya. A magyarok száma például évtizedek óta folyamatosan csökken. Ma Vajdaságban 152 ezerrel kevesebb a magyar, mint 1961-ben volt, és ez egy rendkívül traumatikus adat.

Tisztában vagyunk azzal, hogy a vajdasági identitás hangoztatása nem talál megértésre Vajdaságon kívül, de magában a tartományban sem. A nacionalisták a vajdasági identitás hangsúlyozásában burkolt elszakadási szándékot vélnek felfedezni, illetve a szerbség további fragmentációjától tartanak. Sirámaikból ítélve azt gondolják, hogy végül majd csak a szerbekből lesznek vajdaságiak – vagy ahogy gúnyosan mondani szokták: „vojvođaner”-ek -, míg a magyarok megmaradnak magyaroknak, a szlovákok szlovákoknak stb. Persze ezek mind eszelős gondolatok. A vajdasági identitás felvállalása nem jelenti a nemzeti identitás elvetését, lett légyen szó a kisebbségi vagy a többségi nemzet tagjairól. Az identitásnak ez a formája különösképpen a kisebbségek tagjai számára fontos, mert kiszélesíti az etnikai tolerancia terét a társadalomban. Fontos ugyanakkor a vegyes etnikumú egyéneknek, mert elkerülhetővé teszi számukra az asszimilációt, a vagy-vagy helyzetet.

A vajdasági identitás befeketítésének okát én mégis valami egészen másban látom. Arról van ugyanis szó, hogy a vajdasági identitás a vajdasági autonómiatörekvések mozgósító tényezője lehet. Márpedig a Vajdaságon kívüli politikai aktorok, ha nem is akarják ellehetetleníteni, de szigorú ellenőrzés alatt kívánják tartani ezeket a törekvéseket.

– Miként viszonyul az államhatalom Vajdaság multietnikus identitásához? Változott-e valami 2000 óta ebben a tekintetben?

– Egy olyan országban, amely óriási problémákkal küszködik – és Szerbia egy ilyen ország -, a dolgok rettenetes lassúsággal változnak. Az államot itt még mindig területként kezelik, ezért minden olyan követelésre, amely a decentralizációra vagy a nagyobb autonómiára irányul – legyen szó akár a helyi önkormányzatok vagy Vajdaság hatásköreinek kiszélesítéséről -, úgy tekintenek, mint destabilizációs szándékra, amely káoszba vezet, esetleg egy új fantomállam létrehozását eredményezheti. Ezen a berögződésen nincs is mit csodálkozni, ha tudjuk, hogy az államra mint zsákmányra tekintenek, amely a pénz, a hatalom, a befolyás és az előnyjogok újrafelosztásának eszköze. Államhatalomnak lenni nálunk annyit jelent, mint védett fajnak lenni, amely nem tartozik felelősséggel tetteiért.

De van itt még valami. A belgrádi politikusok a nagyobb autonómiára vonatkozó vajdasági követeléseket azzal az érvvel próbálják semlegesíteni, hogy ezek teljesülése esetén az egyén szempontjából semmi sem változna, mert kizárólag annyi történne, hogy a Belgrád központúságot felváltaná az Újvidék központúság. Nos, ha még így is volna, én azért visszakérdeznék: mért is ne? Még az is jobb, ha két központunk van, mintha csak egy, amelyben minden hatalom összpontosul.

Teljességgel értelmetlen annak hangoztatása is, hogy Vajdaság Szerbia része. Mintha ezt valaki kétségbe vonta volna! Igen, Vajdaság Szerbia része, de Vajdaság nem Szerbia, és ez a lényeg. Márpedig ha Vajdaság nem Szerbia, akkor lehetőséget kell adni számára, hogy ezt a másságát megfelelő módon ki is mutathassa. Ám nemcsak a másság hangoztatásának feltételeit kell számára megteremteni, hanem szavatolni kell a saját identitás kifejezésre juttatásához elengedhetetlen normatív, politikai, gazdasági és adminisztratív feltételeket is.

Amikor a belgrádi politikusok arról győzködik az Európai Unió képviselőit, hogy ők az európai értékek elkötelezett hívei, szembesíteni kell őket Vajdaság kérdésével. A dolog tehát egyszerű: vajdaság vonatkozásában bizonyítsd, hogy elkötelezett vagy Európa mellett, és ne csak Brüsszelben meg Strasbourgban hangoztasd ezt! Mert Vajdaság Szerbia Európája. A latin mondást parafrazeálva: Hic Europa, hic salta. (Szabad fordításban: Ez itt Európa, itt mutasd meg, mit tudsz – a szerző megj.)

– Megszületett Vajdaság új statútúma, amely ugyan még nem lépett életbe, mert a köztársasági parlamentnek is jóvá kell hagynia. Melyek a tartományi alapszabály erényei és hibái? Lehet-e ez a statútum a multietnikus identitás fejlesztésének alapja?

– Már a kérdésfelvetésben megfogalmazott konstatáció is rávilágít körülményeink perverz voltára. Vajdaság statútumának a Vajdasági Képviselőház autonóm aktusának kellene lennie, de nem az, hanem egy másik parlament jóváhagyásának függvénye. Ebben a pillanatban a statútum pusztán papírra vetett szó, semmi több.

Nem szeretném a statútum jelentőségét kisebbíteni, ám hangsúlyozni szeretném, hogy az identitás megőrzése a legnagyobb mértékben azoktól függ, akik a szóban forgó identitást a magukénak vallják. A vajdasági identitás aláaknázására tett erőfeszítések, mint láthatjuk, eredményteleneknek bizonyultak. Ez az identitás tovább él, és várhatólag megtalálja majd a maga intézményes kifejeződési formáját is. Az identitás nem egy egyszer és mindenkorra meghatározott, egynemű képződmény, hanem egy dinamikusan változó koncepció.

Konkrétan a statútummal kapcsolatban meg kell említeni egy intézményes újítást. Az alapszabály ugyanis előirányozza a Nemzeti Közösségek Tanácsának megalakítását, ami, úgy vélem, egy jó megoldás. Ami rossz, az az, hogy ez a testület csupán véleményezési joggal bír a kisebbségeket érintő vitális kérdésekben. Kötelezően kikérendő véleménye azonban semmire sem kötelez. Megítélésem szerint ennek a testületnek nagyobb hatáskörökkel kellene rendelkeznie. Mondjuk felfüggeszthetné a képviselőház azon határozatait, amelyek durván sértik a kisebbségek jogait.

Felettébb visszásnak tartom továbbá a képviselők státusára vonatkozó megoldást, amely a köztársasági alkotmányban is jelen van. Eszerint a képviselő szabadon felajánlhatja mandátumát a pártjának, hogy a továbbiakban az rendelkezzen felette. Ez a rendelkezés végtelenül cinikus, hiszen azt a hamis látszatot igyekszik kelteni, mintha a képviselő saját autonóm belátása szerint cselekedne, nem pedig a pártoligarchia kénye-kedve szerint. Az új alkotmány és az új statútum is a görög drámákban megjelenő kar szerepét méretezte a képviselőkre.

– Sok szó esik a toleranciáról mostanság. Különösképpen 2004 óta, amikor elszaporodtak a nemzeti színezetű incidensek Vajdaságban, a kérdésből pedig nemzetközi ügy lett. A tartományi hatalom toleranciaprogramot hirdetett toleranciakupák, toleranciatáborok, toleranciakvízek szervezésével. Vajon megfelelő formája-e ez a konfliktuskezelésnek, avagy pusztán marketingfogásról van szó, aminek nincs különösebb foganatja?

– Valóban sokat beszélnek a toleranciáról, és nem nagyon értik, hogy mit is jelent valójában. Íme erre egy példa. Az egykori Emberi és Kisebbségi Jogok Minisztériuma annak idején megjelentetett egy közlönyt, amelyben az áll, hogy a tolerancia nemcsak a más nézőpont puszta megtűrését jelenti, hanem egyúttal ennek a nézőpontnak a tiszteletét, méltánylását, még abban az esetben is, ha ez számunkra antipatikus vagy visszataszító. Továbbá, hogy a toleráns ember képes arra, hogy tartózkodjon azoknak az álláspontoknak a kritizálásától, elítélésétől vagy betiltásától, amelyekkel nem ért egyet.

Nos, mindez ordenáré baromság.

Szerbiában élnek olyan emberek, akik úgy tartják, hogy az albán nép Európa legmocskosabb söpredéke. És mit lehet erre mondani? Hát semmit. Legyünk toleránsak. Ahelyett, hogy elítélnénk ezt a nézetet, a legmesszebb menő tisztelettel kellene hozzá viszonyulnunk, ugyebár. Ha valami okból kifolyólag mégis elítélni merészelnénk az efféle álláspontot, akkor azt kockáztatnánk, hogy ránk sütik az intolerancia, a civilizálatlanság, a primitivizmus bélyegét.

A másfajta nézőpontot, véleményt vagy osztjuk és elfogadjuk, vagy kétségbe vonjuk és vitatkozunk vele. Már miért is tisztelnénk a kopaszra borotvált idióták azon álláspontját, hogy a romák beszennyezik a szerb kulturális közeget? Mindenkinek a magánügye, hogy azt gondolja-e a romákról, hogy fertőzőek, az albánokról meg, hogy söpredék, vagy hogy mondjuk Hitler volt a második megváltó, aki a halandók között járt. De amint elkezdik nyilvánosan is hirdetni a nézeteiket, és e nézetek mentén kezdenek cselekedni, nos, ebben az esetben már nem a tolerancia eszközeit kell latba vetnünk, hanem éppenséggel az intolerancia, a megbélyegzés és a büntetés a megfelelő fegyver a szóban forgó személyek ellen.

A tolerancia persze hogy azt jelenti, hogy tartózkodunk a represszió eszközeinek alkalmazásától azokkal szemben, akiknek a véleményével, választásával vagy viselkedésével, cselekedeteivel nem tudunk azonosulni. Ám nem létezik úgymond parttalan tolerancia. Nincs abszolút tolerancia. Ha mindent tolerálnánk, hamar elérkezne az idő, hogy már nem volna mit tolerálnunk abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy már nem is léteznénk. A tolerancia határa tehát a másik ember szabadsága.

Érdekes a kérdésben összefüggésbe hozott tolerancia és a konfliktusok viszonya. Gyakran hallhatjuk, hogy a tolerancia a konfliktusmegelőzés hatékony eszköze. Ez sajnos nem fedi teljes mértékben a valóságot. A zágrábi Társadalomtudományi Társulás felmérést végzett Boszniában, közvetlenül a háború kitörése előtt. E felmérés Boszniában magasabb toleranciaszintet regisztrált, mint a többi exjugoszláv tagköztársaságban. Mégis ott volt a legvéresebb háború… Tehát a tolerancia nem akadályozta meg az összetűzéseket, ám tegyük hozzá: az intolerancia sem váltotta ki azokat, hiszen ebben az esetben Kosovóban kellett volna először kitörnie a háborúnak, mert itt volt a legalacsonyabb a toleranciaszint.

Néha úgy tűnik számomra, mintha túlságosan is nagy hangsúlyt fektetnénk a toleranciára. Mintha az mindent képes volna megoldani, mint egyfajta posztkommunista csodaszer. Nem vagyok biztos abban, hogy néhány dátum ismerete, legyenek azok bármennyire is lényegesek, akárkit is toleránsabbá tehetnének. Persze nem zárom ki annak lehetőségét, hogy a dátumok is képesek felkelteni egyesek érdeklődését polgártársaik történelme és kultúrája iránt, de kevés az ilyen ember. A SCAN Ügynökség korábban végzett közvélemény-kutatása szerint a vajdasági középiskolásoknak mindössze az egy tizede mutatott olyan-amilyen érdeklődést a más etnikumú polgártársaik kultúrája iránt. Ahhoz, hogy ez a szám növekedjék, a tevékenységek sokkal szélesebb repertoárjára volna szükség. Amennyiben a hangsúlyt a Másik felismerésére, felfedezésére helyeznék mindazokban a dolgokban, amelyeket mi autentikusan a sajátunkként élünk meg, a saját életmódunkként, a saját kultúránkként stb., nos ez a fajta hozzáállás képes volna semlegesíteni az előítéletek hatását, és eredményekkel szolgálhatna. Persze ez egy sokkal nagyobb erőfeszítést igénylő munka volna, mint megszervezni egy kvízt vagy egy versenyt.

– A Helsinki Bizottság az Emberi Jogokért folyamatban levő vitasorozatának középpontjában a vajdasági magyar közösség mint politikai és kulturális szubjektum áll. Mennyire tekinthető szervezettnek a vajdasági magyarság politikai és kulturális téren? Beszélhetünk-e a vajdasági magyarság (ön)izolációjáról bármiféle tekintetben?

– A negatív mutatók ellenére a magyar közösség – a hivatalos adatok szerint – mégis a legszámottevőbb kisebbség nemcsak Vajdaságban, hanem egész Szerbiában. Jól szervezettek, jelentős kulturális elittel rendelkeznek, erős a nemzettudatuk, és minden vajdasági kisebbségnél inkább autonóm érdek- és politikai közösségként tekintenek önmagukra.

A nemzeti előjelű pártokról szólva meg kell említeni, hogy a pluralizmusban az emberek bármilyen, fontosnak ítélt érték mentén szerveződhetnek, így tehát a nemzeti hovatartozás mentén is. Ugyanakkor a politikai megoszlás metszi az etnikai vonalakat, a politikai opciók száma pedig az összes társadalomban kisebb a különböző közösségek számánál, ezért a transzetnikus összekapcsolódások szükségszerűek.

A nemzetiség mentén történő szerveződésnek nem kell szükségszerűen izolációt jelentenie. A magyar pártoknak néha a szemükre vetik, hogy a területi autonómiaköveteléseikkel gettósodást idéznek elő, és megszakítják a kapcsolatot a szélesebb értelemben vett közösséggel. Ezekre a megjegyzésekre egyszer az a válasz érkezett, hogy „ha a magyarok el akarnak szigetelődni, hát csak tegyék, ez az ő dolguk”. Egyetértek, de csak azzal a feltétellel, ha ez azoknak az önkéntes választása, akik elszigetelődnek. Az izoláció azonban gyakran nem önkéntes választásból ered. A dolgok egy kissé komplikáltabbak, mint azt első ránézésre hinnénk. A területi autonómiára vonatkozó követelés nem muszáj, hogy kizárólag a magyar közösségen belüli szűk csoportérdekek kifejeződése legyen. Lehet ugyanis reaktív követelés, vagyis válasz arra a végtelenül etnicizált kontextusra, amelyben a kisebbségi követeléseket semmibe veszik és lebecsülik. Nem szabad szem elől tévesztenünk tehát azt a kontextust, amelyben a területi autonómiára vonatkozó követelés előtérbe került. Milošević idejében egyszerűen ez volt a válasz az elviselhetetlen helyzetre. Azok, akik e követelésben izolációt látnak, tettekkel kellene, hogy bizonyítsák, hogy a különböző közösségekhez tartozók jogai ki vannak egyenlítve, hogy e jogok akadálytalanul megvalósulnak, vagy ha mégsem ez a helyzet, akkor léteznek intézmények, amelyek ezeket a jogokat hatékonyan védik.

– Elkészült a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvénytervezet munkaváltozata, amely lehetőséget nyújt a nemzeti tanácsok közvetett és közvetlen választására is. A kisebbségi közösségek tehát elektorok útján választhatnak maguknak nemzeti tanácsot, ám ha úgy döntenek, akár közvetlenül is megválaszthatják a tanácsok tagjait. Ez utóbbi lehetőség előfeltétele a külön kisebbségi választói névjegyzékek létrehozása. A kettő közül melyik a jobb megoldás?

– A képviseleti szerveket demokratikus úton kell megalakítani, és nem látom, hogy miért kellene ettől az elvtől eltérni a kisebbségi intézmények esetében. A demokratikusan megválasztott testületek nagyobb fokú legitimitással bírnak, autoritásuk is jelentősebb. A Magyar Nemzeti Tanács legitimitását kétségbe vonják, mert – a többi nemzeti tanácshoz hasonlóan – közvetetten, vagyis elektorok közbeiktatásával alakult. Mármost képzeljük el azt a helyzetet, hogy 2002 szeptemberében a lehető legdemokratikusabban alakul meg az MNT, majd tegyük fel a kérdést: vajon akkor is a Vajdasági Magyar Szövetség dominálna a nemzeti tanácsban? Egészen valószínű, hogy a válasz „igen” volna. Lehetséges, hogy nem volna ennyire kifejezett a dominanciája, de a felvázolt hipotetikus helyzet szempontjából ennek nincs akkora jelentősége. Ami viszont fontos, hogy egy ilyen helyzetben a VMSZ-dominanciát a választók akaratával lehetne igazolni.

A nemzeti kisebbségekről szóló törvényben a nemzeti tanácsokat fakultatív testületekként definiálták. A nemzeti kisebbségek tagjai tehát alakíthatnak, de nem kötelesek alakítani ilyen testületeket. Ha tehát úgy mérik fel, hogy nincs szükségük nemzeti tanácsra, vagy nem képesek azt demokratikus úton megválasztani, e jog nem vonható kétségbe. Ha a tervezetben megmaradt az a lehetőség, hogy a tanácsokat az eddigi, közvetett módon is meg lehet választani, ez arra enged következtetni, hogy a kisebbségi önkormányzat a kisebbségi oligarcháknak van alávetve.

(Családi Kör)