Címkék: Újvidéki Színház

A komikumba belefojtott tragikum

Az Újvidéki Színház A patkányok című előadásáról

patkanyok plakatBevallom, túlzott elvárásokkal ültem be az Újvidéki Színház A patkányok című előadásának bemutatójára. A túlzott elvárásaimat pedig kétségkívül a rendező, Alföldi Róbert személye táplálta. Hiszen Alföldi nem csak a legismertebb magyarországi rendező, hanem az egyik legjobb is. Pedig a sztárság és a szakmai tudással fölvértezett tehetség nem föltétlenül esnek egybe, sőt, egyre törvényszerűbb sajnos, hogy e két tulajdonság nem jár párban.

Nagy durranásra számítottam tehát, de ez a nagy durranás elmaradt.

Gerhart Hauptmann 1911-ben íródott drámája egy berlini bérkaszárnyában játszódik. A cselekmény középpontjában Johnné, egy építőmester felesége áll, akit semmi más nem foglalkoztat, csak az, hogy gyereket szeretne. Johnék első gyermeke meghalt, az újabb gyermekáldás elkerüli őket, ezért az asszony titkos alkut köt egy megesett cselédlánnyal, hogy sajátjaként neveli fel születendő kisfiát. Johnné néhány hetes boldogságának az vet véget, hogy a leányanya visszajön a gyermekért, de ekkor ő már mindenre el van szánva, így a tragédia elkerülhetetlen.

A patkányokat ritkán játsszák, legalábbis a mi vidékünkön nem nevezhető közkedvelt és több helyütt is műsorra tűzött darabnak. Pedig egy jól fölépített naturalista tragikomédiáról van szó, mely – ha a felszínen nem is – a mélystruktúrájában megfeleltethető a klasszikus, jól bevált drámai formának. Tehát, úgy is mondhatjuk, minden adott volt: egy kiváló rendező, egy ragyogó társulat, egy naturalizmusával és társadalomkritikai vonulatával a mai korszellemmel tökéletesen összhangba hozható darab – a végeredmény mégsem lett lenyűgöző, borzongató vagy katartikus.

Nem elsősorban szakmai problémáim vannak az előadással, hanem koncepcionálisak. A komikus vonulat karikatúraszerű ábrázolásmódjával megfojtotta a tragikumot. Az előadás próbáiról készült naplóban olvastam, hogy a rendező úgymond „rajzfilmet” akart kihozni a darabból, vagyis megpróbálta elnagyolt, furcsán mozgó, harsány figurákkal teletűzdelni a produkciót. Ami egyfelől nem sikerült, másfelől, ha sikerült is volna, ezzel a tragikus történettel – melyben csecsemőhalál, meddőség, betegség, mélyszegénység, kegyetlenség, gyilkosság és kiszolgáltatottság kéz a kézben jár – egyszerűen nem korrespondál.

Számomra úgy tűnt, hogy a színészek sem igazán tudtak mit kezdeni ezzel a rendezői utasítással, hogy „le kell menni rajzfilmfigurába”. Nem a színész játékát, hanem a színész magára erőltetett figuráját minősítem, amikor azt mondom, hogy Banka Lívia a színidirektor asztmás feleségeként össze-vissza – és következetlenül – hörgött csak, Balázs Áron Harro Hassenreuterjéből a lehető legváratlanabb helyzetekben tört fel holmi idétlen röhögés, Sirmer Zoltán Erich Spittája pedig hiteltelen volt egyik pillanatban még csetlő-botló teológusjelöltként, a másikban már a kiskorú barátnőjét taperoló udvarlóként.

Két kompakt és emellett kiváló színészi alakítást tudnék megnevezni: Krizsán Szilviáét és Mészáros Árpádét.

Krizsán Szilvia és Mészáros Árpád
Krizsán Szilvia és Mészáros Árpád (Fotó: Mikus Csaba)

Örültem, hogy Krizsánt végre főszerepben láthatjuk, hiszen színészi kvalitásai erre mindenképpen hivatottá teszik. Johnné asszony karakterére nagyon jól rátalált: az agresszívből nyájasba történő átmenetet, az elmeháborodottság és a tiszta szellem közötti váltásokat hibátlanul játszotta el. Jó lett volna, ha a hirtelen fényváltások és a sejtelmes hangeffektusok következetesen végigkísérik ezeket a pillanatokat, de ez sajnos nem történt meg, pedig – ahol voltak – semmit se vettek el a színészi alakításból, sőt.

Mészáros Árpádnak ez volt az első színpadra lépése, mióta az Újvidéki Színházhoz szerződött, és – mondhatjuk – remekül debütált. A becsületes, szigorú és rideg John úr szerepében láthatta a közönség.

Már ha láthatta. Ugyanis a színészeket gyakran kitakarta a díszlet egyik-másik oszlopa. Történt olyan is, hogy a szövegét mondó színész hosszú másodpercekig háttal állt a közönségnek, arcjátékából tehát semmit sem láthattunk. A díszlet – Zöldy Z. Gergely munkája – egyébként is meglehetősen funkcionálatlan volt. Nem volt képes érzékeltetni a helyszínváltásokat, így aztán a közönség nem igazán tudhatta, hogy mikor járunk épp a kacatokkal teli padláson és mikor Johnék lakásában, hiszen az öt felvonásos írott mű két felvonásúra redukált előadásának mindkét felvonásában ugyanaz a vízszintesen kettéosztott színpadkép tárult elénk. Márpedig a helyszínváltásnak igencsak nagy jelentősége van a történetben.

Ami igazán meglepett, hogy Alföldi – egy-két apró lelemény és a már említett karikatúraszerű ripacskodás kivételével – szinte egyáltalán nem tett hozzá semmit a darabhoz. A szövegből is csak annyit húztak, hogy az eredeti mű cselekményének íve ne sérüljön nagyon. Az a személyes pecsét hiányzik tehát A patkányok újvidéki előadásából, amelyről méltán zengnek ódákat a kritikusok egy-egy Alföldi-rendezés kapcsán.

(Újvidéki Rádió – Szempont)

Szemérmesen kendőzetlen brutalitás

Az Újvidéki Színház Kéjpart című előadásáról

Eleinte egy kicsit sajnáltam, hogy az idei évad első darabjának nem a hivatalos bemutatójára vagy valamelyik reprízére ültem be az Újvidéki Színházba; a Puskás Zoltán rendezte Kéjpart szakmai bemutatóját – ha úgy tetszik: nyilvános főpróbáját – láttam ugyanis. A szakmai bemutatók közönsége pedig túlnyomórészt beavatottakból áll: újságírókból, kritikusokból, színészekből, akik úgy érkeznek, hogy tudnak már ezt-azt az előadásról, tehát nem éri őket különösebb meglepetés, ráadásul szakmai flegmaságukból kifolyólag nem fognak teátrálisan felháborodva távozni, vagy taps helyett dohogni és morogni, esetleg fintorogva vagy mérgesen a fejüket csóválni, hogy „már megint a buzikat népszerűsítik”, és ráadásul „az Újvidéki Színház is beállt a sorba”!

kejpart

Szóval nem tudom, hogyan reagált a „szűz” közönség a Kéjpartra, de van egy sejtésem. Magam is tele vagyok előítéletekkel, és például azt gondolom, hogy a mi magyar kisebbségi közönségünk se toleránsabb a másfajta kisebbségi közösségek iránt, mint a velünk együtt élő többségi nemzet fiai. Vagyis erős a gyanúm, hogy az előadás nem aratott osztatlan sikert a zömében magyar ajkú közönség körében, mégpedig a témája miatt. Boldog volnék, ha tévednék, de így utólag már túlságosan is rosszul esne, ha bizonyosságot nyerne, hogy mégsem, úgyhogy, kérem, hagyjanak kétségek közt vergődni.

A szexuális másság problematikája a politikai közbeszédben végletesen leegyszerűsödik, és – ha kimondatlanul is – magának a szexuális aktusnak a milyensége kerül a középpontba. A heteroszexuális többség többségi képviselője pedig ezen egyszerűen nem tud felülemelkedni: a sajátjától eltérő szexuális viselkedés képzete teljesen rátelepszik a percepciójára, nem képes a gondolatban stigmatizált individuumot ugyanolyan individuumként kezelni, mint bárki mást, mert folyton az jár a fejében, hogy „úristen, ez saját neméhez tartozóval baszik, vagy legalábbis baszna”.

Nos, a Kéjpart épp azért provokatív előadás, mert szembe megy a heteroszexuális többség többségi képviselőjének elvárásaival: a szexuális megnyilvánulásokat teljes mértékben mellőzve, sőt a testi kontaktusok legapróbb mozzanatait is kiiktatva szól egy szexuális kisebbségen belüli kisebbség létproblémáiról, amelyek nem csak a szexről szólnak, de a szexuális orientációból következnek.

Az önmagukat csak nyanyusoknak nevező, „férfi testbe bújt nők” mindvégig három különálló kádban ülnek, beszélgetnek, monologizálnak, hallgatnak, sminkelnek, cigizgetnek vagy énekelnek. Amikor egymáshoz fűződő viszonyukat is ecsetelik, végtelen magányuk süt ki minden egyes mondatból. Mert amire a legfőképpen áhítoznak, önmaguk elfogadtatása, teljesen reménytelennek tűnik.

Az eredeti mű, Michał Witkowski Kéjpart című riportregénye Lengyelországban játszódik; a társadalom perifériáján élő homoszexuálisok illegális életét mutatja be a kommunizmus évtizedeiben és a rendszerváltás után. Az után a rendszerváltás után, amely az ő reményeiket sem váltotta be, hiszen társadalmi elfogadottságuk a mindennapok szintjén mit sem változott. A könyv hősei nem az emancipációért küzdő középosztálybeli, rendezett életű melegek, hanem a szegény, női szerepeket majmoló ún. nyanyusok, akik éjjelente közparkokban és illemhelyeken hajszolják a kielégülést és vágyaik netovábbját: a primitív, férfias, félrészeg lumpot, a heteroszexuális munkásembert, aki „egyszerű, mint a rugós kés”, és az éjszaka mélyén sok mindenre kapható, amit nappal talán magának sem vallana be.

Ezt a regényt adaptálta színpadra Gyarmati Kata, mégpedig egy olyan szöveget hozva létre, amelyből kiiktatta a helyi vonatkozásokat, vagyis a lengyelországi meghatározottságot, hiszen egyébként is egy általános kelet-európai történetről, problémakörről van szó. Ami azonban száz százalékig megmaradt, az Witkowski magával ragadó stílusa, amit talán humorral átitatott, szemérmesen kendőzetlen brutalitásként lehetne definiálni.

A rendezés azonban hagy némi kívánnivalót maga után. Az elképzelés, hogy a három félmeztelen férfi almákkal és vízzel teli kádban ül, önmagában nem rossz, de teljes egészében a lehengerlő szövegre és a színészek – ülő pozíciójából kifolyólag – meglehetősen korlátozott játékára építeni túlságosan kényelmes, egyszersmind vakmerő megoldás. Az még hagyján, hogy nincs mozgás, hiányzik az előadásból a dinamika – ami a karneváli hangulatot és glamourt árasztó Puskás-rendezések után felettébb szokatlan –, de a camp esztétikájának valamiféle lepukkant, külvárosi változata jobban is rányomhatta volna a bélyegét a színpadképre.

Díjazom, hogy a nyanyusok hétköznapi, de nem mindennapi történeteit meg-megszakította a narrátori hang, statisztikai adatokat közölve a homoszexuálisok helyzetével kapcsolatban, ami kijózanítóan ellenpontozta a vidám sztorikat, ám az aranyozott képkeretbe vetített, elvonatkoztatott jelenetek kapcsolódási pontjait, szimbolikáját nem sikerült megfejtenem.

Kőrösi István
Kőrösi István

A szöveg mellett a színészi játék is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a néző figyelmét fönntartsa az előadás. A két nyanyus, Pongó Gábor és Kőrösi István nagy átéléssel hozták a szerepüket, de kettőjük közül is Kőrösit kell kiemelni, aki egyszerűen brillírozott az öregedő és egyre rigolyásabb Patrycja szerepében. Sirmer Zoltán is igyekezett kihozni a figurájából a legtöbbet, amit egyáltalán ki lehetett hozni egy teljességgel körvonalazatlan, színtelen, szagtalan karakterből. Sirmer Michaljának jellemrajzával ugyanis adós maradt a rendezés.

Mindent összevetve mégis pozitív az összkép. A téma, a Witkowski-regény mint alapanyag, e három színész nagyon jó választás volt. Egy harsányságában is intim panorámaképet nem is illett volna harsány képekben a közönség elé tárni. Így – hibái ellenére is – egy bátor, provokatív és élvezetes előadást láthattunk.

(Újvidéki Rádió – Szempont, Híd)

Musicaljaj

Az Újvidéki Színház West Side Story című előadásáról

Vegyes érzelmekkel ültem be a West Side Story újvidéki bemutatójára és ugyanilyen vegyes érzelmekkel távoztam az előadás végén. Habár az input- és output-érzelmek komponensei a bent töltött 2-2,5 óra alatt megváltoztak, ám a végeredmény – az érzelmek vegyessége „mint olyan” – összességében változatlan maradt.

A kritikus is ember: vannak műfajok, amelyeket alapjáraton kevéssé kedvel. Nos, esetemben ilyen a musical. A miértre lehet ugyan észérveket találni – hogy túlhaladott formának tartom, vagy hogy az európai színházi hagyománytól idegennek érzem ezt a műfajt –, de kár tagadni: irracionális érzelmek dominálnak a musicalhez fűződő viszonyomban.

Mindazonáltal a kritikusnak félre kell tudnia tenni emocionális szűrőjét, fel kell tudnia ismerni a kiválóságát annak is, amit nem kedvel. Persze, tudjuk, ez lehetetlen, hisz a kritikus is ember – ahogy ezt az elcsépelt szófordulatot egyszer már elsütöttem –, de mindenképpen hősiesen próbálkoznia kell megkísérelni a lehetetlen.

Az egyik, talán túlrészletezett input tehát ez volt: nem szívelem a musicalt. A másik, hogy egy musicalt, amelyből egy mindenki által ismert, agyondíjazott kultuszfilm is készült, igencsak kockázatos színre vinni. Különösen pedig a vulgáraktualizálástól tartottam, mely tálcán kínálta magát, hiszen adva vannak a bandába tömörülő fiatalok, a Jet-ek és a Cápák, a bennszülöttek és a bevándorlók, meg ugyebár a nemzeti alapon történő incidensek – hogy egy ilyen ismerős eufemizmussal éljek.

Ez volt tehát két negatív elem. A harmadik inputkomponens azonban pozitív volt. Az Újvidéki Színház ugyanis az utóbbi másfél-két évtizedben számos zenés-táncos produkciót, musicalt mutatott be, köztük több emlékezetesen jó darabot, a stáblista alapján pedig előre el lehetett könyvelni, hogy a West Side Story sem okozhat csalódást.

Nem is okozott, de…

De ne szaladjak a rúd elé, kezdeném a kettes számú inputkomponens mentén a story, a karakterek és a miliő taglalásával.

A rendező, Nagy Viktor ugyan Magyarországról érkezett, de nem először jár Vajdaságban, az újvidéki társulattal is dolgozott már párszor, így joggal föltételezhetjük, hogy hallott az ún. Temerin-szindrómáról, mégsem próbált beleerőltetni az amerikai fehérek és a Puerto Ricó-i latinok viszályát keretként használó történetbe magyarokat meg szerbeket (vagy magyarokat meg romákat, szerbeket meg albánokat stb.). Az egyszerűbb, de biztonságosabb utat választva szinte egyáltalán nem bolygatta meg az eredeti dramaturgiát, ha viszont mégis, azt óvatosan tette, nem megbontva a mű kompozícióját, történelmi-társadalmi kontextusát. Szinte az egyetlen markáns innovatív elem Krizsán Szilvia hajléktalan asszonyának megteremtése volt, ami viszont telitalálat. A folyamatosan jelen levő karakter, a történések néma tanúja nem sok vizet zavar, de mégis jelentős atmoszférateremtő erővel bír: elhiteti velünk, hogy egy lepukkant külvárosi negyedben járunk.

Fotó: Mikus Csaba (www.uvszinhaz.com)

A songok is mind itt vannak hiánytalanul, a társulattagok pedig nem először bizonyítják, hogy énekelni jól tudnak. (Ráadásul a West Side Story a musicalek sorában különösen bonyolult dallamvilággal rendelkezik.) Ebből a szempontból jó döntés volt Szilágyi Ágotára és Kőrösi Istvánra bízni a két főszerepet, hiszen mindketten kiváló orgánummal rendelkeznek. Megkockáztatjuk: talán a legkiválóbb énekhanggal a társulat tagjai közül. Kár, hogy szerelmespárként nem funkcionálnak; meg sem közelítik azt a szenvedélyességet, amit Natalie Wood és Richard Beymer alakítása során tapasztalhattunk a ’61-ben készült filmen. Kőrösi karakteréről előbb hinné az ember, hogy önmagába szerelmes, míg Szilágyi, ha kell, ha nem, zaklatott érzelmi állapotban leledzik. Mindkét alakításból hiányzik a cizelláltság.

Egy musical harmadik elengedhetetlen komponense – a zene és a dramatikus elemek mellett – a tánc. Gyenes Ildikó koreográfus a Hair színpadra állítása óta visszatérő vendég Vajdaságban. Koreográfiái pontosak, igényesen kidolgozottak. Most sem volt ez másként. Nyilvánvaló, hogy a legtöbb időt a tánclépések betanulásának és összehangolásának szentelték a próbafolyamat során, és ennek meg is látszott az eredménye. Mégis, egyetlen olyan jelenetet tudnék csak kiemelni, amely oly szerencsésen ötvözte az éneket, a zenét, a színészi játékot, a táncot és a mondanivalót, hogy katartikus hatást váltott ki belőlem: ez a közismert America című song ironikus-felelgetős jelenete volt. Egyszerűen frenetikusra sikeredett!

Ettől eltekintve viszont a „korrekt” jelzővel tudnám csak illetni az előadást. Nagy Viktor a jól betanult táncra és a dicséretes igyekezettel előadott dalokra fektette a hangsúlyt, a színészi játék azonban kissé kidolgozatlan maradt.

A vegyes érzelmeim tehát vegyesek is maradtak: a musical továbbra sem a szívem csücske, a problematikus aktualizálástól való félelmeim nem igazolódtak be, viszont a West Side Story alkalmasint nem kerül be az Újvidéki Színház emlékezetes musicaljeinek sorába.

(Újvidéki Rádió – Szempont)

Sekélyesen a sekélyesről

Az Újvidéki Színház Narancsbőr című előadásáról

Napok óta azon gondolkodom, hogy miért nem volt rám a maga teljességében szinte semmilyen hatással az Újvidéki Színház Narancsbőr című előadása. Pedig egy neves rendező (Kokan Mladenović) és egy elismerten jó társulat közös munkájáról van szó, melynek az ugyancsak nem véletlenül felkapott fiatal szerző, Maja Pelević drámaszövege szolgált alapul.

Tény az, hogy a színdarab világa – egy tétlenségben szenvedő, önazonossági problémákkal küzdő, magányos, boldogtalan, megcsalt, fölcsinált, nyugaton felső középosztálybelinek számító, nálunk a felső tízezerbe sorolható, szépségszalonokba és plasztikai sebészhez járó, felszínes érzelemvilágú nő „vesszőfutása” – borzasztóan távol áll tőlem. De ez még nem kellene, hogy ok legyen, ha a színdarab jól meg van írva, az előadás jól meg van rendezve, és a színészek sziporkáznak. Márpedig a dráma, a maga líraiságával, szokatlan és figyelemreméltó olvasmány, a rendező teremtette ambientek intelligensen megkonstruáltak és hát színészi sziporkák is vannak garmadával.

Tegyük most félre egy időre magát a szöveget, és koncentráljunk az előadásra. Mindenekelőtt azt nem tudtam eldönteni, hogy kiről, miről és kinek szól ez az előadás. A bemutatót megelőzően, de azt követően is hatalmas sajtója volt a Narancsbőrnek, különösen a vajdasági magyar médiában, de ezúttal a szerb nyelvű lapok is jobban odafigyeltek, mint általában szoktak. Minden megszólaltatott arról beszélt, hogy a minket körülvevő világról szól a darab, ám azonnal siettek hozzátenni, hogy a magánéletben ők bizony nem olyanok, mint a színpadon megjelenő figurák. Mindenhol azt olvashattuk, hogy a produkció a társadalmi elvárásoknak való megfelelni vágyásról, a sablonokba kényszerítésről, a szépségipar és a média uniformizáló hatásáról szól. Rendben, szóljon. Csakhogy ez édeskevés, ha nincsenek kiforrott karakterek és nincsen egy hollywoodi limonádéprodukcióénál erőteljesebb sztori. Márpedig nincs egyik sem.

Részlet az előadásból <i>(Mikus Csaba fotója)</i>
Részlet az előadásból (Mikus Csaba fotója)

A történet nagyjából annyi, hogy egy nagyvilági fiatal hölgy picit kilóg a sorból (habár még erre se mernék mérget venni). Egy napon összejön egy híres focistával, aki feleségül veszi, majd folyamatosan csalja. Ő ettől még frusztráltabb lesz, mint volt, majd lázadni kezd a nőkre állítólag ráerőszakolt sablonok ellen. Elhatározza, hogy változtat, hogy gyermeket szül és ellenszegül a média és a szépségipar diktatúrájának. A környezete azonban nem hagy neki nyugtot, a férje elhagyja, ő pedig hosszas tépelődés után úgy dönt, hogy elveteti a magzatát, és rezignáltan beáll a frusztrált nők sorába. (Hogy valóban elveteti-e a magzatot vagy megszüli a gyereket, majd árvaházba adja – ez képezheti értelmezési vita tárgyát, de azt hiszem, nem változtat a lényegen.)

Az előadást a központi figurát játszó Jankovics Andreának kellene vinnie a hátán, hiszen rá épül az egész produkció, Jankovicsnak azonban nem feküdt ez a szerep. Ugyanazt a színtelen, néhol túl harsány, empátiát kiváltani képtelen jellemet hozza az előadás minden szakaszában. Semmiféle jellemfejlődés, -változás nem tapasztalható a figuráján. Mindehhez részben az is hozzájárult, hogy a rendező ezt a szerepet olyan tulajdonságokkal ruházta fel, amelyek a dráma szövegében nincsenek benne, és amelyek egy meglehetősen életidegen, távoli világba, egy újgazdag krém világába helyezik. Vagyis abba a világba, amelyik (állítólag) diktál, és nem abba, amelyiknek diktálnak. A főhős celeb (hiszen ott a képe a Hello! magazin címlapján), nem pedig „a lány a szomszédságunkból”. Ez a momentum alapvető értelmezési problémákat vet fel a nézőben.

A többi színésznő csak epizódszerepet játszik. Mindegyikük figuráját egy-egy, a jellemükön teljesen eluralkodó tulajdonság határozza meg. Ezen túlmenően viszont sablonosak: egyformák a vágyaik, egyformán szőkék, egyforma kezelést javasol nekik a plasztikai sebész. A színésznők teljesítménye is nagyjából egyforma. Jó átlagos. De nem is nagyon lehetne másmilyen, hiszen igazi kibontakozási lehetőséget csupán a szépségklinikán játszódó rövid epizódok nyújtanak számukra, melyek során volt is néhány üdítően vicces pillanat.

A darab egyetlen férfi szereplője Balázs Áron, aki mintegy féltucatnyi figura bőrébe bújik bele az előadás során. Első hallásra ez egy nagyon hálátlan feladatnak tűnhet, mégis úgy gondolom, hogy Balázs Áron számára jutalomjáték lehet mindez, hiszen lubickolhat a férfisablon-szerepekben. Föltételezhetően egyik figura kitalálása sem igényelt túl sok agyalást, a közönség mégis mindegyiket imádta – legalábbis úgy tűnt a nézőtérről.

Dicséret illeti a zeneszerzőt, Irena Popovićot, aki fantasztikusan eltalálta a darab hangulatának leginkább megfelelő zenei aláfestést. A színpadi mozgás (Andreja Kulešević munkája) is jó lett volna, talán a több gyakorlás hiányzott ahhoz, hogy összehangoltabb legyen.

Nagyon élveztem a számítógépezős részt, ahogy a színpadon megszemélyesítik az internet világát. Mondjuk ez azon kivételes epizódok egyike, amelyben a dráma szövege – leíró jellege ellenére is – színpadi életre kel. Ugyanígy nagy ötlet volt az a jelenet is, amely a leánykérés fennköltségét a földig rombolja.

De ezek csak pillanatok, amelyek megmutatják, hogy Kokan Mladenović nagyon jó (sokak szerint zseniális) rendező, hogy ennek a társulatnak kiváló színészei vannak, és hogy Maja Pelević drámáit nem véletlenül tűzik egyre gyakrabban repertoárra régió szerte.

Tudom, már-már eretnekség lesz, amit leírok, de úgy érzem, hogy Pelević jelen drámája, Kokan Mladenović és az Újvidéki Színház társulata nem volt szerencsés kombináció. A Pelević-szöveg profán líraiságából semmi sem maradt, ahogyan a színpadon többnyire recitatív formává silányítva jeleníttetett meg egy, kissé összehangolatlanul mozgó és tátogó női kar előadásában. Vagyis: a drámaszöveg legfőbb erőssége az előadás legnagyobb gyöngeségévé lett. A rendező abba a hibába esett, hogy a drámába gyömöszölt szinte összes Cosmopolitan-okosságot szövegszerűen akarta visszaadni a színpadon, ami egyszerűen reménytelen vállalkozás volt. Hiszen másfajta figyelmet igényel az olvasás és megint másfajtát egy színdarab végignézése. Az előadásban, amely intenzív mozgással, zenével, díszlettel is operált, nem tudott hatásos, figyelmet teljes mértékben lekötő lenni az a rengeteg, ironikus éllel bíró, kórusban elhadart mondat.

Ha az előadás vet fel a nézőben kérdéseket, az jó, ha viszont az előadás megélése, az szerintem rossz. Én pedig továbbra sem tudom a pontos okát annak, hogy miért hagyott teljesen hidegen ez az előadás – minden pozitívuma és negatívuma ellenére. Talán azért, mert sekélyesen szólt a sekélyesről? Talán.

(Híd)

Közhelyekből várat

Az Újvidéki Színház Hét nap a világ című előadásáról

het-nap-a-vilag
Részlet az előadásból (Mikus Csaba fotója)

Kétségbeesett boldogságkeresés, elidegenedés, elvágyódás, elanyagiasodott világ – csupa elcsépelt, közhelyszerű, milliószor megírt, elmondott, megénekelt, eljátszott témák. Ember legyen a talpán, aki képes még ezekről úgy szólni, hogy az újszerű, de egyúttal emészthető is legyen. Külön-külön sem könnyű ez, hát még egyetlenegy műbe sűrítve a felsorolt nagy témák mindegyikét!

A Hét nap a világ című dráma szerzője, Gyarmati Kata, és a darab színpadra állítója, Puskás Zoltán éppen erre vállalkozott. Hogy mekkora sikerrel, arról majd később.

Kezdjük azzal, hogy három, egymástól viszonylag elkülöníthető történetet láthatunk a színpadon. Az első felvonás történetének főszála három nővér „kétségbeesett boldogságkeresése”. Partnerközvetítő irodához fordulnak, hátha az segíteni tud rajtuk, hogy végre megtalálják az igaz szerelmet. Pechjükre csalókkal van dolguk: a társközvetítő családi vállalkozásban az anya megköti az üzleteket, a fia pedig elvégzi a piszkos munkát, azaz a csőbe húzott hölgyek igényei szerint előbb eljátssza a hősszerelmest, majd – a pénz bezsebelése után – szépen lelécel. Ők az „elanyagiasodott világ” reprezentánsai. A három nővérből kettőt sikerül is megvezetniük, de a harmadik sem jár jobban, aki a szomszéd fiúval próbálkozik, mindhiába. A szükségszerű végkifejlet nem is lehet más, mint mindnyájuk csalódása.

A második felvonás (egyben a második történet) helyszíne egy vonat, amely szinte el sem indul, máris megáll – a semmi kellős közepén. Csakhamar az is kiderül, hogy egyetlen vagon kivételével a vonat többi része teljesen eltűnt. Kinn fogcsikorgató hideg, benn összezárva egy tucatnyi ember. A kilátástalan helyzet feltámasztja bennük az egymásrautaltság érzését, és csakhamar ráébrednek, hogy mindeddig egy „elidegenedett” világban éltek, ahol nem figyeltek egymásra, nem érdekelte őket a másik gondja-baja, valójában sohasem is éltek – csupán reméltek élni.

A harmadik történet két csavargóról szól, akik elhatározták, hogy „elmennek innen”. (Jeleneteik epizódszerűen tünedeznek föl a két felvonás során.) Várnak valakire vagy valamire, hogy elvigye őket az Ígéret földjére, ahol reggelente pezsgőt és kaviárt szolgálnak fel számukra, ahol egész nap ülhetnek a dzsakudziban vagy kipróbálhatják a rejkit, még ha fogalmuk sincs róla, hogy mi az ördög az. Aztán persze nem mennek sehová.

Nyilván több nézőnek is az volt az érzése az előadás láttán, hogy a két felvonás valójában két különálló egészet képez, és legfeljebb az köti őket össze, hogy azonos cím alatt egymást követően játsszák ugyanazok a színészek. Az első felvonás figurái a második felvonásban – egy idős házaspár kivételével – nem is ismerik fel egymást, többségük jellemileg sem igazán azonosítható az első felvonásbeli önmagával. Akkor mégis miféle lényegi összefüggés van a két felvonás között, és milyen dramaturgiai indoka volt annak, hogy a két (három) történetet összevonják?

Némileg talán könnyebb dolgom volna az indokokat illetően, ha olvashattam volna a drámát – mely tudomásom szerint nyomtatásban, a maga teljes valójában még nem jelent meg -, és akkor azt is tudhatnám, hogy a rendezői koncepció miként „írta felül” a művet. Annyi bizonyos, hogy a vonatos történet alapjául Gyarmati Kata 2007-ben a vajdasági magyar drámaíró versenyen győztes szövege szolgált. Ezt akkoriban a Képes Ifjúság közölte. A három nővér történetét, vagyis lényegében az első felvonást a szerző minden bizonnyal utólag illesztette a már meglevő szövege elé, de a Híd tavaly novemberi számában közölt Hét nap a világ-részlet se teszi teljesen világossá, hogy milyen „ragasztót” használt Gyarmati Kata a drámájában, és hogyan komponálta át a „nyersanyagot” a rendező (vagy maga a szerző, aki az előadás dramaturgja volt).

Maradjunk ezért csak az összefüggések felkutatásánál.

Az előadás rövid, jól felépített, pörgős párbeszédekre épül. Az egyes epizódok között, olykor az egyes epizódokon belül is kialszanak a fények, majd újra fölgyulladnak. Ezeknek a momentumoknak nem pusztán a színpadi átrendeződés megkönnyítésében van szerepük, hanem egyúttal felfoghatóak úgy is, mint egy-egy pillanatnyi emlékezetkiesés. Gyakran megtörténik, hogy a figurák a sötétség beállta utáni jelenetben már egy teljesen új ideg- és elmeállapotban találtatnak, esetleg nem is emlékeznek arra, hogy néhány másodperccel korábban miről beszéltek, mit tettek. Mintha csak álmodták volna, hogy megtörtént velük az, ami megtörtént, vagy kimondatott az, ami kimondatott. Az első felvonásban a tudathasadásosságnak az ilyeténképpen való ábrázolása előkészíti és hitelessé teszi a második felvonást, amelyben a hősök egy „másik dimenzióban” találkoznak, teljesen új emberekként, akik nem is emlékeznek egymásra, mégis érzik, sejtik, hogy valamikor, valahol közük volt egymáshoz. A második történetben (felvonásban) mindenki kap egy esélyt a sorstól, hogy szembenézzen önmagával, hogy megpróbálja helyrehozni azt, amit az első történetben, az Életben elrontott.

A harmadik történet, a csavargóké pedig jelképesen összefogja a két nagyobb történetrészt. A menni vagy maradni kérdése, az el sem indulni és mégis megérkezni problematikája felfogható a darab egészének nagy mondanivalójaként.

A fekete-fehér kockákból álló, szimmetrikus színpadkép, a fekete, a fehér és a szürke árnyalatait felvonultató kosztümök (Csík György) mind-mind világunk elsivárosodására utalnak – talán kissé már szájbarágós vehemenciával. Az előadás kezdő és záró szakaszainál feltűnő nemtelen neonangyalok kara pedig ugyanennek a világnak a mesterséges csillogását, egyúttal megkonstruáltságát hivatott ábrázolni. Ők azok, akik a háttérben csendesen teszik a dolgukat: irányítják az óriási sakktábla (a világ) figuráit. Ha valamit érdemes kiemelni ezeknél a jeleneteknél, akkor az elsősorban a zene (Erős Ervin), amely tökéletes összhangot képez a színpadképpel, a színészi mozgással és egyáltalán: erőteljesen meghatározza a darab alaphangulatát.

A színészi összjáték kitűnő. Lesüt a színpadról, hogy egy élvezetes próbafolyamat előzte meg a darab színre vitelét. Nehéz kiemelni bárkit is a színészi teljesítménye alapján, de ha már kényszert érzek arra, hogy ezt megtegyem, akkor a színésznők közül Jankovics Andreát emelném ki, aki kiválóan alakítja a kifelé határozottságot mutató, mégis rendkívül labilis személyiséget, a színészek közül pedig Varga Tamást a szomszéd fiú hiteles megformálásáért, aki a tervezés és jövőépítés közepette túlságosan későn döbben rá arra, hogy az élet elment mellette. A csavargók szerepében feltűnő Huszta Dániel és Sirmer Zoltán egymásra hangoltsága is bámulatos.

Ha az első felvonás utolsó jelenetét is sikerült volna cizelláltabban megoldani, és kevesebb lett volna a harsányság (mert nem volt mindig indokolt, hogy ordítozás fejezze ki a feszültséget), akkor igazán nem volna semmilyen komolyabb kifogásom. Ettől eltekintve mégis egy jól megkomponált, feszes szerkezetű, a figyelmet mindvégig fenntartani képes előadást vitt a közönség elé az Újvidéki Színház társulata. Az élet súlyos, éppen ezért közhelyszámba menő kérdéseit sikerült úgy bemutatni, hogy a megközelítés ne legyen se sekélyes, se pedig emészthetetlen.

A Hét nap a világot legközelebb február 9-én, hétfőn láthatja a közönség.

(Családi Kör)