Címkék: választás

Demokrata aratás Vajdaságban

A tartományi választás második fordulójának legnagyobb vesztesei a radikálisok, de a Magyar Koalíció sem dicsekedhet az elért eredménnyel

A tartományi választás vasárnap megtartott második fordulójában, melyet a többségi elv szerint rendeztek meg mind a 60 vajdasági választási egységben, tarolt az Európai Vajdaságért–Boris Tadić (EV) koalíció. A nem hivatalos, de véglegesnek mondható adatok szerint a Demokrata Párt elnökének nevével fémjelzett blokk 41 mandátumot szerzett. Az EV-nek egyébként 51 választási egységben (értsd: községben vagy városrészben) maradt versenyben jelöltje az első fordulós eredmények alapján. Mivel ez a koalíció az első forduló listás szavazásán már biztosított magának 23 képviselői helyet, a 120 fős képviselőházban összesen 64 képviselője lesz, és ezzel abszolút többséget tudhat a magáénak.

Radikálisan nagy bukás

Szerbiában, ezen belül Vajdaságban is a Szerb Radikális Párt bizonyult a második legnépszerűbb pártnak a május 11-i választásokon. A radikálisok 39 képviselőjelöltje végzett az első vagy a második helyen a tartományi választás többségi rendszerében, zömük (szám szerint 31) az EV jelöltjével mérkőzött meg. Az SZRP tehát szolid első körös eredményt könyvelhetett el, hiszen csak 12-vel kevesebb jelöltje maradt versenyben, mint az EV-nek, a részarányos rendszerben pedig mindössze 3 képviselői hellyel kevesebbet szerzett meg, mint a DP vezette koalíció. A második körben mégis elvérzett, hiszen a 39 talpon maradt jelöltjéből mindössze négynek sikerült legyőznie ellenfelét, e négyből is csak kettő aratott győzelmet a demokrata koalícióbeli ellenfelével szemben: egyikük az SZRP újvidéki polgármesterjelöltje, Igor Mirović, aki az Újvidékhez tartozó, menekültekkel alaposan földuzzasztott Futak és Veternik településeken nyert. A radikálisoknak tehát ezzel a néggyel együtt összesen 24 képviselőjük lesz az új összetételű tartományi parlamentben.

Az MK viszonylag rossz szereplése

A Magyar Koalíció ugyancsak négy képviselői helyet szerzett a második fordulóban, ami jócskán alulmúlta e koalíció elvárásait. Az MK-nak 11 jelöltje volt versenyben, tehát ha a radikálisok fiaskójához hasonlítjuk a szereplésüket, akkor a 4 a 11-ből akár még sikerként is elkönyvelhető, ám ha azt vesszük alapul, hogy a magyar pártoknak eddig 12 képviselőjük volt a tartományi parlamentben, méghozzá úgy, hogy külön indultak, most pedig csak 9 lesz, akkor ez az eredmény már egyáltalán nem nevezhető valami fényesnek. Tény az, hogy Temerinben és Zentán is csak néhány szavazat döntött a radikális, illetve a demokrata ellenjelölt javára, de sajnos a többségi rendszer könyörtelen: egyetlen szavazatnyi különbség is dönthet a győztes személyéről.

Az MK-nak tehát minden jel szerint 9 képviselője lesz, lapzártánkkor azonban nem hivatalosan úgy lehetett tudni, hogy Kishegyes község négy szavazóhelyén megismétlik a voksolást szabálytalanságok miatt. Ha mégsem, akkor az EV jelöltje, Bíró István jut képviselői mandátumhoz, aki alig száz szavazat különbséggel gyűrte le a VMSZ-es Hallgató Sándort, azt a személyt, aki a négy évvel ezelőtti tartományi választás többségi rendszerében egyedüliként, már az első körben megszerezte a parlamentbe való bejutáshoz szükséges, 50 százalékot meghaladó támogatottságot.

Futottak még

A Szerbiai Demokrata Párt és az Új Szerbia koalíciója, valamint az Együtt Vajdaságért–Nenad Čanak koalíció egyaránt 6 mandátumot tudhat a magáénak a képviselőházban, eddig 7-7 képviselője volt mindkét tömörülésnek. A Szerbiai Szocialista Párt–Nyugdíjasok Pártja Vajdaságban nem ért el olyan jó eredményt, mint köztársasági szinten, sőt négy évvel ezelőtt az SZSZP-nek egymagának megvolt a 7 képviselői mandátuma, most pedig összesen csak négy képviselőjük fog ott ülni a tartományi parlamentben. A Liberális Demokrata Párt a törökbecsei körzetben jutott hozzá egyetlen mandátumához, és máris tudható, hogy Milivoj Vrebalov az Együtt Vajdaságért koalíció frakciójához fog csatlakozni, miként a különböző polgárok csoportjainak a képviselőházba bejutott 6 jelöltje közül is minimum kettő.

Merőben új erőviszonyok

Nyilvánvaló, hogy az erőviszonyok merőben mások, mint négy évvel ezelőtt, hiszen ezúttal a DP vezette lista akár önállóan is kormányozhatna, míg 2004-ben a hatalom megszerzéséhez elengedhetetlen szüksége volt Kasza József, Nenad Čanak és Bogoljub Karić pártjának támogatására is. Ezzel összefüggésben nem tűnik valószínűnek, hogy a korábbi koalíciós partnerek megtarthatják mindazokat a pozíciókat a Tartományi Végrehajtó Tanácsban, amelyeket az elmúlt négy év során birtokoltak, annak ellenére sem, hogy Bojan Pajtić, a DP alelnöke, a TVT eddigi elnöke nem hagyott kétséget afelől, hogy számít mind a Szociáldemokrata Liga, mind pedig a Magyar Koalíció részvételére a vajdasági hatalomban. Velük együtt ugyanis kétharmados többséget képezhetnének a képviselőházban, ami egy rendkívül stabil tartományi hatalmat feltételezne.

Abban teljesnek tűnik az egyetértés, hogy a parlament elnöki helyét az MK, vagyis a VMSZ kapja meg. E tisztség betöltésére a legesélyesebbnek Egeresi Sándort, a parlament mostani alelnökét tartják, akit immár hatodik alkalommal választottak meg képviselőnek a többségi rendszerben a topolyai szavazók. A tartományi titkárságok elosztásáról azonban egyelőre senki sem beszél.

Bonyolult kombinatorika

A tartományi hatalom megalakulása, bár pillanatokon belül megtörténhetne, valószínűleg csak a köztársasági kormány és a belgrádi városi vezetés összetételének ismertté válása után fog megtörténni. Ezen azt kell érteni, hogy amennyiben a szocialisták az európai blokkal alakítanak kormányt, és Belgrád városában is az Európa-barát erők oldalára állnak – ez utóbbinak egyre kisebb a valószínűsége –, akkor szinte biztosra vehető, hogy a tartományi hatalomba is beveszik őket. Az SZSZP egyébként meglehetősen konstruktív ellenzék volt a Tartományi Képviselőházban az elmúlt négy évben, ennek alapján feltételezhető, hogy kormányzati pozícióban sem lenne velük túl sok gond. Kérdés persze, mennyire tudnák elfogadni tartományi szinten koalíciós partnerüknek Nenad Čanak pártját, vagy mennyire irritálná őket az LDP képviselőjének jelenléte – és vice versa.

A jövőbeni tartományi hatalom összetétele tehát még korántsem kristályosodott ki. Könnyen lehet, hogy a liga önszántából ellenzékbe vonul vagy a demokraták hagyják ki őket a hatalmi koalícióból a szocialisták kedvéért, de az sem zárható ki, bár elég valószínűtlen, hogy a Magyar Koalíció is az ellenzéki szerep mellett dönt: Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke a vasárnapi választás után közölt írásában ugyanis felvetette annak lehetőségét, hogy az MK minden szinten ellenzékbe vonuljon. Tudni kell azonban, hogy a 9 MK-s képviselőből a VMDP-nek mindössze egy képviselői hely jut a tartományi parlamentben, a többiek mind a VMSZ káderei (a Páll Sándor vezette VMDK-nak nem jut egyetlen mandátum sem).

A többségi rendszer szeszélyessége

A vasárnap megtartott választáson nem először bizonyosodott be, hogy milyen meglepetésekre képes a többségi választási rendszer, bár négy évvel ezelőtt, amikor először alkalmazták Vajdaságban a kombinált választási rendszert, sokkal kiegyensúlyozottabb eredmény született a többségi rendszer második fordulójában, mint a múlt vasárnap. Akkor a két legnagyobb párt, a DP és az SZRP listás eredménye csak kismértékben tért el e két lista egyéni jelöltjeinek második fordulós eredményétől: a DP-nek 15, az SZRP-nek 21 képviselőt sikerült bejuttatnia listán a parlamentbe, míg az egyéni választási körzetekben ez az arány 19:15 volt a DP jelöltjeinek javára.

Korábban viszont, amikor tisztán többségi választási rendszert alkalmaztak, rendre a legnagyobb párt vagy koalíció aratott. Így tudott legerősebb pártként az SZSZP a kilencvenes években végig kormányon maradni Vajdaságban annak ellenére, hogy az ellenzéki pártok népszerűsége sem volt elhanyagolható, és így szerzett 2000-ben a demokratikus ellenzék (DOS) akkora győzelmet, hogy a 120 képviselői helyből 118 neki jutott, a szocialistáknak pedig csak kettő. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy 1996-ban és 2000-ben egy meglehetősen furcsa többségi rendszert alkalmaztak, amelyben nem a két legsikeresebben szereplő jelölt került be a második fordulóba, hanem az első három (!) helyezett, vagyis hiába volt a második fordulóba bekerült két jelöltnek összességében több szavazata, mint a harmadiknak, mégis ez utóbbi juthatott mandátumhoz.

A többségi választási rendszer – akár két, akár három második fordulós jelölttel operál – egyértelműen a „nagyoknak” kedvez, és „igazságtalan” a kisebb pártokkal szemben, de megjárhatja vele az a párt is, amely csupán 5–10 százalékkal élvez kisebb népszerűséget, mint a legnépszerűbb párt. Így jártak ezúttal a radikálisok is, akiket a valamivel népszerűbb demokraták szó szerint letaroltak. Mert bár személyekre szavazunk, és e konkrét személyek iránti szimpátia is kétségtelenül sokat nyom a latban, a döntő tényező az esetek többségében mégis a jelölt párthovatartozása, és egyetlen szavazat is elegendő ahhoz, hogy megszülessen a végső eredmény egy-egy választási egységben.

Önvizsgálat a radikálisoknál és az MK-nál

Mindez persze nem menti fel azon felelősség alól a vesztes jelöltek pártjait, hogy komolyan megvizsgálják, miért nem tudták erőteljesebben mozgósítani a második fordulóban a választóikat. A második forduló előtt szinte kizárólag a demokraták és a magyar koalíciósok folytattak kampányt, a radikálisok mintha teljesen lemondtak volna arról, hogy komolyabban labdába rúgjanak, mindenesetre egy ilyen, magukra nézve megalázó végeredményre valószínűleg ők sem számítottak.

Az MK második körös fiaskója mindenképpen megérne egy külön „misét”, hiszen a januári elnökválasztáson elért kitűnő eredmény sokkal jobb eredményekkel kecsegtetett mind a köztársasági, mind az önkormányzati, mind pedig a tartományi választáson. Nyilván számos oka lehet annak, hogy a magyar szavazók jó része ezúttal sem a magyar előjelű pártokat tüntette ki bizalmával, az azonban túlságosan leegyszerűsített magyarázat volna, hogy mindenről a magyar sajtó és a demokraták „félelemkeltésen alapuló kampánya” tehet. Talán nem ártana elgondolkodni azon is, hogy mennyire volt kontraproduktív a területi autonómia „erőltetése” vagy a Szabadkára koncentráló kampány, és ezzel összefüggésben a radikálisokkal való együttműködés lehetőségének lebegtetése, mert önmagában a magyar pártok összefogása nyilvánvalóan pozitív üzenetet hordozott.

(Családi Kör)

Szerbia választott, de nem döntött

A jelek szerint hosszú és idegőrlő alkudozásnak nézünk elébe

Ha valaki nyolc évvel ezelőtt azt állítja, hogy 2008-ban a népnyúzó Milošević ifjú csicskása és a martalócvezér Arkan jobbkeze lesznek Szerbia európai perspektívájának legfőbb garanciái, valószínűleg bolondnak néztük volna az illetőt. Nos, vasárnap óta kevés kétség fér hozzá, hogy Ivica Dačić és Dragan Marković Palma kezében van az ország sorsa.

A szerbiai többpártrendszer bevezetése óta eltelt időszak talán legmocskosabb kampányát követően vasárnap lezajlottak a köztársasági parlamenti, a tartományi képviselőházi és a helyi önkormányzati választások. Általános meglepetésre a Demokrata Párt köré csoportosuló, az Európai Szerbiáért blokk minden szinten, de kivált a köztársasági parlamenti választáson, fölényes győzelmet aratott. Országos szinten 400 ezer szavazattal utasította maga mögé a Szerb Radikális Pártot, pedig minden relevánsnak mondható közvélemény-kutatás, amit a választások előtti hetekben tettek közzé, azt jósolta, hogy a radikálisok legalább százezer szavazattal rávernek az Európa-barát erőkre. Igaz ugyan, hogy a választások közeledtével egyre csökkenő különbséget mutattak a kutatási eredmények a két lista között, ám valószínűleg a legnagyobb optimisták – maguk a demokraták – sem hitték, hogy néhány tízezernél vagy legfeljebb százezernél több szavazatnyi előnybe kerülhetnek a radikálisokkal szemben a végső megmérettetéskor.

EU, FIAT, GÁZ

Sokan tartottak attól, hogy az Európai Unió által április végén mégiscsak felkínált stabilizációs és társulási egyezmény aláírása kontraproduktív lesz, és a megállapodás aláírását szorgalmazó, majd pedig realizáló erők nemhogy erősödni, hanem éppen ellenkezőleg: gyengülni fognak miatta. A választás eredménye világosan mutatja, hogy a polgárok többsége nem vette be azt a maszlagot, miszerint a gazdasági előnyöket szavatoló egyezmény aláírásával valójában Kosovo függetlenségére ütött – a népnemzetiek nyelvi fenomenjével élve – „Júdás-pecsétet” a Demokrata Párt két főembere, Boris Tadić államfő és Božidar Đelić miniszterelnök-helyettes, és az egyedüli helyes megoldás e létfontosságú egyezmény mielőbbi felmondása lenne.

Nos, Koštunicáék rossz lóra tettek, amikor azt hitték, hogy eddigi koalíciós partnereik leárulózásával, leállamellenségezésével, és egyáltalán: rendkívül mocskos, negatív kampányukkal szavazatokat szerezhetnek maguknak, illetve szavazatokat vehetnek el az Európa-pártiaktól. A 61 százalék körüli részvételi arány, amely nagyjából 4,1 millió voksolót jelent, valamivel még meg is haladta a 2007 januárjában megtartott, szintén előrehozott köztársasági parlamenti választás részvételi eredményeit, tehát a negatív kampánnyal nem sikerült elriasztani az uniós közeledést pártoló, ám bizonytalankodó választópolgárokat a szavazástól.

A bizonytalanokra nyilvánvalóan hatott az is, hogy az EU-s megállapodás aláírását követő napon a Fiat gépkocsigyár komoly szerbiai beruházásokra szánta el magát. A két esemény közötti ok-okozati összefüggést lehetetlen volt nem észrevenni. Aztán pedig már a kampánycsend idején a kormány egyhangúlag elfogadta az oroszokkal kötött energetikai megállapodást. Ezzel a DP és a G17 Plusz miniszterei kiütötték Koštunicáék kezéből az egyik fő adujukat, miszerint ellene vannak mindennek, ami stratégiai jelentőséggel bír és Oroszországból érkezik.

A KOSOVO-MÍTOSZ VÉGE

Ezen a választáson bebizonyosodott az is, hogy a polgárokat nem lehet mozgósítani egy, kizárólag Kosovo megőrzésén alapuló retorikával, politikával. A Szerbiai Demokrata Párt és az Új Szerbia koalíciója éppen ezt tette, és csúnyán bele is bukott: 200 ezerrel kevesebb szavazatot szerzett, mint bő egy évvel ezelőtt, így parlamenti mandátumainak száma több mint egyharmadával csökkent (47 helyett most csak 30 képviselőjük lesz a parlamentben).

Bebizonyosodott tehát, hogy bár Kosovo kérdése nem közömbös a szerbek számára, korántsem számít a legfontosabb témának, annak ellenére sem, hogy még három hónapja sincs a függetlenség kikiáltásának, tehát friss az élmény. A szerb társadalom ezen a választáson politikai érettségéről tett tanúbizonyságot: nem az elmúlt évtizedekre oly jellemző dac kerekedett felül, hanem a politikai pragmatizmus, amely képes reálisan felmérni a helyzetet.

EGYOLDALÚ REFERENDUM

Az Európai Szerbiáért koalícióba tartozó pártoknak sikerült referendumhangulatot teremteniük, legalábbis az Európa-orientáltságú oldalon. Annak sulykolása, hogy (ismét) sorsdöntő választás előtt állunk, amelyen eldől, hogy az Európai Unió tagjai leszünk-e néhány éven belül, avagy visszatérünk a kilencvenes évek háborús, nincstelen világába, úgy tűnik, hatott. A 90-es éveket szimbolizáló radikálisok hatalmától rettegő polgárok stratégiai szempontokat mérlegelve szavaztak a legbiztosabb opcióra. A választás előtti koalíciós tömbből kihagyott Liberális Demokrata Párt épphogy csak átlépte az 5 százalékos választási küszöböt, pedig a közvélemény-kutatók ennél azért fényesebb eredménnyel kecsegtették. Ugyancsak ez lehet az egyik magyarázat a kisebbségi listák viszonylagos sikertelenségére is; bár esetükben elég volt elérni a természetes küszöböt a parlamentbe jutáshoz – vagyis e konkrét esetben mintegy 16 500 szavazattal már mandátumot szerezhettek –, a kisebbségi szavazók talán még így is kockázatosnak érezték kisebbségi listára adni voksukat.

Mégis elég egyoldalúra sikeredett ez a „referendum”, mert a „másik oldalon” nem ingott meg egyik bejutásra esélyesnek tartott lista esetében sem a léc, és a szavazatok sem tömbösödtek oly mértékben a radikálisoknál, mint a másik oldalon a demokraták körül kialakult koalíciónál. Bár az SZRP több mint két és félszer annyi szavazatot kapott, mint az SZDP, az utóbbi lemaradása mégsem egymillió szavazat fölötti, mint amennyi az LDP lemaradása az Együtt Szerbiáért mögött.

A KIRÁLYCSINÁLÓ SZERECSENMOSDATÁSA

A történelmi tapasztalatra és a választás során alkalmazott retorikára alapozva a Szerbiai Szocialista Pártot is a „múlt erőihez” kellene sorolni, ám az utóbbi hónapokban tett pragmatikus gesztusai miatt mégsem ilyen egyértelmű a képlet. Az Ivica Dačić vezette párt, a nyugdíjasok pártjával és a jagodinai polgármester pártjával szövetkezve, rendkívül jó eredményt ért el, és a parlamenti erőviszonyokat szem előtt tartva olyan helyzetbe hozta önmagát, hogy elsősorban tőle, pontosabban a megszerzett 20 mandátumától függ, milyen kormány fog alakulni.

Bár az SZSZP a szavak szintjén folyamatosan az elvszerű magatartását bizonygatja a nyilvánosság előtt, mindenki számára világos, hogy náluk is elsősorban az érdekek játsszák a főszerepet. Tehát az a fő kérdés, mi a szocialisták és koalíciós partnereik legfőbb érdeke.

Racionálisan közelítve ehhez a kérdéshez, a szocialistáknak sokkal jobban megfelelne, ha a „demokratikus” oldal mellett döntenének, és ezzel garantálnák az Európai Unióhoz való közeledés folytatását. Nyilvánvaló, hogy jótéteményük nem maradna jutalom nélkül: végre valahára nemzetközi vizekre evickélhetnének, koalíciós partnerük, a DP segítségével bekerülhetnének a Szocialista Internacionáléba, ezáltal pedig szimbolikusan is lezárhatnák azt a korszakot, amelyet a miloševići örökség terhel, és amely egyre nagyobb nyűg a számukra. Persze idehaza sem feledkeznének meg racionális döntésük honorálásáról, ami tényleges erejükhöz mérten nagyobb befolyást jelentene számukra a kormányban, és persze busásan fizető igazgatóbizottsági helyeket a megmaradt közvállalatokban.

A szocialisták, de különösen az Egységes Szerbia nevű partnerpártot vezető, a néhai Željko Ražnatović Arkan martalócvezér közeli munkatársának számító Dragan Marković Palma jól tudja, hogy külföldi befektetők ide vonzására elengedhetetlenül nagy szükség van a fenntartható fejlődés érdekében, márpedig a másik blokkhoz tartozó Koštunica és Nikolić egészen biztosan fölmondaná az EU-val kötött megállapodást, ami rendkívül negatív jelzés lenne a külföldi befektetők számára.

Közép-, de hosszú távon is ez az opció lenne kifizetődőbb Dačićéknak, ám senki sem lehet egészen biztos abban, hogy nem a pillanatnyi érdekek kerekednek-e felül táborukban. Egyes értesülések szerint a radikálisok és a szerb demokraták hajlandóak lennének akár a miniszterelnöki tisztséget is átengedni nekik, ha hajlandóak lennének velük alakítani kormányt. Az SZRP-nek, az SZDP–ÚSZ-nek és a szocialisták blokkjának együttvéve meglenne a 127 fős abszolút többségük a 250 fős parlamentben.

DRÁGÁN ADD A BŐRÖDET!

Egészen biztos, hogy a szocialisták nagyon drágán fogják adni a bőrüket, függetlenül attól, hogy végül melyik fél lesz a boldog „bőrtulajdonos”. Ha a szocialisták a népnemzeti koalíció mellett döntenek, biztosak lehetnek abban, hogy négy év múlva már nem fognak létezni, végleg bedarálja őket a radikális párt, persze négy évig is lehet élvezni a hatalmat, arról nem is beszélve, hogy a demokratákkal kötendő szövetség sem egy életbiztosítás számukra hosszú távon. Kemény tárgyalásoknak, pontosabban alkudozásnak nézünk elébe a következő hetekben, hónapokban.

A „Drágán add a bőrödet!” jelmondatot fogják alkalmazni a kisebbségi pártok is, hiszen rájuk is szükség lesz, amennyiben a DP vezette koalíció és a szocialisták alakítanának kormányt. Az Európai Szerbiáért listának 102 mandátuma van a parlamentben, a szocialisták blokkjának 20, tehát még legalább négy mandátum hiányzik a minimális parlamenti többséghez. A Sulejman Ugljanin vezette Sandžakért Listának mindössze két képviselője került be a szerbiai nemzetgyűlésbe, a Preševo-völgyi Albánok Koalíciójának pedig egy, úgyhogy itt elsősorban a vártnál gyengébben szereplő Magyar Koalíció kerülhet jó alkupozícióba. Pásztor István hétfőn úgy nyilatkozott, hogy megfelelő garanciák esetén nem fognak finnyáskodni, és hajlandóak részt venni egy európai orientáltságú kormányban, melyben a szocialisták is helyet foglalnak. A perszonális autonómiára vonatkozó magyar követelések teljesítése mellett valószínűleg komoly befolyást követelnek majd maguknak a szabadkai önkormányzat irányításában is. Az MK a választási kampánya során is bizonyította, hogy hatalmának megőrzése Szabadkán létfontosságú a számára, így elképzelhető, hogy a szabadkai polgármesteri tisztséget kéri majd cserébe a demokratáktól, annak ellenére, hogy az észak-vajdasági városban mintegy tízezer szavazattal alulmaradt a demokraták koalíciójával szemben.

„VEGYTISZTA” EURÓPA-BARÁT KORMÁNY LEHETETLEN

Akárhogy is számolgatunk, ebben a pillanatban olyan kormánya nem alakulhat Szerbiának, amelyet úgymond „vegytisztának” lehetne minősíteni, vagyis olyan kormánya, amelyben nem lesznek jelen a múlt erői, és amely teljes mellszélességgel és feltétlenül kiállna az uniós közeledés és az európai értékrend mellett. Magyarán az Európai Szerbiáért koalíció, a Liberális Demokrata Párt és a kisebbségek együttvéve mindössze 123 képviselővel rendelkeznek majd az újonnan alakuló parlamentben, ami a kormányzáshoz nem lenne elég. Még ha ilyen fölállású kisebbségi kormány alakulna is, annak a szocialisták külső támogatására lenne szüksége a fönnmaradáshoz.

A választások megismétléséről egyelőre senki sem gondolkodik. Nyilván minden párt tisztában van azzal, hogy a polgárokat mennyire kimeríti egy-egy választási kampány, és valószínűleg nem fogják merni megkockáztatni, hogy ismét szavazásra hívják az embereket, akiknek már nagyon elegük van a szűnni nem akaró kampánysorozatból.

TUDATOS SZAVAZÁS

A május 11-i választások egyik legfontosabb tanulsága, hogy a polgárok nem az automatizmus elve alapján szavaztak köztársasági, tartományi és helyhatósági szinteken. Vagyis nem az a korábbi gyakorlat érvényesült, hogy minden szavazólapon többnyire ugyanazt a listát karikázták be. Bár a demokraták koalíciója az önkormányzati és a tartományi választáson is tarolt, a kisebb pártok, illetve koalíciók helyi és tartományi szinten jobb eredményt értek el, mint a köztársaságin. A tartományi listás szavazáson például a Nenad Čanak nevével fémjelzett Együtt Vajdaságért koalíció az Európai Vajdaságért (DP–G17 Plusz) listával szemben indult – míg köztársasági szinten Čanak pártja is a DP vezette koalíció részét képezte –, mégis meg tudta szerezni a szavazatok mintegy 8 százalékát, az Együtt Vajdaságért pedig 33,5 százalékos támogatottságot kapott a köztársasági 38,7 százalékos eredményével szemben. A Magyar Koalíció is jobban szerepelt tartományi szinten, az előzetes becslések szerint mintegy 20–25 ezer szavazattal többet gyűjtött be, mint a köztársasági parlamenti választáson, és igen sok egyéni jelöltje maradt versenyben a tartományi választás második fordulójában.

Igen hálátlan dolog lenne ebben a pillanatban megjósolni a tartományi parlament új felállásában a pártok erőviszonyait, hiszen a vegyes választási rendszerből kifolyólag az első körben csak 60 képviselői mandátum sorsa dőlt el végérvényesen, további hatvané viszont csak a május 25-én megtartandó második fordulóban válik véglegessé. Figyelembe véve azonban, hogy sok községben is ún. demokratikus jelöltek állnak egymással szemben, nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy Vajdaságnak továbbra is egy, a Demokrata Párt által vezetett kormánya lesz, amelyben jelentős erőt fog képviselni a Magyar Koalíció és a Vajdasági Szociáldemokrata Liga. Esetleg a szocialisták is helyet kapnak majd ebben a hatalomban, ha köztársasági szinten sikerül egyezségre jutniuk.

A KOMPLIKÁLÓ TÉNYEZŐ: BELGRÁD

Minthogy minden mindennel összefügg, különösen akkor, amikor párhuzamosan kell egyezkedni a lokális és a globális hatalmon, egy-egy jelentősebb helyi önkormányzat sorsa kihatással lehet arra, mi fog történni a köztársaság szintjén és vice versa. Különösen pedig akkor van ez így, ha a leggazdagabb, legnépesebb, legperspektivikusabb városról, a fővárosról van szó. Belgrádban úgyszólván patthelyzet alakult ki: a 110 fős városi képviselő-testületben 45 mandátuma lesz a DP vezette koalíciónak, 40 a radikális pártnak, 12 az SZDP–ÚSZ-nek, 7 az LDP-nek és 6 az SZSZP-nek. Ez azt jelenti, hogy amennyiben köztársasági szinten a demokraták és a szocialisták kiegyeznek, Belgrádban csak akkor alakíthatnak kormányt, ha sikerül elnyerniük a liberálisok vagy Koštunicáék támogatását is. Eddig az SZDP és a DP irányította a várost, állítólag különösebb veszekedések nélkül, ám a két párt országos szinten olyannyira eltávolodott egymástól, hogy szinte elképzelhetetlen bármiféle együttműködés közöttük akár helyi szinteken is. Marad tehát az LDP mint a mérleg nyelve. Hogy Čedomir Jovanovićék hajlandóak lesznek-e feladni kategorikus álláspontjukat, miszerint elképzelhetetlen bármiféle együttműködés a radikálisokkal, a szocialistákkal és Koštunicáékkal, hamarosan ki fog derülni. Fel kell mérniük, mi jár kisebb veszteséggel számukra, ha az elveik néminemű feladásával segítenek „megőrizni” Belgrádot, avagy vállalják a bűnbak szerepét Belgrád „elvesztése” okán.

A többi nagyvárosban a helyzet többé-kevésbé világos: Újvidéken és Nagybecskereken az Európa-barát erők alakíthatnak kormányt, Kragujevacon úgyszintén, Nišben is a „demokratikusabb” blokknak van erre inkább esélye, Szabadkán pedig a Magyar Koalíció nélkül nemigen alakulhat helyi hatalom.

Hosszú és idegőrlő alkudozásnak nézünk elébe. Nincs kizárva, hogy ismét „öt perccel éjfél előtt” születik majd döntés arról, hogy Szerbia a múltba réved-e majd vagy a jövőt választja-e. A jövőt, amely sajnos nem lesz makulátlanul tiszta: lemondhatunk arról, hogy a közeljövőben megtörténik a 90-es évek örökségével való őszinte szembenézés és leszámolás, hogy elfogadtatik a kosovói realitás, hogy megtörténik az átvilágítás, és mindenki felelni fog a nép ellen elkövetett bűnei miatt, beleértve a Milošević család Moszkvában élő és viruló tagjait is.

(Családi Kör)

Nyolc forgatókönyv

Szerbia jelenére és jövőjére nézve ebben a pillanatban nem Tomislav Nikolić és a Szerb Radikális Párt, hanem Vojislav Koštunica és a Szerbiai Demokrata Párt a legveszélyesebb politikai tényező. Ezt a megállapítást alátámasztja annak ténye, hogy Nikolić egyetlen pillanatig sem vitatta ellenfele győzelmét a vasárnapi elnökválasztás második fordulójában, pedig a relatíve kis különbség miatt, ha nagyon akarta volna, kétségbe vonhatta volna a részeredmények alapján kikristályosodni látszó végeredményt, ezzel politikai forrongásokat idézve elő az országban. Nikolić ezúttal mégsem döntött úgy, hogy kalandorpolitikába fog, és káoszt idéz elő a rendkívül megosztott szerbiai társadalomban. Vele ellentétben Vojislav Koštunica végtelen felelőtlenségéről tett tanúbizonyságot a hét elején, amikor elutasította az EU által felkínált szerződés aláírását, ezzel minden eddiginél világosabban kinyilvánítva, hogy önös politikai érdekeiért kész feláldozni mindent, még az ország európai jövőjét is, amit pedig referendumszerű kinyilatkoztatással erősítettek meg az ország választópolgárai.

Koštunica irracionális lépéseinek nagyon is kézzel fogható oka van: képtelen elviselni annak gondolatát, hogy belátható időn belül ne ő legyen a legbefolyásosabb politikai tényező az országban. Nem más ez, mint a diktátorokat jellemző féktelen hatalomvágy és az óvodásokat jellemző dacosság keveréke, mely teljesen eluralkodott a személyiségén, és melyet a Kosovo státusához kötődő nézeteivel igyekszik populista módon palástolni.

Ezek után a jelenlegi kormány fennmaradása teljesen tarthatatlanná vált. A Demokrata Párt, mely – még az európai orientáltságú G17 Plusz miniszterei nélkül is – többséggel bír a kormányban, nem kockázhatja el szavazói bizalmát azzal, hogy belemegy Koštunica és csatlósa, Velimir Ilić egyre betegesebb játszmáiba. Mindebből az következik, hogy hamarosan új kormánynak kell alakulnia – parlamenti választások kiírásával vagy anélkül.

Összesen nyolc lehetséges forgatókönyv játszódhat le a közeljövőben a kormányválság következményeképpen, melyek természetesen nem egyformán valószerűek, ám Szerbiában egyetlen opciót sem lehet eleve kizárni.

Az egyik legvalószínűbb szcenárió szerint választások kiírása nélkül alakul új kormánya Szerbiának, melyben a DP-t és a G17 Pluszt az SZRP (esetleg még a Szerbiai Szocialista Párt) váltja fel. Tomislav Nikolić csütörtöki sajtótájékoztatóján ezt a lehetőséget kizárta. Nem is csoda, hiszen pártja a választásokon valószínűleg tovább erősödne. Ám a nehézségek nélkül és azonnal ölükbe hulló hatalom mámorának nem biztos, hogy ellen tudnak majd állni a radikálisok, és a korábbi fenntartásaik elpárolgását is könnyen megmagyarázhatnák szavazóiknak a helyzet komolyságára (értsd: Kosovo függetlenségének közelgő vagy akkorra már megtörténő kikiáltására) hivatkozva. Nyilvánvaló azonban, hogy egy ilyen forgatókönyv lejátszódása esetén Koštunica aligha tarthatná meg imádott pozícióját az új kormányban. Az SZRP ugyanis nem a DP, mely megengedné magának, hogy ne az övé legyen a miniszterelnöki szék.

A másik legvalószínűbb és egyben a legegészségesebb forgatókönyv, ha új parlamenti választásra kerül sor, melyen a polgárok két, világos opció között választhatnak, akárcsak az elnökválasztás második fordulójában. A választás kimenetele viszont még az elnökválasztás kimenetelénél is bizonytalanabb lenne. A DP és az SZRP jócskán megerősödhetne, viszont félő, hogy az ötszázalékos választási küszöb miatt akár több százezer szavazat is kárba veszne, mégpedig elsősorban az európai orientáltságú szavazók oldalán. A G17 Plusz parlamentbe jutása lenne a legbizonytalanabb, ezért jól tenné, ha – a bajt megelőzendő – a DP-vel koalícióban indulna. A két párt közötti különbségek egyébként is mind halványabbak. Az LDP egészen biztosan önállóan indulna, és nagyon nagy erőfeszítésébe fog kerülni az ötszázalékos küszöb elérése. Ha ez mégsem sikerül, szinte biztosan az izolációs erőknek lesz többségük a parlamentben, és ők alakíthatnak majd kormányt. Egy azonban biztos: Koštunica elfelejtheti a „mérleg nyelve” meg a miniszterelnöki pozíciót is. Pártja tovább fog gyöngülni, és örülhet, ha eléri a 10 százalékos támogatottságot.

A valószínűbb forgatókönyvek közé sorolható egy Koštunica vezette kisebbségi kormány lehetősége, melyben nem venne részt a DP és a G17 Plusz, és amelyet a radikálisok meg a szocialisták kívülről támogatnának. Koštunica számára ez volna a legjobb megoldás, hiszen ez az egyetlen mód arra, hogy akadálytalanul tovább „kormányozzon”, és naponta leírhassa, majd másnap nyomtatott formában is viszontláthassa kedvenc francia, illetve latin eredetű kifejezéseit: a „szuverenitás”-t meg az „integritás”-t.

A kevéssé valószínű forgatókönyvek többnyire a tudományos fantasztikum műfajába lennének sorolhatók, ha mondjuk a svédországi politikai helyzetkép alakulásának lehetséges módozatai lenne a témánk, de – Szerbia a témánk. Alakulhat nagykoalíció, mint Németországban, kizárólag a két legnagyobb párt (DP és SZRP) részvételével, létrejöhet egy DP-G17 Plusz összetételű kisebbségi kormány a radikálisok külső támogatásával, alakulhat koncentrációs kormány, melyben minden parlamenti párt részt vesz (bár az LDP biztosan nem fog, és akkor az már nem is „igazi”), és végül létrejöhet a „nemzeti egységkormány”, amibe aztán minden egyéb opció besorolható.

Ez eddig hét forgatókönyv.

A nyolcadik opció, hogy néhány hétnél hosszabb ideig semmi sem változik, és marad a jelenlegi kormány a mostani összetételben. Nehezen képzelhető el, hogy mindezek után Koštunica és Velja Ilić visszakozót fújjon, és belemenjen annak az uniós egyezménynek az aláírásába, amelyet a hét elején kerek perec elutasított, sőt Ilić hazaárulásnak nevezte annak esetleges aláírását. Ugyancsak hihetetlen, hogy a demokraták alapjaiban tagadják meg saját pártprogramjukat, és ismét térdre ereszkedjenek, koalíciós partnereik zsarolásának engedve. Harmadik megoldás, vagyis ún. kompromisszum az Európai Unióhoz való közeledés kérdésben nem születhet.

(Magyar Szó)

Tavasz

Még a kilencvenes években, a háborús őrület kellős közepén látott napvilágot egy falra vetett mondat. Egy mondat, amely kifejezte azt a bezártságot és kilátástalanságot, amiben akkortájt éltünk. Egy mondat, amely lakonikusságának köszönhetően szállóigévé vált, és amely a benne foglalt elkeseredettséggel, talán paradox módon, arra ösztönözte a változásokra áhítozó polgárokat, hogy elhiggyék: egyszer más felhanggal, büszkén és boldogan is kimondhatjuk majd, hogy, igen, „tavasz van, és én Szerbiában élek”.

2000 őszén sokan hitték, hogy akkortól másmilyen tavaszaink lesznek. Sokan hitték, hogy visszafordíthatatlan változások következtek be, és soha többé nem térhetnek vissza a kilencvenes évek. Az óvatosabbak persze arra figyelmeztettek, hogy még sok-sok csalódás és megpróbáltatás vár ránk, nekünk magunknak is folyamatosan meg kell majd küzdenünk azért, hogy megtartsuk, amit sikerült kínkeservesen elérnünk, mi magunknak is hozzá kell járulnunk majd a demokrácia erősítéséhez, hogy az ne csapjon át ismét diktatúrába vagy önizolációba.

Mint mindig, most is az óvatosaknak lett igazuk, akik arra figyelmeztettek, hogy a kezdeti eufória elég gyorsan elszáll, ez történt az összes kelet-európai posztkommunista országban, hát miért történne ez nálunk másképp. Alapvetően nem is történt másképp. A gyors és látványos fejlődés elmaradt, a munkanélküliek száma nem apadt, a fizetések nem tudták követni a megélhetési költségek egyre növekvő ütemét, és egyre kifejezettebbé vált a hirtelen meggazdagodott és a mind inkább elszegényedő rétegek közötti szakadék. A tömegek frusztrációját pedig mindig nagyon könnyű meglovagolniuk a populista erőknek egy-egy választás alkalmával. A tejjel-mézzel folyó Kánaánt természetesen már sokkal nehezebb megvalósítani.

Persze Szerbia még a tranzíció rögös útján is kissé másként közlekedik, mint az Európai Unióba időközben már bekerült kelet-európai államok. Mert a szerbiai társadalom minden szegmensére óhatatlanul rányomja bélyegét a közelmúlt. A kilencvenes évek nem múlhattak el egyik pillanatról a másikra, nyomtalanul. A hatalmas veszteségekkel végződött háborúk, a kegyetlen hadvezérek megítélése, a tarthatatlan mítoszokkal körülbástyázott nemzeti identitáshoz való ragaszkodás nagymértékben megosztja a szerbiai társadalmat. Olyannyira, hogy már az eddig elért eredményeket is veszélybe sodorhatja.

Szerbiában holnap köztársasági elnököt választunk. Az októberi fordulatot követően immár ötödik alkalommal, bár az eddigi négy kísérletből csak egy, a legutóbbi volt sikeres. Ekkor sem azért kapott új államfőt az ország, mert olyan nagyon sok polgár járult volna az urnák elé, hanem azért, mert eltörölték a korábban még érvényben levő 50 százalékos részvételi küszöböt. Most tehát nem fenyeget bennünket annak a veszélye, hogy köztársasági elnök nélkül maradunk január 20-a, illetve február 3-a után, mert akármennyien is mennek el szavazni, ők, a voksukat leadók fogják eldönteni az otthon maradottak sorsát is.

Sokan hajlamosak legyinteni, amikor az elnökválasztás fontosságáról próbálják őket meggyőzni. Mert, ugye, a köztársasági elnöknek csak protokolláris szerepe van, nem sok vizet zavar, a kormány kezében van minden döntés. Hát nem egészen. Az igaz ugyan, hogy formálisan a szerbiai államfő nem része sem a végrehajtó, sem pedig a törvényhozó hatalomnak, hanem „az állami egység” letéteményese, tehát úgymond egy szimbolikus figura, de mivel közvetlenül választják, csakis egy olyan ember tölthet be Szerbiában elnöki funkciót, aki tömeges támogatottsággal bír, vagyis egy erős politikai opció erős embere. Ha formális jogkörei alapján úgy is tűnhet, hogy hatalma csekély, a gyakorlat azt bizonyítja, hogy mind a belpolitikai viszonyok alakításában, mind pedig az ország külföldi megítélésében óriási szerepe van annak, ki az államfő Szerbiában.

Nem először és sajnos attól tartok, nem utoljára mondják azt sokan, hogy ez a választás Szerbiában sorsdöntő lesz. Mert sorsdöntő volt minden eddigi választás is; sajnos egyelőre még ilyen országban élünk. Sorsdöntő lesz, mert az elnökválasztás végeredménye viszonylag megbízhatóan meg fogja jósolni, hogy milyen irányban fog az elkövetkező években ez az ország haladni. Ettől függ, hogy az elkövetkező években boldogan és büszkén vagy elkeseredetten fogjuk-e mondogatni, hogy „tavasz van, és én Szerbiában élek”.

(Magyar Szó)

Kiterítenek úgyis

Az eddigiekből logikusan következő, fontos, de egyben kockázatos lépésre szánta el magát a négy vajdasági magyar párt vezetője a csütörtökön megtartott nagybecskereki találkozón.

A januári parlamenti választást követően fokozatosan mind közelebb kerültek egymáshoz a magyar előjelű pártok, több csúcstalálkozót is megejtettek, közös nyilatkozatokat adtak ki, felhagytak egymás ócsárolásával, ami nélkül korábban egyetlen hét sem múlhatott el, majd szépen lassan szóba került az esetleges közös választási fellépés kérdése is. Tesztként kapóra jött az óbecsei helyi közösségi választás, melyen az együttes fellépés elsöprő sikert eredményezett (legalábbis az elmúlt évek választási „sikereinek” viszonylatában).

Mindezek után logikusan következett, hogy közös magyar elnökjelölt állításáról egyezzenek meg csütörtökön, Nagybecskereken. A jelölt személyéről még nem döntöttek, vagy legalábbis a köztársasági elnökválasztás kiírásáig nem kívánnak konkrét névvel előrukkolni. Annyit lehet tudni, hogy valószínűleg párthoz tartozó személy lesz, aki „benne van az élet sűrűjében”.

A pártokban nyilván alaposan mérlegelték, milyen haszonnal kecsegtet, esetleg milyen kár származhat abból, ha megjelenik egy, kizárólag a magyar pártok által támogatott jelölt a politikai porondon, és aktív részesévé válik a választási hadjáratnak, ahol az is kap néhány pofont, aki esetleg egyet sem ad, ahol a pozitív üzenetek hangját sokszor elnyomja a negatív kampány zaja. Milyen haszna és milyen kára származhat a jelöltállításból az itt élő magyar közösségnek?

A pártvezetők természetesen a politikai haszon mellett érveltek. Ágoston András, a VMDP elnöke szerint a közös magyar elnökjelölt, amennyiben a magyar autonómia programját képviseli, hozzájárulhat a magyar szavazók bizalmának visszaszerzéséhez, vagyis a magyar pártok politikai tekintélyének növeléséhez. Pásztor István, a VMSZ elnöke azt emelte ki, hogy a közös jelölt az egész ország előtt ismertetheti a vajdasági magyarság által támogatott értékeket és álláspontokat, kezdve Szerbia EU-tagságától az autonómiáig. És így bebizonyíthatjuk a szerb közvélemény előtt is, hogy nem kell tőlünk félni; kapcsolódott a korábbi gondolatmenethez Rácz Szabó László, az MPSZ elnöke.

Ez mind szép és jó, ráadásul igaz is. A károk viszont többnyire éppen abból adódhatnak, amiből Páll Sándor, a VMDK elnöke a legfőbb hasznot reméli kihozni. Nevezetesen az elnökválasztás második köréből. Páll úgy véli, hogy szerződéssel kell vállalásokra kötelezni a magyar pártok támogatására számító, második körös jelöltet. Egy másik nyilatkozatában pedig így fogalmaz: hogy kit támogatunk majd, az attól függ, hogy ki és milyen módon viszonyul a programunkhoz.

Ha csak kisbalták nem kezdenek esni az égből, a második körben Boris Tadić és Tomislav Nikolić fognak megmérkőzni egymással. Semmilyen körülmények között nem gondolom reálisnak azt az opciót, hogy a magyar pártok egységesen a radikális jelölt támogatására szólítsák fel a szavazóikat. Szerencsére még nem tartunk ott, hogy a magyar pártoknak így együtt akkora legyen a koalíciós potenciáljuk (vagy ez esetben nevezzük inkább ideológiai „széleslátókörűségnek”), mint mondjuk a Szerbiai Demokrata Pártnak. Marad tehát Tadić támogatása, ennek egyedüli alternatívájaként pedig a második kör bojkottja.

A közvélemény-kutatási adatok szerint minden idők egyik legbizonytalanabb kimenetelű szerbiai elnökválasztása elé nézünk. Könnyen megtörténhet, hogy csak néhány ezer vagy néhány tízezer szavazaton múlik majd a végeredmény. Tadićnak a győzelemhez szüksége lesz olyanok szavazataira is, akiket könnyen átbillenthetne Nikolić oldalára egy, a „magyar szeparatista célokat” támogató, Tadić által aláírt szerződési vállalás. Ezért nem vennék rá mérget, hogy Tadić bármit is aláírna, amit demagóg retorikával ellene fordíthatnának. És itt jön a fő kérdés: mit tesznek a magyar pártok, ha az „önmagát demokratikusnak valló” jelölt nem vállal írásbeli kötelezettséget a magyar pártok céljainak teljesítéséért? Hogy lehet jól kikerülni ebből a slamasztikából?

A második körben feltétel nélkül támogatni Tadićot vagy sem dilemmája nem csak a magyar pártok dilemmája, hanem a Liberális Demokrata Párté és a Vajdasági Szociáldemokrata Ligáé is. Szavazóik túlnyomó része ugyanis nem fogja vakon követni az esetleges bojkottra felszólító pártdirektívát, hanem Tadićra szavaz, mert fél Nikolićtól. Ezért fogja kétszer is meggondolni az LDP meg a VSZL, hogy milyen üzenetet küld szavazóinak. Mindenesetre nem lenne jó, ha a magyar pártok lennének az egyedüliek, amelyek elvből bojkottálják a második kört, mert ha Tadić veszít, egyedüli bűnbakokként a vajdasági magyarok lesznek megbélyegezve.

Mindezek a dilemmák – ha kisebb súllyal bár, de – felvetődnének akkor is, ha a magyar előjelű pártok nem indítanának elnökjelöltet, vagyis ha nem méretkeznének meg az elnökválasztáson. Így hát még egy valóban súlyos érv szól a saját elnökjelölt indítása mellett, a József Attila-i érv: „kiterítenek úgyis”.

(Magyar Szó)